12.

március vége

– Mit tegyek, hogy megbocsáss?
– Kezdetnek tűnj el a lakásomból!
– Matty…
Három hete a telefont sem vagyok hajlandó felvenni neki, és már odáig jutott, hogy Craiget hívogatja, hogy felőlem érdeklődjön, de akkor is hajthatatlan vagyok. A legutóbbi húzása után a hátam közepére sem kívánom.
– Még azt sem bírod tiszteletben tartani, hogy látni sem akarlak!
– Hiányzol…
– Nekem is hiányzik valaki, de az nem te vagy – mondom hidegen. – Húzz innen!
– Na jó, most van elegem belőled! – vágja rá, a hangja csupa haragos dac. Nekitámaszkodik az ajtónak, és nem engedi, hogy bezárjam, sőt nemes egyszerűséggel arrébb tol. Meghökkenve lépek hátrébb, hagyom, hogy elfordítsa a kulcsot maga után, és a konyha felé induljon.
– Melyik része nem volt érthető annak, hogy húzz innen? – szólok utána dühösen, de nem érdekli. – Stephen!
– Fejezd be! – feleli, de még csak meg sem torpan, én meg mindjárt lekeverek neki megint egyet, ha nagyon felbosszant. – Értem, szemét voltam, nem hittem el, hogy nemcsak mondod, hanem tényleg nem játszol, és nyakig bele vagy esve a srácba, és most totál kivagy. Azt azért valljuk be, ha annyira összetartoznátok, nem mentek szét ennyi miatt – teszi hozzá, ezt már egyenesen a szemembe nézve, én meg csak hápogni tudok. – Több mint tíz éve barátok vagyunk, nehogy már egy pasi közénk álljon, ezt te sem gondolhatod komolyan!
Levágja az asztalra az üveget, amit hozott, és a szekrényből poharakat vesz elő. Sokkosan huppanok le vele szemben a székre, de amikor felém nyújtja az italt, elfogadom.
– Utállak – morgom, mire elmosolyodik.
– Nem utálsz.
– De nagyon szeretnélek – mondom még, mielőtt lehúznám a felest. Végigégeti a torkomat, beleborzongok.
Nem igaz, hogy nem hiányzott. Nem tudok mit kezdeni az időmmel nélküle, így különösen nem, hogy Lucas kidobott. Ő meg… Még a cuccaimat is a munkahelyemre hozta el, köszönt, és mielőtt bármit szólhattam volna, már ott sem volt. Érthetővé tette, hogy nincs tovább…
– Szarul nézel ki.
– Menj a kurva anyádba!
Felszisszen, és mikor felnézek rá, olyan tömény döbbenettel az arcán mered rám, hogy majdnem felröhögök. Felé nyújtom a poharamat, mire kérés nélkül újratölti.
– Oké, tényleg utálsz.
– Mondtam.
Igazság szerint csak kiszaladt a számon, nem gondoltam át, hogy Stephennél mennyire érzékeny pont a család. Bár egy ideje inkább csak én vagyok neki. Már ameddig el nem mar magától…
– Stephen?
Megvárom, míg rám figyel. Azt akarom, hogy most valóban komolyan vegyen.
– Igen?
– Ez volt az utolsó húzásod. Még egy ilyen, és az utcán sem ismerlek meg. Ezt mindkettőnk érdekében fogd fel végre!
Farkasszemet nézünk. Hosszan, elgondolkodva bámul rám, aztán bólint.
– Tényleg elzavarnál, ugye? – kérdezi a biztonság kedvéért.
– Igen.
– Oké, megértettem.
– Ajánlom is.
Belezuhanunk a csendbe. Nekem nincs mit mondanom, ő meg szerintem nem tud mit kezdeni a hangulatommal. Azt hiszem, igazi szerelmi bánatot még sosem tapasztalt nálam, nem jutottam el addig, hogy igazán kötődjek. Más kérdés, hogy ennek részben ő az oka, de hajlok arra, hogy ha tényleg megérték volna az eddigi próbálkozásaim a bánatot, akkor bánkódtam volna. Lucas viszont más kérdés, annyira hiányzik, hogy semmi életkedvem nincs.
– Elmegyünk valahova? – ajánlja Stephen, mire megvonom a vállamat.
– Nem igazán érzek rá késztetést, hogy emberek közé menjek.
– Pedig nagyon rád férne. Ahogy nézem, nem csak konkrétan a társaság.
