Vékony jég 19. fejezet - Hajnalösvény

dec. 19	Vékony jég 19. fejezet
	Írta Ariana

19.

január vége

Meglepetten bámulom a nevet a telefonom kijelzőjén, és hevesen dobogó szívvel fogadom a hívást.
– Szia! – szólok bele, és próbálom elérni, hogy a hangomból ne lehessen levenni, mennyire nem számítottam rá. Két hete, amikor utoljára hívott, elküldtem. Biztos voltam benne, hogy többé nem fog keresni, és az igazat megvallva majd kiugrok a bőrömből, hogy mégis megtette.
– Szia, otthon vagy? – darálja Lucas a telefonba. Furcsa a hangja, idegen, görcsbe rándul tőle a gyomrom, de nem tudom megmagyarázni az okát.
– Igen.
– Egyedül?
– Igen, miért? – kérdezem egyre több értetlenséggel. Rövid ideig csendben van, aztán az előző határozottságot mintha elfújták volna, bátortalanul folytatja.
– Felmehetek? Beszélgetni vagy valami… olyasmi.
– Persze, mikorra érsz ide?
– Ami azt illeti, már itt vagyok a ház előtt.
Leteszi. Adok magamnak félpercnyi döbbent mozdulatlanságot, aztán kikelek az ágyból, és az ajtóhoz megyek, hogy beengedjem. Kerüli a tekintetemet, idegesnek tűnik, azonnal faggatni kezdem.
– Baj van?
– Csak… – belekezd, aztán felsóhajt. – Oké, maximum idiótának nézel, de… igazság szerint csak egy ölelésre vágytam. Tudom, hogy már nem vagyunk olyan viszonyban, de…
Szét van esve, szinte üvölt róla, ami engem is kétségbe ejt. Az arcára simítom a tenyeremet, rögtön belemozdul az érintésbe.
– Mi történt?
– Nem akarok róla beszélni – motyogja maga elé lehunyt szemmel. De hogy segítsek, ha nem árulja el, mi a baj?
– Bántott valaki?
– Nem.
– Lucas… – suttogom. Gondolkodom, mit tehetnék, ami kicsit megnyugtatja.
– Nem bírok róla beszélni, kérlek…
– Akkor mit vársz tőlem?
– Nem tudom. Fogalmam sincs, miért jöttem ide, de te voltál az első gondolatom, és… hagyjuk, butaság.
Lerázza magáról a kezemet, és megfordul. Épp időben kapom el, nem tud menekülni. Átölelem a mellkasát, hátulról hozzásimulok, a vállgödrébe temetem az arcomat. Nekem dől, átfogja a karomat, szerintem a szemét is lehunyta.
– Így jó?
– Tökéletes.
Tudni akarom, mi zaklatta fel ennyire, mégsem merem jobban faggatni, félek, hogy elszökik előlem. Percekig így álldogálunk, aztán nehéz sóhajjal kibontakozik az ölelésemből.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha mennék.
– Szerintem nem – felelem, és végigcirógatom az arcát, ujjaimat a hajába merítem. Annyira hiányzott a szőke tincsek lágysága, hogy elmondani nem tudom. Hozzá hajolok, ő azonban nem engedi, hogy a szájához érjen a szám.
– Nem ezért jöttem.
– Gyengédségre vágytál.
– De nem szexre.
– Ki mondta, hogy azt akarok? – kérdezek vissza, mire hezitálni kezd. Érzem rajta, és ki is használom. Ezúttal hagyja, hogy megcsókoljam, szomjazva viszonozza, ő teszi intenzívebbé, el kell szakadnom tőle, hogy ne korbácsolja fel az érzékeim. A homlokának támasztom az enyémet egy pillanatra, aztán megragadom a kezét, és a hálóba húzom. Elheveredek az ágyon, felé nyúlok. – Bújj ide!
– Mondom, hogy nem ezért jöttem.
– Lucas.
Mellém fekszik, szorosan hozzám simul, a szája ismét megtalálja az enyémet. Lágyan csókol, megnyugvást keres, pont ezért lep meg, amikor a keze lecsúszik a mellkasomra, aztán az ágyékromra siklik.
– Azt mondtad…
– Tudom, mit mondtam – szakít félbe türelmetlenül. – De most szeretkezni akarok veled…
Eszemben sincs ellenkezni. A teste ugyanúgy reagál az érintéseimre, ismerősként üdvözli őket, és hamarosan megtöltik a fülemet Lucas sóhajai. Megfordul az ölelésemben, csak addig engedem el, míg óvszerért nyúlok, aztán ismét semmi más nem létezik rajta kívül…
– Mennem kellene – suttogja. Még alig csillapodik a vérem, de azonnal tiltakozni kezdek. Nem engedhetem el így. Reggel úgyis kikérdezem, és nem hagyom, hogy mellébeszéljen. Bármi is készítette ki, biztosan van rá megoldás.
– Nem.
– Matt…
– Majd holnap, most maradj itt.
Nehéz sóhaj hagyja el az ajkát. Várom, hogy ellentmondjon, végül nem teszi.
– Elmegyek mosdani, addig eldöntöm.
Hagyom, hogy kibújjon a takaró alól, csupán akkor nyugszom meg, amikor kicsivel később visszamászik hozzám.
– Nem félsz, hogy lebuksz?
Lenyelek egy káromkodást. Igazság szerint eddig annyira körülötte forogtak a gondolataim, hogy Stephen egy pillanatig sem jutott eszembe. Valljuk be, ez nagyon árulkodó.
– Délutánig nem találkozunk.
– Értem.
– Mindjárt jövök – súgom a tarkójára, majd felkelek, hogy gyorsan én is lezuhanyozzak. Nem mozdul, ugyanúgy találok rá, és amint megérzi az ölelésem, el is alszik. Holnap két nagyon nehéz beszélgetés áll előttem, a tudattól alig bírok pihenni. Közben viszont imádom az érzést, hogy újra a karjaimban tarthatom…

