Vékony jég 7. fejezet - Hajnalösvény

dec. 07	Vékony jég 7. fejezet
	Írta Ariana

7.

dec. eleje

– Na, mi a baj?
Stephenre pillantok, meglepett a kérdésével. Kicsit elgondolkozhattam futás közben, mert fel sem tűnt, hogy így kifulladtam. Lejjebb veszem a tempót, és megvonom a vállamat.
– Semmi.
– Azt látom. Valami hihetőbbel rukkolj elő – szól rám. Bár újabban nem szeretem vele megbeszélni a szerelmi életemet, mással viszont nem igazán tudom.
– Kicsit… összezördültünk – vallom be, mire Stephen felvonja a szemöldökét, és érdeklődve figyel.
– Na, vihar a paradicsomban?
– Menj a fenébe! – hurrogom le, de szokás szerint nem sértődik meg. Így is rossz a kedvem, nem hiányzik, hogy még ő is rajtam szórakozzon.
– És mi volt a vita oka?
Körbenézek. Nem sokan vannak körülöttünk szerencsére, mert a téma némi diszkréciót igényel. Például nem egy konditermet…
– Szóval szex – állapítja meg Stephen, és huncutul rám vigyorog. – Mi van, jobban szeret felül lenni, mint alul?
– Stephen… – figyelmeztetem. Megpróbál uralkodni magán, de így is látom, hogy veszett kíváncsi.
– Jó, oké, komoly vagyok.
– Nem biztos, hogy jó ötlet veled megbeszélni…
– Már elkezdted, fejezd is be!
– Jól van… – adom meg magam sóhajtva. Elvégre, ha tényleg nem akarnék beszélni róla, már az elején leráztam volna Stephent. – Olyasmit kér tőlem, amit nem szívesen teljesítek.
– Mit?
– Hogy durva legyek.
– Váó, erre gerjed?
– Stephen… – morgom figyelmeztetően.
– Bocsánat. De te a romantikus-ölelgetős pasi vagy, nem tudom elképzelni rólad… – feleli, és direkt nem fejezi be a mondatot. Igen, értem, mire gondol.
– Hát ez a baj – magyarázom. – Inkább elkerülöm, vagy ahogy ő mondja, ahelyett hogy a lepedőre gyűrném… uralkodom felette. És akkor úgy tűnik, tetszik neki, utána viszont berág rám, és kompenzálni akar… – folytatom tűnődve, Stephen meg azonnal leveszi a szituációt.
– És bevág maga alá.
– Aha.
– Te pedig utálod, mikor ezt csinálja – jelenti ki. Megrázom a fejem, mert ez így nem teljesen pontos megfogalmazás.
– Utálni épp nem utálom, de nem is élvezem. Jó, legalábbis nem mindig.
– Miért, ilyenkor erőszakos?
– Dehogyis! – háborodom fel.
– Akkor jó. Szóval nem szeretsz durvulni, és ez a baja – összegzi nyugodt hangon, mintha épp az időjárásról csevegnénk. Bírom, hogy vele a piszkos részleteket is meg lehet beszélni.
– Azért bizonyos szintig nincs vele problémám.
– Nocsak.
– Különben is, mióta komolyra fordult, annyira nem igényli…
– Az mikor volt? – kérdez rá, és leállítja a gépet. Iszik egy keveset, aztán újra nekem szenteli a figyelmét. – Fél éve jártok, ha jól számolom.
– Hát már rég. De egyre kevesebbszer érzem, hogy erre vágyik, amikor viszont igen, rosszul érzem magam attól, hogy nem adom meg neki.
– Rémesen túlbonyolítod.
– Lehet – hagyom rá, és végső soron talán igaza van. Sőt, ha nagyon megrágom, tényleg rátapintott. Túl sokat agyalok. Bezzeg neki nincsenek ilyen problémái. Erről jut eszembe… – És kibírtad, hogy ne próbáld elvenni?
Megvonja a vállát, én meg elhúzom a számat.
– Tehát nem.
– Kérdezd őt, ha nagyon tudni akarod.
