13.
ápr. eleje

13.

Stephen újabban megint szó nélkül ki-bejár a lakásomba, amihez azóta van kulcsa, amióta a szüleim megvették. Tulajdonképp nem is volt kérdés, hogy így lesz, nekem is van az övéhez. Ha van valakim, nem jelenik meg csak úgy, de ha nincs, akkor simán bejelentés nélkül feltűnik. Korábban gondolkodtam rajta, hogy honnan ilyen biztos benne, mikor nem élhet ezzel a szokásával, de inkább tudni se akarom. Úgyis hiába titkolózom, mindig kiszúrja, ha bepasiztam.
– Kapd össze magad, elmegyünk bulizni!
– Nincs kedvem.
– Cseszek rá, jót fog tenni – von vállat, és a szobám felé mutat. – Sicc öltözni, én meg felszolgálom az előitalt.
Felröhögök.
Az elmúlt időszakban folyamatosan engesztel. Bekapcsolt a jól elrejtett lelkiismerete, és tényleg mindent megtesz, hogy a kedvemben járjon. Az már más kérdés, hogy mennyire haragszom rá, és mennyire magamra. A hiány nem enyhül, csak igyekszem minél mélyebbre nyomni a tudatalattimba.
A legutóbbi találkozásunk után Lucas küldött egy sms-t, amiben arra kért, egy darabig ne is keressem, és tartsam ezt tiszteletben. Megteszem, közben meg kinyúlok a gondolattól, hogy tényleg vége. De mégsem erőltethetem rá a békülést, ha ő ennyire nem akarja, még akkor sem, ha nyilvánvaló, hogy vágyik rá…
– Fejezd be a kattogást, és készülj!
Összerezzenek Stephen hangjára. Észre sem vettem, mikor mélyedtem ennyire a gondolataimba, de egy ideje tarthat, ha már utánam jött. Sóhajtva nyitom ki a szekrényemet, és kiveszem, ami először a kezembe akad, Stephen viszont azzal a lendülettel visszadobja.
– Nem munkába mész.
Megcsóválom a fejem, gyenge kísérletet teszek arra, hogy összeszedjem magam. Aztán engedem, hogy Stephen kitöltse a harmadik kört is, és tényleg nagyon próbálok nem elmerengeni.
– Kicsit gyors ez a tempó, le akarsz itatni? – kérdezem gyanakodva, Stephen viszont kinevet.
– Mikor csináltam én ilyet?
– Elég gyakran.
– Kizárt.
– Dehogy – rázom meg a fejem komolyságot tettetve. – Berúgatsz, aztán egész este rajtam röhögsz.
Stephen hümmög egy sort, a tekintete az üvegre téved, majd ismét rám néz.
– Jó, akkor emeljük a tétet.
Elvigyorodom, mert imádom, amikor erre rá tudom venni. Dupláz. Stephen baromi jól bírja a piát, egyszerűen genetikailag ilyen. Most azonban határozottan ki fogom mozdítani a komfortzónájából, mert kétszeresen viszont nem tud leinni…
– Véged van – összegzem vidáman. Rám hagyja.
Fogalmam sincs, miért szeretem, ha Stephen is eldobja kicsit az agyát. Jó, vannak határok, mert túl élénken emlékszem arra az időszakra, mikor ez elég sűrűn történt meg. Az viszont még sosem ártott senkinek, ha egyszer-kétszer jól leitta magát. Én meg alapból utálok egyedül lerészegedni, miközben ő még bőven józan. Főleg, ha másnap cukkol a hülyeségeimmel…
– Na, most mi járt a fejedben?
– Hm?
Rajtakapottan pillantok fel, aztán megrázom a fejem.
– Matty.
– Nem rajta járt az eszem, legalábbis eddig.
Stephen felsóhajt. Nem néz rám, az asztalon dobol, és most sokat adnék azért, hogy én tudjam, ő mire gondol.
– Akkor miért nem próbálkozol, ha ennyire hiányzik? – mondja ki végül. Tényleg nem tudok kiigazodni rajta. Elmarta tőlem Lucast, a kis játékaival elérte, hogy szakítsunk, aztán jön azzal, hogy ki kellene békülnöm vele. Ha megveszek, sem értem a logikáját.
– Mert elküldene.
– És ha nem?
– De, igen. Ha beledöglik, akkor is megtenné – felelem elkeseredve. Stephen megrázza a fejét, és felemeli a poharát, hogy lehúzza a tartalmát.
– Fura madarak vagytok ti – közli, és iszik. Újratölt, én meg elfogadom.
