Vékony jég 2. fejezet - Hajnalösvény

dec. 02	Vékony jég 2. fejezet
	Írta Ariana

2.

Óvatosan felpillantok, miközben kortyolok a kávémból. Találkozik a tekintetünk, és bár ő profi módon tesz úgy, mintha csak a vendégeken nézne végig, engem nem ver át. Akárhányszor bejövök a kávézóba, mindig érzem, hogy bámul, ennyire nem érthetem félre. Hetek óta ez megy, akkor sem tudnám figyelmen kívül hagyni, ha akarnám. Lassan lejár az ebédszünetem, úgyhogy indulnom kéne. Még egyszer végigmérem: rövid barna haj, finom vonások, vékony test. Az ízlésemnek talán már túlságosan is vékony, de nem ez a lényeg, hanem a mosolya és a szép szeme. Igen, még szinte csak köszöntünk, de a mosolyába kezdek beleszeretni.
Igazság szerint nincs vesztenivalóm. Ha félreértettem, maximum nagyon hülyén fogom érezni magam, és ezentúl elkerülöm a helyet. Tollat veszek elő, majd felírom a keresztnevemet és a telefonszámomat a szalvétára. Elég béna megoldás, de nyíltabban nem merek kezdeményezni. Kicsit tartok tőle, hogy esetleg nem ő szedi le az asztalt, de olyan szerintem még nem volt. Felállok a székről, és rögtön mellettem terem, ahogy arra számítottam.
– Ízlett a kávé? – kérdi széles mosollyal, mire azonnal bólintok.
– Nagyon finom volt.
– Ennek örülök – feleli, közben pedig megtalálja a számom. Meglepetten fordul vissza hozzám, és egy másodpercre félek, hogy tényleg csak én magyaráztam be, de aztán újra elmosolyodik.
– Ennyire feltűnő voltam? – halkítja le a hangját.
– Pont eléggé – válaszolom. Zavartan elfordul, a zsebébe süllyeszti a szalvétát, és még küld egy biztató pillantást, aztán megy a dolgára. Kíváncsi vagyok, fog-e keresni.
Már ennyi is feldobja a napomat. Azon kapom magam, hogy gyakrabban ellenőrzöm a mobilomat, és igenis reménykedem abban, hogy felhív. Bár gyanítom, esténél előbb egyébként is hiába várok rá, de attól még izgalmas. Aztán lehet, hogy koppanok, és rég kivágta a szemétbe a szalvétát.
Hazafelé azon gondolkodom, hogy akár félénk típus is lehet, és inkább el kellett volna kérnem az elérhetőségét, az a biztosabb. Most már mindegy. Ha nem keres, hülyén venné ki magát, ha erőltetném, így viszont nem tudom, mennyire lenne ciki holnap ugyanúgy betérnem a kávézóba. Én és a hülye helyzetek, amikbe képes vagyok belemászni.
Épp a hűtőbe pakolok be, amikor a mobilom csipogva jelzi, hogy üzenetem érkezett. Azonnal leteszem, ami a kezemben van, és izgatottan kattintok rá. Ismeretlen szám, rövid szöveggel: „Holnap nem szeretnél máshol kávézni? Nem dolgozom, és ismerek egy jó helyet nem messze.”
Nocsak! Egy egész szikla gördül le a szívemről. Most mit írjak? Egy egyszerű „Persze, szívesen” kevés, sokáig meg nem szeretném húzni a választ, így lázasan jár az agyam, hogy kitaláljak valamit. Közben leesik, hogy még alá sem írta, így a nevét továbbra sem tudom. Legalább viselnének kitűzőt, de nem.
„Jól hangzik. A szokásos időben van ebédszünetem, de munka után jobban ráérek. Írd meg, hogy hol találkozzunk. :) Matt”
Kétszer átfutom, mielőtt elküldeném. A válaszra nem kell sokáig várnom, és végre a nevét is megtudom.
„Mikor végzel? Sam”
Szóval Sam. Ízlelgetem kicsit, mert annyira nem illik hozzá.
„Ötkor.”
Megkapom a kávézó címét, és alig várom a délutánt. A lelkesedésem kicsit alábbhagy, amikor rájövök, hogy szerda következik, vagyis a szokásos programom estefelé edzés Stephennel, amit nem lehet egy bocsival lemondani. Bár ő néha még arra sem veszi a fáradságot, csak szimplán nem jön el. Mindegy, nem érdekel, a találkozóm Sammel jobban izgat, legfeljebb kések. Úgysem hinném, hogy sokáig tartana az első randi, mert mivel komolyan gondolom, hogy hosszú távra tervezek, senkit sem rángatok az ágyamba azonnal. Pedig a libidóm már sikít, a legutóbbi próbálkozásom egy hónapja végződött Stephen ágyában.
Nem is értem, miért nem titkolom el, ha van fiúm. Bár állítása szerint azonnal látszik rajtam, ha felszedek valakit, de talán ha elkezdenék színészkedni…
Képtelenség. Ezerszer végiggondoltam már, de nem tudom elrejteni a legjobb barátom elől, ha bepasiztam. És annyira nem is akarom, sőt lassan már kezd kicsit átcsapni a dolog tesztbe. Ha Stephen el tudja csábítani, hát vigye, nekem nem kell…

Belépek az ajtón, egy kis csengő azonnal csilingelve jelzi az érkezésemet. Hangulatos hely, viszonylag jól elszeparált asztalokkal, néhol diszkréten kis függönyökkel elválasztott ülőhelyekkel. Van ízlése a srácnak, meg kell hagyni. Tökéletes helyszín egy randihoz.