Na, igen. Ha az ember hozzászokik ahhoz, hogy rendszeres a szexuális élete, elég durván érződik a hiánya, engem mégis ez zavar a legkevésbé.
– Nem vágyom egyéjszakásra.
– Akkor mire vágysz, Matty?
A poharam fenekére bámulok, mielőtt kibukna belőlem a válasz.
– Rá.
Stephen hatalmasat sóhajt, és megint újratölti a poharainkat. Felnézek rá, most valahogy más a csendje, idegesnek tűnik.
– Elmondod, mi történt?
– Tényleg kíváncsi vagy rá? Nincs más, ami szórakoztasson? – kérdezem gúnyosan, mire újabb sóhajt kapok.
– Ki akarod beszélni, úgyhogy hallgatlak.
Szívesen elküldeném a fenébe, de igaza van. Fojtogatnak a szavak, megőrülök tőlük, szinte fel sem tűnik, hogy ömleni kezdenek belőlem, megállíthatatlanul. Nem szól közbe, hagyja, hogy egyszer csak elhallgassak, és egyedül a fájó üresség maradjon bennem.
– Ez valóban csúnya.
– Köszönöm az együttérzésed.
– Őszinte volt – feleli lehajtott fejjel, de nem kérek bocsánatot. Haragszom rá, bár magamra még jobban. Még mindig nem értem, hogy lehettem annyira hülye…
Stephen maga elé mered, aztán a kabátjából kiveszi a cigijét, én meg rácsapok a kezére.
– Ha rá mersz gyújtani a lakásomban, kiváglak az ablakon!
– Jól van – adja meg magát, és bagózás helyett nyugtalanul dobolni kezd az asztallapon. Legszívesebben újra rácsapnék a kezére, mert rémesen idegesítő, amit csinál. – Nem is próbáltál békülni?
Ráncolom a homlokomat, nem tudom hova tenni a kérdését. Annál is inkább, mert ténylegesen komolyan gondolja, és gyanúm sincs, hova fogunk kilyukadni.
– Nem.
– Miért nem? – faggat, bennem meg felmegy a pumpa.
– Azért, mert elég nyilvánvalóvá tette, hogy nem akar látni!
Stephen megnyalja az ajkát, és újrakezdi a dobolást az asztalon. Ha így folytatjuk, meg fog őrjíteni vele.
– Teljesen beléd van esve.
Mindjárt hátast dobok! Szólásra nyitom a számat, de be is csukom. El kell számolnom tízig, hogy egy kicsit lehiggadjak, mert bármit is szeretne elérni, akkor sem idegesítem fel magam.
– Hogy mi van?
– Bocsánatot kellett volna kérned – feleli, én pedig feladom. Nagyon jó úton halad ahhoz, hogy üvöltsek vele.
– Unom a játékaidat, Stephen – közlöm vele, és még engem is meglep a hangom ridegsége. – Mit akarsz?
A poharába temetkezik, lassan issza belőle az alkoholt, nem néz rám, míg meg nem szólal. Akkor viszont egyenesen a szemembe.
– Azt, hogy húzzál hozzá, és könyörögd vissza magad!
Vannak pillanatok az életben, amikor az ember szó szerint annyira megdöbben, hogy teljesen lefagy. Velem is körülbelül ez történik, mert ha nem ülnék itt vele szemben, és nem a saját fülemmel hallanám, biztosan nem hinném el, amit az imént mondott.
– Szórakozol?
A hangom megremeg, Stephen viszont lassan megrázza a fejét.
– Nem fog beszélni velem.
– Akkor legalább megpróbáltad – vágja rá, de nekem ez nem elég.
– Mi értelme lenne?
– Mert szenvedsz, baszd meg, és ő is! – csattan olyan haraggal, amit egyszerűen nem értek, kinek szól. Leteszi a poharat az asztalra, és megdörzsöli a homlokát. – Hülye vagy, hogy eddig nem tetted.
– Mi ez a hirtelen jött szívélyesség? – kérdezem óvatosan. – Eddig mindent megtettél, hogy elmard tőlem. Sikerült, akkor most nem örülnöd kéne?
– Nem akarom, hogy szenvedj.
– Bocs, de ezt elég nehezen veszem be – nevetem el magam, de az arcát látva lefagy a mosolyom. Az ajtóra mutat.
– Indulj!