Igazság szerint fogalmam sincs, mit kellene tennem. Lucas volt az első igazi kapcsolatom, legalábbis amit tényleg komolyan vettem. A többinél Stephen még azelőtt megmutatta, hogy felesleges éreznem bármit is irántuk, minthogy a szerelemig eljutottam volna. Most viszont…
Mindenről Lucas jut eszembe. Vele kelek, vele fekszem, elképzelésem sincs, ez hogyan és mikor múlik el. Hiába tette nyilvánvalóvá, hogy látni sem akar, ha egyszer éreztem rajta, hogy a szíve mélyén ugyanúgy nem akar elengedni, mint én őt. Mégis tudom, hogy ha még egy kísérletet tennék, csak megharagudna rám. Ha eldönt valamit, ahhoz mindenképp tartja magát…
Újra nyújtom a poharamat, Stephen pedig kérdés nélkül teletölti. Kezdek magamba zuhanni, de nem engedi. Újra és újra visszaránt a gondolataimból, én meg újra és újra ugyanott kötök ki. Muszáj lesz valahogy elfelejtenem, még ha csak rövid időre is, kell valami vagy valaki, aki kiveri Őt a fejemből…


Becsíptem, de elég alaposan. Mégis átkozottul morcos vagyok, amiért Stephen hazaráncigált, ahelyett, hogy hagyta volna, hogy kiüssem magam, és összeszedjek valakit, aki legalább pár órára lefoglal.
– Kurvára elegem van, hogy már megint meg akarod mondani, kivel kezdjek, és kivel ne!
Lepereg róla a dühöm, nemes egyszerűséggel ellép mellettem, kinyitja az ajtómat, majd beterel rajta.
– Épp bajba készültél keveredni, úgyhogy inkább megköszönhetnéd – feleli végül, én meg rohadtul nem értem, mi az istenről beszél.
– Bajba?
– Felfogtad te, kivel kezdtél ki?
Ezen megpróbálok elgondolkodni, de nem igazán sikerül megfejteni a szavait. Bámul rám, hátha rájövök, aztán felvonja a szemöldökét, amikor nem sikerül.
– Próbálj egy másik arcra visszaemlékezni mellette, akkor egyből megvilágosodsz.
Lassan dereng, miről beszél. Elkáromkodom magam.
– Na, ugye!
Duzzogva dobom a dzsekimet a komódra. A mozdulattal leverek róla mindent, de nem érdekel. Nekilátok levenni a cipőmet, és küldök egy megsemmisítő pillantást Stephen felé. Mérges vagyok rá, mert beleszólt. Lassan ott tartunk, hogy mindenért haragszom rá, amit tesz.
– Tűnj el végre! Úgyis az egész a te hibád!
– Az enyém? – hökken meg, rajtam meg erőt vesz a letargia. A falnak dőlök, a semmibe bámulok.
– Mindig mindent tönkreteszel.
– És ez most hogy jön ide?
– Úgy, hogy lassan egy villanyoszlopra is rágerjedek! – vágom rá. Stephen először pislog párat, aztán visszaköltözik az arcára a játékosság.
– A szexhiányodon segíthetünk.
Közelebb lép, a lélegzetvétele borzongatja a nyakamat. Lassan végignyalja a fülcimpámat, és bele is harap, míg én lefagyva állok. Pontosabban ez nem jó kifejezés, mert szikrákat érzek az egész testemen keresztülrohanni már csak attól is, hogy megérint. Az ajka a nyakamat kóstolja, de mire összegyűjtenék annyi lélekjelenlétet, hogy elküldjem a fenébe, amiért szórakozik velem, megtalálja a számat, és az egész igyekezetem értelmét veszíti. Mohón kapok utána, átfogom a nyakát, míg a keze végigsiklik az oldalamon, megállapodik a combomon, enyhén felhúzza az egyiket, hogy közelebb simulhasson. Belenyögök a csókba, az inger túl intenzív. Azonnal reagál az összes rezdülésemre, már-már profi módon olvas az igényeimben, de ez most nem tud megijeszteni, mert minden sejtem zajongva sikít többért, és ő megadja.
Az ujjai a pólóm alatt járnak táncot a hasfalamon, miközben lehúzza a sliccemet, majd letérdel elém. Nyöszörögve túrok a hajába, és ahogy dolgozik rajtam, bele-belekapok a szőke tincsekbe. Elképesztően jól csinálja, szinte felgyulladok tőle.
– Mit szeretnél? – suttogja a fülembe, amikor felegyenesedik.
