Hírek / Hozzászólás / Tavasz 2. fejezet

dec. 02	Tavasz 2. fejezet
	Írta Ariana

2.

Dávid lassan fél órája gyűjtötte az erőt, kezében a telefonját szorongatva. Tulajdonképp sok választása nem volt, mint cselekedni, de még egy icipicit próbálta húzni az időt. Odakint már lement a nap, a lámpák fénye beszökött az ablakon, a máskor precízen behúzott sötétítők most a keret mellett lógtak féloldalt. Felborult az élete, így a szokásai is.
Fáradtan megdörzsölte a homlokát, majd mély levegőt vett, és megnyitotta az applikációt. Voltaképp egy ideje egyáltalán nem használta, ha volt valakije, sosem kalandozott mellette. Mivel azonban nem ismerte Ármin más elérhetőségét, belépett a profiljába, és megkereste a fiút. Feloldotta a tiltást, és rögtön üzent neki.
„Szia! Úgy gondolom, valószínűleg a színemet sem akarod látni, de mindenképp beszélnünk kellene nyugodt körülmények között.”
Sutának érezte a megfogalmazást, de ennél többre nem futotta jelen lelkiállapotában. Azon is csodálkozott, hogy végigcsinálta a napot különösebb bonyodalom nélkül, bár sokat segített, hogy Ármin fejfájásra hivatkozva a délután jó részét a szobájában töltötte, minél távolabb tőle.
Megértette a fiút. Amikor hónapokkal ezelőtt elküldte, neki is fájt. Hiányzott, heteken keresztül küzdött azzal, hogy talán rossz döntést hozott, de évekkel ezelőtt tett magának egy fogadalmat, nem merte felrúgni soha, senki kedvéért… pláne nem olyasvalakiért, aki feleannyi idős, mint ő. Ezerszer elátkozta már magát, amiért hagyta, hogy Ármin ilyen erősen belopja magát a szívébe. Mivel viszont a fiúnak ő volt az első szerelem, elképzelni sem tudta, min mehet most át.
A tenyerébe temette az arcát. A másodpercek csigalassan teltek, tisztán hallotta a falióra halk kattogását a nappaliból, a hang végtelenül idegesítette. Rövidesen megunta a várakozást, ledobálta a ruháit, és úgy döntött, lezuhanyzik. Addig Ármin talán megnézi az üzenetet, ha még nem tette.
A forró víz ezúttal nem mosta ki a tagjaiból a feszültséget. A gőz beterítette a helyiséget, lassanként ellopta az oxigént, Dávid kénytelen-kelletlen kimászott a kabinból. Törölközés közben megrohanták az emlékek, alig bírta elhessegetni őket. Életében nem érezte még ilyen tanácstalannak magát, pedig tudta, hogy ezt a helyzetet minél előbb, a lehető legkevesebb fájdalom árán kell megoldaniuk.
Mindössze egy telefonszámot kapott válaszként. Legalább fél percig bámulta, mielőtt kimásolta, és tárcsázta volna. A halk búgás az őrületbe kergette, de amint Ármin felvette, a határozottsága nagy része elpárolgott.
– Szervusz.
– Azt hittem, törölted a profilod.
Dávid az ablakhoz sétált, de egy darabig nem felelt. Az igazság kínosabb volt, mint szerette volna.
– Letiltottalak.
– Csodás.
A fiú hangjában olyan erős kiábrándultság rezgett, hogy Dávidban felmerült, ez a szituáció megoldhatatlan. Szinte látta maga előtt az arcát, be sem kellett hunynia hozzá a szemét. Hiába szerette volna rövidre zárni a beszélgetést, ezúttal nem tehette. Sőt, ha annak idején másképp válnak el, talán nem is lenne ennyire nehéz…
– Ez nem igazán telefontéma. Találkoznunk kellene. – Csend honolt a vonalban, meg kellett néznie, nem szakadt-e meg a hívás. – Üljünk be valahová – ajánlotta, amiért kiérdemelt egy gúnyos kacajt.
– Biztos, hogy ennek nem lesz fültanúja – jelentette ki Ármin hidegen, aztán kisvártatva hozzátette: – Még ugyanott laksz?
– Igen.
– Jó. Holnap reggel átmegyek.
Dávidnak nem volt esélye sem helyeselni, sem tiltakozni, Ármin ugyanis azonnal letette. Meglepte vele a férfit, mert nem így ismerte, a fiú sosem viselkedett bunkón. Jelen helyzetben viszont nem tudta hibáztatni a dologért. Itt csakis magát okolhatta, hogy harminchárom évesen annyi esze volt, hogy elcsavarja egy tizenhat éves fiú fejét… aztán tetézze a bajt azzal, hogy egy év múlva felbukkan az anyja oldalán.
Dávid nem tudta eldönteni, sírjon vagy nevessen. Ilyesmi egyszerűen nem történhet meg vele…

