dec.
24
Vékony jég 20. fejezet
Írta Ariana
20.
február vége

– Nem.
– Ne kezdd már megint…
Lefejtem magamról a kezét, mire csalódottan elhátrál. Egy héten belül ez a harmadik kísérlete, de eddig minden alkalommal elküldtem. Nem igazán akarja felfogni, én viszont a fejembe vettem, hogy ezentúl nem engedek neki. Akkor sem, ha mindent bevet.
– Tőle megkapod, mi?
– Több mint egy hónapja nem is láttam!
Ezt nem szabadott volna elárulnom. Látom az arcán, hogy ki fogja használni a kiéhezettségem.
– Akkor mi a franc tart vissza? Nekem ne mondd, hogy élvezed a szexhiányt…
Visszalép hozzám, és amikor elhúzódom a csókja elől, a nyakamra hajol, a keze lassan araszol lefelé a testemen, megállapodik a nadrágom elején…
Sóhajtva hunyom le a szememet, és gyengén arrébb tolom, hogy ki tudjak mozdulni a bűvköréből. Az ajtó felé sétálok, onnan nézek vissza rá, ő meg döbbenten pislog utánam.
– Tehát jössz edzeni, vagy itt maradsz? Konditeremről volt szó, nem ágytornáról.
Várok egy kicsit, végül morogva veszi a cipőjét. Rájött, hogy itt fogom hagyni, bármennyire is próbálkozik.
– Nem az a típus vagy, aki sokáig kibírja – szólal meg, mielőtt kimenne az ajtón, én azonban nem felelek rá semmit. Igaza van, általában hagyom, hogy a szex irányítson, de ideje, hogy végre felnőjek. Már nem az a kölyök vagyok, akit bevitt a legrejtettebb körökbe és megmutatta, mi mindent megkaphatok…
– Szóval nem is találkoztatok azóta?
– Nem.
– Hogyhogy?
– Semmi közöd hozzá.
– Na, már barátként sem kellek, vagy mi? – kérdezi elképedve, én meg beletörődően állítom le a zenét a telefonomon, és kiveszem a fülhallgatót. Úgysem hagy, teljesen reménytelen.
– Nem hinném, hogy azért akarod tudni, mert a szerelmi életemért aggódsz – felelem, mire elhúzza a száját.
– Elzavart, amikor bepróbálkoztál, mi?
Az elevenemre tapintott, de nem szeretem, hogy azt hiszi, csak Lucas miatt szakítottam vele. Amikor ma felhívott, hogy kísérjem el legalább kondizni, mint régen, sejtettem, hogy le kellene ráznom, de látni akartam, mennyire vagyunk képesek kulturáltan megmaradni egymás közelében. Kettesben lenni vele nem jó ötlet, de talán emberek között a barátság illúzióját magunkra tudjuk ölteni.
– Nem tudom elérni – vallom be, mire Stephen vállat von.
– Az ugyanaz.
– Ha nem akar már semmit, elfogadom. Veled ellentétben én képes vagyok megérteni az ilyesmit.
Nem válaszol, otthagy, nekiáll súlyzózni. Visszakapcsolom a zenét. Talán, ha sokáig bírok várni, rendeződik a kapcsolatunk. Ha nem, a saját hülyeségem miatt elveszítettem a legjobb barátom…
Megugrom ijedtemben, amikor csörögni kezd a telefonom, de amint meglátom Lucas nevét, nagyot dobban a szívem. Lekapcsolom a gépet, és fogadom a hívást.
– Szia!
– Szia! Figyelj, nem tudom, mennyire kívánsz a pokolba az eddigiek miatt, de átmehetek? – darálja egy szuszra Lucas. Furcsa a hangja, aggódásra késztet. Hátrapillantok, elkapom Stephen kíváncsi tekintetét.
– Nem jó ötlet.
– Értem, hát akkor…
– Mármint jobb lenne, ha én mennék – vágok gyorsan a szavába, mert teljesen félreértett. – Nálam most problémás.
– Akkor nem bonyolítanám tovább… – mondja magához képest rémesen bátortalanul, de inkább figyelmen kívül hagyom. Most már kifejezetten félek attól, hogy mi a baj.
– Fél óra múlva?
– Várlak.