– Szia! – üdvözöl mosolyogva, amikor végre rátalálok.
– Szia! Régóta vársz? – kérdezem, és leülök vele szemben. Megrázza a fejét.
– Öt perce jöttem.
Idáig jutunk, mire egy pincérlány mellettünk terem az itallappal. Úgy látom, ez inkább teázó, mint kávézó, de nem bánom.
– Jó ég – ráncolom össze a szemöldököm mégis, amint megpillantom a választékot.
– Mi a baj?
– A bőség zavara – felelem nevetve. Már épp a kávékhoz lapoznék, de Sam hangja megállít.
– Segítsek?
– Megköszönöm.
Szeretem a teákat, de én a filteres variációkhoz szoktam, Sam viszont könnyedén ajánl nekem pár kérdés alapján. Lehet, hogy szakmai ártalom, lehet, hogy mánia. Leadjuk a rendelést, de amint ismét egyedül maradunk, hirtelen csend lesz.
– Gyakran jársz ide? – dobom fel a témát, mire Sam lelkesen bólint. Nem mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy sokat lóg itt. Gondolom, azért is választotta, mert ismerős terep.
– Aha. Szerintem már az egész kínálatot kóstoltam.
– Ezek szerint teamániás vagy?
– Mondhatjuk – feleli mosolyogva. Tetszik ez az arckifejezés, ez fogott meg benne.
– Én inkább a kávé mellett teszem le a voksom – vallom be, mire elneveti magát.
– Az nem baj.
Reméltem is, de ezt már nem mondom ki, hanem másfelé terelem a beszélgetést.
– Kicsit féltem, hogy kukázod a számom.
Elkapja a tekintetét, az asztalt bámulja zavartan. A viselkedését látva kész csoda, hogy megírta azt az üzenetet.
– Gondolod, azért bámultalak, hogy kihagyjam a lehetőséget?
– Örülök, hogy nem tetted.
– Én is – sóhajtja. – Nem is hittem, hogy van esélyem. Megleptél.
– Magamat is – ismerem be, mire kérdőn szalad fel a szemöldöke. – Nem szokásom osztogatni az elérhetőségem.
– Akkor örülök, hogy kivételt tettél – mosolyodik el ismét. – És remélem, hogy megéri.
Na, ehhez nem tudok semmit sem hozzáfűzni, így a legjobbkor érkezik a segítség. Megkapjuk a teánkat, és máris kezdem bánni, hogy nem kávét kértem. Egészen addig, míg bele nem kortyolok. Sam lesi a reakciómat.
– Na, milyen?
– Nem rossz – ismerem el, Sam viszont teljesen félreért. Csalódottan hátradől a széken, és a kannára mered.
– Nem jól választottam.
– Csak ismerkedem – sietek megnyugtatni. Egy picit megkönnyebbül, bár nem értem, miért olyan fontos, hogy jót ajánlott-e vagy sem. Nem a tea érdekel elsősorban. – Egészen finom.
– Akkor jó.
– Mióta dolgozol pincérként? – váltok témát. Elgondolkodik, mielőtt válaszol.
– Egy éve kezdtem, kell az egyetem mellett a pénz.
– Mit tanulsz? – érdeklődöm kíváncsian.
– Történelmet hallgatok.
Hát, ebben nagyon különbözünk, engem ugyanis teljesen hidegen hagy az ilyesmi, de ezt egyelőre nem osztom meg vele.
– Te?
– Reklámokat feliratozok.
– Izgalmasan hangzik – vágja rá meglepetten. Mindenki így reagál a munkámra, pedig magában a folyamatban nem sok izgalmas van. Én csak odavarázsolom a videóra, amit más megálmodik. Bár tény, hogy kreatív és jól megvagyok vele.
– Szeretem is.
– Én még nem tudom, mit kezdek magammal, ha lediplomázok – meséli, engem pedig azonnal érdekelni kezd a kora. Fiatalnak tűnik, és ezek szerint az is.
– Hány éves vagy?
– Húsz. És te?
– Huszonöt. És mivel foglalkozol, ha épp nem pincérkedsz vagy tanulsz?
– Mi a hobbim? – kérdez vissza, mire bólintok. – Hm. Könyvek, filmek, zene, számítógép. Semmi említésre méltó. És neked?
– Mostanában leginkább csak filmekre jut időm. Hétvégén meg legtöbbször bulizok – vallom be, ő pedig ráharap a témára.
– Hova jártok?
– Színfolt.
– Azt nem ismerem – vonja meg a vállát. Lehet azt nem ismerni? Ezek szerint van ilyen.
– Pedig elég régi. Egyszer elviszlek, ha van kedved hozzá.
Amint kimondom, legszívesebben vissza is szívnám, de már késő.
– Jól hangzik.
Jó lenne, ha nem hamarabb beszélnék, mint ahogy gondolkodom. Majd igyekszem elhúzni ezt a belengetett programot, amennyire csak lehet. Minél később adok esélyt Stephennek, annál jobb, bár a végtelenségig úgysem halogathatom. Sam viselkedéséből viszont egy dolog világosan kitűnik.
– Nem sűrűn randizol – állapítom meg, mire zavartan megvonja a vállát.
– Nem igazán.
– És mit keresel? Kalandot vagy kapcsolatot? – érdeklődöm. Hümmög egy sort, mielőtt válaszol.
– Nem vagyok kalandor típus – mondja komoly hangon. – Bár annyira bénán romantikus vagyok, hogy futva menekülnek tőlem a férfiak.
– Hm.
