– Nyomorult galamb! Itt kelleted magad, felmászom érted, és elszállsz! Hát hol az igazság!
Devon a fejére húzta a párnát, hátha azzal kizárhatja a külvilágot. Nem elég, hogy a forgalom behallatszott a lakásba, valaki a tűzlétrán mászkált, és közben szitkozódott. Miért nem hagyják aludni?!
Döbbenten ült fel. A tűzlétrán?! Mit keres valaki az ablaka alatt? Csak nem betörő?!
Kipattant az ágyból, a lendület viszont nem tartott túl sokáig, mert ijedten torpant meg két lépés után. Jó, és ha tényleg betörő, akkor mégis mit kezd vele? Lesikítja a fejét? Mert hát valljuk be őszintén, verekedni, na, azt nem tud.
A falhoz lapult, próbált óvatosan kilesni, de nem járt túl sok sikerrel. Ráadásul az idegen elhallgatott, így benne egyre erősebb lett a gondolat, hogy álmodta az egészet. Ettől azonnal jobban érezte magát. Nevetséges. Ki akarna bárkit kirabolni ezen a szar helyen? Itt mindenki kibaszott csóró.
– Bujkálsz? Úgyis elkaplak, galambom!
Devon lélegezni is elfelejtett a félelemtől. Kalapáló szívvel simult egyre inkább a falhoz, a rémülete pedig fokozódott, amikor észrevette, hogy nyitva az ablak. Be kellene csukni, mert ha valaki berúgja, a csörömpölésre talán idecsődül pár szomszéd.
Elfintorodott. Persze. Mintha bárki kockáztatná érte a nyüves életét. Ő sem menne át senkihez, ha sikítást hall. Mondjuk azt amúgy is elég sűrűn hall, az alatta lakó nem fogja vissza a hangját, amikor hazacipeli a randijait…
– Na, gyere közelebb! Egy icipicit közelebb…
Devon egész testében remegett. Talán ha gyorsan átvetődik az ágyon, eléri az ajtót, mielőtt az illető utoléri. Az egész szoba, sőt a teljes lakás pár lépéssel áthidalható, a folyosóra csak nem követi…
Vagy mégis csukja be az ablakot? Először azt, aztán usgyi, már rohan is!
– Na, tovább rejtőzködünk? Nem bántalak, csak kitekerem a nyakad…
Devon fél pillanat alatt döntött. Előreugrott, megragadta a kilincset, lehúzta az ablakot, és azonnal rácsukta. Felnézett, át az üvegen, és meglepetésében hátrahőkölt. Egy jókora, szürke macska nézett vissza rá.
– Mit bámulsz, ember? Épp elijesztetted a kurva galambot!
Devon ordítva hőkölt hátra.
– Mi a…
A macska épp hátat fordított neki, de visszafordult. Lustán bámulta, majd leült az ablakpárkányra, és nekiállt nyalogatni magát.
– Fúj. Mocskos dög – szaladt ki Devon száján a sokk ellenére, mire a macska befejezte, amit csinált.
– Mocskos, aki mondja. Tudom ám, hogy zuhany nélkül dőlsz be az ágyadba, cicafiú – fújt rá a jószág, majd a döbbenetével mit sem törődve leugrott az ablakból, és mire Devon felocsúdott, már eltűnt a tűzlétrán.
A férfi elfeküdt a padlón, és a mellkasára szorította a kezét. Megőrült. Esküdni mert volna, hogy az a macska beszélt hozzá. Pedig biztosan józan volt, droggal pedig sosem élt. Talán a tegnapi eset tehet róla. Hazafelé az a nyomorult teherautós annyira ráhúzta a kormányt, hogy kénytelen volt elugrani, és sikeresen bevágta a fejét a házfalba. Az is csoda, hogy ép bőrrel megúszta.
A homlokához nyúlt, és felszisszent. Igen, még mindig fájt a seb, ráadásul látszott is. Csak azért nem ment orvoshoz, mert lejárt a biztosítása, pénze meg nem volt arra, hogy összevarrják a fejét. Erre tessék, hallucinál! Ha nem megy be dolgozni, megint repül, aztán erre a patkánylyukra se futja majd…
Feltápászkodott, még egyszer kinézett az ablakon, és a biztonság kedvéért zárva tartotta. A fürdőbe ment, hosszasan engedte a vizet a kezére, megmosta az arcát. Össze kell szednie magát, különben végleg bajba kerül. Egy havi lakbérrel már lógott, a következőnél kivert kutya lesz. Talán azokat is érti majd…
Felröhögött a képtelenségen.



– Hé, ember, nem hallasz?!
Devon megszaporázta a lépteit, szinte már futott, és fel nem fogta, az az átkozott dög hogy lehet gyorsabb nála.