Leteszi. Fogalmam sincs, mi történt, abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy nagyon súlyos. Ezúttal tényleg nem hagyom addig békén, amíg ki nem szedem belőle. Előbb azonban le kell ráznom Stephent.
– Mennem kell.
– Nahát, csak nem előkerült Lucas?
Elengedem a fülem mellett a provokációját. Ha leállok vitatkozni vele, úgyis az lesz a vége, hogy felbosszantom magam, annyit meg nem ér a dolog.
– Majd találkozunk.
– Ennyi? Hív és te szaladsz, mint egy hűséges kiskutya?
Visszafordulok felé, de nem érdekel a szája sarkában megbúvó vigyor. Igaza van, és ezt hajlandó vagyok beismerni.
– Igen.
Erre már nem reagál semmit, én pedig otthagyom. Az ő lelkivilágát most úgysem tudnám összefoltozni, hiszen én voltam az, aki megtépázta…

***

– Sajnálom.
Mindössze ennyit bírok kipréselni magamból. De mit reagálhatnék, amikor Lucas hosszas faggatásra végül kinyögte, hogy haldoklik az anyja? Ez megmagyarázza, miért van ennyire kibukva, miért csont és bőr, miért ennyire nyúzott. Mégis úgy érzem, ez még mindig nem minden, viszont nem tudom, hogyan húzzam ki belőle a továbbiakat.
– Mit mondanak az orvosok?
– Ezúttal nem fog meggyógyulni.
Évekkel ezelőtt egyszer már legyőzte a kórt. Akkor úgy tűnt, teljesen egészséges, így elhiszem, hogy villámcsapásként érte őket a hír.
– Hogy viseli?
Végtelenül hülye kérdés, rögtön megbánom, amint elhagyja a számat, de Lucas nem haragszik meg.
– Viszonylag jól, bár kezdi feladni. A húgaim rosszabbul bírják. Főleg Samatha van teljesen kikészülve. Gondold el, tizenhét éves, és a suli mellett az egyre inkább leépülő anyját ápolja…
Elcsuklik a hangja, lehunyja a szemét.
– Jen?
– Ő a nehezebbik eset, nem beszél róla. Pszichológushoz kellene vinnem, de arra nem telik.
– Mennyi ő most?
– Tizenkettő.
Nem csodálom, hogy ennyire készen van. Imádja a családját, ami most szétesőben van, vele együtt. Ezt nehéz lehet ép ésszel végigcsinálni, főleg úgy, hogy senki sem áll mellette, és ahogy ismerem, nem is beszél róla…
– Otthon kellene lennem velük, de a munkám ideköt – folytatja keserűen. – Egy új helyen egyébként sem néznék jó szemmel, ha folyton szabadságot kérek. Közben meg… mindegy, hagyjuk.
– Közben?
– Felejtsd el, nem fontos.
– Lucas!
Összerezzen, pedig nem akartam ennyire türelmetlenül rárivallni. Célt érek, mert megtörik, és végre hajlandó elárulni a többit.
– Nem bírom őket is és magamat is eltartani. Anya nem tud dolgozni, a gyógyszerek egy vagyonba kerülnek, ráadásul a biztosítás a vizsgálatok egy részét nem fedezi.
– Mennyi kellene?
– Annyi, amennyit ha megszakadok, sem tudok előteremteni. És úgy érzem, hogy rohadt nagy csőd vagyok…
Felsóhajtok, és felkelek, hogy megöleljem, de kősziklának érzem a karjaim között. Vigasztalni szeretném, de nem engedi. Talán attól fél, ha összezuhan, nem jön ki belőle.
– Ha szóltál volna, segítek.
– Milyen alapon? Szia, pár hónapig jártunk, kéne pénzt, mert le vagyok égve? Ne viccelj már! – Elhúzódik tőlem, a konyhaszekrénynek dől. – Amúgy is tudod, hogy rémesen büszke vagyok. Hiba, de így vagyok összerakva. Megoldom, bár még nem tudom, hogyan. Már mindent eladtam, amit hirtelen tudtam.
– Azt hittem, azért nem hordod az órát, mert haragszol.
Kerüli a tekintetemet, és ezzel el is árulja magát. Rosszulesik, hogy elpasszolta a félévre kapott Rolexet, de nem tudom hibáztatni érte.