Innentől végre beindul a beszélgetés. Mesél arról, hogy az első férfi az életében sokkal idősebb volt nála, ő még a gimnáziumba járt, mikor összejöttek. Aztán eljött egyetemre, a pasas nem bírta túl sokáig a távkapcsolatot, neki pedig hónapokba telt kiheverni a csalódást. Az utána lévő próbálkozásai meg sorra hamar kudarcba fulladtak.
– És neked? – tereli rám a szót, én meg egy pillanatra lefagyok. Pedig már annyiszor előadtam ezt a sztorit, hogy lassan egyszerűbb lenne regényt írnom belőle, és azt osztogatni, mikor ismerkedem.
– Na, ez bonyolult.
– Miért?
– Van egy barátom, aki rástartol az összes fiúmra. Sikerrel – összegzem röviden a történetet.
– Szép kis barát! – vágja rá. Hát most erre mit mondjak?
Megtudom, hogy eddig még csak passzív volt, ami nekem határozottan nem hátrány. Hiába mondom mindig, hogy nekem nagyrészt mindegy, inkább az aktív szerepet részesítem előnyben. Azt élvezem, míg ha én kerülök alulra, azt nem igazán.
A telefonom szakít félbe minket. Észre sem vettem, hogy már majdnem két órája beszélgetünk. Nem fogadom a hívást, csak megírom Stephennek, hogy a mai közös edzést kihagyom.
– Minden rendben? Menned kell?
Tetszik, hogy csalódott a hangja. Megrázom a fejem, és folytatom, ahol abbahagytuk. Egy újabb óra szalad el, ideje lenne vagy rendelni még, vagy lelépni. Végül az utóbbi mellett döntünk.
– És most? Tervezel még valamit? – kérdi Sam, miután kilépünk a teázó ajtaján. Átgondolom a választ.
– Az attól függ, hogy lesz-e második randi. Ha igen, akkor nálam az első nem végződik vízszintben – felelem végül. Az arcára van írva a meglepetés.
– És lesz második randi?
– Legyen? – mosolyodom el, mire bólint.
– Szeretném.
– Én is.
Még beszélgetünk egy kicsit, míg a kocsimhoz érünk. Felajánlom, hogy elviszem, de azt mondja, három háztömbnyire lakik. Péntekre megbeszélünk egy újabb találkozót, amit, őszintén szólva, alig várok.

A pénteki randi viszont határozottan nem úgy alakul, mint terveztem. Egy darabig jól érezzük magunkat, de a harmadik sör végén már érzékelem, hogy Sam nagyon nincs jó kapcsolatban az alkohollal. Össze-összeakad a nyelve, és egy idő után annyi marhaságot mond, hogy teljesen elveszítem a fonalat, ennek meg határozottan semmi értelme így.
– Szerintem hazaviszlek.
– Hozzád vagy hozzám haza? – hajol közelebb bizalmasan, de elhúzom a fejem a csókja elől. Stephen most körberöhögne az elveimért, de nekem ez így nem játszik.
– Túl részeg vagy ahhoz, hogy ezt kihasználjam.
– Mi?
Sam annyira megdöbben, hogy nem is tiltakozik, csak hagyja, hogy kivezessem. Fázom az októberi hidegben, összébb húzom magamon a kabátot. Sam tanácstalanul álldogál mellettem.
– Nem nagyon bírod a piát – állapítom meg. Megrázza a fejét, egy pillanatra megszédül, de hamar visszanyeri az egyensúlyát. Hogy valakit így kiüssön három sör…
– Nem szoktam alkoholt inni.
– Akkor most miért? – kérdezem, mire szégyenlősen elmosolyodik.
– Kis feszültségoldásnak.
– Aha – csóválom meg a fejem. – Akkor máskor kissé kevésbé oldd a feszültséget, légy szíves.
Hívok egy taxit, hazafuvarozom, és gyors köszönés után indulok is tovább. Nem lerázni akartam, de kicsit csalódott vagyok, és szerintem ezt ő is észrevette. Már ha látott egyáltalán valamit a részegségtől. Maximum többet nem keres.
Másnap délelőtt éppen készülődöm, amikor csörög a telefonom. A kijelzőn Sam nevét látom, és kíváncsian fogadom a hívást.
– Jó reggelt!
– Szia! – köszön Sam, aztán egy pár másodperces csend honol a vonalban. – Haragszol?
– Nem, miért haragudnék?
– Hogy elszúrtam az estét. Sajnálom!
Mosolyognom kell a bocsánatkérésén. Azt vártam, hogy a tegnapi után inkább lelép. Kínos volt az egész, főleg, hogy valószínűleg arra számított, hogy le akarok vele feküdni. Nem lett volna ellenemre, de nem így.
– Nem szúrtad el – válaszolom, mire megkönnyebbült sóhajt kapok.
– Akkor… találkozunk még?
– Persze. Mikor érsz rá?
– Mára már hét elején elígérkeztem. Esetleg vasárnap? – ajánlja. Ez nekem is jó, szombatonként úgyis tele van a napom Stephennel.
– Rendben – egyezem bele. – Viszont most mennem kell. Holnap megbeszéljük, mikor és hol.
– Oké, szia!
Furcsa ez a bizonytalanság, ami körbelengi Samet. Nem zavar a tapasztalansága, de nagyon szoknom kell. Mostanában mindig olyan próbálkozásaim voltak, ahol semmi szükség nem volt óvatoskodásra, gördülékenyebben ment az ismerkedés is. Mondhatnánk, hogy a kora miatt, de voltak már fiatalabb partnereim, akiknek határozottan több önbizalmuk volt. Talán pont ezért látok benne fantáziát, mert annyira esetlennek tűnik.
