Vékony jég 16. fejezet - Hajnalösvény

dec. 19	Vékony jég 16. fejezet
	Írta Ariana

16.
augusztus legvége

– Pénteken nem érek rá, elígérkeztem.
Victor felnéz a könyvéből, és én örülök, hogy végre sikerült megragadnom a figyelmét. Valami konzíliumra készül két hete, én meg már néha rendesen unatkozom mellette. Persze megértem, hogy fontos, de attól még idegesít, hogy ennyire a háttérbe szorulok.
– Merre mész? – kérdezi érdeklődve.
– Szerintem elmegyek kicsit táncolni a barátaimmal.
– Akiknek, gondolom, nem akarsz bemutatni – jegyzi meg morogva, én pedig meglepetten hagyom abba a pakolászást, és újra felé fordulok.
– Azt hittem, elfoglalt vagy – szabadkozom, mire elmosolyodik.
– Ha ráérnék, elhívnál?
Ezen elgondolkodom, és ez pont elegendő arra, hogy lehervadjon a mosolya. Azt hiszem, ideje lenne beavatnom az életem bonyolultabb részébe, mielőtt teljesen félreérti az indokaimat. Elvégre három hónapja tart, talán elkezdhetem komolyan venni azt, ami köztünk van.
– Nagyon gondterheltnek tűnsz – jegyzi meg Victor, és becsukja a könyvet. Felkel a székről, hozzám lép, végigsimít a karomon. – Megértem, ha esetleg korainak találod, csak nem esett jól.
– Nem az a bajom – nyögöm ki. Victor türelmesen vár, én meg sóhajtva kezdek bele a szokásos nótába. – Egyik barátom folyton rányomul az aktuális páromra.
Victor összevonja a szemöldökét, és bár nem szól semmit, a tekintetében ott a sürgetés, hogy folytassam.
– Jó, igazság szerint az összes kapcsolatomat tönkretette.
– Az összeset?
– Igen.
– De miért? – faggat Victor értetlenül, mire megrázom a fejem, jelezve, hogy fogalmam sincs. – Mit csinált?
– Elcsábította őket – mesélem nem túl lelkesen, Victor pedig egyre inkább megdöbben. – Eddig egyetlen egyszer fordult elő, hogy nem jött össze neki, akkor viszont aláásta a kapcsolatunkat.
– Aláásta?
– Erről nem szívesen mondanék többet – felelem, és visszafordulok a szekrény felé. Még mindig fáj beszélni róla, ami nevetséges ilyen sok idő után. Remélem, Victor beéri ennyivel, és nem bántom meg vele, hogy nem árulok el többet. Nem értem, miért vagyok még mindig a múltba ragadva ahelyett, hogy a jelennel foglalkoznék. Szánalmasan viselkedem
Kedvelem őt. Szerelmes nem vagyok ugyan, legalábbis nagyon mások az érzéseim, mint Lucas iránt voltak. Szeretek vele lenni, jókat beszélgetünk, az ágyban sincs probléma, bár hiányzik a másik oldal. Talán ha szóba hoznám, nem zárkózna el előle, de egyelőre halogatom.
– Aggódsz, hogy velem is tesz egy próbát?
– Meglepne, ha nem – felelem gondolkodás nélkül. Stephen fura madár, és hiába kértem meg, hogy ezúttal tényleg ne szóljon bele, nem vagyok biztos benne, hogy komolyan vette és tiszteletben tartja a kérésemet. Pedig nem vicceltem, tényleg kitekerem a nyakát, ha bármilyen módon beleavatkozik.
– Nincs miért aggódnod.
– Ha tudnád, hányszor hallottam ezt… – sóhajtom lemondóan, Victor tekintete viszont megkeményedik a szavaim hallatán. Szuper, sikerült belegázolnom a lelkébe a bizonytalanságommal. De ha egyszer tényleg ez az igazság…
– Ennyire lehengerlő?
– Eléggé. De nem minden, ha valaki lepedőakrobata – vonom meg a vállamat, és fel sem fogom, hogy túl sokat mondtam, csak Victor reakciója döbbent rá.
– Én a stílusáról kérdeztem, nem az ágybeli teljesítményéről – jegyzi meg élesen. – Bár úgy látom, arról is van tapasztalatod.
A francba! Zavartan bólintok, de nem úszom meg ennyivel.
– Legalább régi ügy?
Nem hiszem el, hogy ennyire belebonyolódtam. A szekrénynek dőlök, és azon gondolkodom, hogyan vághatnám ki magam a helyzetből úgy, hogy a legkevésbé hülyén jöjjön ki.