– Sajnálom, elsőként adtam túl rajta. Az volt a legértékesebb és a legkönnyebben eladható. Nem sejtettem, hogy egyáltalán beszélünk még az életben. Pedig szerettem, esküszöm. – Bocsánatkérően végigsimít a karomon, aztán némi csend után folytatja. – A laptopom és a mobilom munkaeszköz. Tudod, azon gondolkodom, hogy bevállalok megint pár filmet, de lehet, abból már kiöregedtem – nevet fel gyengén. Kiráz a hideg a gondolattól, hogy egyáltalán eszébe jutott ilyesmi. Felrémlenek előttem a képsorok, igyekszem gyorsan kizárni a tudatomból.
– Tényleg nem gond. Ha pénz kell…
– Nem tudom, mikor sikerül visszaadnom.
– Nem fog hiányozni, hidd el – hárítom, mire dühösen villan rám a szeme. Aztán rögtön el is fordul, hangosan felsóhajt. Megadja magát, mert nem tehet mást, és ez bánt. – Ha kicsit kölcsönadod a laptopodat, át is utalom.
Sokára válaszol, nem tudom mire vélni a hezitálását.
– Le van merülve.
– Mire való a töltő?
Elmosolyodik, de nem felel. Az egész testtartása és az arca is valami különös, rezignált beletörődésről tanúskodik, nem értem az okát.
– Lucas?
Hirtelen támad a gyanú. A mellettem lévő hűtőhöz lépek, de tök sötét, és teljesen üres. Felkapcsolom a villanyt, de nem lesz világos. Lucas nem mond semmit, csak lehajtja a fejét.
– Nincs áramod se?
Megvonja a vállát. Valószínűleg el akarta titkolni előlem, hogy ilyen mélyre került, és nehezen kezeli, hogy mégis kiderült. Előttem is szégyelli, zavar köztünk ez a távolság.
– Két hete kapcsolták ki.
– Van még valami, amit elhallgatsz? – kérdezem éledező indulattal, pedig most végképp nincs rá szüksége, hogy én is veszekedjek vele. Nem szó szerinti harag ez, inkább valami tehetetlen düh emészt. – Mennyire nagy a gáz?
– Vizem van, a fűtést nem kapcsolhatják ki most. A lakbér miatt jövő hónapban kerülök bajba.
– Nem csak az aggodalom miatt vagy ennyire lefogyva, ugye?
– Vagy én eszek, vagy ők – vonja meg ismét a vállát, nekem viszont ez már sok.
– Jézusom.
Hirtelen nem is tudok mást reagálni. Leülök a székre, próbálom átgondolni, mi legyen.
– Mennyire van szükséged?
Mond egy összeget. Nem kevés, de engem nem vág földhöz, és iszonyatosan mérges vagyok rá, amiért nem keresett meg vele. Jó, megértem, talán a helyében én sem tettem volna, de mindjárt megőrülök a tudattól, hogy nem fajultak volna idáig a dolgok, ha rámenősebb vagyok, és bármennyire is próbál, nem engedem magam lerázni.
Legszívesebben járnék egyet, hogy lehiggadjak, de nem akarom egyedül hagyni. Épp most bízott meg bennem annyira, hogy beavatott a helyzetébe, nem szeretném elbizonytalanítani.
– Elviszlek vacsorázni.
Nem ellenkezik. Csak a legközelebbi étteremig megyünk, de amíg eszünk, én is tudom kicsit rendezni a gondolataimat.
– Ha megadod a számlaszámod, délelőtt átküldöm az összeget.
– Készpénz jobb lenne – feleli két falat között, a kérdő tekintetem láttán hozzáteszi: – Zárolták a számláimat.
– Baszd meg, Lucas, most már kezdek tényleg kiakadni rád!
– Elhiheted, hogy én se repesek.
– Miért kellett megvárnod, míg idáig fajul?
– Mert te aztán zseniálisan megoldod a saját problémáid, ugye? – vág vissza ingerülten. Telibe talál, sóhajtva dőlök hátra a széken. Megértem a szúrósságát, nem lehet könnyű segítséget kérni. Valahol csodálom, amiért képes volt rá, még ha ilyen sokára is.
– Ennyit nem tudok automatából levenni. Holnap elmegyek bankba, és felviszem a pénzt. Otthon leszel?