– Mindegy, rád bízom. Annyira mindegy… – felelem kábán, pedig a kérdése valószínűleg csupán arra vonatkozott, hogy meddig akarok elmenni. Nem érdekel, azt csinál velem, amit szeretne, csak el ne eresszen. Érzi, mert szó nélkül kilép a cipőjéből, és mielőtt a hálóba húzna, szenvedélyesen az ajkamra tapad. Annyira erőteljes a csókja, hogy nevetségesen gyengének tűnnek tőle a lábaim. Még útközben leveszem róla a pólót, és ledobom a sajátomat. A hátamra zuhanok az ágyon, Stephen fölém mászik, én pedig rácsodálkozom az izmos karjaira, amelyekkel két oldalt támaszkodik. Aztán letámad, és kirántja a gondolataim alól a maradék talajt.
Tulajdonképpen sosem hittem volna, hogy tényleg ennyire izgató, ha az embernek a csigolyái mentén játszik valaki a nyelvével, de Stephen úgy csinálja, hogy libabőrös az egész testem. Az ujjai közben mélyen érintenek, tökéletes helyre kúsznak, zihálva igyekszem fogást keresni az ágytakaró hűvös anyagán. Fogalmam sincs, mikor hagytam el ennyire az agyamat, de tompán érzékelem, hogy átkozottul hangos vagyok, pedig nem szokásom. Stephen szinte az utolsó pillanatban hagyja abba, majdnem elmegyek csak az ujjaitól. Kiegyenesedik mögöttem, eljut a tudatomig, hogy zörög a gumi csomagolásával, és próbálom felhasználni azt a néhány másodpercet arra, hogy valamennyire összevakarjam magam. Nem járok sikerrel, mert pár mozdulat után ismét eltűnik minden a tudatomból, pedig máskor nehezen tudom élvezni ezt a helyzetet.
– Készülj, mert szállni fogsz – súgja a tarkómra, de alig fogom fel. Az alattam lévő anyagba marok, és színes pontokra szakad a világ a szemhéjam mögött. Az alkaromra esek, nem bírom megtartani magam, annyira remegek. Stephen rágyorsít, még a magaslatokon tart, mielőtt ő is alázuhanna.
– Úristen.
A hátamon fekszem, a plafon úszik be a látóterembe, de nagyon lassan találok csak vissza a szobámba.
– Stephen.
– Mi? – fordulok felé, de a vigyorát látva leesik a poén, és nevetni kezdek.
– Egoista pöcs – röhögöm, mire Stephen fölém gördül, vadul megcsókol. Viszonzom, közben az ujjaimat a hajába merítem.
– Mondd, hogy nincs mire – suttogja a számra. Nem tudok mit felelni, mert tagadhatatlanul életem egyik legjobb menetében részesített. – Fel kellett volna venni a hangod – mondja, én meg irtóra zavarba jövök. – Már attól el tudnék menni, hogy visszahallgatom.
– Ó, fogd be! – fúrom az arcomat a párnába, de ő csak nevet.
– Imádtam – búgja a fülembe, majd egy puszit nyom az arcomra.
Fekszünk egymás mellett. Nem kínos a csend, inkább csak furcsa.
– Akarsz zuhanyozni, vagy mehetek előbb? – kérdem.
– Úgy látom, az együtt nem játszik – állapítja meg Stephen sóhajtva, és felkel. – Ha nem gond, lemosdok. Sietek.
Megbántottam. Basszus, nem akartam…
Nem marad sokáig, és azonnal öltözni kezd.
– Hazamész? – szalad ki a számon. Stephen megakad a mozdulatban, rám néz, aztán flegmán válaszol.
– Mielőtt kiraksz.
– Mi bajod?
– Semmi.
– Nem akartalak kidobni – próbálkozom újra, de késő, már felhúzta közénk a falat, esélyt nem hagy magyarázkodni.
– Nem is lesz rá szükség – vonja meg a vállát. – Holnap edzés a szokott időben?
Úgy tesz, mintha pár perce nem gyújtotta volna fel alattam kis híján még az ágyat is. Hát, ha ezt akarja…
– Aha.
– Szuper. Jó éjt!
