dec közepe

8.

– Utoljára.
Bólint, a szeme szinte izzik a félhomályban. Megcsókolom, méreg csepeg az ajkáról, és én bódultan iszom magamba. Elcsábít és felizzít, ezúttal akarattal adom át magam a kábulatnak. Hamar fejbe vág, csak Lucas forró bőre létezik, a szájára szorítom a sajátomat, magam alá húzom a testét, szinte éget az érintése.
Küzdök, hogy ne ragadjon el teljesen a hév, Lucas viszont nem akarja hagyni. Az asztal felé tapogatózik, de lefogom a kezét. Nem is értem, egyáltalán hogy vett rá újra, de nekem kell a féknek lennem.
– Nincs több – suttogom, a hangom azonban nem elég határozott ahhoz, hogy meggyőzze.
– Egyetlen egyszer akarom látni, hogy elveszíted a fejed, és soha többet nem kérem…
Elsöpri az ellenállásom. Az ajka az enyémre tapad, őrjítő ez a módszer, mohón ölelem magamhoz.
– Ne harcolj, csak…
Nincs alkalma végigmondani, megfeszül alattam, véres csíkokat húz a hátamra, harapja a nyakam, még jobban felcsigáz a reakciója. Végleg elmosódik előttem a határ, csak a kiabálásba fúló nyögései vannak, és a körém feszülő forróság, zuhanok…
Tompán zúg a fejem, amikor magamhoz térek. Kitapogatom a mobilomat, a fénye átmenetileg megvakít. Jól elaludtuk a délelőttöt, bár azt sem tudom, mikor keveredtünk haza. Lassan, nagyon lassan eszmélek csak rá, hogy tegnap nem hagytuk el a lakást, legalábbis fizikailag biztosan nem…
Oldalra pillantok. Lucas a párnát öleli mellettem, békésen szuszog, a takaró alól kivillanó válla és háta viszont nagyon is árulkodik arról, hogy tegnap megint nem fogtuk vissza magunkat.
Felülök, nyugtalanul a hajamba túrok. Nem kellett volna elcsábulnom, mégis megtettem. Lucas mozgolódni kezd, végigsimít a karomon, visszahúz. Feljebb csúszik, hogy megcsókoljon, és nyöszörögve temeti az arcát a vállgödrömbe.
– Mindenem fáj – neveti a bőrömre. – Elképesztő voltál…
– Aha, elképesztően hülye, hogy ebbe belementem – felelem sóhajtva, Lucas azonban nem hagy felkelni, félig rám fekszik, megcsókol.
– Ne rágd magad – kéri, de mielőtt szóra nyitnám a számat, hozzáteszi: – És ahogy ígértem, utolsó volt. Évente egy-két alkalommal élek csak ilyesmivel, úgyhogy nem kihívás.
– Jó.
Megnyugtat, hogy nem nekem kellett szóba hozni. Lucas lustán simogatja a bőrömet, nehezemre esik kibújni az öleléséből. Mire végzek a zuhannyal, már áthúzza az ágyat, majd ő is eltűnik a fürdőben. Lefőzöm a kávét, és rá várok, mielőtt készülni kezdenék.
– Később akkor visszajössz? – kérdezi, amikor feltűnik a konyhában. Bólintok.
– Este.
– Rendben.
Neki dolga van még délután, én meg úgyis elígérkeztem Stephennek. Van is tőle egy rakat nem fogadott hívásom, le fogja szedni a fejem. Fél óra késéssel esek be edzeni, bár egyetlen porcikám sem kívánja. Annak viszont örülök, hogy nincs ott, amikor átöltözök, mert az éjjel rajtam is elég durva nyomokat hagyott.
Egy darabig csak csendben figyel, érezteti, hogy haragszik rám, pedig ő már annyiszor késett, hogy pofátlanság tőle a duzzogás.
– Merre voltatok tegnap? – szól hozzám végül nagy kegyesen, és én nem érzékelem a csapdát, míg bele nem sétálok egyenesen a közepébe.