– Hagyjál békén! – vetette hátra, és még gyorsabban haladt előre. Így viszont annyira hirtelen kellett lefékeznie, amikor a macska elé ugrott, hogy kis híján elesett. Pánikszerűen hátrált el.
– Megvagy!
Devon megesküdött volna, hogy elégedettség villant a zöld szemek mélyén. Elfintorodott. Két napja próbálta lerázni a kéretlen barátkozót, de hiába. A többivel sokkal jobban boldogult, de ez a fekete kandúr az idegbajba kergette. Lassan szó szerint, mert bármerre ment, mindig belé botlott. Ha paranoiás lenne, azt hihetné, követi. Nem volt paranoiás, de ettől még valószínűleg ez lehetett a helyzet. Ma például otthontól követte, majd megvárta a munkahelye előtt, és újra a nyomába szegődött. Devon már azon gondolkodott, sintért hív, de úgyis ő végezné zártosztályon.
– Mit akarsz? – sóhajtotta beletörődve. Talán a legjobb, ha hamar túlesik rajta. – Konzervet szerezzek, kutyát hatástalanítsak? Fán nem vagy, onnan nem kell leszedni.
– Jaj, de vicces vagy! – nyávogta a cirmos, és leült vele szemben. – Csüccs!
Devon szemöldöke a magasba ívelt.
– Tessék?
– Süket is vagy, nem csak hülye? Beszélni akarok veled. Rohadt magasan vagy. Megtenné felség, hogy lealacsonyodik hozzám?
Devon pislogott párat, mielőtt teljesítette a kérést. Valahogy sosem gondolta volna, hogy az állatok nagy része ennyire gúnyos, de mostanában több röhögött rajta, mint amennyit életében megsimogatott. Szedett már ki szőrből bogáncsot és kullancsot, kötött meg kutyát, mászott fára kiscicát menteni, vásárolt konzvervet, és keresett gazdit. Mindezt persze rengeteg bénázással. Az elmúlt egy hónapja maga volt a káosz. De egyes macsekok stílusa még az övénél is rosszabbnak bizonyult.
– Na? – kérdezte, miután elhelyezkedett a földön. Kicsit már hideg volt ehhez, mégsem kezdett el akadékoskodni, hátha hamarabb túl lesz az egészen.
– Van egy kis problémám.
– Nem mondod? – nevetett fel Devon. – Az nekem is.
– Én tudok segíteni?
Devon döbbenten hallgatott el. Még soha egyik macska sem ajánlott semmit. Devon csapdát sejtett.
– Ha ismersz jobb melót a mostaninál, ne tartsd magadban – motyogta, aztán megcsóválta a fejét. Tényleg megőrült, ha azt hiszi, egy négylábú rendbe hozhatja az életét. – Szóval, mi a baj?
– Van egy néni, aki időnként megetet – felelte a macska. – Nem csak engem, még rajtam kívül rengeteg mást. Pár napja azonban zárva az ablak, és amennyire látjuk, fekszik.
Devon rémülten kapott levegő után. Na, azt már nem! Hullát végképp nem akar találni!
Mielőtt azonban tiltakozhatott volna, a macska folytatta.
– Nincs komoly baja, mert a lakásban mászkál. De ki nem nagyon jön.
– Nincs zaba, és aggódsz?
– Nem a kaja miatt aggódom. Rendes ember, és azokból kevés van – válaszolta a macska, mintha magától értetődő lenne. Devon elszégyellte magát, amiért rögtön rosszat feltételezett. Mondjuk túl sok jóval nem nagyon találkozott az elmúlt pár évben. Azóta, hogy repült otthonról. Ja, ő is elég kevés rendes embert ismert meg eddig.
– Jó, értem. De mit mondjak neki? A macskái aggódnak érte?
– Felőlem. Csak vigyázz rá, ha ő nem tud magára – kérte a macska, és hátat fordított, majd visszapillantott rá. – Mutatom az utat. Bár a szomszéd tömbben lakik, talán még ismered is.


Devon kopogásra emelte a kezét. Mély levegőt vett, és remélte, hogy az idős nő nem hívja rá a rendőrséget, amiért csak úgy beállít hozzá. Egy macskával. Filmbe illően lehetetlen szituáció.
– Tessék! Ki az?
Na erre most mi az istent feleljen?!
– Az egyik szomszéd vagy – súgott a macska, de alig ért véget a nyávogás, azonnal feltárult az ajtó.
– Kormos!
Devonnak felocsúdni sem volt ideje, a macska kiugrott a kezéből, és a nő lábánál sündörgött. – Megsérült?
– Ki? – kérdezte Devon bambán, mire a nő rá nézett.
– Hát a cica! – válaszolta, mintha Devon minimum idióta lenne. Devon úgy érezte, az is.