Bukfencet vet a gyomrom. Stephen magamra hagy, én azonban nem akarok jelenetet csinálni, így nagy nehezen megállom, hogy utána menjek, és kérdőre vonjam.

Estére elegendő bátorságot gyűjtök hozzá, hogy Lucast faggassam ki a dologról. Figyelem, ahogy tesz-vesz körülöttem, a megfelelő alkalomra várok, de már így is két órája halogatom. Veszek egy nagy lélegzetet, aztán belefogok.
– Ha kérdezek valamit, őszintén válaszolsz?
Lucas érdeklődve fordul felém, és leteszi az asztalra, ami a kezében van. Kicsit sértődöttnek tűnik, valószínűleg rosszul fogalmaztam.
– Nem szoktam hazudni – feleli morcosan, de most nem kezdem engesztelni, hanem folytatnom a puhatolózást.
– És nem is hallgatsz el semmit?
– Mire akarsz kilyukadni?
– Stephen bepróbálkozott nálad?
Olyan riadt arcot vág, hogy egyből tudom a választ. Idegesen sóhajtok, és eltökélem, hogy ezért tényleg megölöm Stephent. Most már igazán elegem van a játszmáiból.
– Értem.
Mellé lépek, segítek neki pakolni, de közben forr az agyam a méregtől. Lucas engem figyel, mintha várna valamit.
– Az nem is érdekel, hogy lefeküdtem-e vele?
– Meg kellene kérdeznem? – pillantok rá, mire megrázza a fejét.
– Nem. Ha bízol bennem, akkor nem.
– Jó. Mi a terv holnapra?
Pedig belül remegek. A kétségektől és a dühtől egyaránt. Lucas megérzi a hangulatomat, átölel.
– Mondtam, hogy nem kell aggódnod. Inkább attól tartok, nekem van okom rá.
Hát ezért. Nem fog engedni Stephennek, mert totál féltékeny rá. Bár az is lehet, hogy mire bemutattam neki, már túlságosan ragaszkodott hozzám.
– Butaság – nyugtatom meg, mire megcsókol. Követelőzőn, mohón tapad a számra. Az ágyhoz kormányoz, lelök rá, és az ölembe mászik, aztán annyira hirtelen torpan meg, hogy nem tudom mire vélni.
– Mennyire bízol bennem? – kérdi komolyan.
– Ez most hogy…
– Csak válaszolj!
Nem tetszik a hangja, a tekintete is furcsa, rosszat sejtek. Arra gondolok, hogy talán haragszik rám, amiért azt feltételeztem róla, hogy megcsalna.
– Bízom benned, bármire is értsd.
Bólint, elnyúl a fejem felett, előhúzza a szíjat. Már a látványtól is hevesebben ver a szívem, mert rájövök, mire akar kilyukadni.
– Akkor engedd, hogy kikötözzelek!
A francba! Látja a riadalmat rajtam, mégis lenyomja a kezemet a fejem fölé, és én bénán, zakatoló szívvel tűröm, hogy a csuklómra illessze a karkötő részt.
– Húzd meg! – kéri. A bőr befeszül, és nyilvánvalóvá válik, hogy fogoly vagyok. Lucas elégedetten elmosolyodik, én meg a szememet lehunyva próbálom meggyőzni magam arról, hogy nem vagyok veszélyben.
A kuncogását hallva kinyitom a szemem, és kérdően meredek rá.
– Te tényleg megengedted… – mondja teljesen meglepve, én viszont nem igazán értem, mi történik.
– Ez miért vicces?
– Mert meg voltam győződve róla, hogy nem fogod – vallja be, még inkább elbizonytalanítva ezzel engem.
– Akkor miért csináltad?
– Nem tudom. Levegyem?
– Levennéd, ha kérném?
Bólint, megcsókol, és a csuklómhoz nyúl, hogy kioldja a kötést, de leállítom, mielőtt megtehetné.
– Várj! Mit terveztél? – kérdezem kíváncsian, mire huncutul elmosolyodik.
– Tudni szeretnéd?
– Igen.