– Te hülye vagy…
– Matty, fejezd be az önsajnálatot, és tegyél egy próbát!
Ez hat. Annyira elönti az agyamat az idegbaj, hogy felugrok a székről, és legszívesebben megint megütném. De még csak rám sem figyel, az üveggel van elfoglalva, én meg a szavai hatása alá kerülök.
– Menj már!
Otthagyom az asztalnál, és megteszem, mert igaza van. Eddig nem volt bátorságom hozzá, beletörődtem Lucas döntésébe, mert nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy megpróbáljam a lehetetlent. Talán már késő, de ha meg sem kísérlem, csak céltalanul fog fájni mindkettőnknek…


Mire Lucashoz érek, teljesen elöntenek a kétségek. Az sem biztos, hogy itthon van, vagy ha mégis, egyáltalán beenged a lakásba. Tétován álldogálok az ajtó előtt, aztán végül összekapom magam annyira, hogy becsengessek.
– Mit keresel itt?
Egész biztatónak tartom, hogy a hangja csupán meglepett, de nem rideg vagy dühös, és az ajtót sem vágta rám azonnal.
– Bemehetek egy kicsit?
Eláll az útból, én pedig belépek mellette, de nem nagyon találom a megfelelő szavakat.
– Mondasz is valamit? Beszélgetni akartál.
Ez nagyon ismerősen cseng. Valószínűleg ő sem direkt mondta így, csak túlságosan haragszik, mert sóhajt egyet, aztán újrafogalmazza:
– Jó, tehát miért jöttél?
– Azt akartam, hogy tudd, sajnálom…
– Jó, köszi, most már tudom. Még valami?
Mindent megtesz, hogy porba tiporja a reményeimet, és nagyon jó úton halad. Megkísérlem még egyszer áthidalni a köztünk lévő szakadékot.
– Ki tudlak engesztelni?
Közelebb lépek, végigsimítok az arcán, de nem néz a szemembe, mellém bámul. Rettegek tőle, hogy elküld, így azelőtt csókolom meg, hogy összeszedhetné magát annyira, hogy megtegye.
Viszonozza. Percekig tartó, lágy érintés, még csak szikrát sem kapok tőle, annyira szenvedélymentes. Az arcára és a nyakára szórok puszikat, mire elmosolyodik.
– Le akarsz venni a lábamról?
– Nem szexet akarok – sóhajtom a fülébe, és magamhoz ölelem. Nem lök el, ez szinte megrészegít.
– Akkor mit?
– Bocsánatot – felelem, de megfeszül az ölelésemben. – Hogy engedj vissza az életedbe…
– Nem.
Úgy ér ez az egyetlen szó, mint egy arculcsapás. Kicsit elhúzódom, és megvárom, míg végre hajlandó a szemembe nézni.
– Miért nem? – suttogom kiszáradt torokkal. Nyugtalanul lép arrébb, gyanítom azért, hogy ne tudja befolyásolni a közelségem. Én ezt nagyon úgy értelmezem, hogy szeret, de nem értem, akkor miért ennyire elutasító.
– A szex jöhet. Azzal megbirkózom. Jó veled. Még az utolsó is átkozott jó volt…
– De?
A falnak támaszkodik. Felsóhajt, a pillantása végre újra megtalálja az enyémet, és fáj ismét rádöbbennem, mit műveltem.
– Nézd, én elég rosszul viselem, ha padlóra vágnak érzelmileg – magyarázza zaklatottan. – Nehezen kelek fel. Te ezt már eljátszottad velem. Boldog voltam, aztán jött a józanodás… Ezt nem szeretném megismételni.
– Te is kaptál második esélyt – próbálkozom, és ez elbizonytalanítja.
– Tudom…
– Mit tegyek?
– Semmit – rázza meg a fejét. – Nem megy. Sajnálom. Mondtam, én nehezen leszek szerelmes, és nehezen is ábrándulok ki. Utána viszont nincs visszaút… Túl sokáig húztad, már beletörődtem.
Legyűr a tanácstalanság. Könyörögni képtelen vagyok így, hogy nem tudom, van-e egyáltalán értelme. Idegesen túrok a hajamba, és bólintok.