– Nem, csak… – Devon mély lélegzetet vett. Hát, tulajdonképpen ennél nagyobb hülyét már úgysem csinálhat magától. – Az ablaka előtt nyávogott. Gondoltam, biztos véletlenül kizárta…
Nagyon igyekezett hihetőnek tűnni.
– Á, tehát szomszéd? – mosolygott rá az asszony, és kezet nyújtott. – Rose vagyok. És Ön?
– Devon.
A férfi egyre kínosabban érezte magát. Hogyan hozza elő, hogy pontosan miért jött? A macska – Kormos – mégsem riaszthatta…
– Szívesen behívnám, de tudja, annyira gyenge voltam az elmúlt napokban, hogy meg sem tudnám kínálni semmivel – mondta hirtelen Rose, Devonnak pedig kapóra jött a lehetőség.
– Beteg?
– Nem úgy megy már hetven évesen, mint egy húszévesnek – legyintett Rose.
– Segíthetek? – ajánlotta Devon, és magát is meglepte, amikor rájött, hogy tényleg azért kérdezte, mert segíteni akart. Nem azért, hogy lerázza a bosszantó cirmost.
– Ugyan, hagyja csak, fiam! – hárított Rose, Devon azonban nem hagyta magát.
– Szívesen lemegyek boltba, ha gondolja.
Devon sosem tartotta magát érzelgősnek. Rose hajának szürkesége, a fáradt mosolya azonban emlékeztette. Gyerekkori élmények törtek felszínre, képtelen volt visszatuszkolni őket a helyükre. A saját nagymamája már régen meghalt, de a hiánya most hirtelen ismét olyan erősnek tűnt, mint amikor elvesztette.
– Hát, ha nem fáradság…
Devon majdnem elnevette magát, amikor meglátta, hogy az alap élelmiszerek mellett helyet kapott a macskaeledel is.



– Jobban vagy? – kérdezte Devon, mikor belépett a lakásba. Rose sugárzóan elmosolyodott, az arcát kedvessé varázsolták a ráncok.
– Sokkal. Ma már főztem is! – újságolta az asszony. – Szedj csak nyugodtan, neked hagytam.
Devon mélyet szippantott a levegőből. Isteni illat terjengett a lakásban. Nem is tudta, mikor evett rendes, főtt ételt, mielőtt Rose-t megismerte volna. Az elmúlt hetekben barátok lettek, Devon szinte több időt töltött Rose-nál, mint otthon. Még akkor is, ha egy rakat macska vette így körül, és minden nyűgjével őt ugráltatta.
– Nagyon értesz a nyelvükön – mondta Rose, amikor Devon nekilátott, hogy kifésülje Kormost. A fekete macsek ki sem tette a mancsát a lakásból, mióta idehozta. Úgy tűnt, előtte is bejárása volt, de azóta a kijáratot egyáltalán nem sikerült megtalálnia. Cserébe viszont ő volt az egyetlen, aki nem bosszantotta Devont. És beszámolt Rose állapotáról nap mint nap, ha az asszony valamit letagadott volna.
– Nem nagyon van más választásom – nevetett Devon. – Lerázhatatlanok.
– Szeretnivalók – javította ki Rose, és végigfuttatta az ujjait az ölében lévő macsek szőrén. A fehér cirmost egyszerűen csak Cicunak hívta. Hét éve élt vele, mióta meghalt a férje, és egyedül maradt. – Az unokám imádta őket.
– Nem is mesélted, hogy van unokád.
Rose elfordult, az ablakon bámult kifelé. A fotelból pont rálátott a szomszéd házra, de nem úgy tűnt, hogy azt figyelné, mi zajlik a szomszédban. Egyébként sem volt kíváncsi típus.
– Annyi idős lehet, mint te. Évek óta nem láttam. Az apja elkergette otthonról, aztán hiába kereste – mesélte szomorúan, a keze közben meg-megremegett simogatás közben. Cicu lustán nyújtózott az ölében. Devon abbahagyta a fésülést, és zavartan hallgatott egy darabig.
– De miért?
Ráérzett a válaszra.
– Mert a férfiakat szerette. Az apja azt mondta, takarodjon, és ő többé nem ment haza.
Devon úgy érezte, mintha valami nyomná a mellkasát. Leült a székre, automatikusan nyúlt az ölébe ugró Kormos után. Megnyugtatta a puha, fekete szőr érintése, pedig régen nem bírta a macskákat.
– Ez ismerős – sóhajtotta. Kormos a tenyeréhez nyomta a fejét, közben dorombolt, Devon pedig elmosolyodott.
– Ne légy szomorú – mondta a macska. Devon nem felelt, a gondolataiba mélyedt. Talán megkereshetné Rose unokáját. Elég sok embert ismer, amennyi kalandja volt az elmúlt években…
– Hogy hívják? – érdeklődött, és míg Rose beszélt, ő szorgalmasan megjegyzett minden szót.