Becsukódik mögötte az ajtó, én meg káromkodva dőlök vissza a párnák közé. Néha nagyon nem tudok rajta kiigazodni…


Kinyitom a szememet, és nyöszörögve szeretnék újra az álmaim kusza birodalmába menekülni. Francba a másnapossággal, hol egy aszpirin? Fogalmam sincs, mennyit ihattam tegnap, de a gyomrom bukfencet vet már attól is, hogy felülök. Kicsúszok az ágyam szélére, a térdemre támaszkodom, a kezembe temetem az arcomat. Csak azért sem leszek rosszul… Azon filózom, hogy egyáltalán milyen nap lehet, aztán arra jutok, hogy valószínűleg szombat. Aminek most épp annyira nem örülök, mert fogalmam sincs, hogyan vakarom össze magam annyira, hogy elmenjek edzeni. De ha kihagyom, Stephen leszedi a fejem…
Egy pillanat alatt kijózanodom. Próbálok kapaszkodni a gondolatba, hogy csak álmodtam az egészet, de amint hátrafordulok, meglátom a szanaszét túrt ágyneműt. Ó, a kurva életbe…
Ezzel most nem tudok mit kezdeni. Rémlik ez az érzés, a legutóbbi alkalommal sem tudtam értelmesen feldolgozni a tényt, hogy lefeküdtünk. Hetekbe telt, mire nem éreztem zavart a közelében, de tisztán emlékszem, hogy ugyanilyen volt az ébredéskor. Meglepetés, sokk, félelem. Nem akarom elhinni, hogy megint megtettük…
Nem fogom fel, hogy lehettünk ennyire részegek. Jó, az nálam néha előfordul, hogy spiccesen megpróbálom elcsábítani, de Stephen mindig észnél van. Hát úgy tűnik, ezúttal ő is nagyon elhagyta az agyát…
A konyhába megyek, és kiveszem az ásványvizet a hűtőből. Óvatosan iszom, mert ha túlzásba viszem, általában attól leszek rosszul. Bár meglepően jót tett az állapotomnak, hogy emlékszem a tegnap éjjelre…
Stephen az első alkalom után azt hitte, hazudom, hogy kiesett minden. Nem mondta ki nyíltan, de láttam rajta, hogy gyanakszik és neheztel. Pedig tényleg semmi nem maradt meg az együttlétünkből. Valami kusza massza előtört ugyan, amikor elmondta, mi történt, de azóta sem tudom, hogy csupán a szavai nyomán raktam össze, vagy valódi emlékképek voltak. Egyedül a tekintete maradt meg élesen, mielőtt megcsókolt volna…
Sóhajtva kezdek reggelit csinálni. El nem tudom képzelni, hogyan fogok a szemébe nézni azok után, hogy…
Beledermedek a mozdulatba.
Ő kezdeményezett. Nem a szokásos Matt-féle „berúgok, szexhiányom van, és kell valaki, úgyhogy rámozdulok Stephenre” játék volt, ő pedig kivételesen elcsábult…
Na, ezt még kevésbé tudom hova tenni. Alapos a gyanúm, hogy mindkét esetben ő volt az, aki kezdte, és én beleugrottam. Most biztosan, de nem értem, mert ha ennyire simán rám mászott, máskor miért utasít vissza? Mármint persze érthető, nem játsszuk el a barátságunkat szexszel, de akkor ezúttal miért csinálta?
Ha nem lennék másnapos, tuti megfájdulna a fejem. Visszamegyek a szobába, és sóhajtva nyugtázom, hogy még körülbelül egy órám van agyalni, utána találkozom Stephennel. Elképzelni sem tudom, mit mondjak neki…
Még akkor is teljesen a történtek hatása alatt vagyok, amikor belépek a konditerem ajtaján. Stephen bezzeg egyáltalán nincs zavarban, ugyanúgy viselkedik, mint máskor, maximum szótlanabb a szokásosnál. Jobb híján a zenébe temetkezek, és annyira túlhajtom magam, amennyire a tegnapiak után csak képes vagyok. Újra kellene gondolni ezt a bulik utáni edzés dolgot…
Megugrok, amikor Stephen kirántja a fülemből a zenét.
– Legalább öt perce próbálom felhívni magamra a figyelmed – szólal meg neheztelve, én meg egyszerre szégyellem magam, és jövök iszonyatosan zavarba attól, hogy hozzám ér. Észreveszi, mert jó adag ingerültséggel a hangjában sóhajt fel.
– Bocs.
– Figyelj, ez így nem fog menni – közli morcosan. – Nálad vagy nálam?
– Mi van? – kérdezem lesokkolva, Stephen meg felröhög. Úgy kacag, hogy meg kell támaszkodnia a térdén.
– Élmény téged szívatni – dob hozzá még egy kétértelmű megjegyzést, én meg végképp nem tudok hova lenni idegességemben. Ez szórakozik velem!
– Befejeznéd? – sziszegem éledező dühvel, de ő csak vigyorog.
– Jól van már – nyugtat fejcsóválva, aztán elkomorodik. – Tényleg meg kéne beszélnünk, és erre nem ez a megfelelő hely – jelenti ki, mire én elszoruló torokkal bólintok.