Sikerül elkésnem, de Stephen nem veti a szememre. Elég nyúzott, gyanítom, hogy hajnalig bulizott.
– Látom, jó estéd volt – mondom köszönés helyett, mire fájdalmasan nyög egyet.
– Hagyjuk.
– Na, csak nem egyedül mentél haza? – cukkolom.
– Úgy csinálsz, mintha minden nap mással dugnék – morogja, mire megcsóválom a fejem.
– Nem ezt mondtam, bár eléggé fedné a valóságot.
Ha Stephennek vacak a kedve, az az én hangulatomra is rányomja a bélyegét. Általában beszél róla, de most nagyon nem akaródzik neki.
– Remélem, a tied jobban telt – teszi hozzá öltözés közben.
– Nem épp a tervek szerint.
– Nem adta magát? – kérdi röhögve. Hihetetlen, hogy nála tényleg ennyire minden a szex körül forog. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nekem nem, de azért bőven eltérő mértékben.
– Inkább túl könnyen adta volna.
Megakad a mozdulatban, kapok egy nagyon gúnyos vigyort. Nyilvánvalóan megint hülyének néz, már meg sem sértődöm emiatt. Nem vagyunk egyformák.
– Na, megint előjött a romantikus éned?
– Fogjuk rá – vonom meg a vállamat, és ledobom a pólómat. Venném fel épp az atlétámat, mikor felfigyelek rá, mennyire pofátlanul mér végig. Felszalad a szemöldököm, Stephen viszont csak vállat von.
– Gondolom, nem mutatod be – folytatja a témát, mire úgy nézek rá, mintha megőrült volna. Naná, hogy eszemben sincs!
– Kibírod, hogy ne mozdulj rá?
Sejtelmesen elmosolyodik. Hát, köszi, ez elég sokatmondó volt. Inkább felveszem az edzőcipőmet, hogy haladjak is, de megáll a kezemben a fűző.
– Ha nincs rá szükség.
– Szükség? – kérdezek vissza élesen. – Mikor volt rá?
– Meg akarlak óvni a csalódástól – feleli, én meg szerintem még a számat is eltátom döbbenetemben.
– Ez nagyon szar duma, Stephen – találok rá a hangomra. Stephen ragaszkodik a téveszméihez, és pofátlanul be akarja magyarázni nekem, hogy értem teszi. Megint.
– Pedig így van. Rossz pasikkal kezdesz.
– Mert te olyan marha sokat tudsz erről! – húzom fel magam. Bevágom a cuccomat az öltözőszekrénybe, míg Stephen komótosan pakolja a magáét. – Tudod egyáltalán, mi a szerelem?
– Hogyne tudnám.
Megrázom a fejem, és a terem felé indulok.
– Na, ezt kétlem. Néha azt is, hogy egyáltalán képes lennél szerelmes lenni.
– Tessék? – torpan meg meglepetten. – Ez nem igaz!
– Miért, voltál már?
– Mondjuk úgy, hogy… a megfelelő személy még várat magára.
Kétkedve fordulok felé. Esküszöm, megbántottságot vélek felfedezni az arcán, de egyszerűen nem tudom komolyan venni. Stephen, mint romantikus lélek, aki a nagy Őre vár? Ugyan már! Túl jól ismerem ahhoz, hogy ezt beadja nekem.
– Van egyáltalán ilyen?
– Persze, hogy van.
– Hát akkor nem irigylem – vágom rá, mire ráncolni kezdi a szemöldökét. – Nem tudlak téged kapcsolatban elképzelni.
– Gyenge a fantáziád.
– Ugyan már! Csak egy pasi folyamatosan? Lássuk be, ez nem neked való – viszem tovább a gondolatot. Nagyon csúnyán néz rám, aztán elmegy mellettem.
– Nem lenne kihívás, ha lenne kiért – szól vissza, és egyesen a terem végébe megy, pedig tudja, hogy mindig futással kezdek. Megsértődött rám, hát ez egyenesen remek…

Arra ébredek, hogy csörög a telefonom. Kissé kábán tapogatózom érte, de azonnal felvillanyozódom, amikor meglátom Sam nevét. Én akartam keresni hamarabb, de ahogy nézem, sikerült elaludni a fél délelőttöt.
– Szia! – szólok bele.
– Szia! Még aludtál? – kérdi meglepve. – Ne haragudj…
– Semmi baj – nyugtatom meg. – Már úgyis ideje lenne felkelnem.
– Mára mi legyen a program?
– Hm – próbálom félálomban átgondolni. – Ha van kedved, gyere fel hozzám.
– Tetszik az ötlet.
Megegyezünk hat órában. Még bőven van időm takarítani is, egész héten nem jutottam el odáig. A tegnapomat teljesen elrabolta Stephen azzal, hogy edzés után elcsábított plázázni. Állati jó ízlése van, de vásárolni nem szeret, úgyhogy ilyenkor egész nap boldogíthatom. Aztán valahogy mindig úgy végződik, hogy beülünk egy filmre, utána meg elmegyünk inni…
Mire Sam megérkezik, már ragyog a lakás, legalábbis hozzám képest, és egy üveg bort is behűtöttem. Bár ismerve az ő teherbírását, a nagyobb részét inkább én kapom.
Csókkal indít. Nem követelőző, nem szenvedélyes, inkább csak ismerkedő.
– Bor? – kérdi meglepve, mikor beljebb invitálom. – A múltkori után meg mersz kínálni?
– Mértékkel – nevetek fel.