– Semerre. Végig Lucasnál.
– Értem – feleli fagyosan, aztán felém fordul, mogorván néz rám. – És ezúttal mit szedtetek be?
Megvonom a vállamat. Szóval látszik rajtam, vagy legalábbis ő kiszúrta. Mérgesen kattintgatja a gépet, feljebb veszi a sebességet, és mintegy mellékesen megjegyzi:
– Elront téged.
– Mi van? – kérdezem meglepve, de hamar dühbe is gurulok, mert én nagyon úgy érzem, hogy Lucas határozottan jó hatással van rám. Jó, ezt kivéve, bár ez még talán belefér. Ezért is nem tűröm, hogy emiatt beszóljon. – Mert kétszer rávett?
– Kétszer? Összesen? – faggat, és egy szavamat sem hiszi. Próbálom nem felbosszantani magam ennél jobban, de elég nagy lelkierő kell hozzá.
– Igen.
– Biztos? Matty…
– Amúgy meg nem igazán van erkölcsi alapod csesztetni ezért – vágok vissza, Stephen pedig azonnal elhallgat. – Hányszor vittél bele? Hm? – folytatom, és látom rajta, hogy ez most mélyre ment. – Én össze se tudom számolni. Emlékeztetnélek arra is, hogyan hoztuk össze azt a bizonyos éjszakát.
Idegesen felsóhajt, leállítja a futópadot, és válasz nélkül otthagy. Nem bánom, most kell a távolság, nem szeretnék azért összebalhézni vele, mert aggódik értem.
Vacak a kedvem, mikor visszaérek Lucashoz, de ő gyorsan feldob. Igazság szerint csak rávesz, hogy menjek vele moziba, ezzel sikerül egy darabig elterelnie a figyelmemet Stephen duzzogásáról. Aztán mégis a fél film alatt barátom viselkedésén agyalok…
Pedig megértem, hogy félt. Pontosan tudja, mennyire könnyen el tudja kapni az embert a gépszíj, még azelőtt rászokott, hogy rájöttünk volna, baj van. Fogalmam sincs, hogyan tudott magával rántani, de sikerült. Azt hiszem, engem nagyrészt az józanított ki, hogy lefeküdtem vele, és halvány emlékem sem maradt az egészről. Pánikba estem, hogy ennyire kicsúsztak a dolgok a kezemből, és ez lett mindkettőnk szerencséje. Mert Stephen lehet bármennyire öntudatos és határozott, sokkal sebezhetőbb nálam…
Néha kifejezetten utálom, hogy egyedül én látok át az álcáján. Nemtörődömnek, sőt seggfejnek mutatja magát, de bármit mondanak neki, az telibe talál. Úgy tűnik, hogy lepattan az egójáról és a cinikus mosolyáról, közben meg minden sértés vagy kritika belülről marja. Szerintem leginkább ezért fél kapcsolatba kezdeni, ezért retteg attól, hogy egy nap bárki vagy bármi miatt engem is elveszít…
Épp emiatt rühellem, hogy képes vagyok bántani őt. Mindenkinél jobban ismerem, ha én belerúgok, az duplán fáj, mégis megteszem. Hol mérgemben, hol azért, mert észre sem veszem, hogy a lelkébe mászok. És soha nem szól rám…
Persze a halálba idegesít azzal, hogy beleavatkozik a szerelmi életembe, ráadásul olyan durva pofonokkal, amiket szinte fizikailag érzek. Ilyenkor bármennyire gyűlölöm érte, képtelen vagyok annál többet tenni, minthogy veszekszem vele. Fogalmam sincs, hogyan alakult ki köztünk ennyire erős kötelék, de néha úgy érzem, elszakíthatatlanul belénk égett. Megmagyarázni nem tudom, de ott lüktet bennünk, önálló dobbanása van. Él és lélegzik, és attól félek, ha komolyan tudomást vennénk róla, egy nap csak megölnénk, így inkább lehunyjuk a szemünket…

***

Beengedem Lucast a lakásba, és én is utána sétálok. Lepakolok a konyhában az asztalra, közben azon gondolkodom, hogyan hozzam szóba az évfordulót. Lucas mintha elfelejtette volna, munkáról és filmekről beszélt egészen idáig. Aztán hirtelen témát vált, én meg rádöbbenek, hogy jó nagyot tévedtem.