Dávid belenézett a kukucskálóba, és felsóhajtott. Számított rá, hogy Ármin fel fog tűnni, de álmában sem gondolta volna, hogy ennyire hamar. Az előző éjszaka után úgy sejtette, pár nap eltelik majd, mire találkoznak, de ezek szerint a fiú máshogy gondolta.
– Szia!
Ármin szégyenlősen rámosolygott, aztán elkapta a tekintetét, és a padlót bámulta. Dávidnak az jutott eszébe, hogy ha most odakint lennének, a fiú bizonyosan a kavicsokat rugdosná.
– Szia! Gyere be! – felelte, és elállt az útból, hogy Ármin beléphessen. A fiú komótosan, lassan bújt ki a cipőjéből, gondosan egymás mellé pakolta a lábbeliket, nyilvánvalóvá téve az idegességét. Dávid ettől csak még jobban aggódott. Úgy döntött, megkísérli lazára venni, hátha attól a fiú is kicsit feloldódik.
– Hogy vagy? Másnaposan?
Ármin elnevette magát. Ettől sokkal kisfiúsabbá vált az arca, a jókedve annyira fertőző volt, hogy Dávid sem bírt elfojtani egy mosolyt.
– Annyira nem – válaszolta Ármin, és megállt vele szemben. Dávid befelé intett, majd megindult a konyha felé.
– Kérsz valamit inni? Mármint ami nem alkohol – pillantott vissza, Ármin pedig bólintott.
– Vizet.
Ezzel azonban a beszélgetés rögtön megfeneklett. Dávid odaadta Árminnak a poharat, aztán álldogáltak egymással szemben, teljesen némán, és nyilvánvalóan zavarban. Dávid unta meg hamarabb ezt az állapotot.
– Tehát mi járatban?
Ármin megint kerülte a tekintetét. Megitta a víz felét, majd a konyhapultra tette a poharat, Dávidnak pedig hiába volt mániája az alátét, nem szólt rá. Türelmesen várt, amíg a fiú összeszedi a gondolatait, de nem azt kapta, amire számított. Ármin ugyanis közelebb lépett hozzá, és lágyan megcsókolta, Dávid pedig ettől teljesen lefagyott.
– Fejezzük be, amit tegnap elkezdtünk – suttogta a fiú a füléhez hajolva. Dávid éppen tiltakozni szeretett volna, amikor Ármin a nyakát vette célba, a gyengédség azonban, amivel hozzáért, sokkal jobban felkorbácsolta az érzékeit, mintha nekiesett volna. A fiú ujjai közben a derekára kúsztak, óvatosan masszírozták, Dávid pedig közel került a csábuláshoz.
Előző éjjel, amikor hazahozta a fiút, mire a lakásba értek, kijózanodott annyira, hogy ne akarja egyből megdönteni. Azt viszont már nem állta meg, hogy egyáltalán ne érjen hozzá, aminek az eredménye órákon át tartó kényeztetések sorozata lett. Összességében sokkal jobban sikerült, sőt talán intimebbre is, mint egy puszta aktus, reggel még ő is jóleső borzongással emlékezett vissza, Árminnak pedig ezek szerint szintén bejött az élmény.
Az első gondolata az volt, hogy nemet kell mondania, de mielőtt elhatározta volna magát, Ármin ismét megszólalt.
– Igen, emlékszem, hogy ne vegyem komolyan, tegnap elismételted párszor. Ahogy azt is, hogy ha józanon is akarom, visszatérhetünk rá. – A fiú halkan kuncogott. – Tudnám, miért itattál, ha szerinted megbánnám. Mással talán meg is bántam volna, de benned megbíztam. Logikátlan vagy – duruzsolta, Dávid pedig egyetlen értelmes indokot sem tudott felhozni, amivel megcáfolhatta volna az állítást. Engedte, hogy Ármin ismét megcsókolja, ezúttal beszállt a játékba, ő tette szenvedélyesebbé az érintést, majd felnyögött, ahogy a fiú ujjbegyei a meztelen hasán játszottak. Kit akar becsapni? Rég akart utoljára valakit ennyire maga alá gyűrni…
A pólója a földön végezte, még csak pillantásra sem méltatta, merre, Ármin ugyanis leguggolt elé, és Dávid emlékezett, hogy a fiú ebben este is meglehetősen könnyű tehetségnek bizonyult.
– Francba – suttogta mégis, amikor a forróságot megérezte a bőrén. Hiba volt, mert Ármin felnézett rá, ő pedig majdnem elveszítette a maradék önuralmát. A fiú tarkójára fogott, az utolsó másodpercben parancsolt megálljt magának, mielőtt teljesen átvette volna az irányítást, mert eszébe jutott, hogy Ármin kezdő ahhoz, amire ő most épp nagyon erős vágyat érzett…
Hagyta játszani a fiút, közben óvatos körökben simogatta a nyakát, és kifejezetten nehezen szakadt el tőle, azt is egyedül azért, mert meg akarta adni, amire Ármin kérte.
– Menjünk be! – ajánlotta.
Nem kellett hátranéznie, anélkül is tudta, hogy a fiú követi. A hálóban aztán nekiállt vetkőztetni Ármint, aki ábrándos mosollyal figyelte a mozdulatait, és nevetve terült el az ágyon. Dávid fölé mászott, súlyával a matrachoz szegezte, a fiú azonban hiába nyújtotta csókra a száját, nem hajolt rá.
– Biztos? – kérdezte még egyszer, utoljára.
– Naná!
Dávidnak eszébe sem jutott tovább bonyolítani. Ármin testének nagy részét már egyszer felfedezte, most felfrissítette ezt a tudását, ezúttal azonban el is merült benne, a fiú vágytól fűtött hangjától tüzelve ringatózott vele. Túl tökéletes volt, annyira egy hullámhossz, mintha nem is két külön ember lennének. Valahol, a tudata elnyomott mélyén megkondult a vészharang.

Előző

Következő