Letelepszünk a nappaliban, és beszélgetünk. Mindenről, ami eszünkbe jut, az iskolától a hobbiig. Megtudom, hogy nagy szenvedélye a számítógépes játék, és hogy nem túl közösségi alkat. Ritkán jár bulizni, nincsenek nagyon barátai sem, inkább az otthoniakkal tartja a kapcsolatot, és hazautazik, ha teheti.
Tényleg nem hagyom, hogy sokat igyon. Ezúttal terveim vannak, és nem szeretném, ha lerészegedne, még akkor sem, ha nyilvánvalóan tisztában van vele, hogy miért is a lakásomon randizunk.
Nagyon érződik rajta a tapasztalatlanság. Még csak csókolózunk, de már ennyitől teljesen beindul, húz magára a kanapén, felnyög, amikor az ágyékunk összeér. Kicsit hagyom, hogy felforrjon a vére, aztán felkelek, és felé nyújtom a kezem. Kábán ragadja meg, engedi, hogy a hálóba vezessem. Onnan viszont nincs visszaút, nem fogom vissza magam. Szeretem a tudatot, hogy csak a harmadik férfi vagyok az életében, még ha ez azzal is jár, hogy nem épp lepedőakrobata. Viszont hatalmas beleéléssel válaszol a mozdulataimra, ami nagyon izgató, sőt sokkal jobban imponál a helyzet, mintha isten lenne az ágyban. Szex után elégedetten bújik hozzám, én meg lágyan simogatom a hátát.
– Megmosdanék, ha nem gond – szakítja meg kicsivel később a csendet.
– Persze.
– Te nem jössz?
– Kádam van, képtelenség benne a közös zuhany anélkül, hogy úszna a fürdő – felelem, mire elkomorul. Sokadszorra bánom meg, hogy nem zuhanykabinom van, mert jó lenne csatlakozni hozzá.
– Értem.
– A szekrényben találsz törölközőt – magyarázom, és remélem, nem sértem meg, hogy lusta vagyok felkelni, de jólesik heverészni még egy kicsit.
– Köszi.
Magamra hagy, én meg elnyújtózom az ágyon. Szívesen meghosszabbítanám az estét, és kíváncsi vagyok, Sam mit szól ehhez. Hamarosan megjelenik, úgyhogy rá is kérdezek.
– Maradsz?
Megleptem, ez az arcára van írva. Zavartan elmosolyodik, és máris tudom, hogy nemleges választ kapok. Kár.
– Szívesen maradnék, de reggel korán kelek, és nem hoztam váltás ruhát – magyarázza bocsánatkérően. – Talán máskor.
– Rendben.
– Legközelebb…
– Holnap este programom van, kedd? – ajánlom, Sam pedig összeráncolja a homlokát.
– Programod?
Mintha gyanakvást vélnék felfedezni a hangjában, és ettől máris jókedvem lesz. Úgy tűnik, nagyon nem egyoldalú a vonzalom. Egyébként én is szívesebben tölteném vele az időmet, minthogy a teremben izzadjak.
– Konditerembe járok egy barátommal. Bár lemondhatom, ha szeretnéd.
– Hagyd, úgyis nyolcig bent rohadok – válaszolja nem túl lelkesen. – Kedden viszont hat után szabad vagyok.
– Szuperül hangzik.
Kikísérem, aztán beülök a kádba ejtőzni. Tényleg kedvelem Samet, és örülnék, ha hosszú távon is kialakulna valami köztünk. Kicsit aggaszt viszont, hogy úgy érzem, távolságot tartok. Az elmúlt pár éves tapasztalat elengedő volt, hogy egyszerűen ne tudjak megbízni senkiben, bármennyire szeretnék. Próbálok, de nem megy. Ha túléli a kapcsolatunk a két hónapot, meglátom.

A hétfői koncentrációmat eléggé megzavarja, hogy a szerelmi életemen agyalok. Még délután a futópadon is elvarázsolt vagyok. Ilyenkor már rég feljebb veszem a tempót, most meg csak sétálgatok. Ez Stephennek is szemet szúr, és a maga szexuális humorával meg is jegyzi.
– Nagyon passzív vagy ma.
Felröhögök.
– Pedig elég aktívan telt az estém – árulom el, mire érdeklődés csillan a tekintetében. Ajaj, végem, szét fog cincálni.
– Nocsak! És hova lett a romantikázás? – érkezik a beszólás, mire megvonom a vállamat. Nem értem, az egyik miért zárná ki a másikat.
– Ez a harmadik randink volt.
– Mindjárt más!
– Eljutottál te valaha a harmadik randiig? – kérdezek vissza enyhe méreggel.
– Hm. –Egy pillanatra elgondolkodik. – Három menetig igen, az randinak számít? Van, akivel többig…
– Költői kérdés volt. Pontosan ismerem a kalandjaid. Némelyiknek aktív részese voltam.
– Nem, aktív csak egyszer – vigyorogja, nekem ettől a témától viszont határozottan nincs jókedvem.
– A többinél meg maximum szenvedő alanya.
– Ne nyígjál már!
– Én kérek elnézést.
Feljebb veszem a sebességet, hogy ne kelljen vele beszélgetnem, de csak megcsóválja a fejét.
– Egyébként is vannak visszajárók az ágyamban. És képzeld, beszélgetni is szoktam velük – teszi hozzá gúnyosan. – Egyszerűen csak nem fognak meg…
Bedugja a fülébe a zenét, és ezzel lezártnak tekinti a témát. Nem bánom, mert én is.