Amint hazaért, nekilátott a kutatásnak. Nem volt egyszerű dolga, a férfit nem találta egyik randioldalon sem, végül összeszedte a bátorságát, és írt pár srácnak, akivel jó kapcsolatban maradt. Rose unokáját azonban senki sem ismerte, Devon pedig közel járt ahhoz, hogy feladja, amikor poénból rákeresett a nevére a neten. Elképedt.
Rose említette ugyan, hogy Phil mérnöknek tanult, de vagy nem tudott arról, mennyire sikeres lett, vagy nem akart felvágni. Devon gyanította, hogy sajnos az előbbi lehet az ok, mert biztosra vette, hogy Rose nagyon büszke lenne. Nem értette, hogy ha a férfi az apjával össze is veszett, a nagyanyját miért büntette az eltűnésével. Bár talán azt hihette, nem is keresik…
Devon írt egy e-mailt. Elmagyarázta, ki ő, pedig nem sok reményt fűzött hozzá, hogy választ kap. Mégis úgy gondolta, egy próbát megér a dolog, megteszi, amit lehet.


Két nap múlva érkezett reakció. Phil azt írta, annyira megdöbbent, hogy nem bírt azonnal válaszolni. A férfi meglepően közlékenynek bizonyult, elmesélte, hogy a családjával való szakítás megviselte, és bár mindig imádta a nagymamáját, időt szeretne, míg eldönti, szeretné-e feltépni a sebeket. Mindkettejükét.
Devon úgy döntött, addig semmit nem szól Rose-nak. Minden nap, szinte ötpercenként figyelte az e-mail fiókját, hátha Phil ismét jelentkezik, végül azonban megunta. Rose ismét gyengélkedett, ő pedig attól tartott, túl késő lesz. Felhívta a férfi irodáját, üzenetet hagyott neki, valamint megadta Rose címét. Aztán átment az asszonyhoz, vitt neki vacsorát.
– Te főzted? – kérdezte Rose cinkos mosollyal, Devon pedig nevetve csóválta a fejét.
– Szeretnéd, hogy megmérgezzelek?
– Annyira nem lehetsz tehetségtelen. Megtanítsalak? – ajánlotta Rose, Devon pedig mosolyogva bólintott.
– Amint jobban leszel, állok elébe.
Tartott tőle, hogy ez nem következik be. Rose sokszor megszédült, orvoshoz viszont nem volt hajlandó menni, és Devon sejtette, hogy neki sincs rá pénze. Utálta, hogy ennyire csórón még segíteni sem tud. Ezen annyira felhúzta magát, hogy előző este állásokat böngészett, önéletrajzokat küldött. Aztán ült a számítógépe előtt, és azon gondolkodott, magáért sosem tett ilyen sokat.
– Na, ma tonhal vagy lazac? – kérdezte a konyhába menet Kormostól, mire a macska azonnal rávágta:
– Ebben a sorrendben!!
Devon nevetett. Lehajolt, megsimogatta kis barátját, és a konzervbontóért nyúlt éppen, amikor megszólalt a csengő. Meglepetten fordult a hang irányába.
– Ki lehet az? – kérdezte Rose tanácstalanul. – Kinyitod?
– Persze.
Devon reménykedve nyitott ajtót, és nem bírta megállni a mosolyt, amikor rájött, hogy tényleg Phil érkezett. Megismerte a képekről.
– Örülök, hogy eljöttél – üdvözölte, és félreállt az útból. – Rose, nézd csak, ki jött!
Az asszony örömre határtalan volt. Devon jókedvűen vonult vissza a konyhába, hogy befejezze, amit elkezdett, és enni adjon Kormosnak. Aztán elveszítette a lába alól a talajt, szó szerint.
Fogalma sem volt, min csúszott meg, de a feje hangosan koppant a konyhapult sarkán, szitkozódva kapott a fejéhez. Ha így folytatja, tele lesz hegekkel…
Megnyugodott, mert ezúttal nem látott vért, amikor visszahúzta a kezét.
– Jól… – hallotta Kormost, de a mondat vége nyávogásba fordult. Devonnak kellett pár másodperc, míg rájött, hogy a macska beszél hozzá. Csak épp… nem érti. Döbbenten meredtek egymásra a cirmossal, aztán Kormos hozzá dörgölődzött, és végignyalta a kezét. Devon hirtelen hatalmas űrt érzett.
– Minden rendben?
Devon felnézett. Phil kezet nyújtott neki, aggódónak tűnt, Devon pedig mosolyt erőltetett magára, mielőtt elfogadta a gesztust. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a férfi ujjai kicsit hosszabb ideig elidőztek az övén, miután felsegítette…


Vége.