dec.
19
Vékony jég 17. fejezet
Írta Ariana
17.
november vége

– Úgy látom, rajongód akadt.
Stephen követi a pillantásomat, és vigyorogva fordul vissza.
– Ja, nagyon kinézett magának. Nem zavar? – néz rám kíváncsian, amikor azonban megvonom a vállamat, az arca csalódottá válik. Ha féltékennyé akart tenni, hát nem sikerült. Két hónapja sincs, hogy úgy döntöttem, megpróbálom vele, és napról napra jobban bánom. Pedig ő láthatóan boldog, az elején legalábbis az volt, de mintha fakulna a lelkesedése, mert képtelen vagyok feloldódni mellette. És bevallom, néha kifejezetten gonosz vagyok vele, mint most is.
– Kellene? Az viszont meglep, hogy még nem mozdultál rá.
– Tessék? Miért tenném? – kérdez vissza megrökönyödve. Látszik rajta, hogy megbántódott, de valahogy nem tud meghatni.
– Jaj, Stephen, ezt már megbeszéltük. Nincsenek illúzióim afelől, hogy én lennék az egyetlen – válaszolom, mire keserűen felsóhajt. Nem, hiába bizonygatja, nem tudok hinni neki. Most talán, míg tart az újdonság varázsa, kibírja, de hosszú távon nem hinném. Végigasszisztáltam az elmúlt tizenkét évét.
– Matty…
– És remélem, te se várod el – teszem hozzá, mire döbbenten hallgat el. – Csalódnál.
– Ezt majd otthon megbeszéljük, jó? – kéri végül halkan, szinte alig hallom meg a zenétől, aztán felkel. – Hozok még egy kört.
Elgondolkodva bámulok utána. Craig, aki eddig nagyon úgy tett, mintha véletlenül sem hallana semmit, megszólal:
– Mit művelsz, Matt?
– Hm?
– Rémesen bunkó vagy vele – közli, én meg nem tudok mit felelni. Nincs pofám tagadni, mert igaza van. – Miért csinálod?
– Mit?
– Nem bízol benne.
– Nem tudok – válaszolom őszintén, és lehajtom a fejem, a sörösüvegen lévő címkét kapargatom zavaromban. – Nem merek beleszeretni, mert úgyis megcsal. Bár az sem biztos, hogy egyáltalán menne…
– Ezt nem tudhatod! – vágja rá Craig, és az arcára van írva, hogy nem ért velem egyet, én pedig igyekszem rövidre zárni a témát, mert bár a barátom, ebbe nincs beleszólása. Legutóbb hallgattam rá, és megbántam.
– Dehogynem.
– Hiszen rá sem néz másra! – győzköd Craig. Igen, én is látom, ez azonban nem jelent semmit. Nem, amíg a félelmeim nem csak Stephenben gyökereznek. A szerelemtől ugyanúgy rettegek, mint a csalódástól. Lehet, hogy gyáva vagyok, de még élénken él bennem a legutóbbi eset…
– Még nem unt rám.
– Te hülye vagy, Matt!
Fogalmam sincs, hogyan magyarázhatnám el neki, amit érzek. Nem bírom elképzelni magam Stephennel, romantikus kapcsolatban legalábbis. Ő máshogy a részem… és idővel ő is rá fog döbbeni arra, hogy félreérti a saját érzéseit.
– Tudom, hogy nem fog működni – jelentem ki, Craig pedig összevonja a szemöldökét. Aztán felsóhajt, és kiböki:
– Hát nem is rajta múlik.
Meglepődöm, de nincs érkezésem válaszolni, mert Stephen visszaér. Mindenesetre elgondolkodom Craig szavain, mert érzem, hogy van bennük igazság. Túl sok ahhoz, hogy a szőnyeg alá söpörjem…
Még akkor is ezen rágódom, amikor hazaérünk, de Stephen nekem esik, féktelenül és szenvedéllyel, és rövid időre elfeledkezem az összes kétségemről. Aztán mégis visszakapcsol az agyam, útját állom a vágyainak.
– Nem.
– Matty…
A combomnak támasztja a fejét, onnan néz fel rám, de megrázom a fejem, mire csalódottan kúszik fel hozzám.
– Miért nem?
Másfél hónapja nem hagyom, hogy megdugjon. Eleinte jól viselte, de egy hete minden alkalmat megragad, hogy próbálkozzon. Aztán végül koppan, majd beadja a derekát.
– Mert nem akarom – felelem. Magamhoz rántom, a csókom erős és követelőző, egy pillanatra azt hiszem, enged nekem, aztán ellök, és felül mellettem.