Igazság szerint tudom, hogy nem annyira nemtörődöm, mint amilyennek mutatja magát. Tizenöt éves kora óta ismerem, azóta boldogítjuk egymást. Minden hülye húzása ellenére el sem tudnám képzelni, hogy eltűnjön az életemből. Annyi pasi jöhet és mehet, amennyi csak a világon van, de Stephen barátságánál egyikük sem ér többet. És valljuk be, abban igaza van, hogy ha olyat szednék össze, aki nekem való, nem tudná ennyire könnyen elcsábítani…
Stephen nagyon nehezen enged bárkit is közel, sőt talán én vagyok az egyetlen. A szülei majdhogynem kirakták otthonról, amikor rájöttek, hogy meleg. Végül vettek neki egy lakást az egyetemhez közel, és megkérték, hogy többé ne menjen haza. Stephen egy ideig szinte megállás nélkül önpusztított, aztán megrázta magát, és élte tovább az életét. Csak azóta mintha lakat lenne a szívén… Nagyon megnézném végre azt a fiút vagy férfit, akinek egyszer sikerül szerelemre lobbantania őt. Azt hiszem, nagyon szerencsésnek fogom tartani.

– És mikor megyünk el bulizni?
Két hónapja találkozgatunk, és eddig sikeresen elértem, hogy bár közös programunk legyen, de csak kettesben. Nem rejtegetem, de mégis. Főleg Stephen elől.
– Szeretnél? – kérdezem, pedig nyilvánvalóan azért dobta be az ötletet. Bólint, én meg nem akarom elrontani a kedvét.
– Igen.
– Pénteken elmehetünk, ha az jó neked.
– Tökéletes.
Nem örülök a gondolatnak, de ezt próbálom palástolni előtte. Viszont inkább felkészítem a találkozásra a barátaimmal, mert nem lenne jó, ha nem tudna mit kezdeni a helyzettel.
– Emlékszel, hogy azt mondtam, egy barátom folyton rámászik a fiúimra?
– Aha.
– Készülj fel, hogy te sem leszel kivétel.
Felül, eltávolodik tőlem, és dühösen néz vissza rám.
– Nem bízol bennem?
De utálom ezt a kérdést. Sóhajtva húzom végig a kezemet Sam meztelen hátán. Cirógatásnak indul, de csiklandós, így nem bírja nevetés nélkül.
– Bízom benned – felelem végül. – De értsd meg, hogy eddig bárkit bemutattam, az ágyában landolt. Kivétel nélkül – nézek a szemébe, mire zavartan elfordul.
– Olyan jó pasi?
– És annyira lehengerlő is.
– Hű – összegzi, aztán visszafekszik mellém. – Jó fiú leszek – mosolyog rám. Megcsókolom, és szinte azonnal újra hozzám simul.
– Azt nem kétlem. De abban is biztos vagyok, hogy ő nem lesz az.
– Szerintem kicsit eltúlzod – jegyzi meg óvatosan. Hát persze, hogy ezt gondolja. Annyiszor hallottam már ezt, hogy fejből tudom a forgatókönyvet. Vagy tényleg minden ennyire ismétli magát? Remélem, hogy nem.
– Úgy legyen.
Hirtelen csend borul ránk. Már attól tartok, hogy megbántottam, mikor újra megszólal:
– Maradhatok?
– Persze.
A második éjszakát tölti nálam. Ritkán jutok odáig a próbálkozásaimmal, hogy valaki mellett ébredjek reggel, és határozottan tetszik, hogy így alakul. Egyre nagyobb lelkesedéssel várom, hogy találkozzunk, és hiányzik, ha nem beszélünk egy nap. Azt hiszem, kezdek picit beleszeretni, és ha nem értem félre a jeleket, ez kölcsönös.

Igazság szerint jó a hangulat, csak én nem tudok felengedni. Sam jól szórakozik, a többiek bírják, Stephen meg csupán érdeklődő, nem tolakodó, bár ez nem jelent semmit. Lehet, hogy paranoiás lettem? Kizárt.
– Mindjárt jövök – szólal meg Sam, és ad egy puszit a számra, mielőtt lelép a mosdó felé. Stephen utána néz, aztán felém fordul.
– Ne téveszd szem elől. Túl csinos darab – jegyzi meg, engem meg azonnal elkap az ideg.
– Ne csináld! Ne merészelj hozzáérni! – figyelmeztetem, mire csodálkozó tekintettel pislog rám. Az ártatlanság netovábbja, na persze!
– Én? Ehhez én nem kellek. Úgy lecsapják a kezedről, hogy csak leshetsz.
– Persze, te szoktad – vágom rá ingerülten, mire flegmán vállat von. Hát ez egyszerűen remek! – Csak egyszer maradnál ki belőle a kedvemért!
Stephen Sam után néz. Hosszan figyeli, ahogy eltűnik a látókörünkből. Nagy a tömeg, elég nehéz átverekednie magát rajta. Fogalmam sincs, mi van ma, hogy mindenki itt lóg, a szokásos társaság legalább kétszerese.
– Jó, legyen – egyezik bele Stephen, én meg nem hiszek a fülemnek. – A kedvedért a hátsója közelébe se megyek.
– Annyira közönséges vagy néha.
– Nem, akkor lennék az, ha azt mondtam volna, hogy akkor a kedvedért nem vágom gerincre – kontráz rá. A jelentés ugyanaz, és úgy csinál, mintha még nekem tenne szívességet.
– Baszd meg!
– Basszam meg? Most nem arról beszélünk, hogy ne? – kérdez vissza tettetett értetlenséggel, nálam meg elszakad a cérna.
– Stephen!
