15.

május vége

Azért neheztelek a legjobban Stephenre, mert azóta is fáj a csuklóm. Harmadik napja alig bírom mozgatni, és amilyen színekben pompázik, eléggé aggodalomra ad okot. Végül nem bírom tovább, elmegyek vele orvoshoz.
És itt kezdek nem haragudni Stephenre. Nevetséges, de olyan jóképű dokit fogok ki, hogy még azt is nehezen tudom elhabogni, miért jöttem. Ráadásul az az érzésem támad, hogy a dokinak is feltűnik, miért vagyok ennyire zavarban. Nem úgy látszik, mintha világgá akarna rohanni, ami… gyanús. A heteroszexuális férfiakat minimum kibillentem ezzel az egyensúlyukból, legalábbis az én tapasztalatom szerint, de őt nem. Nem mintha túl sokszor futottam volna bele kényes szituációkba, valahogy mindig szerencsém volt.
Nézegeti a csuklómon a véraláfutást, és szerintem azt is azonnal leveszi, hogyan sérültem meg, vagy legalábbis tippje van, és ezt meg is osztja velem.
– Párkapcsolati zűrök? – kérdez rá. Megrázom a fejem, de nem kezdek különösebb magyarázatba, letudom röviden.
– Nem egészen.
– Készítünk egy röntgent, és meglátjuk, kell-e gipszelni.
Na, pont ettől féltem. Kánikulában kész élmény lenne hetekig gipszben. Ha tényleg kell, kinyírom Stephent. Mondjuk eltörve biztosan nincs, mert tudom mozgatni, bár piszkosul fáj. Csakis én lehetek, akinek sikerül ilyen szerencsétlenül kifogni azt a mozdulatot…
A frászt hozta rám, amikor összevesztünk. Az ijesztett meg, hogy annyira dühös voltam rá, hogy egyáltalán nem tudom, mi lett volna, ha nem fog le. Sosem voltam agresszív típus, ezért pláne félelmetes, hogy Stephen ennyire fel tudott húzni.
Az eredménnyel visszamegyek az orvoshoz.
– Nem kell gipszelni.
Akkorát sóhajtok, hogy szerintem a szomszéd épületben is hallják. Kapok receptet valami kenőcshöz, és nagyon próbálom megjegyezni az instrukciókat, de gondolatban messze járok, és mire észbe kapok, ki is mondom, amire gondolok.
– Mennyire lehetetlen, hogy az ember randira hívja az orvosát?
Amilyen könnyedén elhagyja a számat a kérdés, annyira bele tudnám verni a fejem a falba. Döbbent csendet kapok először válaszként, aztán egy szolid mosolyt.
– Hm. Sajnálom, de páciensnek nem etikus igent mondani, és a rendelőn belül én az orvosa vagyok.
– Értem – felelem, de legalább megtudom, hogy nem teljesen csináltam hülyét magamból. Legalábbis a megfogalmazás eléggé árulkodó. És ha már lúd, legyen kövér. – Azt hiszem, pár perc múlva veszek egy kávét a büfében. Az a kezelőn kívül van – mondom, és kifelé indulok. Nem értem, mi ütött belém, ennyire azért nem vagyok rámenős, főleg egy ilyen találkozásnál nem kellene annak lennem. Már a kilincsen van a kezem, amikor meghallom a választ.
– Negyedóra múlva tartok egy szünetet.
Tuti, hogy minimum elmebetegnek néznek odakint, amiért fülig érő szájjal csukom be magam mögött az ajtót. Mire a büfébe érek, már nincs annyira jókedvem, mint előtte. Basszus, nem vagyok normális…
Igazából azt sem tudom, miért csináltam. Megtetszett, igen, de pár szónál nem beszéltünk többet, egyszerűen csak vonzott az aurája, a belőle áradó nyugalom… Nekem tényleg elment a maradék eszem.
Kicsit árulónak érzem magam. Elárulom az érzéseimet, közben meg tudom, hogy az élet megy tovább, és hiába vágyódom továbbra is Lucas után, őt úgysem kapom vissza. Muszáj leszek előre nézni, és nem visszafelé, és jobb lenne, ha végre nem Stephent használnám búfelejtőnek. Mindkettőnk érdekében. Főleg, hogy nagyon úgy látszik, amúgy sem elég hatásos…
Még mindig ezen jár az agyam, mikor valaki kihúzza a velem szemben lévő széket, és egyből tudom, ki az. Na, érdekes beszélgetésnek nézek elébe, az biztos.
– Nos, szervusz – szólal meg, és elmosolyodik. – Victor vagyok.
