12.

– Majd vigyázz, mit mondasz neki – figyelmeztet Rhys nagyon komoly hangon. – Sosem tudhatod, hogyan reagál. Mióta ismerem, kissé zakkant.
Egész úton kéretlen tanácsokkal bombáz, közel vagyok hozzá, hogy elveszítsem a türelmem. Erre is csak Rhys képes, apróságokkal kihozni a sodromból. Az is csodával határos, hogy rá tudtam venni, ne egyedül jöjjön.
– Képes vagyok vigyázni magamra.
– Igazán? Ha harcra kerül a sor? Mennyire vagy képzett? – kérdezi, és van valami a hangsúlyában, ami nagyon nem tetszik. Megtorpanok. Rhys nem észleli azonnal, pár lépést megtesz, mire visszafordul.
– Láttál már harcolni – emlékeztetem kimérten, de ez persze nem elegendő neki.
– Ez az összes harci tapasztalod?
– Jó tanáraim voltak – morgom, és továbbindulok, ezúttal ő az, akinek sietnie kell, hogy utolérjen. Nem értem, miért tart ennyire haszontalannak. Rendben, a legutóbb nem hoztam a legjobb formám, de valahol erről is ő tehet, addig játszott az önuralmammal, míg teljesen eszemet vesztettem a vágytól. Jó, ezt talán nem foghatom rá. – Különben is, mit kezdenél földmágia ellen tűzzel? Hm?
– Kidumálnám magam.
– Persze – jegyzem meg, és felnevetek az arckifejezését látva. Jó, megnyerő tud lenni, nem mondom, hogy nem, de a bája azért csak nem hat mindenkire.
– Reméljük, nem kerül sor…
Elhallgat. Nem egészen értem, miért, aztán majdnem hasra vágódom, és rájövök, mitől zökkent ki. Mozdítanám a lábam, de nem megy, mintha mocsárba süppedtem volna, de ezt a gyanút rögtön elvetem. Teljesen szilárd, feketés föld borítja a lábam, mintha évek óta gyökeret eresztettem volna itt. Ez azért elég aggasztó varázslat kezdésnek.
– Na? – szólok oda Rhysnek, aki sikertelenül próbál közben szabadulni. – Szóval hogy is volt?
Mogorva pillantást küld felém.
– Békével jöttünk! – kiáltja, de senki sem felel, legalábbis elsőre így gondolom, aztán meglátom Rhys előtt a porban formálódó betűket.
Akkor békén hagyhattok.
Akaratlanul felkuncogok. Rhys megütközve fordul felém, szerintem megleptem a reakcióval.
– Ez nem vicces! – rivall rám, mire a betűk megváltoznak.
Dehogynem.
Most már leplezetlenül nevetek. Rhys dühödten igyekszik kiráncigálni magát a földből, de csupán annyit ér el vele, hogy még mélyebbre szippantja, most már a térdéig be van temetve. Még sosem láttam ennyire mérgesnek.
– Ne szórakozz, engedj el!
Még csak válasz sem érkezik. Rhys a távolt kémleli, a hegyeket lesi a támadó utána kutatva. Nekem nagyon tetszik a táj, a hatalmas hegyek éles kontrasztot alkotnak a mögöttünk elterülő várossal. Annak is megvolt a maga varázsa, de én ehhez vagyok szokva. Hamar észreveszem az előttünk lévő barlang szélén a természetellenesen sűrű növényzetet, de úgy tűnik, Rhys is kiszúrja.
– Volnál szíves elengedni? – címzi valakinek, akit nem látunk. – Mecnar!
A porban újabb szavak jelennek meg.
Aki kiszabadul, megküzdhet velem. Ha nyer, akkor jöhet a békétek.
– Valóban sajátos a humora – mondom Rhysnek. – Na? – sürgetem, de a lábait már rövid indák borítják. Nagyon valószínű, hogy nem ő lesz, aki kiáll értünk. Mondanám, hogy önként vállaltam a nemes feladatot, de túloznék.