– Matt?
Lucas hangjára ébredek. Mocorgok egy kicsit, még jobban átölelem, de lerázza magáról az érintésemet, és felül. Erre már hajlandó vagyok kinyitni a szememet, bár nem nagyon vagyok magamnál.
– Hm?
– Valaki bejött a lakásba – mondja Lucas, majd azzal a lendülettel felkel az ágyból, és öltözni kezd. Kell pár másodperc, míg a helyükre kattannak a dolgok a fejemben, akkor viszont felsóhajtok.
– Stephen.
Követem Lucas példáját, bár én csupán a melegítőmet rángatom magamra. Húzom az időt, még nem engedném el Lucast, addig biztosan nem, míg a kérdéseimre választ nem kapok, de most alkalmam sincs feltenni őket.
– Itt fog találni minket…
– Nem fog – felelem azonnal, bár azért az ajtó felé pislogok. – Látta a kabátodat, nem fog bejönni. De ha mégis, az sem érdekel. Legalább megtudja, milyen érzés…
– És tetszene a bosszú?
Lucas épp a nadrágját gombolja, összevont szemöldökkel néz rám, elszégyellem magam.
– Elítélsz ezért?
– Nem, az viszont nem tetszik, aki mellette lettél.
Ez mélyre ment, inkább nem is reagálok rá semmit, most nem. Egyelőre elintézem Stephent, a többit meg ráérek kitalálni utána.
– Várj meg! – kérem, és kimegyek a konyhába, amerre Stephent sejtem. Nem csalódok, ül a széken maga elé meredve, valószínűleg arra várt, hogy előkerüljek. Felpillant rám, a tekintete megfejthetetlen.
– Lucas?
Bólintok, közben kinézek az előtérbe. Lucas int egyet, majd halkan kilép az ajtón. A francba!
– Szerettelek volna meglepni – mondja Stephen ingerülten. – Nos, a te meglepetésed ütősebbnek bizonyult. És most mi legyen?
Hallgatok, míg el nem fogy a türelme, de szükségem van arra a kis időre, hogy rendezzem a gondolataimat.
– Matt?
– Szakítsunk.
A szó könnyedén hagyja el a számat, hatalmas megkönnyebbüléssel karöltve. Stephen viszont lefagyott, csak néz rám meredten, aztán zavartan megrázza a fejét.
– Jól megvoltunk.
– Azt ígérted, belátod, ha nem működik.
– De működik.
– Stephen… – Kihúzom a másik széket, leülök vele szemben. – Nem megy, és kész. Részemről nem. Ha működne, nem lépnék félre. Ismersz, ez nem én vagyok… – magyarázom, de mintha nem is érdekelné, közbevág:
– Adott még egy esélyt?
– Szó sem volt erről.
– Akkor? – kérdezi dühösen. – Feltűnik újra, lenyomtok pár menetet, engem meg rögtön kidobsz?
Kell egy kávé, hogy jobban funkcionáljon az agyam, mert nem hinném, hogy könnyű lesz őt meggyőznöm. Felkelek, és miközben készítem a kávét, folytatom, amit elkezdtem.
– Ez így nincs jól, Stephen. Felfogtad, hogy másodszor csaltalak meg? – Hátrafordulok, mikor nem válaszol. – Te ezt komolyan eltűröd ahelyett, hogy kivágnál?
– Nem, legszívesebben megütnélek.
Na, ez legalább már normális érzelem a részéről, talán még van remény. Kiborít ez a feszültség közöttünk.
– Vessünk véget ennek!
Felpattan, riadtan pördülök meg teljesen, de nem bántani akar. Közvetlenül előttem áll meg, megsimogatja az arcomat.
– Ne csináld ezt! Szeretlek, nem tudom elképzelni nélküled…
Könyörög. Ez teszi be végképp a kiskaput, megerősíti bennem, hogy nem mehet így tovább.
– Én is szeretlek, csak másképp, mint ahogy te engem, és nem akarlak tovább hitegetni. Megpróbáltam, mert ezt szeretted volna, de nem megy.
– Ha nem tűnik fel Lucas… – pedzegeti, amikor viszont megrázom a fejem, zavartan elhallgat.
– Akkor csak tovább tart, hogy ki merjem mondani.
Fojtogató némaság borul ránk. Stephen úgy bámul rám, mintha először látna, majd szó nélkül elviharzik.
Káromkodva kavargatom a kávémat, aztán valahogy átlézengek a napon. Lucast hiába próbálom elérni, nem veszi fel a telefont, és vissza sem hív. Már késő délután van, mire végre küld egy sms-t, amikor viszont megnyitom, nem leszek túl boldog tőle.
„Sajnálom, hiba volt. Ne keress!”
Üvölteni tudnék. Aggódom érte, fáj ilyen szétcsúszott állapotban látni, és megőrülök, hogy nem tudom, mi az oka. Muszáj kiderítenem, szóval akkor is a nyakára fogok járni, ha a háta közepére sem kíván.
Úgy döntök, Stephennek adok egy kis időt, aztán megnézem, mennyire menthető, ami a barátságunkból megmaradt. Ha egyáltalán maradt valami…
Nem bírom egyedül, valakinek muszáj panaszkodnom, úgyhogy mire észbe kapok, lebeszélek egy találkozót Craiggel, sőt már úton is vagyok hozzá.
– Na, ezúttal mi történt? – kérdezi, mielőtt egyáltalán leülnék. A kezembe nyom egy sört, és hellyel kínál.
– Szakítottunk.
– Miért? Úgy tűnt, tök jól kijöttök…
– Lucas.
Azt hittem, elég ennyit mondanom, de Craig értetlenül mered rám.
– Mi van vele?
– Megcsaltam vele Stephent. Kétszer – vallom be, Craignek pedig leesik az álla. Most már egyenesen úgy bámul, mintha nem hinné el, hogy én ülök vele szemben, ettől viszont még rosszabbul érzem magam.
– Mi a fasz?! – nyögi ki, aztán megrázza a fejét. – Szóval kidobott.
– Nem.
– Te őt?
Bólintok. Sarkítva elmesélem neki a történeteket, de tanáccsal ő sem tud szolgálni. Viszont megerősít abban, hogy Stephennel nincs értelme tovább akkor sem, ha Lucast nem kapom vissza. Pedig tényleg drukkolt nekünk, ő akarta a legjobban, hogy próbáljuk meg együtt, most mégis egyetért abban, hogy talán hiba volt. Legalább kibeszélem magamból a történteket, annyival könnyebb lesz, mást nem érek el ezzel.