– Nézőpont kérdése – nyögöm ki. Victor keresztbe fonja a kezét a mellkasa előtt, és folytatja a vallatásomat.
– Én az időbeliségére vagyok kíváncsi.
– Nem annyira.
– Előttem mennyivel?
– Nem sokkal… – ismerem el, Victor pedig felsóhajt. Csendben bámul rám, az arca semmi jót nem ígér.
– Riválisnak kellene tekintenem?
– Jesszusom, dehogy! – vágom rá azonnal, mire kicsit megkönnyebbül. Nem értem, miért akarja ennyire tudni, elvégre ez előtte volt, és én sem tartok kihallgatást, hogy kikkel kavart, mielőtt összejöttünk.
– Szóval csak egy alkalomról beszélünk.
Jó, ez egyre kínosabb.
– Nem, pár hétre összegabalyodtunk, aztán ment minden a régi kerékvágásban. Ennyi történt – zárom rövidre a témát. Kiérezheti a hangomból a neheztelést, mert végre annyiban hagyja. Ez viszont jelzi, hogy valószínűleg elég féltékeny típus. Bár ki tudja, lehet, hogy csak biztosra megy.
– Van kedved jönni? – kérdezem engesztelésképp, mire ismét elmosolyodik.
– Igen.
– Csak… állj ellen – kérem csendesen. Közelebb lép hozzám, most már közvetlen előttem áll, megnyugtat az aurája.
– Matt – megsimogatja az arcomat. – Egyetlen egyszer sem csaltam meg egy partneremet sem, pedig elhiheted, volt kísértés bőven. Bízhatsz bennem.
– Jó.

– Egyébként Stephen egész este szinte még csak rám sem nézett – mondja Victor, miután beértünk a lakásba, és épp arról faggatom, hogy tetszettek neki a barátaim. Elvolt velük, de annyira nem érezte jól magát, láttam rajta.
– Ez nála semmit sem jelent.
– Viszont volt egy elejtett mondata… – teszi hozzá, és várja a reakciómat, hátha tudom, miről beszél, de fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy Stephen elejtett mondatai általában az én idegrohamaimmal végződnek.
– Na, kezdődik. Ne kímélj – sóhajtom.
– Tényleg csak mellettem vagy passzív?
Ezért megölöm Stephent! Igen, már emlékszem az estének erre a részére, bár nem gondoltam, hogy Victornak ennyire szöget ütött a fejébe a dolog.
– Igen – vonom meg a vállamat, és a hálóba indulok. Végül is, ha úgy vesszük, egyébként is ideje lenne átbeszélnünk ezt, legalább itt a remek alkalom. Lehet, hogy a végén meg is köszönöm Stephennek, hogy megkönnyítette a dolgomat, és nem nekem kellett felhoznom.
– Azt mondtad, neked mindegy.
– Zömében…
– De inkább?
– Számít ez? – vágok türelmetlenül a szavába. – Jó veled. De igen, egyébként Stephen igazat mondott.
Lesem a reakcióit. Igazság szerint bármennyire fáradt voltam, amikor hazaértünk, a téma eléggé felélénkített. Victor az ajtófélfának dőlve álldogál, és engem figyel.
– Értem – feleli végül, aztán felsóhajt. – Nézd, ha szeretnéd, nagyon néha bevállalom.
– Igazán? – kérdezem izgatottan. Nem tagadhatom, hogy vannak igényeim, amiket határozottan nem elégít ki. – Hiszen azt mondtad, nem vonz.
– Elviselem – válaszolja, mire elhúzom a számat. Hát, erről ennyit. – Most megsértődtél?
– Nem, de teljesen felesleges erre több szót fecsérelni.
– Te tudod, ha viszont már nem bírod, szólj.
Felmászik hozzám az ágyra, megcsókol. Viszonzom, és hamar belemelegedünk.
Victor a hátán fekszik, az ujjai a tarkómat masszírozzák, miközben dolgozom rajta. Ezt imádja, az esetek többségében simán beéri ennyivel, nekem viszont most kedvem támad tesztelni a határaimat. Lejjebb csúsztatom a kezem, masszírozni kezdem, de szinte rögtön rám szól:
– Ne!
Felpillantok, látom rajta, hogy feleslegesen próbálkoznék tovább.
– Mit szeretnél? – kérdezem, és hagyom, hogy a csalódottság kiérződjön a hangomból.
– Fejezd be – sóhajtja, majd visszaejti a fejét a párnára.
Megteszem, amit kér. Feladom egyelőre, talán máskor…

***

– Nem tűnsz boldognak.
– Megint kezded?