Megkeresem a talajban a vizet, és magamhoz hívom. A béklyóm sártengerré változik, majd lassan tócsává, könnyedén lépek ki belőle. Rhys az égnek emeli a tekintetét, az állkapcsa megfeszül. Dacosan fordítja el a tekintetét, pedig semmiben sem akartam lekörözni.
A föld utánam kap, de megérzem, elszököm előle. Féltérdre vágódom, megfagyasztom magam körül a talajt, a jég rohan előre, egyenesen arra, amerre a földmágust sejtem. Kitér előlem, de legalább előbújik a rejtekéből. Derűs arccal méreget, miközben indákat hív segítségül, hogy elérjen. Újra a jéghez fordulok, ezzel elvagyunk egy darabig, körülöttünk kész csatatér minden, magam is meglepődöm rajta, milyen sokáig kitartok.
Végül Rhys hangja tereli el a figyelmem. Hatalmas adag föld készül betemetni, automatikusan mozdulok felé, jégpáncéllal vonom körbe. Ezalatt az indák elérnek, lerántanak, a karomra tekerednek. Fáradtan, lihegve rogyok térdre. Mecnar felém sétál, hümmögve bólogat, hosszú, sáros köpenye az arcomnak ütközik.
– És most? – kérdezem elveszetten, mert fogalmam sincs, mire számíthatok tőle.
– Most azon gondolkodom, mikor jössz rá, hogy a tűzmágusok nem szeretik a hideget.
Riadtan kapom a fejem Rhys felé. A jégpáncélom közepén álldogál, a karját maga köré fonva, és tudom, hogy didereg. Visszahívom a jeget, kockáztatva egy újabb, meglepetésszerű támadást. Ha halálra fagyasztom, azzal sem lesz előrébb.
– Kiszórakoztad magad?
Ide hallom, hogy Rhys fogai összekoccannak. Ha ilyen állapotba került, valószínűleg a tüzet sem tudná használni. Nem voltam túl praktikus, be kell ismernem.
– Na jó, de csak mert úgyis unatkoztam.
Kiszabadulok. Mecnar a karját nyújtja felém, és némi gyanakodás után belekapaszkodom, engedem, hogy talpra rántson. Igaza van Rhysnek, nem vagyok túl jó harcos. Értékelem, hogy még nem dörgölte az orrom alá.
– Kitartó vagy.
Váratlanul ér a dicséret. Mecnar azonban nem vár a válaszomra, hanem hátat fordít, és bemegy a barlangba. Rhys vacogva követi, hozzám sem szól, nem tudom mire vélni a haragját.
Odabent sokkal több fogad, mint egy kies barlang. Eszembe nem jutott volna, hogy palotákra jellemzően a fényűző berendezés. Míg én a döbbenetemmel törődöm, Mecnar a kandallóhoz megy, és felmorran.
– Kialudt a tűz, míg veletek hadakoztam. Akkor békeajándékként gyújtsd be!
Odasandítok. Teljesen nyilvánvaló, hogy nem égett a tűz, csak Rhyst bosszantja, vagy esetleg teszteli.
– Te is tudod, hogy túlságosan lehűltem.
– Pedig bármiért is jöttél, tűz az ára.
Rhys felmorran, de elkapom a karját, mielőtt valami őrültséget követne el. Engedi, hogy megcsókoljam, bár talán még sosem volt ennyire tartózkodó. Igaz, még sosem csináltunk ilyet mások előtt, az anyját kivéve, de az nem volt szándékos.
A kandallóhoz lépek, már rutinosan gyújtok szikrákat az ujjaim között. A fa vidám pattogással kezd égni.
– Na, ez nem mindennapi. – Mecnar elismerően bólogat, majd rólam Rhysre siklik a pillantása. – Egy a végzetjeletek? Ilyenről is régen hallottam.
Szöget üt a fejembe, amit mondott. Látom Rhys arcán a változást, valószínűleg neki is ugyanaz jutott eszébe, mint nekem.
– Előfordult már?
– Miféle kérdés ez? Persze, hogy előfordult. Sosem szép történet.
Elakad a lélegzetem. Rhys felsóhajt, de megenyhül, óvatosan végigsimít a karomon, nem jövök rá rögtön, hogy a sebet cirógatja, amit okozott. Mecnar észreveszi, de nem tesz rá megjegyzést.