***

Gond nélkül bejutok a lakásba. Csend fogad, először azt hiszem, Stephen itthon sincs, amikor megcsap a cigarettafüst. Ül a nappali közepén, és bagózik. Felnéz rám, a szemöldöke kérdőn felemelkedik, majdnem nekiállok mentegetőzni, amiért egyáltalán felkerestem.
– Mit akarsz?
Bánt a karcos hang, bár megértem a haragját. Mégis közelebb sétálok, leülök vele szemben. Figyeli a műveletet, de nem ordít ki a lakásból, és ezt biztatásnak veszem.
– Tudni akartam, jól vagy-e.
Felnevet. Megcsóválja a fejét, mélyet szív a cigijéből, mielőtt újra rám néz.
– Jól nem, de egyben. Nem csináltam hülyeséget, annyit még te sem érsz.
Nem bántódom meg, hiába ez volt a célja. Nem tudom, mit mondhatnék rá érdemben, inkább szétnézek a helyiségben. Nincs nyoma sem tombolásnak, sem önpusztításnak, túl nagy a rend, nagyon nem stimmel a kép. Most vagy takarításba fojtotta a bánatát, vagy valami elkerüli a figyelmemet.
– Akkor megkérdezem még egyszer: mit akarsz?
Meglepve kapom rá a tekintetemet. Engem bámul, egyszerre tűnik érdeklődőnek és dühösnek, én pedig zavartan felkelek. Talán nem volt a legjobb ötlet, hogy idejöttem, de nem vette fel a telefont, én pedig aggódtam.
– Nem voltál elérhető, úgyhogy tudni akartam, minden rendben van-e.
– Nincs. Kidobtál. Mit vártál, hogy érzem magam?
Felsóhajtok.
– Sajnálom.
– Ezt már mondtad. Ezen kívül van még valami?
– Nincs…
Fáj ez a távolság közöttünk. Ettől féltem, erre számítottam, de attól még összeszorítja a mellkasomat. Nem akarom, hogy innentől látni se akarjon, nem tudom elképzelni nélküle a hétköznapjaimat. Hülye ötlet volt egyáltalán megpróbálni vele, amikor előre tudtam, hogy ez lesz a vége. Bár ha nem teszem, akkor sem sokkal alakult volna másképp…
Elfogy a mondanivalóm, inkább szó nélkül sarkon fordulok és elindulok az ajtó felé, nem várom meg, amíg kidob. Talán idővel legalább egy kicsit visszakapom, de most túl friss a seb.
Nem jutok el a bejáratig, rohadt gyorsan utolér, a falhoz szorulok, a csók előtt egy másodpercre találkozik a pillantásunk, aztán tele lesz vele az összes érzékem.
– Mit művelsz? – kérdezem, amint levegőhöz jutok. A szája a nyakamra siklik, a keze utat talál a pólóm alá, fejbe vág a belőle áradó forróság. A bőrömre nevet, a körmei végigkarcolják a hasamat, izgatottan felnyögök.
– Minek tűnik?
Lehúzza rólam a felsőt, újra a számra tapad, valahogy képtelen vagyok a szenvedélyének ellenállni, csak sodródom vele.
– Nem kellene…
– Jaj, hagyjuk ezt!
A karomra fog, a hálóba húz, elterülök az ágyon, és egy utolsó, igazi kísérletet teszek arra, hogy nemet mondjak.
– Ne, Stephen! Hiba lenne.
Megakad a mozdulatban, a szemembe néz, és elvigyorodik. Vetkőzik, én azon kapom magam, hogy rátapad a tekintetem, amit rögtön kihasznál. Fölém mászik, belekapaszkodik a nadrágom derekába, kipattintja a gombokat.