Kiröhög. Van pofája nevetni rajtam, sőt, a pultra borul, úgy kacag. Annyira dög tud lenni, hogy arra szavak sincsenek. Még akkor is dohogok magamban, mikor Sam visszatér.
– Valami baj van?
– Nincs – rázom meg a fejem, Stephen viszont nem bírja ki.
– Semmi az égvilágon, csak Matty néha túlbonyolítja a saját életét – vigyorog rá Samre, aki viszont abszolút nem tudja hová tenni az információt. Csúnya pillantást küldök Stephen felé, aki erre vigyorogva lelép. Néha tényleg nem értem, mit élvez azon, hogy így felhúz.
Sam könnyedén eltereli a figyelmem a mérgemről. Bejön neki a hely, pedig ő maga mondta, hogy nem épp bulizós alkat. Ennyire fesztelennek még nem láttam, de ez az oldala is tetszik. Hajnalig táncolunk és beszélgetünk, aztán hazasétálunk. Stephen is tartotta magát az ígéretéhez, legalábbis előttem még csak rá sem bagózott Samre. Értékelem. Bár az már más kérdés, hogy mit fog művelni a hátam mögött…
– Nem is mesélted, hogy így becéznek.
– Hm?
Sam ismét nálam készül aludni, ez pedig még jobban felvillanyoz.
– Matty.
Felkapom a fejem a névre, és zavarba jövök.
– Ja, nem. Csak Stephen.
– Értem.
Egy árnyalatnyi csalódottságot vélek felfedezni a hangjában. Nem ajánlom fel neki, hogy szólítson így, mert tényleg Stephen az egyetlen, aki így hív. Így azonban különös csend költözik közénk hazáig. Amint viszont beérünk az ajtón, szinte azonnal rám mászik, és úgy érzem, minden rendben van.

***

Lassan harmadik hónapja nyúzzuk egymást, kezdem végre elhinni, hogy ez most tényleg komoly. Nem tudom, hogy Stephen tartja-e magát az ígéretéhez, vagy Sam áll ellen a kísértésnek, de nem is érdekel. Boldog vagyok, hogy jól alakulnak a dolgok. Sam nemsokára ideér, egész estés filmezést tervezünk. Rám fér, amilyen hetem volt melóban…
– Szia! – nyitok ajtót vidáman, és ellépek az útjából. – Hamar jöttél, még nem volt időm rendelni.
– Nem baj, úgysem hiszem, hogy sokáig maradok.
Erre már visszafordulok, a lelkesedésem azonnal eltűnik. Sam zavartan ácsorog, a cipőjét sem készül levenni, és a gyomrom bukfencet vet a belém költöző gyanútól.
– Mi a gond? – kérdezem nyugodtnak szánt hangon, miközben tartok a választól. Nem néz a szemembe, a padlót bámulja, és teljesen egyértelmű, mit fog mondani.
– Sajnálom, de szerintem nincs értelme tovább – közli halkan. Igyekszem lecsendesíteni magamban a kikívánkozó idegbajt, de remeg a hangom, amikor megszólalok.
– Szakítasz?
– Igen.
– Miért?
Figyelem, ahogy idegesen grimaszol, de továbbra sem pillant rám. A sejtésem beigazolódni látszik, és ettől kikészülök.
– Volt… valaki más…
Innentől nem vagyok kíváncsi a többire. Remegek a dühtől, az árulása fáj. Látni sem akarom többé ezek után. Visszafogom magam, nem kezdek üvölteni.
– Akkor valóban nincs miről beszélnünk.
Rám néz, de zavartan el is fordul, lenyomja a kilincset. Kicsit tétovázik, aztán kilép a lakásomból és az életemből. Káromkodva nyúlok a cipőmért. Ezért most esküszöm, hogy kinyírom Stephent. Nem értem, hogyan tehette, és én egyáltalán hogyan hihettem el, hogy nem fog hozzáérni? Akkora balek vagyok, amekkorát a világ nem látott!
A kulcsom fordul a zárban. Bevágom magam mögött az ajtót, a hangra pedig szinte azonnal előkerül Stephen. Legszívesebben kitekerném a nyakát, de csak szavakban zúdítom rá a haragomat.
– Hogy tehetted? Megígérted! – támadok neki, mire ő meglepve mered rám.
– Mi bajod?
– Képes voltál megfektetni! – dühöngök. Az összeomlás szélén állok, mert nem, nem bírom elhinni, hogy ez már megint megtörtént! Ennyire keveset érek, hogy engem tényleg mindenki átvág?!
– Mi van?
– Ne add az ártatlant! – üvöltök rá. Közelebb lép, csitítóan a karomra fog, de lelököm magamról az érintését. Széttárja a kezét, és ha nem tudnám, még el is hinném neki, hogy fogalma sincs, miért ordítok vele.
– Te most Samről beszélsz?
– Ki másról?!
– Azt mondta, hogy lefeküdt velem? – kérdez vissza, és megesküszöm rá, hogy őszinte döbbenetet látok az arcán. – Hazudik.
– Mi? A legújabb, hogy letagadod?
– Esküszöm, hogy hozzá sem értem, Matt. Nem értem, miért mondott ilyet – feleli, nekem pedig kezd kitisztulni a fejem. Eddig eszembe sem jutott a lehetőség, hogy nem ő volt. De hát miért is gondoltam volna másra, mikor az ő hobbija belebarmolni a párkapcsolataimba? Eddig mindig ő volt a bűnös…
– De akkor kivel? – suttogom magam elé tűnődve.
– Na várjál, most akkor mit mondott pontosan?
