dec.
05
Végzetjel 8. fejezet
Írta Ariana
8.

Az egész karom lüktet, arra ébredek, hogy nyüszítek a fájdalomtól.
– Sajnálom. Ne haragudj!
Rhys szinte mantrázza a szavakat, de nem foglalkozom vele. A jég elolvadt a seb fölött, újabb réteget vonok rá, hogy enyhítsem a kínt.
– Nem szokott ennyire súlyos lenni, csak tapasztalat nélkül vágtam bele…
Befogom a száját, hogy elhallgasson végre. Tudom, hogy rosszul érzi magát a sérülés miatt, és nem is haragszom rá. Talán ki kellene mondanom, hogy ezt felfogja.
– Nem hibáztatlak érte.
A falnak támasztom a fejem. Hideg verejték borítja a bőröm, valószínűleg a seb velejárója, és csak reménykedem, hogy nem lesz rosszabb ennél.
– Pihenj te is! – mondom, Rhys azonban megrázza a fejét.
– Neked jobban kell az alvás.
– Én most nem tudnék – felelem, mert bár álmos vagyok, a fájdalom ébren tart. Rhys hezitál, de jelenleg nincs türelmem hozzá. – Felkeltelek, ha nem bírom.
Ezzel meggyőzöm. Elfekszik mellettem, ügyelve, hogy hozzám se érjen, pedig nem utasítanám el. Eddig sem azt akartam sugallni…
Jó, talán egy icipicit neheztelek. Felforgatta az életem, és most talán haza sem mehetek többé, vagy ha mégis, tőle szakíthatnak el örökre. Utóbbit sokkal nehezebben viselném. A Végzet ért hozzá, hogy életeket tegyen tönkre.
Nagyot sóhajtok. Felemelem az ép kezem, Rhys hajába merítem az ujjaim, a tincseivel játszom. Elmosolyodik. Tudom, hogy még ébren van, de egy szót sem szól, csak fekszik tovább lehunyt szemmel. Hamarosan a légzéséből tudom, hogy álomba merült.
Eszembe jut, amikor először megláttam őt. Utólag nem értem, a Végzet miért nem azt a pillanatot választotta arra, hogy összekössön minket. Könnyebb lett volna elrejteni, nem lenne a folytonos veszély. Mintha szándékosan görgetne olyan akadályokat elénk, amiket lehetetlen baj nélkül venni. Talán a nagyinak van igaza, a sorsunk a szenvedés.
Elszórakoztatom magam az emlékeimmel. Egy vidám, gondtalan gyermekkor képei tolulnak elmémbe: kergetőzés a dombokon, hatalmas lakomák, vendégsereg. A bálom óta a vendégek száma erősen megfogyatkozott, és bár senki sem mondta ki, tudom, hogy miattam van. Kerülnek minket. Utólag nevetséges, hogy amiatt aggódtam, mi lesz, ha kiderül, a férfiakhoz húzok. Nos, sokszorosan rákontráztam a problémára.
Néha tényleg nem érem fel ésszel. Miért akkora bűn ez? Máskor is előfordult már keveredés, bár tény, hogy sosem úri körökben. Lehet, hogy mindenki megkönnyebbül, ha sosem megyek haza, bár a szökésem talán csak újabb szégyent hoz rájuk.
Szédülök. Reszket a kezem, nyűgösen nyomom a fejem a falhoz. Nem akarom elhinni, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Kicsit várok, hátha elmúlik a rosszullét, de egyre erősebb, ha így folytatom, leterít.
Megrázom Rhyst. Álmosan pislog rám, de elég hamar rájön, hogy valami nincs rendben. Felül, a homlokomra tapasztja a tenyerét. Milyen hűvös…
– Sebláz – suttogja. Közelebb hajol, lágyan megcsókol. Kedveskedő, szinte már szűzies, pedig máskor valósággal rám tör, leigáz, különösen, ha kétségbeesett. A tenyerét az arcomra simítja, belemozdulok az érintésébe. Jólesik, megnyugtat a közelsége, kicsit visszaszorítja a fájdalmat. Erőre kapok tőle.
– Mutasd – húzódik el. Felemelem a kezem, és örömmel állapítom meg, hogy már nem reszket. Leolvasztom a jeget a sérülésről. Rhys felszisszen mellettem, nekem pedig felkavarodik a gyomrom, pedig teljesen üres, arra sem emlékszem, mikor ettem utoljára. Szomjas is vagyok, de miattam locsoltuk el az egyetlen kulacs vizünket.
– Eszembe sem jutott, hogy ennyire…
– Semmi baj – szakítom félbe, mielőtt megint belekezdene az önostorozásba. Hozzálátnék, hogy lejegeljem a sérülést, de Rhys ezúttal megállít. Óvatosan végighúzza az ujjait a terület felett, de amikor parázslani kezdenek, ijedten rántom el. Lehajtja a fejét.
– Segíteni akartam.
– Fel nem fogom, hogyan – motyogom. Egy szót sem szól, amikor ismét jéggel takarom be a sebet. Zsibbad az egész karom, de legalább már nem látom, hogy néz ki. Az még rosszabbá tette.
– Pedig érdemes lenne valahogy leszedni a fertőzött részt – mondja Rhys. Villámgyorsan megrázom a fejem. Biztos, hogy tüzet látni sem akarok a közelemben egy darabig. – Hát jó. Azért emlékezz, a tűzhöz én értek. A kezeléséhez is.