– Tehát, miben segíthetek? Ezúttal mit akar a kótyagos vénember?
Rhys hatalmasat szusszan, enyhe sértődöttséget fedezek fel az arcán, amit először nem értek, de amikor válaszol, azonnal világossá válik.
– A kótyagos nagyapám üdvözletét küldi.
– Ezért zavart idáig?
Rhys rám pillant, mintha feszélyezném, a gondolattól megszédülök. Először jut eszembe, hogy a titok, amit őrizni próbál, esetleg nem az övé. Ettől zavarba jövök, de mire felajánlhatnám, hogy kimegyek, ismét megszólalt.
– Talált két sebesült ezüstsárkányt.
Mecnar kihúzza magát. Amióta találkoztunk, először látok rajta valódi komolyságot, ettől rögtön gyanakvóvá válok. Rhys szavai nekem nem mondanak semmit, rajta viszont aggodalmat fedezek fel.
– Hogy mondtad?
– Meg is süketültél az évek során? Talált két ezüstsárkányt. Mindkettő megsebesült.
– Megsebesült – ismétli Mecnar döbbenten. – Ahhoz képest, hogy három évszázada kihaltnak tarják őket, a sebesült nem rossz állapot – motyogja maga elé, félig burkolózva még a vicces hangulatba, de már érezhető nehézkességgel. – A nagyapád téved.
– Sejtette, hogy ezt fogod mondani.
Rhys az erszényébe nyúl, Mecnarhoz sétál, a kinyújtott tenyerén valami furcsán csillogó dolog pihen. Akaratlanul lépek közelebb, hogy én is láthassam.
– Ez…
– Egy pikkely, igen. És gondolom, tudod, hogy a nagyapa nem tudna megfizetni ilyesmit. Lopni pedig nem szokott.
– Te viszont igen.
Rhys elhúzza a száját, de nem vitatkozik. Mecnar lassan elveszi a pikkelyt, szakértő módon szemléli, majd megcsóválja a fejét.
– Tegyük fel, hogy igaz, és még létezik pár példány. Ki és miért akarná… – Mecnar elakad, élesen szívja be a levegőt. – Más sebesült sárkányok?
Rhys elmosolyodik. Nem vidáman, ez szomorú és mindentudó, szinte sejtem belőle, mit fogok hallani.
– Több is.
– Milyenek?
Mecnar szinte követeli a folytatást, Rhys pedig nagy döbbenetemre nem húzza az időt.
– Egy fekete és egy zöld, amiről tudunk.
– Arany?
– Az összes példányt őrzik – siet a megnyugtatására Rhys. – Össze kellene hívni a Tanácsot.
Mecnar felnevet, és úgy néz Rhysre, mintha megbolondult volna.
– És mire fel? Sebesült, kihaltnak hitt sárkányok meséjével? Őrültnek néznének!
– Van még bárki, aki normálisnak tart?
Mecnar nem ütközik meg ezen, hanem fel-alá kezd járkálni, egyre nagyobb sebességgel, magában motyogva, a szavai viszont kivehetetlenek. Összeakad a pillantásom Rhysszel, ő azonban csak vállat von.
– Most menjetek! Ha újabb…
– Akkor jelentkezem – szakítja félbe Rhys türelmetlenül. Mecnar bólint, aztán utunkra enged. Nagyon keveset értettem az egész beszélgetésből, emiatt neheztelek Rhysre.
Lefelé már könnyebb az út, szinte szaladunk a lejtőn, úgy kell visszafogni a lépteinket, hogy ne vigyen túlságosan a lendület. Rhys magába mélyed, nekem viszont milliónyi kérdésem van. A legkézenfekvőbbel kezdem.
– Miért nem avattál be?
– Mert erről senki sem tudhat. Nekem sem szabadna – feleli annyira természetesen, hogy elfut a méreg.
– Értem.
Ebbe az egy szóba sűrítek mindent. Rhys türelmetlenül felszusszan, és a karomba kapaszkodva megállít.
– Ha kiderül, kitörhet a pánik.
– De miért?