– Mire megy ki a játék? – kérdezi mérgesen. – Mintha mindent megtennél, hogy kiábrándíts magadból.
– Mondtam, hogy nem fog menni. Előre szóltam.
– Menj a francba!
Felugrik, és úgy, ahogy van, egy szál semmiben kiviharzik a szobából. Sóhajtva bámulom a plafont, közben intenzíven utálom magam. A lényegre tapintott, valóban ezzel próbálkozom, bár eddig nem tudatosult bennem sem.
Utánamegyek, de már az ajtóban megcsap a cigarettaszag. Elfintorodom. Tisztában van azzal, hogy utálom, mégis egyre többet kapom dohányzáson, és hülye lennék figyelmen kívül hagyni, hogy ez valószínűleg az én hibám.
– Te tudod a legjobban, mennyire őrjítő, amit művelsz – szólal meg, amint a konyhába érek.
– Nem ezt vártad? – vágok vissza, mire dühösen villan rám a szeme. – Pedig ismerted az igényeimet, és bevállaltad.
– Mit akarsz elérni?
– Hogy rájöjj, nem rám vágysz.
– Rád vágyom.
– Hát ilyen velem – felelem hanyagul. Frusztrált sóhajjal fújja ki a füstöt, aztán újra rám néz, egyenesen a szemembe.
– Teszteled a határaimat? Meddig bírom anélkül, hogy félrelépnék? – Megvonom a vállamat. Újabb telitalálat. – Amikor azt mondtam, próbáljuk meg, komolyan gondoltam. Nem akarok mást, téged akarlak.
Elnyomja a cigarettát, újabbat gyújt, én meg elhúzom a számat, aztán inkább visszamegyek a hálóba. Néhány perc eltelik, mire utánam jön, leül mellém az ágyra.
– Miért akarsz ennyire elkeseredetten ellökni? Vagy ez a bosszúd, amiért én sem voltam túl tisztességes? Ha kibírom, akkor legalább adsz egy igazi esélyt, vagy szívatsz, és eszedben sincs?
Nem fordulok felé, nem tudnám állni a tekintetét. Igaza van, nagyon csúnya, amit csinálok, mert szándékosan bántom. Pedig számít nekem, egyszerűen csak évek óta a legjobb barátom, nem tudom kihúzni őt ebből a skatulyából. A szex megy vele, az érzelmeket nem tudom átcserélni.
– Nem kiábrándítani fogsz, hanem meggyűlölteted magad. Tényleg ezt akarod?
Nemet intek. Ez végképp távol áll tőlem, hiszen pont ettől félek. Hogy elveszítjük egymást…
– Annyit kérek, hogy próbálj meg velem lenni. Engedd el magad, ne bonyolítsd túl, ne állj ellent. Csak egy picit tedd oda magad, ez annyira nagy kérés?
Fáj a kétségbeesése. Utálok belegondolni, hogy mindez az én hibám, miattam van padlón, én meg újra és újra mélyebbre taszítom.
– Nem az.
– Másokkal simán tettél egy kísérletet – győzköd fáradhatatlanul. – Én sem várok el többet. Ha így sem működik, be fogom látni, ígérem.
– Jó.
Elmosolyodik, az ajkát az enyémhez érinti, de kitérek előle.
– Cigiszagod van.
– Viseld el! – válaszolja. Az ujjai a tarkómat masszírozzák, de ahogy szenvedélyesebbé válik a csók, megindulnak lefelé a testemen. Egyetlen pillanatig hezitálok, aztán hátradőlök, és rántom magammal őt is. A keze a combjaim közé furakszik, én pedig felhúzom a térdem, hogy értse, megadtam magam neki. Érezhetően bevadul, egy másodpercre sem szakad el a számtól, kicsit talán túl gyorsan is talál utat a testembe, de nem szólok rá. Zihálva távolodik el, keresni kezd, aztán már újra felettem van, és hangosan felnyög, amikor végre belém hatol. Figyelem az arcán az élvezetet, és nem értem, hogyan tagadhattam meg tőle. Vad csókba rántom, nem érdekel, hogy ez így kényelmetlen, nem engedem el, amíg erővel ki nem szakad az ölelésemből, hogy levegő után kapjon.
– Nem fogom sokáig bírni.
Nézi, ahogy a férfiasságom köré fonom az ujjaimat, onnantól megveszik. Önkívületben mozdul újra és újra, amikor pedig elszáll, repülök én is vele…