Egy órája érkeztem, de ez már a második próbálkozása, hogy a magánéletemre terelje a szót, én viszont nem akarom. Hazudnék, ha azt mondanám, minden rendben van, így inkább makacsul próbálom kerülni a témát, csakhogy Stephen nem hagyja.
– Szóval mi nem jó? És ne beszélj mellé, mert látom rajtad, hogy valami nem oké.
Nem nézek a szemébe, de biztosra veszem, hogy átható tekintettel figyel.
– A szex – nyögöm ki nagy nehezen, mire Stephen felsóhajt.
– Hagyd ott! Előre megmondtam, hogy ez nem neked való.
Megvonom a vállamat. Igen, a szívem mélyén már akkor is tudtam, hogy igaza van, de valami elkeseredett dac tombolt bennem Lucas fájó hiányával karöltve. Arról nem is beszélve, hogy Stephennel kavartam, és ráadásul meglehetősen élveztem is. Annak ellenére, hogy megígértem, nem lesz ilyen…
Kezd beütni az alkohol. Stephen újratölt, pedig biztosra veszem, hogy észrevette rajtam.
– Le akarsz itatni?
– Rád fér.
Bólogatva emelem ismét koccintásra a poharamat, és lehúzom a tartalmát. Végigégeti a torkomat, bizsergető melegség önt el.
– Szóval mi tart vissza? – kérdezi érdeklődve, de nem igazán tudok értelmes választ adni rá.
– Fogalmam sincs – ismerem el. – Jó vele, törődik velem, fontosnak érzem magam mellette…
– És ez neked elég? Matty…
Nem, nem elég. Elkobozom az üveget Stephen elől, és öntök még. Stephen végigsimít a kézfejemen, amikor visszaszerzi tőlem az italt, én meg beleborzongok. Ijedten pillantok rá, és felidegesít a diadalittas mosolya.
– Ennyitől?
– Szállj le rólam! – morgom jobb híján, de Stephen felnevet. Közelebb mozdul, ezúttal az arcomat cirógatja meg, eléri, hogy újra ránézzek.
– Egy szavadba kerül.
Nyelek egyet kínomban, és elfordítom a fejem. Menekülőre kellene fognom, mert egyre inkább felkavar Stephen közelsége, pedig nem csinál semmit, csak méreget azzal a hihetetlenül erotikus, a lelkem mélyére látó tekintetével. A francba…
– Én most megyek – jelentem ki, majd felkelek az asztaltól. Stephen követi a példámat, bár megcsóválja a fejét. Kikísér, de mielőtt a cipőmért nyúlhatnék, elkapja a karomat, és közelebb lép, szinte rám tapad.
– Biztos vagy benne?
Nem. Ha az lennék, nem próbálnék ennyire megszökni a vágyaim elől. Bizserget a Stephenből áradó forróság, érzem a leheletét az arcomon, és ha most megcsókolna, minden önuralmamat kivágnám a fenébe, de nem mozdul, rám vár.
– Miért csinálod ezt?
– Mert majd megveszel a gondolattól is… – suttogja, és közben a derekamra csúsztatja a kezét, a szája épphogy az enyémhez ér, nekem viszont már ezzel végem van.
A falhoz préselem, vadul csókolom, a kezem a pólója alá csúsztatom, bőrének tapintása olaj a tűzre. Idegesen igyekszem bontani a nadrágját, de túlságosan kapkodok, dupla annyi ideig tart.
– Matty… – nyöszörgi a fülembe, a nevem lágysága pedig még jobban felizzít.
– Akarlak.
– Akkor mire vársz?
A hátára zuhan az ágyon, rángatom le róla a nadrágot, visszhangzik a fülemben a nevetése.
– Lassíts…
Nem teszem. Azt sem engedem, hogy hozzám nyúljon, mert biztosra veszem, hogy idő előtt elsülnék. Négykézlábra húzom, már a látvány jobban részegít, mint a véremben keringő alkohol. Nehezen fogom vissza magam, az előjáték is jóval kevesebb, mint Stephen igényli, én viszont az óvszerért nyúlok.
– Még ne! – szól rám határozottan.
Hamarosan nem problémázik, pedig így is túl gyors neki a tempóm, de csak akkor nyugszom meg, amikor végre teljesen benne vagyok. A lapockájának támasztom a fejem, és próbálok kicsit lehiggadni. Nem megy.
– Szólj, ha sok!
Meglepi a hevességem, mégsem állít le, felveszi a ritmusomat, pedig nincs egyszerű dolga. Nem is tart sokáig, szinte önkívületben dőlök mellé a lepedőre, és hosszú percekig csupán a saját zihálásomat hallom.