– És mit tervezel csinálni ma?
– Ünneplésként?
Bólint, én meg elmosolyodom. Tudom, hogy nem a legromantikusabb pasi, úgyhogy nem mertem túl sok mindent tervezni, legalábbis nélküle nem.
– Neked van valami ötleted?
–Te emlegeted egy hete. Azt hittem, készültél. – Na, ez elbizonytalanít. Láthatja rajtam, mert sietve hozzáteszi: – Csak vicceltem. Azt viszont nehezen hiszem el, hogy nincsenek elképzeléseid, úgyhogy ki vele!
Megcsóválom a fejem, majd a hűtőhöz lépek. Igaza van, napok óta be vagyok zsongva. Legszívesebben egy rakat dolgot csinálnék, de visszavettem a tempóból. Kiveszem a palackot, és kérdőn felmutatom.
– Bor mindig jöhet. Csak mondd, kérlek, hogy gyertyafényes vacsora nem vár odabent, mert halálra rémülök – cukkol, miközben én az üveget bontom. Be nem vallanám, de ez is megfordult a fejemben, pont azért vetettem el, mert tudtam, hogy azon már kiakadna. Na de fél év, az fél év, nekem ez a hihetetlen kategória. Csoda, hogy meg vagyok kergülve?
– Esküszöm, hogy nem.
– Akkor megnyugodtam.
Belekortyol a borba, aztán a homlokát ráncolva maga felé fordítja a címkét. Az arcán átsuhanó árnyék rosszat sejtet, de ahogy rám pillant, már nyilvánvaló, hogy ideges.
– Szerintem ennek nem akarom tudni az árát, de úgy tippelem, minimum egyhavi fizetésem.
Ezt elcsesztem. A hangjában neheztelés cseng, pedig nem akartam megbántani. Mentegetőzni kezdenék, de nem tudom, mit mondjak.
– Ha nem tetszik, kiöntöm, nem muszáj meginni…
Azonnal rádöbbenek, mekkora hülyeség hagyta el a számat, Lucas viszont úgy bámul rám, mintha minimum megőrültem volna. Aztán elneveti magát, de annyira röhög, hogy le kell tennie a poharat, és kicsordul a könnye is.
– Neked nemhogy hiányzik egy kereked, teljesen elgurult az összes – jelenti ki, aztán koccintásra emeli a poharát. – A fél évre!
Megkönnyebbülök, bár ha ez sok volt számára, akkor félő, hogy a többivel tényleg túl messzire megyek.
– Min gondolkodsz? Nagyon komolynak tűnsz.
– Attól tartok, hogy nem fogsz örülni az ajándékomnak – felelem, Lucas pedig hümmög, mielőtt elkomorodva megkérdezné:
– Hasonlóan drága? – Lassan bólintok, Lucas pedig felsóhajt. – Miért költesz rám ennyit?
– Mert örülök, hogy meglephetlek valamivel – magyarázom óvatosan. – És nagyon ritkán teszem, nem értem, miért zavar ennyire…
A pohara tartalmát bámulja, aztán elgondolkodva kortyol bele. Egy pillanatra lehunyja a szemét, és tudom, hogy imádja az ízét. Szerintem most ő bonyolítja túl, de ezt inkább nem osztom meg vele.
– Nem tudom megmagyarázni.
– Jó, az egy évet esküszöm, hogy egy pizzával ünnepeljük – vágom rá fásultan, Lucas pedig másodszor nevet fel. Szerencsére poénra veszi.
– Remélem, nem aranypor lesz rajta sajt helyett.