***

– Szóval hogy vagy?
Három hete nem találkoztunk, mert megint elvesztem a munkában. Azon is meglepődtem, hogy egyáltalán el tudtak rángatni bulizni.
– Jól – felelem, de nem úgy tűnik, mintha Craig hinne nekem, a tekintete legalábbis erről árulkodik. Nekifutok újra. – Tényleg jól, csak fáradtan. Két hete látástól majdnem vakulásig dolgozom – sóhajtom.
– És a munkán kívül minden rendben?
– Én hülye azt hittem, rám vagy kíváncsi – csóválom meg a fejem, de azért elmosolyodom. Tudom én, hogy Stephenre céloz, csak húztam kicsit az agyát.
– Kijöttök?
– Jól megvagyunk, azt hiszem.
– Ezt örömmel hallom. Teljesen olyan, mintha kicserélték volna.
– Ezt ennyiből megállapítod? – vonom fel a szemöldökömet, mire felröhög. Tíz perce érkeztünk, szinte csak köszöntek, nem hinném, hogy ebből bármilyen következtetést le lehet vonni. Nem folytatjuk a témát, mert Stephen megjelenik, leül mellém, a keze a derekamra siklik, könnyed puszit ad a nyakamra.
Komolyan úgy érzem, működhet. Igazuk volt abban, hogy ennek leginkább én álltam az útjában, és nem Stephen. Kicsit zavar is néha, hogy többet alkalmazkodik, mint én. Mindennel kapcsolatban rugalmasabb nálam, a programoktól kezdve az ágyon át a legkisebb dolgokig.
Valahogy sosem gondoltam volna, hogy ilyen lehet vele. Nem tudtam elképzelni őt komoly kapcsolatban, velem meg főképp nem. Az én szememben ő mindig valamiféle fékezhetetlen macsónak tűnt, ehhez képest nagyon más. Ezt egyszerű barátként nem láttam át, de még akkor sem mutatta igazán, amikor hetekig az ágyára jártam. Azzal, hogy szerelmet vallott, mintha megnyitott volna egy olyan ajtót számomra, ami annyira erőteljesen be volt falazva, hogy láthatatlanná vált.
– Hazamenjünk? – kérdezi egy óra múlva, mert valószínűleg látja rajtam, hogy lassan ülve elalszom. Pedig jó a hangulat, csak mostanában alig pihentem, és ezt ő tudja a legjobban.
– Nem baj?
– Dehogyis.
Alig várom, hogy bemásszak az ágyamba, de amint Stephen mellém bújik, a nyakamat kezdi csókolni, én meg felmordulok.
– Tényleg hulla vagyok…
A kezét a combom közé csúsztatja, és bármennyire fáradtnak is érzem magam, szinte rögtön pezsegni kezd a vérem. Arrébb fordítom a fejem, hogy jobban hozzáférjen a nyakamhoz. Nem sokáig időzik mögöttem, a hátamra gördít, és lejjebb mászik.
– Mit tervezel?
– Minek látszik? – néz fel vigyorogva. – Leszoplak.
Nincs ellenvetésem. Behunyom a szememet, élvezem a ténykedését, és pár perc kell csupán, hogy elsüljek. Stephen mellém fekszik, mire sóhajtva fordulok felé. Beéri csókokkal és kézimunkával, pedig érezhetően másra vágyik.
– Hiányzol…
Az elmúlt napokban nagyon kevés időt töltöttünk egymással, talán a múlt hét elején voltunk együtt utoljára, úgyhogy megértem az érzéseit. Viszont túl fáradt vagyok többhöz, az is komoly erőfeszítés, hogy felkeljek kezet mosni, és alig bírom megvárni, míg visszamászik az ágyba. Rögtön hozzám simul, szorosan ölel.
Hihetetlen, mennyire bújós. Jó, ez már barátként is feltűnt, de azért az más volt. A kifelé mutatott maradék álcáját is ledobta előttem, és én félek ettől a védtelenségtől…