– Hű, te tudsz ilyet is?
Oldalra fordulok, de Stephen már mellettem könyököl, újra csókol, reszketegen ölelem át.
– Nagyon ki voltál éhezve – állapítja meg, nekem meg most kapcsol vissza az agyam, a szavaitól.
– Bassza meg!
Lesöpröm a kezét, majd felülök. Stephen visszafekszik, de érzem a tekintetét magamon.
– És most?
Nem válaszolok, hanem azonnal felkelek, és öltözni kezdek. Most leginkább dolgom van, rendbe kell raknom a legbelül tomboló káoszt…
– Matty?
Idegesen pördülök újra felé, a hangom megremeg a visszafojtott indulattól.
– Azért nem mozdultál rá, mert tudtad, hogy én vagyok a gyengébb láncszem. Elcsábítottál inkább engem.
Állja a tekintetemet.
– Ugyan már, Matty – mosolyodik el gyengén. – Üvöltött rólad, hogy mit akarsz, de magadtól nem mondtad volna ki.
Veszek egy mély lélegzetet, lassan kifújom, aztán hátat fordítok Stephennek, és otthagyom.

– Beszélnünk kellene.
– Na, miről? Nagyon komoly vagy.
Három napja feküdtem le Stephennel, de Victor olyan elfoglalt volt, hogy azóta nem találkoztunk, és az ilyesmit jobb nyugodt körülmények között bevallani. Igazából azt sem tudom, hogyan kezdjek hozzá, mert ilyen szituációban még sosem voltam. Eddig mindig engem ültettek fel…
– Leülsz?
Victor nehezet sóhajt, és helyet foglal velem szemben.
– Szakítasz vagy megcsaltál? – kérdez rá. Érződik belőle a tapasztalat, ez pedig keserű mosolyra késztet. Sejtem, mit érez, mert már annyiszor átéltem ugyanezt.
– Utóbbi.
– Csodás – vágja rá gúnyosan, és idegesen megdörzsöli a halántékát. – Miért?
Lehajtom a fejem, és kerülöm a tekintetét. Az elmúlt napokban annyiszor átgondoltam ezt a beszélgetést, most mégsem tudom, mennyire legyek őszinte. Bár már úgyis mindegy, nem igaz?
– Azt hiszem, kijött, hogy így kevés nekem a szex.
– Mondtam, hogy ezt megbeszélhetjük…
– Az összes próbálkozásomat visszautasítottad az elmúlt hónapban.
– És ez pont elég ok volt?
– Nem terveztem, hogy megteszem, egyszerűen csak… – Felsóhajtok. Hogyan fogalmazhatnám meg? Mentségem úgysincs. – Nem bírtam ellenállni a kísértésnek.
– Most sajnáljalak?
– Nem kértem ilyet. Azt sem, hogy érts meg. Csak őszinte akartam lenni.
Ül velem szemben némán, egyedül az árulja el az idegességét, hogy nem néz rám, hanem az ujjaival játszik az ölében. Nem sürgetem, övé a jog, hogy kimondja.
– Szeretném, ha elmennél. Holnapra összepakolom a dolgaid.
– Rendben.
Nem sok cuccom van nála, talán egy-két váltás ruha, de nem csodálom, ha most nincs kedve ahhoz, hogy nekiálljon keresni. Szó nélkül indulok az ajtóhoz, egy pillanatra viszont megtorpanok.
– Sajnálom.
Nem válaszol, nem kísér ki, és ami a legrosszabb, hogy nem is bánom. Furcsa módon az egyetlen, amit érzek, az a megkönnyebbülés. Nem illettünk össze, és ezt hamarabb kellett volna belátnom, mielőtt megbántottam volna azzal, amit tettem. Emiatt viszont furdal a lelkiismeretem…
Stephenhez vezet az utam. Idegesít, hogy megint beleszólt, de be kell vallanom, most jobb, hogy megtette. Ki tudja, meddig vergődtem volna ebben a számomra abszolút nem ideális kapcsolatban, mire hajlandó vagyok véget vetni neki.
– Ugye nem ütsz meg? – kérdezi tettetett komolysággal, pedig szerintem látja rajtam, hogy ilyesmi eszembe se jutott.
– Még egy hasonlóan hülye megjegyzés, és elgondolkodom rajta.
Felnevet, és megkínál egy sörrel. Leülök a kanapéra, Stephen pedig szinte közvetlenül mellém, aztán pofátlan módon nekiáll faggatni.
– Megvallottad bűneidet?
– Aha.
– És hogy viselte?
– Kirakta a szűrömet.
Stephen megcsóválja a fejét, majd leteszi a kezéből az üveget az asztalra.