Beharapja a száját, és látom rajta, hogy komolyan mérlegel. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, de egy részem nagyon szeretné tudni, míg a másik még véletlenül sem.
– De akkor rám bízod magad – jelenti ki, ezzel viszont határozottan az utóbbi felé mozdul nálam a mérleg, mégsem hallgatok a megérzésemre.
– Jó.
– Nincs vissza, rendben?
– Rendben.
Lemászik rólam, keresgélni kezd. Attól még inkább feszengek, hogy beköti a szememet. Aztán megindul lefelé a testemen, az ajkával térképezi fel, én pedig kezdem átadni magam az érzésnek. Kis időre ismét magamra hagy, nem lehet több pár másodpercnél, aztán megcsókol. Furcsa íze van a szájának, a csókjával együtt valami folyadékot is a számba juttat, és nem enged, míg le nem nyelem.
– Ez mi volt?
– Valami, ami segít ellazulni – suttogja a számra, de nagyon ellenkező hatást vált ki nálam. Elrántom a fejem, pánikba esve próbálok szabadulni. A szíj a húsomba mélyed, sziszegve igyekszem lerángatni magamról.
– Azonnal engedj el!
– Azt mondtad, bízol bennem.
A hangja távolinak tűnik, és hiába próbálkozom, valami furcsa nyugalom kezd úrrá lenni rajtam. Bármit is adott, kurva gyorsan hat.
Lucas lejjebb csúszik rajtam, a lehelete borzongatja az ágyékom, abbahagyom a szabadulási kísérletet. Már úgyis mindegy, tompa köd száll rám. Nem látok semmit, így minden idegszálammal figyelek, de túlságosan furcsa az érzékelés.
Jól csinálja, pillanatok alatt remegek a vágytól, még akkor is, mikor eltávolodik, és megérzem a farkát a fenekemnél. Aztán belém nyomul, lassan, de nem sok előkészítéssel, én pedig felüvöltök. Ismét érzem a nyelvén a furcsa ízt, de most kapaszkodok belé, muszáj, mert nem bírom elviselni ezt az érzést. Fogalmam sincs, mit ad, és nem is érdekel, csak szűnjön meg a fájdalom. Nyugton van, míg a légzésem nem rendeződik, akkor viszont nem kímél, én pedig nyöszörögve mozdulok vele újra és újra. Lángol az egész testem, mintha minden sejtem égne. Nyüszítve élvezek el, Lucas pedig rám borul, zihálva csókolja a bőröm, ahol éri, mielőtt elenged. Letépem a szememről a kötést, de már nem akarok eltűnni a közeléből. Magam alá gyűröm, nevetve adja meg magát nekem.

Úgy ébredek, mint akin átment egy kamion. Lucas békésen szuszog mellettem, és én közelebb húzódom, hogy kisimítsam az arcából a haját, amikor meglátom a csuklómat. Először nem fogom fel a képet, aztán bekúsznak az elmémbe a tegnap esti események, már amennyire emlékszem belőlük. Megrettenve távolodom el tőle. Legszívesebben azonnal felkelteném és kérdőre vonnám, de teljesen pánikban vagyok. A zuhany alá bújok el, próbálom átgondolni, miközben döbbenten figyelem az egész testemen végigfutó karmolásokat. Mi a francot műveltünk?
– Kelj fel!
Egy egész pohár hideg vizet zúdítok a nyakába, ordítva borul le az ágyról.
– Mi az isten…
– Mit adtál be?
Egy pillanatra fogalma sincs, miről beszélek, tisztán tükröződik az arcán a tanácstalanság, aztán rájön. Elkapja a tekintetét, nem bír a szemembe nézni.
– Tulajdonképp mindegy is. Hogy merted?
– Hirtelen ötlet volt.
– Legalább bocsánatot kérnél vagy valami! – mordulok rá, de a dac benne is felülkerekedik.
– Hiszen élvezted!
– Nem érdekel!