***

– Idén megint csupasz fát akarsz?
Stephen felkapja a fejét, aztán elvigyorodik, felpattan a kanapéról, és egyesen felém tart. Nem tudom mire vélni a reakcióját, de gyorsan megtudom, mi jár a fejében.
– Idén téged akarlak csupaszon.
Felröhögök, bár hamar nyögésbe fullad a nevetésem. Stephen csókja forró és heves, és mire észbe kapok, már tényleg semmi ruha nincs rajtam. Egy métert távolodik, elégedetten végigmér.
– Na, pont így.
– Mi van? – kérdezem értetlenül, aztán leesik a poén. – Ha most így itt mersz hagyni, kinyírlak!
– És mi van azzal, hogy fát akarsz állítani? – incselkedik Stephen, amikor ismét közel rántom magamhoz.
– Állíts mást!
– Az már megvolt – vágja rá, de mielőtt visszaszólhatnék, ismét a számra tapad. A kanapéhoz terel, ledönt rá, aztán fölém mászik, a tekintete megtalálja az enyémet.
Mindig arra vágytam, hogy valaki így nézzen rám. Minden pillantása ilyen, tombol benne a szerelem, és nem értem, miért nem lobbantja be az érzelmeket bennem is.
– Mi az?
Nem felelek, inkább átölelem a nyakát, magamra húzom.
– Szeretlek – suttogja a nyakamra, és kinyomja magát felettem, hogy újra a szemembe nézhessen, de kerülöm a tekintetét. Tudom, hogy csalódott, amiért válasz nélkül hagyom a vallomását, de képtelen vagyok viszonozni. Jó vele, működik a kapcsolat, csak épp a szívemet nem adtam neki. Nem megy…
Feljebb tornázom magam, miközben a nadrág gombjával vesződöm, és elrángatom az útból az anyagot. A hasát nyalogatom és harapdálom, a kezemmel közben feljebb tűröm a pólóját. Érti a célzást, ledobja magáról a felsőt, aztán felkel, lerúgja magáról a nadrágot is. Elégedetten nyögök fel, ahogy újra rám nehézkedik…
Csak egy kicsit szakad el tőlem ismét, és a dohányzóasztal apró fiókját húzza ki, nekem azonban óhatatlanul eszembe jut, hányan feküdtek már itt előttem. Elvégre pontosan tudom, miért preferálja a bőrkanapét…
– Ráncolod a homlokod – torpan meg, amikor visszafordul. Elhessegetem magamtól az ide nem illő gondolatokat, és rámosolygok.
– Lassú vagy – cukkolom.
– Azt meglátjuk.
Valóban nagyon gyorsan veszi el az eszemet. Fogalmam sincs, azért ért ennyire hozzám, mert ismer, vagy azért, mert annyi pasival volt már dolga, de ez nem sokáig érdekel. Teljesen kirántja alólam a talajt, percek kellenek, míg egyáltalán visszatalálok a testembe. Néha tényleg tudni akarom, hogyan csinálja…
– Idén vagy kitalálod, milyen színt akarsz, vagy marad az ezüst-kék – szólalok meg továbbra is lehunyt szemmel. Stephen felnevet, és visszahajol hozzám, a csókja még mindig éget.
– Legyen az, amit te szeretnél – válaszolja. Fekszem a hátamon, koncentrálok a légzésre, és próbálok minden zavaró tényezőt lenyomni a tudatom mélyére. Ez az ára annak, hogy vele tudok lenni, hogy nem gondolkodom, nem próbálom elemezni magunkat, vagy ha bele is kezdek, gyorsan befejezem. Nem, minden csak úgy fénylik, mint az…
– Arany.
– Hm?
Közben meg hamis…
– Aranyszínűt akarsz? – kérdezi Stephen meglepve. – Hiszen utálod.
– Újabban kísérletező hangulatomban vagyok – felelem. Stephen aggódó arcot vág, és ebből tudom, hogy ha nem terelem el, ki fogja találni, min jár az agyam. Vagy legalábbis részben. – Te unod az ezüstöt meg a kéket, én viszont még egyszer nem bámulok vörös fát.
A szemem sem rebben. Tudom abból, ahogy rám néz, és elhiszi, hogy csak a karácsonyfáról beszéltem. Megcsóválja a fejét, majd lemászik rólam. Követem a zuhany alá, engedem, hogy a víz lemossa rólam a kétségeket. Nem akarok róluk tudomást venni, akkor talán egy idő után többé nem léteznek majd…
Hagyom, hogy hozzám bújjon a kanapén, figyelem, ahogy a filmet bámulja, pattogatott kukoricát eszik, és tényleg nem értem, miért nem bírok úgy nézni rá, ahogy ő rám. Pedig próbálom. Megragadok minden egyes pillanatot, hogy megtaláljam benne azt, akit kerestem, de hiába…



Hozzászólás: 2
Nyomtatóbarát változat Hír létrehozása pdf formátumban


Üdvözlet
Felhasználónév:

Jelszó:




Adatok megjegyzése

[ ]
[ ]
Online
vendég: 6, tag: 0 ...

legtöbb 253
(tag: 2, vendég: 251) - 26 jún : 22:01

Tagok: 916
Legújabb tag: Marischka11
Az utolsó látogatásod óta történt változások

news
Nincs újdonság
download
Nincs letöltés
members
Nincs Tag
links_page
chatbox_menu
Nincs chatbox üzenet