Lenyelem a szavakat, amik eszembe jutnak, és inkább csendben lehunyom a szemem. Rhys viszont felugrik mellettem.
– Mi az?
– Lépteket hallok.
Talpra kászálódom, a falhoz lapulok. Sokkal jobban vagyok, de ha harcra kerülne a sor, semmire sem mennénk velem. Keserűen veszem tudomásul, hogy megint csak hátráltatom Rhyst.
– Bárki is vagy, gyere ki, vagy rád gyújtom!
Rhys csuklásszerű hangot hallat, szerintem megsértődött. A túloldalról női hang szól hozzánk, érezhető gyanakvással. Remélem, csak a szerencsétlen találkozás miatt, és nem szokásuk rögtön megölni a betolakodókat.
– Kimegyek én – ajánlom, de azonnal tiltakozik.
– Ne haragudj, de én legalább meg tudom védeni magam.
Nem vitatkozhatom vele, igaza van. Ennyi éghető dologgal magam körül esélytelen lennék.
– Kimegyek!
Rhys hangja erőteljesen cseng. Elhúzza az ajtót, én pedig végre megnézhetem nappali fénynél az arcát. Az is határozottságot sugall.
– Nincs rossz szándékom, a vihar elől menekültem – mondja őszintén.
– A társad is jöjjön ki!
Látom, hogy Rhys vonásai megkeményednek. Felém fordul, aprót int a fejével. Kilépek a fényre, hunyorgok tőle, de legalább látom, kivel állunk szemben. Egy asszony és a lánya az, egyikük kezében fáklya, a másikéban vasvilla. Örülök, hogy Rhys kibírja a látványt komoly képpel, mert én alig állom meg a mosolyt. Nem igazán érzem veszélyben magam.
– Mit kerestek itt?
– Csak eltévedtünk, aztán jött a vihar. A háznál próbálkoztunk volna, de odáig nem jutottunk el – felelem. A lány kicsit elbizonytalanodva áll egyik lábáról a másikra, az asszony azonban árgus szemekkel figyel. – Nem akarunk bajt. Már megyünk is – teszem hozzá. Egy tétova lépés után azonban megszédülök, Ryhs kapja el a karom, így sikerül talpon maradni. Ingerült sóhajjal húz közelebb magához, hogy jobban tudjon tartani.
– A társam megsérült – mondja ki a teljesen nyilvánvalót. – Ezért nem tudtunk más menedék után kutatni. Bocsánat.
Ilyen diplomatikusnak sem láttam még, egészen elképeszt vele. A nő is megenyhül, leereszti a fegyverét. Még mindig nevetséges, hogy ezzel akarta megvédeni magát tőlünk, de ezt nem teszem szóvá. Lehet, hogy ellenem még használna is.
– Hol sérült meg?
Elolvasztom a jeget, és feljebb húzom köpenyem ujját. A lány a szája elé kapja a kezét, a nőnek azonban a szeme sem rebben.
– Megnézem közelebbről – mondja, és átadja a vasvillát a lányának, aki zavarában majdnem elejti a fáklyát.
Engedem, hogy óvatosan szemügyre vegye a sebet. Hümmög, forgatja a karom, koncentrálnom kell, hogy ne szóljak rá, hogy hagyja már.
– Erre tudok adni gyógyfüvet, ha megesküdtök, hogy nem bántotok minket.
– Miért bántanánk? – kérdezem értetlenül, mire lesüti a szemét.
– Csak ketten élünk itt.
Még mindig nem értem, Rhys viszont felhorkant mellettem, majd méltatlankodva megszólal:
– Emiatt kár aggódni. A fiú úgy is társam.
Ebben a pillanatban döbbenek rá a félelem okára. Szerintem ez az arcomra is lehet írva, mert a nő végleg megenyhül.
– Jól van.
Beenged a házába. Az első, hogy vizet kérek, mert már majdnem teljesen kiszáradtam.
– Étellel kevéssel szolgálhatok. Mióta ilyen szárazság van, alig terem meg valami. Lassan a víz is elfogy.
Füveket őröl nekem. Nézem a kezét, a magabiztos tudást, amivel mindezt teszi. Úgy is segít, hogy betörtünk hozzá, és még a nevünket sem mondtuk meg. Talán viszonozhatnám.
– Ha jobban leszek, segíthetek vizet keresni.
– Azt mondtad, nem ismered a környéket – vált azonnal gyanakvóba. Rhys jelentőségteljes pillantást vet rám.
– Azt nem, de a vizet igen.
– Vízmágus vagy?
A lány először szól hozzám, az anyja tekintete azonban beléfojtja a szót. Mindkettőnket gyerekként kezelnek, remek. Csak azért is válaszolok, hogy gyerekes legyek.
– Jégmágus.
Az asszony keze megáll a mozsár felett.
– Azt hittem, a jéggel csak a kiváltságosok tudnak bánni.
– Nem kell mindent elhinni – kotyog közbe Rhys. Először azt hiszem, szándékosan akar megsérteni, aztán rájövök, hogy túl sokat beszélek. Igaza van, akár veszélybe is sodorhatom magunkat, megint.
Az elegy, amit a nő a sebemre ken, nem túl gusztusos, de szinte azonnal hűsít, jólesően hunyom le a szemem. Rhys végigsimít a másik karomon, akaratlanul elmosolyodom. Aztán eszembe jut, mit mondott korábban rólunk. Eddig nem is tudatosult.