Nagyon összeveszünk, csak az marad meg, hogy üvöltözünk egymással, borzalmas dolgokat vágok a fejéhez, és ő sem épp finomkodó. Összeszedem a cuccaimat, elviharzok, és mire egyáltalán észbe kapok, kis híján Stephenre töröm az ajtót, pedig van nálam kulcs.
– Mi történt?
– Adj valamit inni! – morgom, mielőtt beszélni kezdenék. Aztán eszembe jut, hogy talán nem jó ötlet. – Ne, piát inkább ne. Adj egy cigit!
– Mi van? Még a füstjét sem bírod!
– Cseszek rá, adj egy kurva cigit!
Nem teszi, de én sem gondoltam komolyan. Ül velem szemben teljes sokkban, kérdezni sem mer. Remeg a kezem, a sírás határán állok. Stephen végül összeszedi a bátorságát.
– Összebalhéztatok?
– Elég csúnyán.
– Miért?
Próbálom kulturáltan megfogalmazni, de valahogy folyamatosan csak káromkodás jön a nyelvemre. Kell egy kis idő, mire lenyugszom annyira, hogy képes legyek érdemben kommunikálni. Stephen jelenléte megnyugtat, pedig nem csinál semmit, csak velem van.
– A megkérdezésem nélkül bedrogozott – válaszolom. Stephen arcára tömény döbbenet költözik.
– Hogy mi van?
A mobilom rezegni kezd. Kiveszem a zsebemből, de csak azért nem vágom a falhoz, mert Stephen kikapja a kezemből.
– Bármit is akarsz, most nem alkalmas – szól bele, azzal le is teszi. Most a legkevésbé az érdekel, hogy Lucas mit hisz.
– Köszi.
– Szóval milyen drog volt? – faggat Stephen, és mikor a telefonom ismét rezegni kezd, kinyomja a hívást. Azt hiszem, jobb is, hogy nála van.
– Nem tudom pontosan. Mondta reggel, de elveszett a veszekedés közepette…
– Jó, milyen hatása volt?
– Ellazított – nyögöm ki, és akárhány éves barátság is, zavarba jövök. Nem értem, miért, hiszen többet beszélünk szexről, mint más az időjárásról.
– Hogy értve?
– Ezt nem szeretném részletezni.
– Próbálj visszaemlékezni a nevére.
Sikerül, Stephen meg csak ül velem szemben, szokatlan csendben. Gyanús, határozottan az a benyomásom, hogy tud valamit, amit én nem.
– Mi van?
– Tudom, hol használják ezt – jegyzi meg elgondolkodva. – Mindegy. Bajod nem lesz tőle, teljesen kiürül.
– Hát ez legalább megnyugtató.
Bólogat, aztán mégis elővesz egy üveget. Tölt nekem, én meg azon morfondírozom, hogy leiszom magam így vasárnap reggel.
– Tudod, még engem is átejtett. Azt hittem, végre összeszedtél egy rendes pasit. Életemben nem küldtek el így a fenébe…
Felnevetek. Percekig nevetek, fogyatkozó intenzitással, aztán csak meredek magam elé.
– Jól vagy?
– Nem.
– Hogy tudott az akaratod ellenére… – kérdezne, de ahogy a felismerés jön, a szavába vágok.
– Tulajdonképpen megengedtem neki, hogy azt csináljon velem, amit akar – vallom be, és azon filózok, ez felmenti-e Lucast. Hiszen voltaképp azt sugalltam felé, hogy bármit megtehet, amit szeretne. Rémesen ostoba dolog a bizalom.
– Mi?
– Hagytam, hogy kikötözzön, és azt mondtam, bízom benne, akármit is tervez – felelem, Stephen meg lesápad, és rám rivall.
– Hogy… mi? Matty, te hülye vagy?!
– Lassan fél éve a párom. Hogy a fenébe ne mertem volna rábízni magam?
Stephen felsóhajt. Végigsimít a csuklómon lévő horzsoláson, óvatosan cirógatja a vörös foltot.
A mobilom jelzi, hogy üzenetet kaptam, én viszont félve nyúlok utána.
„Beszéljük meg, kérlek! Szeretlek.”