– Na, elmész te a…
Most már én is röhögök. Aztán összegyűjtöm a bátorságomat, és leteszem elé a dobozt. A felirattól azonnal elkerekedik a szeme. Lehet, hogy be kellett volna csomagolnom a tokot, de már mindegy. Lucas arca elég beszédes, amikor rám pillant.
– Az van benne, aminek látszik?
– Igen.
– Azta. – Ennyit mond, aztán kibontja az órát, közben látszik rajta az igyekezet, hogy teljesen örülni tudjon. Kiveszi, alaposan megnézi, végül elmosolyodik. – Nagyon szép.
– Tényleg tetszik, vagy csak udvarias vagy?
Megkerüli a pultot, hozzám lép, és megcsókol. Már sokkal nyugodtabbnak tűnik, úgyhogy én is felengedek kicsit. Nem mindig bírom kiszámítani őt, néha elvihetem drága étterembe, alkalmanként viszont az is bosszantja, ha meghívom egy hamburgerre. Kicsit hangulatember, azt hiszem.
– Tényleg tetszik. Ne haragudj az előbbiért. Ez csodaszép. Álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer egy igazi Rolex virít majd a csuklómon…
Fellélegzek. Egyébként is féltem tőle, mit szól hozzá, de az iménti reakciója határozottan kétségbe ejtett. Újratöltöm a poharunkat, és figyelem, ahogy előhúz egy ajándékszatyrot a táskájából.
– Mégsem csak én készültem?
Megrázza a fejét, én pedig kíváncsian nézek bele a tasakba. A meglepetésem elég őszinte lehet, mert Lucas füligvigyorral szemléli, ahogy hápogok.
– Na? – sürget, én viszont még mindig nehezen jutok szóhoz.
– Hogyan szerezted meg? Évek óta keresem, szerintem már az összes létező boltot bejártam…
– Az ilyesmit bolhapiacon kell nézni – magyarázza. – Ismerősnél próbáltam ki, mert nekem nincs lejátszóm hozzá, szóval jónak kell lennie…
Felteszem a lemezt. Nem vagyok nagy gyűjtő, de szeretem az eredeti dolgokat, és a régebbi zenék csak bakeliten az igaziak, digitalizálva nekem valahogy olyan műnek tűnnek. Felcsendül az első dal, én pedig lehunyt szemmel hallgatom.
– Akkor nem lőttem mellé?
– Szerintem ennél jobban el sem találhattad volna – jegyzem meg. Ez így, régi bort kortyolva Lucas társaságában tökéletes, a lemez az estém megkoronázása. Hihetetlen, hogy én akartam meglepni őt, és ő simán túlszárnyalt.

***

– Teljesen el vagy varázsolva.
– Ne haragudj – kérek bocsánatot, mire Stephen rosszallóan megcsóválja a fejét. Már így is többször megkaptam, hogy nem figyelek rá. – Megismételnéd?
– Puhatolózni próbáltam, hogy a karácsonnyal mi legyen.
– Mi lenne? – kérdezek vissza, Stephennek meg elfogy a türelme.
– Érdeklődnék, hogy egyedül töltöm-e, mert te végigturbékolod, vagy marad minden az eredetiek szerint?
Érzem, hogy mennyire függ a válaszomtól. Évek óta együtt ünnepelünk. Én szokás szerint nem hiányzom otthon, őt meg látni sem akarja az apja, szóval általában egymást boldogítjuk. Nem mintha bánnám, szeretek vele lenni, leginkább őt tekintem a családomnak. Idén először viszont komolyan felmerült bennem, hogy szakítok a hagyományainkkal, és inkább Lucasszal leszek. Ő viszont hazautazik az anyjához és a húgaihoz, csak a kedvemért jön vissza karácsony másnapján. Még nem tudom pontosan, csalódott vagyok-e, vagy megkönnyebbült, mert bármennyire is szerettem volna vele lenni, Stephent sem akarom magára hagyni.