– Este igen – feleli. Leteszi a villát és rám néz. – Ma visszajössz még?
– Szeretnéd?
– Igen.
– Ha őszintén válaszolsz valamire. – Bólint és vár, de bármennyire tudni akarom, nehezemre esik feltenni a kérdést. Félek, hogy megsértem, de jobb lenne tisztán látni. – Csak ezért kerestél meg?
– Egyáltalán hogy jut ilyesmi eszedbe?!
– Benned fel sem merülne?
Elkapja a tekintetét, a tányérjára mered. Látszik, hogy ezen elgondolkodik, és nagyon nem tetszik neki, amire jut.
– De igen – feleli kelletlenül, majd újra rám pillant. – Esküszöm, hogy nem ezért. Eredetileg csak beszélni akartam veled, aztán felajánlottad, és… megoldana mindent. Tudom, hogy te nem élnél vissza vele, hogy tartozom…
Előrehajolok, közben óvatosan végigsimítok a kezén. Az egész egy röpke másodperc, mégis megkönnyebbülten mosolyodik el.


A lakásba egyedül a kinti fény szűrődik be, Lucas pedig bocsánatkérően néz hátra, miközben elhúzza a szobában a függönyt.
– Mostanában így alszom, de tudom, hogy te sötétben szoktál.
– Kibírom, hagyd csak.
Megvan annak is a maga bája, hogy látom őt a gyengén bejutó holdfényben.
– Mi az?
Közelebb fészkelődök hozzá, megcsókolom. Nem terveztem lerohanni, de szomjazva kap utánam, amikor elhúzódnék. Pár perc múlva már az a kevés ruhadarab sincs rajtunk, amiben lefeküdtünk.
– Francba! – szólal meg, miután egy ideje hiába keres. – Nem hiszem el, hogy még gumim sincs! Kérlek, mondd, hogy van nálad!
Kimászok az ágyból, felkutatom a zsebemben lévő pénztárcámat, majd megrázom a fejem, és csalódottan fekszem vissza hozzá.
– Bocs.
A párnába káromkodik, aztán felnéz rám. Meg akarom nyugtatni, hogy nem baj, maximum nem megyünk el odáig, de ő a gyorsabb.
– Bevállalod nélküle?
Hirtelen minden gondolatom elszökik. Majdnem kilenc hónap alatt nem jutottunk idáig, valahogy nem adta magát a dolog, éppen ezért lep meg, hogy ennyire könnyen felajánlja. Félreérti a hezitálásomat.
– Egyetlen pasim volt, akivel anélkül voltam, évekkel ezelőtt történt, tudnám, ha bajom lenne…
– Csak megleptél.
Megcsókolom, a szenvedélyünk nagyon hamar újra felizzik, alig bírom elengedni, amikor elszakad tőlem. Megfordul az ölelésemben, engem pedig már a gondolat is feltüzel, hogy megkaphatom így.
Más az érzés. Nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is, hogy semmi sincs közöttünk.
– Ne fogd vissza magad!
Nem teszem. Megőrjítenek a sóhajai, figyelem, ahogy az ágyneműn keres fogást, nyöszörögve tűri, hogy szívjam-harapjam a nyakát. Aztán lehunyom a szememet, és elveszek a ritmusban…


Jóval az ébresztő előtt felriadok, és nem sikerül visszaaludnom. Halkan felkelek, de nem tudom mivel elütni az időt, így megkeresem a régi kulcsomat, és lemegyek a boltba. Lucas konyhája teljesen üres, kenyéren kívül semmit sem találok, amit enni lehet. Hihetetlen, hogy tényleg csak akkor kért segítséget, amikor már teljesen kilátástalanná vált a helyzete. És ahogy ismerem, most sem a saját kedvéért tette.
Igyekszem zajtalanul kinyitni az ajtót, de feleslegesen óvatoskodom, mert Lucas már nem alszik. Megkönnyebbültnek tűnik, amikor meglát, a hangja mégis semleges és távoli.
– Azt hittem, leléptél.
– Hoztam reggelit.
– Köszi. Ennyi kaja két hónapja nem volt a konyhámban – nevet fel, amikor kipakolok, aztán fellélegezve nyúl a kávé után. – Rémesen nehéz enélkül felébredni.