Rhysnek az arcára van írva, hogy semmi kedve ehhez a beszélgetéshez, és igazán értékelhetném, hogy pazarolja rám az idejét. Persze lehet, hogy csak én látom bele mindezt, mert mire átfut az agyamon, már válaszol is.
– Mondtad, hogy tanultál a sárkányokról, de csak nemrég láttál egyet közelről.
– Nem igazán volt alkalmam túlzottan megfigyelni.
Kuncog, a tenyerét az arcomra simítja.
– Pedig neki köszönhetjük, hogy ennyire közel kerültünk. – Megcsókol. Először azt hiszem, csak terelés, de amint elhúzódik, folytatja a mesélést, én pedig iszom minden szavát. – A sárkányokban ott lakozik az elemek összes tudása. Ha valaki minden sárkány tudását birtokolja…
Nem fejezi be, de így is érteni vélem. Valaki nagyobb hatalomra tör, mint eddig bárki.
Ilyesmire nem számítottam. Naiv módon azt hittem, az én problémám a legnagyobb a világon. Először, hogy a férfiak felé húzok, aztán a végzetjelem Rhysszel, a szökésem… Hirtelen zuhan rám, mennyire kicsi is vagyok a világban. Valaki úgy hathat ki a sorsunkra, hogy nekem még csak fel sem tűnne, mielőtt tönkretesz mindent körülöttem. Nevetségesen önzőnek találom magam.
– Én két elem keveredésével sem boldogulok – szólalok meg végül, miután kicsit lecsitult bennem a harc. Rhys elmosolyodik.
– Erre nem is lehet felkészülni – nyugtat meg. – De ha valaki sárkányok szívét tépi ki, míg az dobog, azt hiszem, legalább felületesen tudja, mit vállal.
Felhördülök. Már elképzelni is fájdalmas, hogy bárki ilyet tesz egy érző lénnyel, és Rhys arcán is ott az együttérzés. Igaz, ő sárkányok mellett nőtt fel, a legtöbb a tűzmágusok közelében él, vagy inkább fordítva, ez örök rejtély marad. Neki ez megterhelőbb lehet.
Megrázom magam, igyekszem a tényekre koncentrálni. Még maradtak kérdéseim.
– Van… Sejtitek, ki lehetett? – Rhys a fejét ingatja. Így már értem a titkolózást és a Mecnar hangjában rejlő pánikot. – A nagyapád valami fontos ember?
– A Tanács egyik tagja volt egykor.
– Egykor?
Próbálom feleleveníteni az ismereteimet, és bár mindig figyeltem a tanítóim szavára, most mégis homályos kuszaságként emlékszem erre.
– Pár éve már nem hívták össze őket. Béke honolt.
– És előtte?
Rhys széttárja a karját.
– Akadtak problémák, de elsimították, és csak pletykák maradtak. A Tanács nagyon hatékonyan tussolja el az ügyeket. Sőt, a saját kilétüket is.
Ezzel nem vagyok előrébb. Rendezgetem a fejemben az információkat: sárkányok, sebesült sárkányok, elemi tudás, titkos tanács. Tényleg úgy érzem, hogy tudatlanul éltem eddig az életem.
Rhys mellettem szintén némán bandukol, a gondolataiba mélyedve. Szívesen belelátnék most a fejébe, bár ez általában is így van. Kiszámíthatatlan számomra, akár a tűz. Megtorpanok, ahogy ez átsuhan az agyamon.
– Az elemek beépíthetőek a személyiségünkbe?
Hümmög. Megvonja a vállát, bizonytalannak látszik.
– Talán. Miért?
– Higgadtabb vagy, mint amikor találkoztunk. Talán… nem csak a sárkányszívvel lehet magunkba illeszteni az elemeket.
Úgy mered rám, mintha hirtelen nőtt volna még egy fejem. Sokára szólal csak meg ismét.
– Úgy érted, ami kettőnk között van…
– Nem tudom, hogy értem – vallom be kínosan. Rhys bólint, újra megindul az úton.