– Matt.
– Igen, tudom – feleli, és kicsit közelebb hajol, az asztalra könyököl. Egyenesen a szemembe néz. – Nos, Matt, eléggé megleptél.
– Nekem mondod? – nevetek fel. – Még magamat is.
– Ezek szerint nem sűrűn hívsz el vadidegeneket randizni? – kérdezi, én meg elszakítom tőle a pillantásomat, és zavartan kezdem inkább a kávémat kavargatni.
– Na, jó, volt már rá példa – árulom el, aztán rájövök, ez hogyan hangzik, és ismét felpillantok. – De nem ennyi alapján – teszem hozzám mentegetőzésképp, mire egy hangyányit feljebb emelkedik a szemöldöke.
– Értem. Na és mit keresel?
– Egyelőre egy randit? – próbálkozom. Nagyon reménykedem, hogy igent mond. Végre kapok egy őszintébb mosolyt, mint az eddigiek.
– Legyen.
Hosszan kifújom az eddig benn tartott levegőt, és viszonzom a mosolyát.
– Ma ráérsz?
– Inkább holnap. És lehetőleg ne itt – neveti el magát. Megállapítom, hogy határozottan jól áll neki, ha nem olyan hivatalos és kimért. Elkérem a számát, aztán még váltunk pár szót, mielőtt mennie kell.
Igazság szerint nem tudom, mit várok a holnap estétől, de adni akarok egy esélyt… a továbblépésre, egy új kezdetre. Alapvetően ritkán kezdek idősebb pasival, de talán most erre van szükségem, különben nem fogott volna meg. Mindegy, nem izgulom túl, inkább csak sodródom az árral, abban amúgy is elég profi vagyok…


Este meg sem lepődök, hogy Stephen kérdés nélkül átjön. Köszön, és amikor elmegy mellettem, egy puszit ad az arcomra, aztán letesz egy szatyrot a nappali asztalára.
– Hoztam neked vacsorát, pont arra jártam – szólal meg. Belenézek a csomagba, elmosolyodom.
– Köszi.
– Hogy van a kezed? – érdeklődik, és amikor felmutatom a csuklómon a kötést, elkomorodik. – Meg kellene nézetned.
– Már megtettem – vonom meg a vállamat. – Nincs komoly gáz, kenem valami kenőccsel, és elmúlik, úgyhogy nem tekerem ki érte a nyakadat. Most viszont várj pár percet, mert el kellett jönnöm melóból a kórház miatt, ezt viszont be kell fejeznem.
– Oké – hagyja rám, és leül velem szemben a kanapéra. Addig tényleg meg sem szólal újra, míg hátra nem dőlök, ezzel jelezve, hogy készen vagyok.
– Holnapra van valami terv? – kérdezi. Nem válaszolok azonnal, mert azon gondolkodom, hogy beavassam-e, vagy inkább mélyen hallgassak, de úgysem tudnám másképp lerázni. Innentől egyébként sem titkolni akarom a magánéletemet, hanem elérni, hogy tartsa tiszteletben.
– Nem érek rá.
– Hogyhogy?
– Randim van.
Zaklatott lélegzetvétel után fagyos némaság honol a szobában. Direkt nem pillantok fel, minden figyelmemet az előttem heverő laptopnak szentelem, és kivárok. Tudni akarom, mit reagál, csak azután döntök, hogyan tovább.
– Randid?
– Igen.
– Baszd meg, Matt – sóhajtja. Felnézek rá, látom rajta, hogy ideges, de mielőtt ezt szóvá tehetném, valami megváltozik. Hátradől, a támlára hajtja a fejét, az arcára érdeklődés költözik. – Hol szedted össze?
Annyira semleges a hangja, hogy nem tudom mire vélni.
– A kórházban.
– Nocsak – vágja rá könnyedén. – Orvos, ápoló, beteg?
– Orvos – felelem. Lecsukom a gépemet, majd a szatyrot megragadva a konyhába indulok, Stephen pedig követ. Kipakolok az asztalra, és megfordulok, hogy tányért vegyek elő, de beleütközöm Stephenbe.
– Akkor ma este még szabad vagy? – suttogja a fülembe. Meglepődik, amikor elhúzódok.
– Nem.
– Mi? Miért? – kérdezi. Továbbra sem távolodik el, be vagyok szorulva a teste és az asztal közé, pedig kezd kényelmetlenné válni a közelsége.
– Nem megyek úgy neki egy ismerkedésnek, hogy előző nap még mással voltam – válaszolom, Stephen meg elhúzza a száját. Arra számítok, hogy elenged, ehelyett tesz egy újabb kísérletet. Végigsimít az arcomon, a számra hajol, a keze lassan siklik lefelé a mellkasomon, de elkapom a hasamnál, és elfordítom a fejem a csókja elől.