– Mennyi idő, amíg visszakapcsolják az áramot?
– Nem tudom. Pár nap biztosan, ha befizettem a csekket.
A szekrényen lévő borítékokra esik a pillantásom.
– És annyit kértél, amennyiből rád is jut?
Megvonja a vállát, én meg felsóhajtok. Valahogy sejtettem, hogy nem igazán gondolt magára. Bár ha a családjáról gondoskodik, neki is több marad, de inkább biztosra szeretnék menni.
– Lucas…
– Annyit kértem, amennyit muszáj volt – vág közbe, mielőtt egyáltalán belekezdenék. – Amennyit talán vissza is tudok adni.
– Ha azt mondom, nem kell…
– Akkor ide se add!
Nem kezdek vitatkozni vele, úgyis felesleges lenne. Makacs és büszke, ami rémesen rossz kombináció egy ilyen helyzetben.
– Gyere át legalább addig, amíg nincs áram!
– Nem akarlak zavarni.
– El fogod érni, hogy üvöltsek veled!
Meghökkenve mered rám, szerintem nem számított arra, hogy elveszítem a türelmemet. Aztán elfordul, pakolászni kezd, miközben megszólal:
– És Stephen? Most vele vagy, nem?
Hirtelen ér a téma, annyira lefoglalt, mi van vele, hogy a saját nyűgjeim eszembe se jutottak. Nem mintha éppen érdekelnének. Amúgy meg, ha nem tűnik el, mint a kámfor, akkor tudná, hogy szakítottunk.
– Már nem, bár nem igazán veszi tudomásul.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepődtem – válaszolja, és hátrapillant. – Mikor lett vége?
Elmosolyodom, és ez pont elég neki ahhoz, hogy levágja a szituációt. A szekrénynek támaszkodik, sóhajtva fonja össze a kezét a mellkasa előtt. – Miattam?
– Igen.
– Még mindig szeretsz, igaz? – kérdezi, de mielőtt felelhetnék, hozzáteszi: – Én viszont csak kihasznállak.
– Lucas…
Elakad a lélegzetem a szavaitól, de mielőtt kombinálhatnék, magyarázni kezd.
– Nem akarom, hogy túl sokat várj ettől. Nincs most se időm, se energiám szerelemre. Azt sem tudom, hogy alakul az életem, nem szeretném még jobban megbonyolítani. És nem vagyok híve az újrakezdésnek. Azért szakítottunk, mert nem működik együtt…
– Nem, azért szakítottunk, mert vérig sértettelek – vágok közbe, mire elakad. – És ne akard beadni, hogy te már semmit sem érzel irántam, mert nem vagyok hülye. Hozzám jöttél, amikor kibuktál, nem máshoz.
– Különben mit kerestem volna a kedvenc klubodban? – mosolyodik el zavartan. – Jó, nem tagadom. De most nagyon rossz az időzítés.
Ezzel én is tisztában vagyok, mégis kapaszkodom a lehetőségbe. Lehet, hogy önző vagyok, de akarom őt, és ha kell, addig várok rá, amíg ismét beleférek az életébe.
– Gyere át este! – kérem, és amikor bólint, megnyugszom. – Most mennem kell, elkések.
Lopok tőle egy csókot, mielőtt elindulnék.


Lucas este nyolc után bukkan fel. Röpke puszit ad a számra, egyikünk sem tudja, hogyan kezelje a mostani helyzetet, főleg miután kifejtette, hogy nem újrakezdés.
– Eddig dolgoztál?
– Haladni akartam. Holnap hazautazom, és csak kedden jövök vissza, mert kezelésre viszem anyát – magyarázza, miközben felakasztja a kabátját és leveszi a cipőjét. – Elég toleránsak, szóval igyekszem nem elmaradni semmivel.
– Értem.
– Persze jobb lenne, ha otthon kapnék valami állást, de eddig nem jött össze.
Erre nem mondok semmit, túlságosan beterít a félelem, hogy akkor talán többé nem látom. Inkább elterelem a figyelmemet.
– Ettél?
– Nem.
Követ a konyhába, és elmosolyodik, amikor ráakad az egyik kedvencére. Figyelem, ahogy eszik, és közben gondolkodom.
– Felvettem a pénzt.
– Köszönöm.