Már közel a város, hamarosan megint körbevesz minket a zaj, a forgatag. Megszaporázom a lépteim, elkapom Rhys karját. Amikor felém fordul, rögtön az ajkára tapadok, a kezdeti meglepettség után hamar viszonozza. Ledönt a fűbe, szinte elveszünk benne, annyira magas, de nem érdekel most semmilyen kellemetlenség. Bármennyire is kényelmes és intim volt a fogadó biztonságában szeretkezni, nagyon vissza kellett fogni magunkat, hogy ne csináljunk semmi galibát.
Enyhén eltolom magamtól Rhyst, a tekintetében értetlenség csillan.
– Bármi is történik, próbáljuk meg irányítani.
Megérti. Azt hiszem, a hangulata sokat zuhant néhány másodperc alatt, de amikor újra megcsókol, érzem, ahogy végigömlik rajtam az energiája. Fuldoklom tőle, a körmeim a tarkójába vájom, felnyög. Próbálkozom, nagyon próbálkozom én is az irányítással, de Rhys közelsége túl sok, elveszi az eszem, a közelében mindig legyűr a szenvedély. Nevetve húzódik el tőlem.
– Nem bírsz magaddal – jelenti ki sugárzó mosollyal. Nem tiltakozom, a nyakához rejtem az arcom, és felsóhajtok. A bőrét érintem, az ujjaim becsúsznak a hátán a ruha alá. Koncentrálok, és amikor újra a száját érintem, végigküldöm rajta az erőm. Felnyöszörög, de hamar felel, és bár így sokkal másabb, az egész szeretkezés alatt ügyelünk rá, hogy ne csak fizikailag érjünk össze. Az élmény végül annyira intenzív, hogy elveszítem a kapcsolatot a valósággal. Hosszú időbe telik, mire újra visszatalálok a testembe.
– Te érzel bármi különöset?
– Elégedettséget.
Rhys vigyorog, én pedig nem bírom visszatartani a kitörő nevetést. Az ég felé fordulok, hunyorogva kapom magam elé a kezem. Az előbb még nem vakított ennyire, kifejezetten zavar, fáj tőle a szemem.
Végül Rhys vállához hajtom az arcom, hogy elbújjak előle.
– Kiégeti a látásomat a nap – motyogom. Rhys ezúttal nem nevet, komoly a hangja, amikor megszólal.
– Megint áttetsző volt a szemed. Mintha eltűnt volna belőle minden szín, fehérré vált. Ijesztő ilyenkor.
– Bocsánat.
Nem merem bevallani neki, hogy ilyenkor valóban nem látok semmit. Olyan, mintha megvakulnék, ugyanakkor minden sokkal élesebb. Jobb, ha nem aggódik a kelleténél jobban.
– Jól vagy? Te érzel valamit? – érdeklődik, ezúttal viszont nekem támad kedvem viccelődni.
– Elégedettséget – ismétlem meg a szavait. Nevetve húz közelebb magához. A ruhánk valahol szanaszét dobálva, talán ideje lenne felöltözni, de jó itt Rhys karjában. Remélhetőleg nem jár erre senki, ha meg mégis, kit érdekel?
Körülvesz minket a béke. A madarak kellemesen dalolnak, bogarak zúgnak, a szellő lágyan borzongatja körülöttünk a füvet. Tényleg nincs kedvem mozdulni, de a gondolataim ezerfelé szaladnak, sárkányok és elemi mágia kötések járnak a fejemben. Sosem hittem volna, hogy egyszer ilyesmibe keveredem.
– Hogyan tovább? – kérdezem Rhyst. Felsóhajt mellettem, leveszi rólam a karját, kinyújtózik, miközben felel.
– Vissza kell mennem nagyapámhoz. Gondolom, te nem akarsz hazamenni, úgyhogy velem jöhetsz, ha van kedved.
– Persze.
Mi mást is tehetnék? Tényleg nincs hová mennem, és szeretnék a közelében maradni. A hideg kiráz a gondolattól, hogy elváljunk valahol, és egyedül bóklásszak ismeretlen vidéken. Rhys a kalandor, nem én.
– Akkor induljunk.