– Menjünk valahová vagy akarsz fát állítani? – kérdezek vissza figyelmen kívül hagyva a szurkálódását. Elfordul, de tudom, hogy mosolyog. Szerintem napok óta ezen kattog, lehetett volna annyi eszem, hogy szólok neki a terveimről.
– Nem tudom. Idén valahogy hóra vágyom, nem strandolni.
Ezzel meglep. Az elmúlt három évben valamelyik tengerpartra mentünk, mindig az ő kérésére.
– Hóra? – adok hangot a csodálkozásomnak. – Közép-Európa esetleg? Itt nem biztos, hogy esni fog…
– Ott se! – neveti el magát, aztán hamar el is komolyodik. – Kivételesen itthon maradnék.
Nem tudom mire vélni a hangulatát. Általában már a karácsony maga sem hatja meg, maximum annyiban, hogy akkor biztosan együtt töltjük a napot, díszítünk fát és ajándékozunk is. Ennél jobban viszont nem törődik vele, eléggé elhatárolódik érzelmileg.
– Jól van.
– És Lucast addig hová teszed? Vagy hármasban nyomjuk? – kérdezi vigyorogva, én meg égnek emelem a tekintetemet.
– Hülye! Egyébként városon kívül lesz.
– Hm – reagálja le, aztán felém sandít, és sejtem, hogy nem fogok örülni annak, amit mondani készül. – Azt hittem, jól megvagytok.
– Így is van.
– Akkor?
Felsóhajtok. Megkísérlem úgy összefoglalni, hogy ne érződjön ki, mennyire zavar igazából, hogy így alakult. Stephen arra biztosan ráharapna, az viszont nem hiányzik.
– Megbeszéltük, hogy hazamegy. Neki a családja stabil, szerető háttér… azt hiszem, mi ezt nem nagyon tudjuk elképzelni sem – magyarázom, Stephen meg elfintorodva helyesel. Neki nem kell bemutatni, milyen, ha nem törődnek vele, úgyhogy megért. – Szóval mindig velük tölti az ünnepet, én meg általában veled, és egyikünknek sem akaródzott igazán arra kérni a másikat, hogy őt helyezze előtérbe, legalábbis azt hiszem. Ettől még jó lenne, ha maradna, de talán jövőre.
Nem köt bele. Nem tudom, a jövőre vonatkozó rész miatt, vagy csak tudomásul vette, mindenesetre szó nélkül magamra hagy, és más gép után néz.
Edzés után meghív egy italra, közben munkáról beszélgetünk. Az év végi bónuszról mindig én döntök, mert Stephen hajlamos megszorításokra akkor is, ha épp felfelé húz a szekér. Ő inkább üzletember, nekem ez nem menne. Nem hiába az ő kezében a cég, akkor is, ha a tőke az enyém.
– Szólnál, ha a hátad közepére sem kívánsz karácsonykor, ugye?
Hirtelen ér a témaváltása, és megdöbbenek azon, hogy ez egyáltalán eszébe jutott. Küzdök a késztetéssel, hogy leüvöltsem a fejét, ő viszont annyira komoly, hogy a falra mászok.
– Hogy a fenébe kérdezhetsz ilyet egyáltalán?
Lesüti a szemét, beharapja az ajkát. Nem szeretem, amikor bizonytalan. Általában tudja, mit akar, magabiztos és öntudatos, és utálom, amikor ebből kibillen, mert annak mindig komoly oka van. Próbálok rájönni, én mivel hoztam ki ezt belőle, de nem sikerül.
– Tavaly ott volt Sam, mégsem éreztem magam ennyire… feleslegesnek az életedben.
– Jó ég, Stephen! – sóhajtok fel. – Te sosem leszel felesleges az életemben. A legjobb barátom vagy, nélküled hosszú távon nem létezem. Mi ez a butaság?
Megvonja a vállát, és eltereli a témát:
– Szilveszter szokás szerint nálam? Hozhatod Lucast is.