– Tehát szabad vagy?
Hazudnék, ha azt mondanám, meglepett a kérdése. Elmosolyodom, amikor közelebb húzódik, és lerakom én is a sörömet. Aztán nyugodt szívvel hagyom, hogy elcsábítson.

***

Victor üzenetben hívott át magához. Valahogy nem lepődöm meg, hogy csak sms-ben kommunikál velem. Még sosem csaltam meg senkit, nehéz szembenéznem azzal, hogy jogosan haragszik rám. Munka után összeszedem azt a két pólóját és egy könyvét, amit nálam hagyott, aztán beugrom hozzá. Félelmetes, de öt hónap után mindössze ennyi, amit találok, bár ha belegondolok, annyira sok időt nem töltöttünk együtt, mint mondjuk Lucasszal.
– Gyere be! – kéri, amikor megérkezem, ezzel viszont meglep. Arra számítottam, hogy a kezembe nyomja a cuccaimat, és többé látni sem akar.
– Nem szeretnék zavarni… – motyogom, de egy intéssel beljebb hív. Hát jó. Annyival tartozom, hogy meghallgatom.
– Azt szeretném tudni, részedről vége-e – mondja, én meg teljesen ledöbbenek. Most arra céloz, amire gondolok?
– Tessék?
– Mert ha csak egy alkalom, túl tudok lépni rajta.
Lehajtom a fejem, amiből rögtön le is esik neki a nyilvánvaló. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy megbocsátana, de ha őszinte akarok lenni, nem is biztos, hogy az bármelyikünknek jó lenne. Nem, ez a kapcsolat nem működik, ideje véget vetni neki…
– Azóta?
Bólintok.
– Te aztán nem vesztegeted az idődet. Csak az enyémet… – állapítja meg csalódottan. – Úgy látom, nem nehéz összeszedned valakit.
– Kéznél volt – vonom meg a vállamat, ezzel egyértelművé téve, hogy pontosan kivel is csaltam meg.
– Tessék? Nem mondod, hogy… – Elakad, hitetlenkedve felnevet. – Tudtam. Annyira tudtam! Ahogy néz rád…
A szavaitól gombóc nő a torkomban. Az nem lehet, hogy ő is úgy látja…
– Most miről beszélsz?
– Stephenről.
– Kétszer találkoztál vele – vágom rá, és megrázom a fejem, amikor sokatmondóan rám pillant. – Ne vonj le messzemenő következtetéseket.
– A tények makacs dolgok, akkor is ott vannak, ha nem akarjuk észrevenni őket.
Letaglózva jövök el tőle. Céltalanul kocsikázok fel-alá a városban, és amikor Stephen hív, nem fogadom. Most gondolkodnom kell, ahhoz pedig végképp nem hiányzik, hogy beszéljek vele. Tiszta fejre van szükségem, közben meg fojtogatnak a szavak, nem bírom magamban tartani…
– Szia! Ráérsz? – szólok bele, amint Craig felveszi.
– Szia! Mire?
– Meghallgatni a nyűgjeim.
– Épp igen. Gyere át! – feleli némi csend után, és hálás vagyok, amiért nem tette azonnal szóvá, hogy miért is hozzá fordulok. Tudja, mikor következik ő…
– Szóval mit csinált Stephen? – szegezi nekem a kérdést, amint leülök mellé. Elmosolyodom, de nehezemre esik belekezdeni. Nem sürget, türelmesen várja, hogy beavassam, miért jöttem.
– Victorral vége.
– Nem mondod, hogy sikerült őt is? – döbben meg, de nemet intek. Így viszont még inkább értetlenül bámul rám. – Akkor?
– Engem.
– Mi van?
– Engem csábított el – vallom be, Craig pedig hatalmasra tágult szemekkel dől hátra széken.
– Mifene! – nyögi ki az első csodálkozást követően, aztán úrrá lesz rajta a kíváncsiság. – És akkor most?
– Nem tudom.
– Mit nem tudsz?
– Hogy hogyan tovább… – sóhajtom. Erőt vesz rajtam valami furcsa letargia, és csak az biztos, hogy nem akarok ezzel szembenézni. Pedig tudom, hogy nincs más választásom, nem tehetek örökké úgy, mintha nem érteném.
– Ezt neked kell kitalálni. Végre tudomásul vehetnéd, hogy beléd van esve – ajánlja Craig, én meg beleegyezően bólintok. Csak épp a megvalósítástól fázom.
– Igen, ebben igazatok van. Victornak is, és neked is. Ha már valaki, aki alig látott minket együtt, kiszúrja…
– Akkor nyilvánvaló, hogy nem mindenki más a hülye? – világít rá Craig, én meg megdobom érte egy csúnya pillantással.