– Jó lenne, ha felfognád, amit az előbb mondtam.
Óvatosan arrébb tolom, és a konyhaszekrényhez lépek, közben pedig próbálom lecsillapítani a szívverésemet. Nem voltam messze a csábulástól, de ezt neki véletlenül sem kell tudnia. Hátrapillantok. Stephen továbbra is ugyanott álldogál, aztán szó nélkül helyet foglal, és hagyja, hogy elé tegyem az ételt.
– Tehát Lucas a múlté?
Elevenembe talál, és tudja is. Megvonom a vállamat, leülök enni, igyekszem nem belegondolni.
– Nem, de azon vagyok. Szóval nagyon ajánlom neked, hogy ebből most maradj ki!
Annyiban hagyja, inkább engedi, hogy témát váltsak.


Victor teljesen más, mint amilyennek képzeltem. Ha kórházon kívül van, vicces és szellemes is tud lenni, ritkán kimért vagy túlságosan komoly.
– És miért pont orvos? – kérdezem, mielőtt belekortyolok az italomba. Lehunyom a szememet, és kiélvezem az ízt. Érződik, hogy drága bort iszunk. Amikor megbeszéltük, hogy vacsorázni megyünk, álmomban sem jutott eszembe, hogy egy ilyen helyet választ. Még nem döntöttem el, hogy felvágni akart, vagy elbizonytalanítani, de itt egy menü az átlagember számára egyheti fizetés.
– Gyógyítani akartam.
– Szóval nemes célok vezéreltek?
– Eredetileg igen – feleli, és elmosolyodik. – Aztán valahogy nem olyan részlegen kötöttem ki, ahol életeket mentenék.
– És bánod? – érdeklődöm, mire egy kis gondolkodás után megrázza a fejét.
– Nem igazán. Rosszul viselem a halált – vallja be, és az asztalt kezdi bámulni maga előtt, mielőtt rám nézve folytatná. – Még medikus koromban rájöttem, hogy nagyon nehezen teszem túl magam egy-egy páciens elvesztésén, így inkább nyugodtabb lehetőségeket kerestem.
– Az én szerencsémre – válaszolom, mire felnevet, és koccintásra nyújtja a poharát. Csilingelve ütöm hozzá az enyémet. Kicsit közelebb hajolok hozzá.
– Na, és elárulja a doktor úr, hogy szerzett itt asztalt ennyi idő alatt? Annyira gazdagnak épp nem tűnsz – mondom incselkedve, mire mosolyogva megcsóválja a fejét.
– Jó, nyertél – ismeri el. – A bátyám a főszakács.
– Az szép! – dőlök ismét hátra. – El akartál ijeszteni vagy ez valami furcsa teszt nálad? – kérdezek rá, ezzel viszont zavarba hozom.
– Ami azt illeti, elég ritkán ismerkedem – kezd bele némi csend után. – És ne sértődj meg, de nem is vettelek komolyan. Úgy értem…
– Felfogtam, mire célzol – vágok a szavába inkább. Láthatóan megkönnyebbül, hogy nem kell túlmagyaráznia.
– Ne haragudj, nem állt szándékomban megbántani.
– Emiatt nem kell aggódnod – biztosítom, mire bólint, és most rajta a sor, hogy ő hozzon zavarba engem.
– Neked viszont a szemed sem rebbent az árak láttán.
– Fizetéskor sem fog – közlöm diplomatikusan, ha esetleg arra célozna, hogy őt terheli a számla, de rögtön szabadkozik.
– Nem így értettem. Csak úgy tűnt, otthonosan mozogsz ilyen környezetben.
– Mert így van – felelem, és felsóhajtok. – Remélem, ez nem gond.
– Dehogyis – mondja gyorsan. Örülök, hogy nem vallat tovább, de azért egy rövid magyarázatot hozzáteszek.
– Elég gazdag családból származom, de nem nagyon tartom velük a kapcsolatot, és általában a fényűzést is kerülöm.
– Miért? – faggat, de ezt már nem tervezem az orrára kötni, legalábbis még nem.
– Erről talán máskor – zárom rövidre a témát. Rögtön veszi a lapot, mert másról kezd beszélni.