– Rendben.


Leparkolok a ház előtt, és bevárom Stephent. Próbálom kitalálni, mit mondhatnék, de úgyis tudom, hogy rá kell hagyatkoznom, ő fogja irányítani a beszélgetést, mert én legszívesebben menekülnék a helyzetből.
– Szóval most megint azt se tudod, hova nézz, csak a szemembe ne kelljen? – tér rögtön a lényegre, amint bezáródik mögöttünk az ajtó. Dacosan emelem rá a tekintetemet, mire elmosolyodik. – Na, így már jobb. Mi a bajod, Matty?
– Mi ezen a kérdés?
– Semmi okod rá, hogy megint ezt csináld – mondja komolyan, én pedig igyekszem elhinni neki. – Lefeküdtünk. Ettől még nem ér véget a világ, csak te spilázod túl.
Annyira egyszerűnek tűnik az ő szájából.
– Félek, hogy nem tudunk ugyanúgy nézni egymásra – osztom meg vele az aggodalmamat, mire legyint.
– Ezt a kört már lefutottuk, és még mindig barátok vagyunk.
– De akkor nem emlékeztem.
– Ami nem volt túl szép dolog – jelenti ki, én viszont megvonom a vállamat. Nem kezdem megint, hogy az ő hibája, mert ő szerezte a cuccot, amitől elhagytuk az agyunkat. Úgyis tudja, hogy erre gondolok.
– Ha józanok vagyunk, ez nem történik meg.
– Mármint gondolod, amúgy nem másznék rád?
– Aha. Barátok vagyunk.
– Attól még cseszett jól nézel ki, Matty. És ha azt mered mondani, hogy te nem izgulsz rám, megcsaplak.
Nem mondom, mert nem lenne igaz, de attól még a legjobb barátom, és ennek nem kellett volna előfordulnia.
– Mégis mindkét alkalmat valami hatására írhatjuk, szerinted ez véletlen?
– Szóval ez a bajod, Matty? Te hülye vagy.
A tenyerét az arcomra simítja, és megcsókol, szenvedélyesen és birtoklón, azzal a típusú erőteljességgel, amitől az ember fejéből minden értelmes gondolat kiröppen, a tiltakozással együtt. Fogalmam sincs, mikor húzom közelebb és túrok a hajába, vagy hogy mikor csúsztatja a kezét a pólóm alá, de nem is érdekel.
A hátamon kötök ki az ágyon, Stephen a nadrágomat rángatja le rólam, de még mielőtt igazán belegondolhatnék a szituációba, már felettem van megint, az ágyba préselve csókol, én meg majd felgyulladok a közelségétől. Atyaég…
A fejem mellett támaszkodva kezd kutatni a másik kezével az ágyneműben, és amint megtalálta, amit keresett, lefelé indul a testemen, elidőzik a hasamon, aztán végre a lényegre tér. Nyögve merítem ismét a kezem a hajába, de amint lejjebb csúsztatja az ujját, megállítom.
– Nem.
– Mi? – pillant fel értetlenül, aztán leesik neki, mire gondolok. Beharapja a száját, egy percig meg sem mozdul, csak bámul rám, mielőtt bólintana. – Jó.
Felülök, és ezúttal én tapasztom a szájára a sajátomat. Tudom, hogy nem kéne, de most nem találok semmi értelmes okot rá, hogy miért is ne. A nadrágját bontom, Stephen nehézkesen szakad el tőlem, hogy felkeljen és levegye. Nem engedem vissza az ágyra, pont jó magasságban van, hátraejti a fejét a kényeztetéstől. A fenekére csúsztatom a kezem, egy pillanatra rám néz, aztán újra lehunyja a szemét, és nekem eszemben sincs többször kérdezni.
Nem emlékszem arra, amikor először megkaptam őt, de a pillantása emlékeket idéz…
A teste enyhén ellenáll nekem. Felcsigáz a gondolat, hogy Stephen sosem fekszik senki alá, nekem mégis enged. Talán pont ezért vagyok lassabb, a lába megfeszül a vállamon, de csupán pár mozdulat az egész, aztán rám villan játékos tekintete.
– Nem vagyok cukorból, Matty.
Rákapcsolok, élvezem a testét és a sóhajait, a szemének csillogását…
– Ugye, hogy tudunk mi józanul is alkotni? – kérdezi, amikor mellédőlök. Felém fordul, újból megcsókol, nem enged válaszolni. – Ne bonyolítsd túl, addig nincs gáz.
Igyekszem hallgatni rá.