– Megértettem – mosolygok rá, bár semmi vidámság nincs bennem. Az ajtó felé indulok, de Lucas megragadja a kezemet. Visszahúz magához, megcsókol, az érintése ellentétes a szavaival, de ismerem annyira, hogy tartja magát hozzájuk. Mégis ölel, elengedni is képtelen, és bár tényleg nem ezért jöttem, ha már másképp nem kaphatom meg…
Tűzforró a bőre, vágytól terhesek a sóhajai, az emlékezetembe vésem őket. Arra az esetre, ha nem lenne legközelebb…
Fojtogató némaság feszül közénk. Az oldalamra fordulok, óvatosan végigcirógatom a karját, de nem reagál, a szemét sem nyitja ki. Félek ettől az érzéketlenségtől, nem sok jót sugall, és bebizonyosodik, hogy okkal tartottam tőle.
– Szeretnél lezuhanyozni, mielőtt mész?
Beledermedek a mozdulatba, hirtelen nehéz levegőt vennem, nehezen préselem ki magamból a választ.
– Nem… majd otthon megoldom.
– Ahogy gondolod.
Lassan kelek fel és kezdek öltözni, hátha mégis visszatart, de hiába reménykedem. Felül az ágyon, figyel, de nem szól semmit. Visszamászok hozzá.
– Lucas… – kezdenék bele, ő azonban felemeli a kezét, megállítja a kikívánkozó szavakat.
– Tedd meg, hogy nem kezdesz kérlelni.
– Elgyengülnél? – kérdezem, mire vállat von.
– Csak megnehezítenéd mindkettőnknek, a döntésem viszont maradna – feleli, és azt hiszem, ez az a pont, amikor feladom. Egyetlen óvatos puszit adok a szájára, aztán hagyom, hogy kikísérjen.
Legszívesebben tombolnék. Stephen ráadásul remek ürügyet ad erre, mert amint beérek a lakásba, megcsap a cigifüst, nekem meg rögtön eldurran az agyam.
– Stephen!
– Francba! – hallom a konyhából, és egyből arra is indulok.
– Mit mondtam neked? – rivallok rá, miközben kinyitom az ablakot. – Add ide azt a szart!
Az egész doboz a kukában végzi, Stephen pedig lapít, nem szól érte, csak mentegetőzik.
– Ki akartam szellőztetni, mielőtt hazaérsz. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar…
Elakad, és rám pillant, a szemében ott a felismerés, én meg elfordítom a fejem. Mit mondhatnék, ami nem nyilvánvaló?
– Mit keresel itthon? – kérdezi elképedve. Viccesen az arcára van írva, mennyire nem erre számított. Hát én sem. Féltem tőle, de azért ott motoszkált bennem a remény.
– Nem egyértelmű?
– Elzavart?
– Igen.
Rossz kimondani. Stephen felsóhajt, az üveg után nyúl, aztán csalódottan ébred rá, hogy üres. Megvonom a vállamat, majd a szekrényből másikat veszek elő. Nálam nincs olyan, hogy nincs itthon alkohol. Szériatartozék. Leülök hozzá, iszom, közben dől belőlem a szó, ő meg hümmög és hallgat.
– Honnan vetted egyáltalán, hogy érdekelné a bocsánatkérésem? – kérdezem nekikeseredve. Stephen vállat von, és merengve forgatja teli poharát az asztalon. Ha azzal jön, hogy onnan olvassa ki a választ…
– Abból, amit meséltél.
– Hát, tévedtél – nevetek fel minden öröm nélkül, Stephen azonban megrázza a fejét.
– Nem tévedtem, csak hülye a srác.
Nincs kedvem vitatkozni vele. Igazság szerint én sem értem Lucast. Éreztem minden rezdüléséből, hogy nem igaz, hogy lemondott rólam, mégis elküldött, amikor békülni akartam. Tudom, hogy fájdalmat okoztam neki, de megoldottuk volna. Talán ha erősebben győzködöm…
– Ne kattogj, megpróbáltad.
Felsóhajtok, és inkább részegre iszom magam. Hagyom, hogy Stephen mindenféle hülye történetekkel elterelje a figyelmemet. Aztán már nem bírok rá koncentrálni, elkap és eluralkodik rajtam valami furcsa melankólia.
– Nem tudom, mihez kezdek nélküle – csúszik ki a számon, Stephen pedig meglepetten hallgat el. Teljesen másról beszélt, de nem sértődik meg, hogy elkalandoztam, sőt talán számított is rá.
– Elmúlik.
Igaza van, és ez benne a legijesztőbb. Mert én nem akarom, hogy elmúljon…