Az este végére elmondhatom, hogy kedvelem őt. Harmincöt éves, intelligens, és határozott elképzelése van a világról. Pont az a típus, aki most nekem kell, és akiről nem tudom elképzelni, hogy Stephen levenné a lábáról, ha úgy adódna. Ráadásul nem szereti a kalandokat, kapcsolatot keres, a legutóbbi fél éve ért véget, négy év után. Belegondolni is durva, hogy ez nem a rekordja, én meg nyolc hónapot sem bírok kiheverni…

***

– Feljössz egy italra? – kérdezem, mielőtt kiszállnék a kocsiból. Három hete találkozgatunk, és még egy csók se történt köztünk, mert nem volt alkalmas a helyszín. Kezdek nagyon kiéhezett lenni, szeretnék továbblépni. Ráadásul tegnap Stephen is tett pár kétértelmű megjegyzést, ami majdhogynem felért egy ajánlattal, és így elég nehéz ellenállni.
– Vezetek.
– Reggelre kimegy – mondom a szemébe nézve, mire elmosolyodik, és leállítja a motort.
Komoly lelkierőmbe kerül, hogy ne támadjam le azonnal, amint a lakásba érünk, de ő más tempót diktál, ráérős és ismerkedő, és ezzel teljesen megőrjít.
Elképesztően lassú és érzéki szerető. Tudja, mikor elég, meddig mehet el, de a végletekig elnyújtja a kényeztetést. Nem forralja, csak folyamatosan hevíti a véremet, a gyönyör sem robbanás, de a kislábujjamig belebizsergek. Forró csókokkal borít, mielőtt mellém dől.
Reggel óvatos cirógatásra ébredek. Kinyitom a szememet, és Victor mosolyával találom szembe magam. Viszonzom, aztán egy gyors csók után felkelek.
– Kávézol? – kérdezem.
– Igen – feleli, és hallom, ahogy felül az ágyon.
– Mindjárt főzök.
A konyhába sietek, és amíg a kávé elkészül, a fürdőbe megyek. Fogalmam sincs, mi az, ami zavar, de furcsán érzem magam. Az elmúlt időszakban Stephen számtalanszor aludt nálam vagy én nála, de akkor nem volt ez a menekülhetnék, ami most. Előtte meg…
Tudom, hogy hülyeség, mégsem bírok nem Lucashoz hasonlítani mindent. Imádtam mellette ébredni, vele valahogy annyira természetesek voltak az apróságok is, de nem Victor hibája, hogy ennyire szétestem. Kell ez az öt perc egyedül, hogy képes legyek a szemébe nézni, amiért kora reggel ahelyett, hogy örülnék neki, teljesen elbizonytalanodom. Le kell zárnom a múltat, mielőtt a jövő útjába állna…
– Minden rendben?
– Persze – válaszolom, miközben benézek a szekrénybe. – Hogy iszod?
– Feketén.
Meglepetten fordulok hátra, aztán elteszem az egyik bögrét, és egy csészét veszek elő helyette.
– Meg nem bírnám inni – kommentálom, mire Victor röviden felnevet.
– Pedig gyorsan felébreszt.
– Azt el tudom képzelni.
Leülök vele szemben, és elgondolkodva kortyolom a kávémat. Egy újabb különbség, mert én édesszájú vagyok. Sosem értettem, hogyan szerethetik az emberek a keserűt.
– Nehezen térsz magadhoz, vagy útban vagyok?
– Tessék? – pillantok fel ijedten, mert ezek szerint nagyon látványos a zavarom, és sem elijeszteni, sem megsérteni nem áll szándékomban.
– Furcsán viselkedsz.
– Ne haragudj, csak…
Hogy mondhatnám anélkül, hogy ne legyen félreérthető? Felsóhajtok, és a bögrém mögé rejtőzök. Érzem Victor tekintetét magamon, biztosra veszem, hogy teljesen idiótának néz.
– Furcsa ismét valaki mellett ébredni, ennyi az egész.
Jó, ez pont nem úgy hangzott, ahogy kellett volna, úgyhogy kínomban a kezembe temetem az arcomat.
– Matt?
– Bocs, teljesen hülyén viselkedem – motyogom az ujjaim mögött, aztán erőt veszek magamon, elveszem a kezemet az arcom elől, és ránézek. – Zavarban vagyok, de nem tudom megmondani, mitől. És nagyon szeretném, ha nem értenéd félre…
– Semmi gond, ismerem az érzést.
– Mármint? – kérdezek vissza értetlenül, Victor pedig türelmesen újrafogalmazza.
– Mit mondtál, mikor ért véget a legutóbbi kapcsolatod?
– Lassan négy hónapja.
– Néha nehéz felejteni – mondja komolyan. – Azt viszont döntsd el, kérlek, hogy ebben nekem milyen szerepet szánsz.