– Köszi.
– Egyébként sem értem, mi nálad ez a „Stephennel nem kezdek”-dolog. Ezt már régen se nagyon fogtam – mondja komoly érdeklődéssel a hangjában, és látom a tekintetéből, hogy szívesen venné, ha végre beavatnám. Egyetem óta ismerem, de erről még sosem beszéltünk, valahogy nem adta magát a téma. Ha meg igen, ilyen messze sosem nyúltunk vissza.
– Hát ez eredetileg az ő szabálya volt.
– Mi van?
– Amikor megismertem, akkor ígértette meg velem, hogy nem szeretek bele.
– Szórakozol! – szól közbe Craig döbbenten, én meg elmosolyodom az emléken.
– Nem, így történt. Akkoriban Stephen magához képest is féktelen volt – mesélem, Craig pedig kíváncsian figyel. Szerintem évek óta tudni akarja, csak nem mert rákérdezni. – Amolyan igazi gazdag, elkényeztetett kölyök, aki bármit és bárkit megkap.
– Hát még most is ilyen – nevet Craig, de nem osztozom a jókedvében. Eszembe jut, Stephen mennyivel gondtalanabb és vidámabb volt, és hirtelen belém mar, hogy mennyire jogosan hozta azt a szabályt.
– Nem, ez már a lenyugodott, felnőtt változat – jelentem ki, mire Craig ismét felröhög. – Amikor én találkoztam vele, akkor még felelőtlen is volt hozzá.
– Próbálom elképzelni, de szerintem jobb nekem, hogy nem ismertem akkor.
– Belezúgtál volna elég rendesen – mosolyodom el végre. Na igen, Stephennek senki sem tudott ellenállni.
– És te?
– Az elején én is, de ezt sosem vallottam be neki – ismerem el, Craig pedig értetlenül ráncolja a homlokát.
– Akkor most mi tart vissza?
– Az tizenkét éve volt, és marha gyorsan rájöttem, hogy semmi keresnivalónk egymás mellett – válaszolom őszintén, Craig pedig tovább faggatózik.
– Szóval akkor semmi nem történt, csak később?
– Hát, nem feküdtünk le.
– De?
– Az első orális élményemet neki köszönhetem – mesélem, Craig meg mindentudó fejjel vigyorog. – Meg a rádöbbenést, hogy meleg vagyok. Aztán bevitt az ő köreibe, és onnantól barátok vagyunk. Enyhítettük egymás magányát. Mellette senki sem bírt megmaradni, én meg nehezen engedtem közel bárkit, a családomat is beleértve – mesélem miden lelkesedés nélkül. Craig elkomolyodik, ismer annyira, hogy erről nem szívesen beszélek. Ami azt illeti, még Stephennel sem emlegetjük, és nem csak miatta.
– Igen, azt tudom, hogy nem jössz ki velük.
– Inkább semlegesek vagyunk egymás számára. Azt hiszem, Stephen volt az első, aki törődött velem – vonom meg a vállamat, és igyekszem nem a dolog hatása alá kerülni. Annyira hiányzik valaki, aki szeret…
– Cserébe te elnézted minden szemétségét.
– Olyasmi – hagyom rá, és inkább úgy döntök, beszüntetem a sztorizgatást, mert így is túl sok időt fecséreltem a témára. – Aztán ő lebukott otthon, az apja meg kitette a szűrét, és két év múlva, az anyja halála után ki is tagadta. Utána jött a drogos korszak, de annak már tanúja voltál.
Elhallgatunk. Kifacsarva érzem magam, de nem az emlékezés miatt, hanem mert rettegek a jövőtől. Félek, mert annyira jól sikerült az az ígéret, hogy már képtelen lennék úgy nézni Stephenre, ahogy ő szeretné…
– Mihez kezdjek? – suttogom a kérdést, nem is igazából Craignek címezve, de reagál rá:
– Adj neki egy esélyt!
– Nem jó ötlet.
– Akkor bármit, kivéve ezt az elcseszett menekülést, amit csinálsz.
Igaza van, de ezzel nem segít. Nem mintha megtehetné, mert ez csakis rajtam múlik. Nekem kell kitalálnom, hogyan tovább…

Figyelmen kívül hagyom, hogy csörög a mobilom, csak ülök az asztalnál egy üveg mellett, és gondolkodom. Muszáj megoldanom a helyzetet, de fogalmam sincs, mi lenne a megfelelő döntés.