Jó, ez így nagyon kínos. Hülyén érzem magam, de abban a helyzetben fel sem merült bennem, hogy a részleteket hallani akarjam, ahhoz túlzottan elöntötte az agyamat a vörös köd.
– Hát nevet nem mondott, de mivel te szoktál rámászni a fiúimra…
– Cseszd meg, Matt! – fakad ki Stephen, mire újra dühbe gurulok.
– Miért, nem így van?
– Látod, előre szóltam, hogy ehhez nem kellek én – jegyzi meg gúnyosan, nekem meg elegem lesz az egészből.
– Akkor örülhetsz, igazad volt.
Rávágom az ajtót, pedig ezúttal nem követett el semmit, csupán én értettem félre, és rajta csattant a mérgem. A francba. A küszöbre fagyva álldogálok, aztán belátom, hogy hülyét csináltam magamból, és inkább visszamegyek. Stephen nem teszi szóvá, csak hoz egy üveg Martinit meg két poharat. Kérdés nélkül önt nekem, én pedig leülök az ágyára, és csendben bámulok magam elé.
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, de legalább kétszer töltött újra, mire megszólal.
– Ugyan már, Matty, te magad sem vetted annyira komolyan a srácot – próbál nyugtatni, de rögtön ugrom.
– Ez nem igaz!
– Dehogynem.
– Annyira vigasztaló tudsz lenni, hogy az díjat érdemel.
Felsóhajt. Elveszi tőlem a kiürült poharat, megragad, és végigdől velem az ágyon, a fejem a mellkasán nyugszik, onnan pislogok a plafonra. Régen sokszor fetrengtünk így, mikor valamelyikünk ilyen-olyan okból vacak időszakát élte. Aztán kinőttük, vagy ilyesmi.
– Ilyet nagyon rég nem csináltunk.
– Hát nem.
– Mióta nem? – teszem fel a költőinek szánt kérdést, de Stephennek van rá válasza.
– Mióta lefeküdtünk.
– Tényleg? – pillantok rá. Nem ugrat, teljesen komolyan mondja, és nekem derengeni kezd, hogy igaza lehet.
– Igen.
– De miért?
– Én tudjam? – kérdez vissza nyugtalanul. – Utána kezdődött, hogy a lehető legkevesebbet érsz hozzám.
– Nem is vettem észre. Azt hittem, te kezdtél eltávolodni – magyarázom merengve, és próbálok visszaemlékezni. Akkor egyikünk sem igazán tudta, hogyan viszonyuljunk ahhoz az estéhez. Én csak Stephen elmondására támaszkodhattam, ő meg nem bizonyult túl közlékenynek. Szerintem az elején el sem hitte, hogy kiesett az egész. Fogalmam sincs, mi volt, amit bevettünk, mert így még sosem jártam előtte. Persze arra is kitérő választ adott, és annyira nem is akaródzott faggatnom.
– Nem, én csak hozzád alkalmazkodtam.
– Fel se tűnt…
– Persze, mert néha szörnyen vak vagy – jegyzi meg szemöldökráncolva.
– Köszi.
– És nem csodálom, hogy erre sem emlékszel.
– Baszd meg! – próbálnék felkelni, de visszahúz. Pedig jogos a beszólás, mert nekem is szarul esne, ha ő lenne az, aki egy reggel felébredve megkérdi, hogy bocsi, tudom, hogy itt fekszünk meztelenül egymáson, de mégis mit műveltünk? Nagyon durván zavarba ejtő volt.
– Mi van? Te nem emlékszel, és én basszam meg? Nyughass már!
– Sajnálom…
Újabbat sóhajt. Felemeli a kezét, végigsimít az arcomon.
– Semmi baj. Nem haragszom.
Pedig az az érzésem, hogy mégis. Ha nem így lenne, akkor nem hozná fel folyton, még ha ugratásnak is álcázza. Felnézek rá, elveszek a tekintetében, nem tudom megmagyarázni, miért, de fölé mászok, és megcsókolom. Kérdés nélkül viszonozza, ujjai a hajamba kúsznak, gyengéden masszírozza a fejbőröm. Ennyire hosszú és lágy csókot még szerintem soha senkivel nem váltottam, megnyugtat, mégis bizserget. Közelebb húzódom hozzá, még többet akarok ebből az érzésből, de megszakítja az érintést.
– Szerintem ezt nem kellene.
Megijedek, hogy túlléptem a határt, de Stephen nem neheztel, látom rajta. Nem enged el, én pedig visszahelyezkedem a mellkasára.
– Bocs, nem tudom, mi ütött belém – motyogom, mire elmosolyodik.
– Vigaszt kerestél.
– Ennyire nyilvánvaló?
– Hozzám mindig akkor jössz – feleli némi gondolkodás után. – De én senkinek sem leszek a pótléka.
– Ne haragudj!
Elmerengek a szavain. Lehunyom a szememet, és elálmosodom. Jó így, ismerősen otthonos az érzés.
– Mennem kéne, mert el fogok aludni.
– Akkor reggel hazamész.
– Jó.
Mellé fekszem, közvetlen közelre, és az oldalamra fordulok. Pár másodperc telhet el, mielőtt ezúttal ő hajol közelebb, hogy megcsókoljon. Lassan, szenvedélytelenül. A keze végigcsúszik a hátamon, megállapodik a csípőmön.
– Nem azt mondtad, hogy nem kéne? – kérdezem anélkül, hogy kinyitnám a szememet.
– Most nekem volt rá szükségem.
Elhúzódik, betakar, aztán csak csendesen fekszünk egymás mellett, míg el nem nyom az álom.

Előző

Következő