– Tessék?
– Csak búfelejtő nem akarok lenni – jelenti ki határozottan. – Kedvellek, jó lenne, ha komolyan gondolnád. Vagy ha mégsem, akkor legalább szólj róla!
– Persze – bólintok. – És nem, nem szórakozom veled, egyszerűen kicsit megzuhantam. Legközelebb ilyen nem lesz – ígérem, mire elmosolyodik, én pedig végre megkönnyebbülök. Tetszik, hogy nem húzza fel magát a reakciómon, hanem megért, hagy időt. Azt hiszem, tényleg pont erre a hozzáállásra van most szükségem…


– Na és bevált a pasi?
Hihetetlen, de Stephen több mint egy hónapot kibírt komolyabb kíváncsiskodás nélkül. Tapogatózott ugyan, de semmi nyílt rákérdezés. Le a kalappal ahhoz képest, ahogyan arra reagált, hogy újra próbálkozom. Viszont emiatt duplán gyanús volt ez a nagy csend.
– Igen.
– Mégsem tűnsz nagyon boldognak – állapítja meg, alaposan meglepve ezzel. Nem értem, mire céloz. Tény, hogy túloznék, ha azt mondanám, szétvet a szerelem, de boldogtalannak sem érzem magam.
– Nem? Pedig kedvelem.
– És mi a gond vele? – faggat óvatosan tovább, és nekem tényleg fogalmam sincs, mire akar kilyukadni.
– Honnan veszed, hogy gond van?
– Látom rajtad, hogy valami zavar, Matty – feleli, bennem pedig azonnal felmegy a pumpa.
– Ezt a hihetetlen felismerési készségedet máskor véletlenül pont nem tudod kamatoztatni, ugye? – kérdezek vissza élesen, de visszapattan róla a dühöm.
– Ne beszélj mellé!
– Én beszélek mellé? – kérdezek vissza elképedve. – Úristen, Stephen, kezeltesd magad!
Lelépek a futópadról, és otthagyom a fenébe. Nem jön utánam azonnal, megvárja, amíg lehiggadok. Nem tart sokáig, mert amilyen gyorsan felhúztam magam, olyan gyorsan el is illan a mérgem.
– Szóval nem mondod el?
– Nincs semmi bajom.
– Aha – mondja somolyogva, és csak azért sem kattan le a témáról. – Tudod, kit etess ezzel!
– Különben is, mit érdekel az téged?
– Tehát minden tökéletes? Ő a megtestesült álom?
– Ne gúnyolódj már! Mi bajod?
Hülyét kapok a kérdezősködésétől, és attól még inkább, hogy nem tudom, hová fajul a beszélgetés. Csak az idegeimre akar menni, vagy konkrét célja is van? Stephennél sosem tudni…
– Hogy nem mondod meg, mi a defekt, miközben látom rajtad, hogy valami nem oké.
– Rémeket látsz.
– Matty.
Megvonom a vállamat. Stephen nem adja fel, én viszont nem fogok vele üvölteni a konditerem közepén, pedig nehezemre esik halkan beszélni.
– Szóval jóképű? – Bólintok. – Okos? Jófej? – Újabb bólintások. – Lehet vele beszélgetni?
– Bármiről.
– Van humora?
– Igen.
– Jó vele a szex?
– Aha – vágom rá gyorsan, Stephen pedig annyira áthatóan néz rám, hogy kinyögöm: – Aktív.
Kiröhög, nekem pedig oda a maradék türelmem. Nem érdekel, hogy alig húsz perce érkeztem, az öltözőbe indulok. Stephen nem teszi szóvá, hanem követ, és folyamatosan duruzsol.
– Te hülye vagy, Matty. Ez így nálad nem játszik hosszú távon, higgy nekem!
– Ezt hadd döntsem már el én. Különben is, egy ideje élvezem.
– Hát persze – vigyorogja, nekem meg kedvem támad képen törölni.
– Emlékeztetnélek… – Közelebb hajolok, hogy biztosan felfogja a szavaimat, és senki más ne hallja rajta kívül. – Hogy te is aktívnak vallod magad. – Elkapja a tekintetét, de most már végigmondom. – Hányszor is feküdtél be alám mostanában?
– Az más.
– Miért is?
– Mert kölcsönös volt – válaszolja, és most rajtam a sor, hogy gúnyosan elmosolyodjak.
– Ugyan már, Stephen. Két alkalom kontra sok.
Erre nem tud mit felelni, csak felsóhajt, és visszamegy edzeni. Gyanítom, hogy abba fojtja az idegességét, de ez engem már nem érdekel.