– A kezedbe adtam az irányítást, és zátonyra futottunk – feleli furcsa fénnyel a szemében. – Most viszont, hogy már nem a te igényeid dominálnak… – Közelebb hajol, végignyal a hasam alatt. – Most úgy meg akarlak kefélni, hogy a nevét is elfelejtsd.
Nincs érkezésem válaszolni, újra lecsap a számra, az ágyékomnak préseli a sajátját, én meg sutba dobom az összes ellenérvemet, amint lekerül rólam az utolsó ruhadarab. Túlságosan ért hozzá, hogyan vegye el az eszemet, és egyébként sincs miért ellenkeznem…
Nagyon lassan találok vissza a szobába. Stephen visszafordít a hátamra, vad csókba von, majd mellém dől, és lihegve próbál lenyugodni. Aztán csak fekszünk, egyre nő köztünk a csend. Fogalmam sincs, most hogyan tovább. Felém fordul, tétován végigsimít az arcomon.
– Nézz rám! – kéri, mire én is az oldalamra gördülök. Nem tudom megfejteni a tekintetét.
– Mire gondolsz?
– Hogy nem akarok szakítani.
– Stephen – sóhajtom, de nem jutok tovább, mert a szavamba vág.
– Nem engedlek át neki. Megvárom, amíg kikerül a képből.
Nem kezdem magyarázni, hogy még csak nem is láttam azóta Lucast. Három hete a telefont sem veszi fel, és hiába kerestem a lakásán, vagy nem volt otthon, vagy nem nyitott nekem ajtót.
– Nem miatta…
– De igen. Ha nem bukkan fel ismét, úgyis elérem, hogy belém szeress.
– Ez nem így működik…
– Nem tudsz meggyőzni.
A párnába fúrom az arcomat, aztán frusztráltan felkelek, és a fürdőbe megyek. Olyan gyorsan tusolok le, ahogy csak tudok, mire utolér, már kilépek a zuhany alól, de elkapja a karomat, mielőtt kislisszolhatnék mellette.
– Ne menekülj!
– Akkor mégis mit vársz tőlem, mit tegyek? – kérdezem dühösen. – Egyszerűen nem vagy hajlandó tudomásul venni a nemet.
– Az előbb nem épp arról árulkodtak a nyögéseid, hogy annyira nem akarsz…
– Menj a francba!
Én is tudom, hogy hiba volt elcsábulnom. Abban a pillanatban le kellett volna állítanom, amint megcsókolt. Nem értem, hogyan hihettem, hogy nem fogja félreérteni. Vele már nem lehet csak úgy komolytalanul lenyomni egy menetet. Bár, ha belegondolok, előtte is érzelmek voltak mögötte, amiket én nem akartam észrevenni.
Öltözés közben sikerül egy kicsit lehiggadnom, és mire Stephen előkerül, úgy érzem, képes vagyok normálisan megbeszélni a dolgokat.
– Na, mi lesz a nagymonológ? – kérdezi szemtelenül, mintha a fejembe látna, és ez megijeszt.
– Feleslegesen vársz rám. Maximum ennyit kapsz tőlem.
– Egyelőre ennyivel is beérem.
Lenyelem a kikívánkozó káromkodást. Most döbbenek rá igazán, hogy tényleg nem fogja elfogadni, hogy nem akarok vele lenni. Megrémít a mániákussága, nem bírok megmaradni a közelében. Megcsókol, mielőtt elengedne, én pedig abban a pillanatban könnyebbülök meg, ahogy kilépek az ajtón. Beülök a kocsimba, a kormányra hajtom a fejem. A kurva életbe!