Ez most minden haragom ellenére kiüt. Éreztem ugyan, de még sosem mondta ki, és nem ilyen szituációra vágytam körítésként. Stephen kiveszi a kezemből a mobilt, még csak engedélyt sem kér, hogy megnézze az sms-t. Felpillant rám, a tekintete elég beszédes.
– Meg fogod bocsátani neki, ugye?
– Én már csak ilyen vagyok – felelem, Stephen pedig érti a célzást. Lehúzom az italt, kelleni fog ehhez a beszélgetéshez a bátorítás. Stephen nem örül, hogy visszamegyek Lucashoz, de nem próbál az utamba állni.
Lucas kerüli a tekintetemet, amikor ajtót nyit nekem. Utána sétálok, még akkor sem mond semmit. Leül az ágya szélére, én megállok az ajtófélfának dőlve, és annyira elviselhetetlen a köztünk lévő távolság, hogy szinte őrjítő.
– Mondasz is valamit? Beszélgetni akartál – szólalok meg, de ennyivel el is akad a lendületem, inkább rá várok.
– Sajnálom. Nem gondoltam, hogy ennyire kiakadsz miatta.
– Nem? – kérdezek vissza, és felnevetek a döbbenettől. – Miért, mit vártál, megdicsérlek érte? A bizalmamat játszottad el! – világítok rá, mire megereszkedik a válla. Ücsörög a frissen húzott ágyneműn, és annyira elveszettnek tűnik, amilyennek még sosem láttam.
– Azt hittem, benne vagy a játékban…
– A szexben igen, de szó sem esett semmiféle drogról!
Végre rám néz, a higgadtsága viszont olaj a tűzre.
– Semmi durvát nem kaptál.
– Perceken belül hatott. Szerintem ez az erős kategória – érvelek, mire megvonja a vállát.
– Esküszöm, hogy nem veszélyes.
– Ezek szerint jól ismered.
Öngól. Bólint. Igyekszem megnyugodni, mert már Stephennél eleget dühöngtem, és reggel is kiüvöltöztük magunkat, nem ez a megoldás, mégis erőt vesz rajtam az indulat.
– Van még valami, amit jobb lenne tudnom rólad?
Hallgat.
– Börtön? Erőszak? Dílerkedés? – sorolom cinikusan, Lucas meg elsápad a haragtól. Felugrik az ágyról, a keze ökölbe szorul.
– Egyik sem!
– Ki vele, ha van még valami, ami kiverné nálam a biztosítékot!
– Mintha te szent lennél! – vág vissza dühösen. – Te magad mondtad, hogy néha élsz vele…
– Évekkel ezelőtt előfordult, igen. De ez nem mentség arra, hogy meg se kérdezz!
– Mit mondtál volna?
– Nemet!
– Miért? Élvezted…
Igen, átkozottul. Az elején nem, de aztán jobban elszálltam, mint valaha, és végül átszeretkeztük az egész éjszakát. Kihasználja a pillanatnyi elbizonytalanodásomat, és közelebb lép. Leveszi a pólóját, megfordul, én meg sokkot kapok a látványtól.
– Ezt nem az elején csináltad, ennek köze nem volt a fájdalomhoz.
– Nem ez a lényeg… – sóhajtom, de már nincs erő az érv mögött, ezt Lucas is érzi.
– De, ez. Meg akartam mutatni, hogy tudnád élvezni, ha kicsit elengednéd magad…
– Jó, igen, jó volt – ismerem el, de nem akarom, hogy ennyivel megússza. – Ez nem ment fel.
– Tudom. És sajnálom, hülyeséget csináltam. Bocsáss meg!
Az arcomra simítja a tenyerét, megcsókol. Annyira óvatos az érintése, mintha félne, hogy kárt tesz bennem, nekem pedig reszketeg sóhaj hagyja el a számat, mielőtt viszonoznám. Tudja, hogy nyert, én is tudom. Már akkor tisztában voltam vele, mikor visszajöttem. Meg akartam neki bocsátani, mert szeretem.
– Soha többé nem játszom el a bizalmadat – ígéri, és én hiszek neki.

Előző

Következő