Jó vele, legalábbis a szex biztosan. Kamaszkorom óta a barátom, minden bajom és nyűgöm ismerője és elviselője, de elég ez hosszútávon? Szeretem őt, de ez nem szerelem, és nem tudom, azzá válhat-e valaha, vagy tönkreteszek valamit, amit mindennél jobban értékelek az életemben. A maga módján ő tanított meg érezni, mosolyogni, élni… Félek, hogy ezt dobom el, ha most rossz irányba fordulok.
Nincs szerencsém, mert hallom a kulcs neszezését a zárban, és keserűen veszem tudomásul, hogy elfogyott az időm. Stephen felbukkan az ajtóban, kicsit aggódónak tűnik.
– Minden rendben?
– Aha.
– Akkor miért nem veszed fel a rohadt telefont?
Megvonom a vállamat, felkelek, neki is töltök egy felest. Összehúzza a szemöldökét, de közelebb lép, és elfogadja.
– Mire iszunk?
– A kétségekre.
Teljesen elbizonytalanítom, látszik rajta. Engedi, hogy az övéhez koccintsam a poharamat, és mikor lehúzom a tartalmát, ő is így tesz.
– Szóval mi történt?
– Victor felhívott békülni.
Felpillantok rá, látnom kell a reakcióját. Megnyalja az alsóajkát, aztán végül érdeklődést színlel. Játszik, de ezt már hajlandó vagyok észrevenni.
– És? Nem úgy tűnik, hogy épp úszol a boldogságban.
– Tárgytalanná vált a tegnapi éjszakánkkal.
– Hát bocs – vágja rá, és a szekrényemhez lép. – Nincs valami másod? Még mindig utálom ezt a szart – bök a vodkásüvegre, majd keresni kezd. Diadalittasan mutatja fel a Hubertust, én viszont megcsóválom a fejem. Aztán veszek egy mély lélegzetet, és belekezdek.
– Ha kérdezek valamit, őszinte leszel hozzám?
– Sosem hazudok neked – feleli, miközben hátat fordít, és a pultra teszi a poharat.
– Szerelmes vagy belém?
Melléönti az alkoholt, én meg lehunyom a szememet, a tüdőmet reszketeg sóhaj hagyja el.
– Stephen…
Nem mozdul, áll ugyanúgy, csak az üveget teszi le a kezéből. A bútoron lassan csordogál végig a folyadék, figyelem az útját, de hangtalan ér földet a cseppje. Bánt a csend, az a fél méter, ami elválaszt minket, szinte szakadéknak érződik.
– Mondj valamit!
– Szükséges?
– Igen.
Megfordul, a tekintete megtalálja az enyémet, és én lélegzet-visszafojtva várok.
– Igen, szerelmes vagyok beléd. Évek óta. Bármennyire próbáltam elnyomni, csak erősebb lett.
Nem bírom tovább állni a tekintetét. A vallomása szíven üt, láthatatlan vasmarokként fojtogat, szinte nem jutok nemhogy szóhoz, de lélegzethez se.
– Most te mondhatnál valamit…
– Nem tudok.
– Akkor mi az istenért akartad tudni?!
– Muszáj volt.
– Hát ez jól hangzik – gúnyolódik, bár csak az idegességét próbálja meg álcázni vele. Lázasan jár az agyam, fogalmam sincs, mi legyen, innen hogyan tovább. Meg kell beszélnünk, de mégis hogyan? Mit reagálhatnék, amivel nem teszek tönkre mindent?
– Matty…
Összeszedi a bátorságát, közelebb lép, tétován figyelem a mozgását. Végigcirógatja az államat, felemeli a fejem, amikor elfordítom.
– Szeretlek.
Lehajol és megcsókol. Óvatoskodva, kétségekkel tele, közben mégis lágy szenvedéllyel. Visszafojtott érzelmek vibrálnak az érintésében, fulladok tőle, de nem vagyok képes kiszakadni. Engedem, hogy pár másodpercre elvarázsoljon, aztán hátrahúzódom, és gyengén eltolom magamtól.
– Ülj le! – kérem, mire csalódottan felsóhajt.
Próbálom megfogalmazni, átadni a bennem zavargó káoszt, de nem sikerül, újra és újra megszöknek előlem a megfelelő szavak, így sokáig ülök vele szemben némán, és töltök egy újabb kört. Nem szól, hogy utálja, nekem meg nincs kedvem elmenni a másik üvegért.
– Megint túlbonyolítod…
– Ezen nincs mit túlbonyolítani – rázom meg a fejem. – Ezért csináltad? Elmartál vagy elcsábítottál mindenkit mellőlem, hátha majd veled vigasztalódom?