***

– Mit csináljak?
– Ezt komolyan kérded? Mondjuk kezdetnek ne feküdj le vele!
A tenyerembe temetem az arcomat. Igaza van Craignek, akkora baklövést követtem el, aminél nagyobbat nem is lehetett volna. Bólintok, elfogadom az elém tolt sört, nagyot kortyolok belőle. Felnézek Craigre, a gondterhelt arcára, és hirtelen gyanúm támad.
– Megint az én nyűgjeim, pedig te is elég nyúzottnak tűnsz.
Először megvonja a vállát, végül kiböki, mi bántja.
– El fogom küldeni Rogert.
Pedig elég szép időt sikerült kihúzniuk. Hiába mondta, hogy annyira nem tökéletes a dolog, úgy tűnt, le tudják győzni a problémákat.
– Miért?
– Egyszerűen megőrülök tőle.
– Azt hittem, szereted – lepődök meg, mert ennyire erős kifejezést nem vártam. Craig hümmögve bámul maga elé, aztán kortyol egyet a dobozból, és lehunyja a szemét.
– Inkább csak… jó volt, hogy végre van valakim – vallja be szomorúan. – De teljesen kihűlt. Nem várom, hogy találkozzunk, ilyen-olyan indokkal folyton lerázom, és két hónapja nem is feküdtem le vele.
– Hát ennek valóban nincs értelme.
– Tudom, pont ezért fogok véget vetni neki. Próbáltam, mert jó srác, és nem akartam megint egyedül maradni, de ez így szenvedős. Nem ezt érdemli.
Elképeszt, milyen könnyedén mondja ezt, miközben sejtem, mennyi kínlódás és töprengés áll mögötte. Lehet, hogy nekem sem ártana számot vetnem magammal, és végre olyan döntéseket hoznom, amikre büszke lehetek.
– Értem.
– Neked is jó lenne, ha szembenéznél azzal, mit szeretnél.
Mosolyra késztet, hogy ugyanarra a következtetésre jutott, mint én.
– Nem tudom, mit kellene…
– Na, most állj! – vág közbe, mire meglepetten hallgatok el. – Matt, tudod, mi a te bajod? Azon gondolkodsz, mit kellene, mi lenne a jó, hogyan legyen, aztán rohadtul csak sodródsz az árral, és szenvedsz, hogy nem úgy alakul, ahogy te szeretnéd. Tehát, mi az, amit te igazán akarsz?
Ezen elgondolkodom. Igaza van, túl sokat agyalok, aztán mégis homlokegyenest rohanok a falnak, amibe alaposan bele is verem a fejem. Mindig azt nézem, mások mit várnak tőlem, az ő lépéseikre reagálok, ahelyett, hogy én irányítanék.
– Szóval?
– Lucast – felelem, Craig pedig hümmög egy sort. Nem hinném, hogy különösebben megleptem, inkább úgy veszem, hogy ezzel a folytatásra ösztönöz. – Vissza akarom kapni őt. Elengednem sem szabadott volna.
– És ő hogyan érez?
– Nem tudom.
Ezzel el is bizonytalanít. Az rendben van, hogy én mire vágyom, de fogalmam sincs, ebben Lucas partner lenne-e. Néha úgy érzem, igen, a pillantása, a mozdulatai mind árulkodóak, de amint fél méter van közöttünk, hűvössé válik, és tartja a távolságot. Folyamatosan ellentétes jeleket küld, és én ettől lassan megőrülök. Hiányzik.
– Akkor kérdezd meg!
– Ismerem, el fog zavarni. Húz hozzám, de nem akarja újrakezdeni.
– Miért nem?