Egy pillanatra eszembe jut, hogy talán faggatnom kéne. Aztán rájövök, hogy úgysem válaszolna, így belemegyek a játékba.
– Megkérdezem.
– Oké – hagyja rám, és előszed egy újabb kimutatást. Ha így folytatjuk, reggelig haza sem érek…
Végül kétórás késéssel esek be Lucashoz, mint ígértem, de nem neheztel, vagy legalábbis nem mutatja. Újramelegíti a vacsorát, én meg kicsit rosszul érzem magam, amikor rájövök, hogy a kedvencemet csinálta, és hagytam kihűlni. Lerakja elém, én meg belemélyedek a Stephentől kapott grafikonokba.
– Ezek micsodák? – kérdezi Lucas érdeklődve, úgyhogy két falat között magyarázok.
– Év végi kimutatások. Ezt beszéltük át Stephennel idáig, de szokás szerint nem értünk egyet.
– Miben? – Leül velem szemben, és látszik rajta, hogy nagyon kíváncsi. – Nem azt mondtad, hogy nem foglalkozol a cég vezetésével?
– Vannak olyan dolgok, amikben kizárólagosan én döntök. Minden másban szabad kezet kap.
– És ha egyszer átver?
Megrökönyödve bámulok rá.
– Nem tenne ilyet. Ismerem, mindenkinél jobban bízom benne.
– Kivéve, ha párkapcsolatokról van szó? – Ez övön aluli volt, amire ő is rádöbben. – Bocs.
Tisztában vagyok vele, hogy nem megbántani akart, de attól még felhúzom magam. Igyekszem diplomatikusan válaszolni.
– Tudod, egy kicsit úgy vagyok vele, hogy ha valakit el tud csábítani, nem kár érte.
– Érthető – feleli, és gyorsan másra tereli a szót. – Csak hogy biztosra menjek… Tuti nem baj, hogy hazautazom?
– Túlélem – mosolyodom el. – Szilveszterre viszont meghívásunk van…
Félve hozom fel, de Lucas simán beleegyezik, hogy Stephennél várjuk az újévet. Talán mégsem ölik meg egymást, ha összeeresztem őket. Pedig Stephen fúj rá, ez nyilvánvaló, és csak az én kedvemért viseli el. Gyanítom, ez Lucas részéről is így van…

***

Bár Lucas alig pár órája utazott el, máris hiányzik. Próbálok Stephenre koncentrálni, hiszen mindig együtt töltjük ezt az időszakot, de most először hiányérzetem van. Nem akarom mutatni Stephen felé, de mintha ráérzett volna, az ő hangulata is elég fura, semmihez sincs kedve, mindent csak rakosgat jobbra-balra, míg meg nem unom, és el nem kezdem felrakni a díszeket a fára.
– Ne már, Matty…
Megakadok a mozdulatban, és kérdőn hátrafordulok.
– Mi az?
– Megint kék-ezüst?
Meglepetten pillantok újra a fára, és elnevetem magam. Ha rajtam múlik, minden évben ez a szín dominál, Stephennek meg már minden baja van a kombinációtól. Felsóhajtok, és leszedem, amit eddig felraktam.
– Akkor milyen legyen?
– Csupasz.
– Tessék?
Kiröhög. Majdnem leesik a kanapéról, ahol fetreng, annyira nevet az arcomat látva. Csúnyán nézek, erre még jobban rákezd. Hagyom a csudába inkább, és felmérem a dobozok tartalmát. Stephen kedvenc színe a kék, de azt nem akarja. Akkor lesz lila-ezüst, nekem mindegy.
– Csöbörből vödörbe.
– Jó, akkor milyet szeretnél?
– Már mondtam – feleli teljesen komolyan.
– Nem fogom a csupasz fát bámulni! – török ki, mire Stephen elkomorodva közelebb lép.
– Akkor piros lesz – dönti el, és elkezdi felpakolni a gömböket.