– Nem, pótlék nem akartam lenni… – nyögi ki, nekem pedig eszembe jut a számtalan szituáció, amikor visszautasított, ha szerelmi bánatomban rá akartam mászni. Megértem az indokait, de aztán mégis megtette, és nem tudom, az elkeseredettség vitte-e rá.
– És ezt az elvedet miért vetetted el?
Nyersebbre sikerül, mint terveztem, megbántom vele. Nem néz rám, csak keserűen elmosolyodik, és megvonja a vállát.
– Stephen, én…
– Próbáld meg velem!
Elnémulok. Soha nem hittem volna, hogy elhangzik köztünk ez a mondat, még így sem, hogy tisztában voltam az érzéseivel irántam. Stephen sosem akart kapcsolatot, amióta ismerem, nem vágyott senkire, akivel megossza az életét. Rajtam kívül, de én már része vagyok évek óta, másképp… Igazából elképzelni sem tudom róla, hogy képes rá, bármit is állít, de ha ezt kimondom, azzal nagyon meg fogom sebezni. Mégis megteszem, akkor is, ha ez talán a lehető legrosszabb megoldás…
– Én komoly kapcsolatra vágyom, nem olyasvalakire, akinek háromszámjegyű a hódítási listája.
Stephen arca megrándul. Egy pillanatra azt hiszem, dühbe gurul, de leginkább fájdalmat látok rajta átsuhanni.
– Értem – feleli nagyon halkan. Megnyalja a száját, látom rajta, hogy ideges, és próbál nyugodt maradni, sikertelenül. – Ez… korrekt. Szóval nem tartasz magadhoz méltónak.
– Jesszusom, Stephen, nem ezt…
– De, pontosan így lehetett érteni.
Elszámolok tízig, mert nem akarok veszekedni vele. Inkább átfogalmazom, hogy ne lovagolhasson a szavaimon.
– Sajnálom, de nem tudom elképzelni, hogy kibírnád hosszú távon egyvalaki mellett, én meg arra vágyom. Rólad maximum egy nyitott kapcsolatot feltételeznék, és nem hinném, hogy az nekem feküdne… – magyarázom türelmesen, de Stephen nem bírja ki, hogy ne vágjon közbe:
– A kedvedért menne.
– Ugyan már, kit áltatsz?
– Miért nézel le ennyire?!
– Ez nem lenézés. Egyszerűen csak ismerlek – jelentem ki, és felemelem a kezem, amikor ismét közbe akar szólni. – Egy dolgot viszont árulj el: miért nem álltál egyszerűen elém ezzel évekkel ezelőtt? Miért kellett belebarmolni inkább az összes próbálkozásomba?! – vonom kérdőre. Egyre nyugtalanabb, szerintem ő is tudja, mennyire tisztességtelen volt, amit csinált.
– Bevallottam, és te kinevettél.
– Tessék? – lepődöm meg. Bocsánatkérést vártam, valami rossz kifogást, de erre nem számítottam.
– Amikor először ágyba bújtunk.
– Stephen, mintha nem tudnád, hogy nem emlékszem! – sóhajtom ingerülten, mire ismét kapok egy keserű mosolyt.
– Először azt hittem, hazudsz – ismeri el. – Hogy csak esélyt akarsz adni, hogy ugyanott folytassuk…
– Tényleg minden kiesett.
– Utána rájöttem. De annyi jelet adtam később is…
– De miért nem nyíltan tetted? – faggatom lemondóan. – Tudod, hogy az ilyesmi nálam nem működik.
– Féltem, hogy megint kinevetsz. Hogy egy picit sem kölcsönös…
A tenyerembe rejtem az arcom.
– Nem az. De soha, egyetlen percig sem játszottam volna az érzéseiddel. Hogyan feltételezhettél ilyet?
– El voltam keseredve.
– Stephen…
– Nem próbálod meg velem, ugye? – kérdezi, azonban a szavai ellenére a hangjában még mindig remény csendül. Megrázom a fejem.
– Nem lenne jó ötlet.
– Miért nem?
– Tönkretenné a kapcsolatunkat.
– Én nem bírok tovább csak a barátod lenni. Nézni, hogy más megkaphat…
A keze ismét az arcomra simul, lassan hajol közelebb, és én az utolsó pillanatig hezitálok, mielőtt elhúzódnék előle.
– Nem megy – sóhajtom. – Sajnálom.
– Eddig is ment – fordít óvatosan vissza maga felé. Engedem, hogy megcsókoljon, pedig tudom, hogy hiba, mert csak felbátorodik. Hazug reményt adok neki, mert képtelen vagyok nemet mondani…

Előző

Következő