Kelletlenül öltözöm fel. Hiányzik, hogy összeérjen a bőrünk, valami megfoghatatlan nyugalom lesz úrrá rajtam, ahányszor megtörténik, és rögtön rossz érzés kerít hatalmába, amikor elszakadunk. Rhysnek nem kötöm az orrára, mert még ki találna nevetni.
Közel járunk a városhoz, amikor feltűnik a csoportosulás, ami felénk tart. Megtorpanok, Rhys ugyanígy tesz. Veszélyt érzek, olyan erővel száguld át rajtam, hogy legszívesebben hátat fordítanék, és elrohannék. A veszélynek hátat fordítani azonban felérhet egy öngyilkossággal, főleg ekkora túlerővel szemben. Aztán rájövök, mi okozza ezt az érzést, és tényleg legszívesebben a futást választanám.
– Hát megvagy.
A nagybátyám olyan elégedettnek tűnik, mintha kincsre lelt volna, de nagyon jól tudom, hogy inkább az dobja fel, hogy ezek után megbüntetnek. Rhysre pillantok, sugallom neki, hogy menekülnünk kéne, de úgy tűnik, ezzel ő is tisztában van. Csak épp nincs hova, egy hatalmas mező közepén még menedékre sem találhatunk.
– Szépen hazajössz.
– Nem.
A hangom határozottan, nyugodtan cseng, szöges ellentéte annak, amit belül érzek. A félelem felkúszik a torkomon, keserű tőle a szám. Nem választhatnak el Rhystől, talán sosem láthatom többé, ha most elveszítem.
– Ezt nem te döntöd el – feleli a nagybátyám most már dühösen, és hátrafordul. – Hozzátok ide! A másikkal azt csináltok, amit akartok, de többet a közelünkbe se akarjon jönni.
Ha eddig nem féltem volna, most rettegnék. Emberek indulnak felénk, mire hátrálni kezdek.
– Van terved? – kérdezi Rhys. Érzem, hogy ő sincs épp bátor formájában, de hogy melyikünket félti, nem tudom. Ekkora túlerővel szemben ő sem a harcot választaná, ha nem muszáj, ezt biztosra veszem.
– Futás?
– Semmi értelme.
Túl közel vannak. Rhys feladja, a kezében tűz lobban, és ismerem annyira, hogy még kilátástalan helyzetben sem fogja könnyen megadni magát. Még el sem tudja dobni a tűzgömböt, máris többen támadnak rá, megfagy az ereimben a vér a látványtól. Pár méter választ csak el minket, kinyújtom a kezem, jégpáncélt akarok vonni elénk. Nem egészen úgy sikerül, ahogy tervezem.
– Tűzfal?
Rhys értetlenül fordul felém. Nem látom a másik oldalt, de meglepődnék, ha az első döbbenet után nem támadnának dupla erővel. Nagyon gyorsan el kell tűnnünk innen. Felfelé fordítom a tenyerem, körülöttem tombolnak a hópelyhek, most szándékosan nyúlok az egyetlen megoldás felé.
– Ezúttal tudd is, hová megyünk! – hallom meg Rhys kiáltását. Jégpenge csapódik mellénk, Rhys kinyúl, megerősíti előttünk a falat. Szerencse, hogy ilyen jól tudjuk táplálni egymás varázslatát, még ha épp tudatában sem voltam, hogy ilyesmire vagyok képes. A baj csak az, hogy ezzel szerintem többet ártottam, mint használtam. Elárultam magunkat.
A tóhoz akarok menni. Minden gondolatomat köré fonom, és amint megnyílik a kapu, Rhys átránt.
Köhögve küzdöm magam a felszínre. A tüdőm telement vízzel, próbálok levegő után kapni, és amikor ez sikerül, a szememet erőltetem, hogy kipislogjam belőle a vizet. Rhys mellettem zihál, érzem, ahogy a hidegben vacognak a fogai. Sötét van, meglepően sötét ahhoz képest, hogy az előbb még világos volt.
– Hát, egyik bajból a másikba – jegyzi meg Rhys. Értetlenül felé fordulok.
– A tóhoz akartam hozni magunkat. Sikerült.
Rhys hatalmas karcsapással indul meg felém, a fejével oldalra bök.
– Ez nem az a tó.