– Nem lesz úgy egyhangú? – gondolkodom hangosan, Stephen meg felvonja a szemöldökét, és megrázza a fejét. Hát jó, ha neki ez kell, felőlem…
Fél órával később elégedetten dőlök hátra a fotelben. Annyira tényleg nem is rossz, bár kiharcoltam pár aranyszínű díszt is, hogy feldobja kicsit a pirosat. Ráadásul olyan árnyalatú piros, hogy ha csak azt használnánk, úgy nézne ki szerencsétlen jószág, mint aki mindjárt elvérzik… Amikor ezt megjegyeztem, Stephen elvette tőlem a bort, és közölte, hogy többet nem kapok. Nem értem, miért.
– Becsíptél – állapítja meg, pedig én csak bambulok magam elé.
– Ki? Én? Dehogy – vágom rá gyorsan. Stephen elnézően elmosolyodik, önt nekem is, és nagy kegyesen felém nyújtja. Jó, hát józan valóban nem vagyok.
– Hiányzik?
Épp inni készültem, de megáll a kezemben a pohár. Nem számítottam erre a kérdésre, hirtelen nem is tudom, mit feleljek.
– Igen – bököm ki végül. Stephen elmélázva bólogat, aztán a távirányító után nyúl, és csendben kapcsolgatja a csatornákat, míg meg nem akad valami karácsonyi vígjátékon. Nem erőltetem, hogy folytassuk. Tudom, hogy nem bírja Lucast, a múltkori eset pedig óta még kevésbé. Fogalmam sincs, hogyan kedveltethetném meg vele.
– Miért utálod ennyire?
Ezt ő nem várta, látom az arcán, pár másodpercnyi döbbent csend után viszont csak megvonja a vállát.
– Nem való hozzád.
– Kíváncsi volnék, szerinted létezik-e olyan egyáltalán, aki hozzám való.
– Kezdjük ott, hogy őszinte – válaszolja, de mielőtt reagálhatnék, felkel, felmutatja az üres üveget, és másikért indul. Gyanítom, a téma le van zárva részéről. Talán nem is baj, nem akarom a ma estét veszekedéssel tölteni.
Két órával később már nem is érdekel. Fogalmam sincs, min nevetek, mert amúgy annyira biztos nem volt vicces, amit mondott, mégsem bírom abbahagyni. Stephen röhögve csóválja a fejét, aztán feltápászkodik a kanapéról, és a hálóba indul.
– Én mára kidőltem – szól vissza. – Te még bírod?
– Szerintem én is alszom – felelem, és zavartan a vendégszoba felé sandítok. Stephen követi a pillantásomat, hamar leesik neki, mire gondolok.
– Na, ne csináld, Matty! Miért akarsz külön aludni? – kérdezi megrökönyödve, és tulajdonképpen hülyeség, mert mindig egy ágyban alszunk, de most más a körülmény, párom van, furán venné ki magát, hogy Stephen ágyában fekszek. Viszont amikor ezt megosztom vele, nagyon nem örül.
– Ne is álmodj róla! – közli teljesen komolyan, de szinte azonnal játékos vigyor költözik az arcára. – Jó fiú leszek, ígérem! – mondja, közben esküre emeli a kezét, ezt pedig már én sem állom meg nevetés nélkül.
Aztán valahogy mégsem jön álom egyikünk szemére sem. Fekszem, hallgatom Stephen szuszogását, de ő is csendben van. Egy idő után megunja, érzékelem, hogy mocorog, ezért én is az oldalamra fordulok.
– Mi jár a fejedben?
– Hm. Nem sok… – felelem. – Neked?
A plafonnal szemez, sokáig nem szólal meg.
– Azt hittem, egyedül leszek. Örülök, hogy nem. Ennyi, semmi mélyenszántó. Próbálj aludni!
– Jól van.
Feltámaszkodik, közelebb hajol, megpuszilja az arcomat. Aztán hátat fordít, elvackol az ágyneműben. Úgy tesz, mintha már nem lenne ébren, de én tudom, hogy csak nem akar beszélgetni…