„A fiú úgy is társam.”
Még mindig visszhangzanak a fülemben a szavai, nevetségesen boldog vagyok tőlük, de nem merem emlegetni. Lehet, hogy csak a helyzet miatt mondta. Ez a gondolat pont elég, hogy elrontsa a kedvem.
– Jobb?
Rhys feltűnik az ajtóban, de annyira tompák az érzékeim, hogy csak akkor veszem észre, amikor megszólal.
– Sokkal – felelem. Az étel és a kenőcs megtette a hatását, kezdem visszanyerni az erőm. Igaz, még így is lassan.
– Ugye tudod, hogy már a véredben keringhetett a fertőzés? – kérdezi gondterhelten. Megrázom a fejem, mert erre eddig nem gondoltam. – Ezért akartam újra kiégetni a sebet. Nem azért, mert nincs jobb dolgom, mint téged kínozni.
Haragszik.
– Sajnálom.
– Nem bízol bennem.
Ez készületlenül ér. Zavartan bámulok magam elé, szeretnék vitatkozni vele, de nem tudom, mennyire lennék őszinte. Rhys mellém ül, szorosan az oldalamnak dől, és a szemközi falat nézi. Nincs teljesen behúzva az ajtó, a beszűrődő fénynél lopva őt figyelem.
– Ha érteném, mit miért teszel, könnyebb lenne.
– Akkor legyél olyan állapotban, hogy legyen időm magyarázni – morogja. A durcás arca is igazán megkapó.
– Rám haragszol, vagy magadra?
Na, erre már felém fordul, olyan szúrós a tekintete, hogy szinte beleremegek.
– Halálra rémítettél – vallja be végül. – Tessék, beismerem.
Elmosolyodom. Hozzá hajolok, lágyan megcsókolom. Mintha csak erre várna bennünk a szikra, mire észbe kapok, a hátamon fekszem, Rhys felettem, és az egész külvilág elhomályosult massza körülöttem.
Elhúzódik, kinyomja magát felettem, a szemembe néz. Nem tudom, mit keres, nem is érdekel, nem akarom, hogy ennyire távol legyen. Újra csókol, én pedig a nyaka köré fonom a karom, nehogy menekülhessen.
Lefogja a kezem. Először nem értem, miért. Összefonja az ujjaink, hűvös satuba von, akkor döbbenek rá, hogy szó szerint elolt. Nevetni kezdek. Rhys a nyakamhoz fúrja az arcát, ő is nevet.
– Ez elég rossz helyszín erre – állapítja meg. Legördül rólam, fázom a hiányától, de igaza van. Egyébként sem mondanám, hogy legutóbb jól végződött, amikor ennyire összegabalyodtunk. Még mindig magamon viselem a következményeket.
A lány megjelenik az ajtóban. Eszembe jut, hogy még meg sem kérdeztem a nevét, de talán jobb, ha nem tudom, és ő sem az enyémet. Fogalmam sincs, miért gondolom így, amolyan megérzés. Mindenesetre végtelenül örülök, hogy nem pár perccel ezelőtt jött.
– Tudtok segíteni?
– Persze.
Rhys felpattan mellőlem, aztán a kezét nyújtja, és lendülettel talpra ránt. Nem látszik rajta elsőre, mekkora ereje van.
Ezen tűnődöm, miközben fát hord. Engem nem hagy csatlakozni, inkább megoldja maga. Nem vitatkozom vele, mert tudom, hogy tényleg pihennem kell, mert minél hamarabb rendbe jövök, annál gyorsabban állhatunk tovább. Csak az rejtély, hogy mégis hova mehetnénk…