– Nem tudom – vonom meg a vállamat, Craig pedig kérdően felvonja a szemöldökét. Jó, ez így túlzás, hogy nem tudom, inkább nem akarok belegondolni az okba. Craig viszont rákényszerít.
– Biztos nem?
– Szerintem attól fél, hogy megint megbántom – ismerem el, Craig pedig egyetértően bólogat.
– Na, az nem csoda. És Stephennel mit szeretnél?
– Azt akarom, hogy megint barátok legyünk – vágom rá azonnal, Craig viszont megcsóválja a fejét, majd felteszi azt a kérdést, amit eddig nagyon nem akaródzott boncolgatni. Kényes és érzékeny pont, és én próbálom elkerülni.
– És mióta nem vagytok azok? Ne, rá ne vágd, hogy mióta kavartok, mert kifutok a világból! – szól rám, amikor válaszra nyitnám a számat. Amikor végül nem mondok semmit, folytatja. – A ti barátságotok évek óta vékony jégen táncol. Mióta másképp néz rád. Nincs igazam?
– De igen.
– És pontosan melyik állapotot szeretnéd visszakapni?
– Na, ezt nem tudom – ismerem el kelletlenül. Próbálok visszaemlékezni, mikor változott meg minden, de annyi apró momentum alapozta meg a fordulatot, hogy fogalmam sincs, hol lehetett volna megállítani. Amikor arra kért, hogy próbáljam meg vele, rég késő volt. Talán ha Lucas után határozottan elutasítom, hogy valaha is lehet köztünk valami… vagy ha annak idején beállva nem fekszem le vele…
– Nem lesz ugyanaz, bármennyire kapálózol. Ezt ne felejtsd el.
– Azt akarom, hogy újra csak a barátját lássa bennem – fogalmazom át, így talán egy fokkal pontosabban hangzik. Craig ismét hümmög, aztán nekiáll tanácsokat adni. Jó, hogy ő külső szemmel ezek szerint jobban átlátja, mert én totál elvesztem az érzelmi káoszban.
– Ahhoz idő kell. És az, hogy ne csábulj el! – figyelmeztet, mire elhúzom a számat. – Folyamatosan manipulál téged, de a maga módján ő is szenved. Gondold el, hányszor nézte végig, hogy felszedsz valaki mást, miközben ő karnyújtásnyira volt. Ahhoz, hogy feladja, kitartónak kellene lenned…
– Jó, értem – szakítom félbe türelmetlenül. Kitartóan ellenállni, ennyi lenne a kulcs? Ez túl egyszerű…
– Tudom, hogy érzelmi téren van némi hiányosságod, meg a szeretetről alkotott fogalmad nagyrészt kimerül Stephenben, de mindkettőtöknek jobb lesz, ha egy kicsit távol maradsz tőle – zárja le Craig a témát. Valljuk be, aranyos, hogy „érzelmi hiányosságnak” nevezi, hogy az első ember, aki törődött velem, Stephen volt. A családomtól annyi szeretetet sem kaptam, hogy egyáltalán tudjam, mi az, Stephen meg szintén nem a legjobb alany arra, hogy példa legyen. Ezért is irigyeltem mindig Lucast. Neki sem volt egyszerű a gyerekkora, de az anyja és a testvérei mindig ott voltak neki, számíthatott rájuk, szeretik. Én a saját rokonaimmal csak udvariassági beszélgetéseket folytatok évek óta, születésnapok alkalmával. Csoda, hogy fogalmam sincs, hogyan kezeljem az embereket magam körül?

Előző

Következő