Újabb kupac landol mellettem. A farakásra téved a tekintetem. Párat csak felveszek, hogy bevigyem a házba, szúrós pillantást kapok érte, pedig ennyi még megy, ez nem megterhelő. Igaz, fizikai munkát egyébként sem igazán végeztem soha, nem volt rá szükség. Szerintem ezzel ő is pontosan tisztában van.
– Elaludt a kályha – állapítja meg az asszony, majd a belépő Rhyshez fordul, aki összehúzott szemmel néz vissza rá. – Segítenél?
Nem tudom, tesztelni akarja-e, és bár nem hinném, hogy Rhys fenyegetést lát benne, mégsem mozdul.
– Ugyan már – sóhajtom. Rhys erre megcsóválja a fejét, a kályhához lép, hamar meghallom a tűzifa pattogását.
– Szóval tűzmágus. Sejtettem a társad sérüléséből – mondja ki az asszony. Rhys arcán beszédes a változás. Sebzetté válik, de mindez csak egy pillanatig tart, újra felveszi a dacos, rá jellemző kifejezést. – Mit keres egy tűzmágus és egy vízmágus egymás társaságában? Azt hittem, olyanok vagytok, mint az elemek, nem viselitek el a másikat.
Nem javítom ki, hogy jégmágus vagyok, örülök, hogy nem véste az eszébe. Várom, hogy Rhys mit lép, rábízom a döntést, neki több a tapasztalata az idegenekkel.
– Nem kell mindent tudni – válaszolja némi csend után. – Nem zavarunk sokáig, és úgy tűnünk el, mintha itt sem lettünk volna.
– A közelben nem nagyon van másik tanya. A homokviharok bármikor előfordulhatnak.
– Köszönjük a tanácsot és a vendéglátást.
Rhys mosolya szívélyes, pont ezért zavar. Amint kettesben maradunk, kérdőn fordulok hozzá. Megvonja a vállát, és a tűzbe tartja a kezét, játszik a lángokkal.
– Néha minél kevesebbet tudunk, annál kisebb veszélyben vagyunk.
– Tapasztalat? – érdeklődöm, mert a szavai mögött fájdalom rejtőzik. Bólint, de nem engedi, hogy tovább faggassam, egyszerűen kimegy az ajtón.
Valószínűleg a környéket fedezi fel, mert csak akkor tér vissza, amikor a csillagok felkelnek.
– Hogy van a kezed? – suttogja, pedig felesleges halkan beszélnie. A kötésre pillantok, kicsit megmozgatom a karom.
– Meglepően jól, szinte alig fáj.
– Ennek örülök.
Megcsókol. Átölel, a hátamnak simul, az összefűzött ujjainkat bámulom a holdfénynél. Már régen szuszog, én még mindig éber vagyok. Igaz, ő jól kifáradt ma, míg én semmit sem csináltam, csak regenerálódtam. Amúgy is követem a kimondatlan megegyezést: egyszerre sosem alszunk. Vigyázzuk egymás álmát.


Hozzászólás: 25
Nyomtatóbarát változat Hír létrehozása pdf formátumban


Üdvözlet
Felhasználónév:

Jelszó:




Adatok megjegyzése

[ ]
[ ]
Online
vendég: 14, tag: 0 ...

legtöbb 253
(tag: 2, vendég: 251) - 26 jún : 22:01

Tagok: 916
Legújabb tag: Marischka11
Az utolsó látogatásod óta történt változások

news
Nincs újdonság
download
Nincs letöltés
members
Nincs Tag
links_page
chatbox_menu
Nincs chatbox üzenet