– Nincs mit.
– Viszont kissé meglepett, hogy eltűntek a csekkek – néz rám szúrósan, én meg vállat vonok. – Kifizettem volna. Egyáltalán mikor vetted el?
– Pont arra jártam. – Rémesen gyenge indok, ezt mindketten tudjuk, de nem veti a szememre, én meg nem várom, hogy hálás legyen. – Na jó, később visszamentem értük.
– Nálad van még a kulcs? – Bólintok, és kirakom a zsebemből az asztalra, de megrázza a fejét, és ez hatalmas megkönnyebbüléssel tölt el. – Legyen nálad.
– Akkor csak reggelig maradsz?
– Igen – válaszolja, és elpakol, miután megvacsorázott. Szórakozottan figyelem, de nem szólok rá, nem akarom, hogy vendégnek érezze magát. – Nem bánod, ha bemászok a kádadba?
Halkan felnevetek. Nem is értem, mit keres egy zuhanyfülkés bérletben, mikor ennyire imádja áztatni magát.
– Nyugodtan.
Kapok még egy puszit az arcomra.
– Köszönöm a vacsorát.
Nem engedem el, visszahúzom egy csókra. Hozzám simul, forrón viszonozza, aztán kibontakozik az ölelésemből.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Ugye nem hiszed, hogy a pénz miatt vagyok itt?
Meglepődöm. Nem hittem, hogy ennyire megbántottam tegnap ezzel, nem állt szándékomban. Bár nem tűnik sértettnek, inkább mintha attól tartana, hogy tényleg így gondolom.
– Kellene?
– Nem.
– Nem, nem hiszem – felelem, mire végre elmosolyodik, és a furcsa távolságtartás is leolvad róla, ami azóta köztünk feszült, hogy belépett a lakásba.


„Edzés a szokott időben?”
Sokáig bámulom az üzenetet, mielőtt válaszolnék. Egyrészt szívesen találkoznék vele, mert hiányzik, hiába van gyomoridegem minden alkalommal, amikor kettesben maradunk. Rosszulesik, hogy el kell utasítanom a próbálkozásait, bánt, hogy pont én vagyok az, aki kell neki, miközben nem viszonzom az érzéseit. Annyira szeretném, ha valaki mást találna helyettem…
„Még dolgom van, találkozunk a teremben.”
Ez így minden értelemben biztonságosabb. Lucas ugyan már elindult, de nem szeretném, hogy Stephen úgy érezze, újabb lehetőséget kapott. Közben viszont örülök, hogy a sértettsége ellenére keres. Legutóbb úgy váltunk el, hogy attól féltem, egy darabig megint nem hallok róla.
– Szóval, most együtt vagytok? – tér rá a lényegre, miután vagy tíz perce teljesen semleges témákat taposunk. Vártam a kérdést, az is kész csoda, hogy ennyi ideig bírta.
– Azt túlzás lenne mondani – válaszolom szűkszavúan, de nem veszi a lapot.
– Hogyhogy?
– Hosszú történet. Beszéljünk másról!
Hárítok, mert túl kényes a kérdés. Egyrészt alapból gondolkodni sem akarok ezen, másrészt viszont végképp nem vele tervezem megbeszélni. Nem hinném, hogy túl őszinte tanácsokat kapnék tőle.
– Tehát kizársz.
– Biztosan akarod egyáltalán tudni?
– Máskülönben nem érdeklődnék.
– Azért faggatsz, hogy a saját javadra fordítsd – csúszik ki a számon, Stephen pedig morcosan fordítja el a fejét. Talált, sőt el is süllyedt, aminek nem igazán örülök. Tudom, hogy türelmesnek kellene lennem, csak nagyon nehéz. Éveket kellene elfújnom egy nemmel, de ezt elrontottam, amikor először elcsábultam…
Munkáról beszél inkább. Vicces, hogy nekem mennyire nincs kedvem a vezető beosztáshoz, ő viszont imádja, ami nekem kapóra jön, ő meg jól keres. Tökéletes szimbiózis, bár így egy újabb szállal kapcsolódunk össze. Néha olyan érzésem van, mintha egy pókhálón osztoznánk, egyedül az a kérdés, ki milyen szerepet tölt be benne…
– Nem figyelsz.
– Ne haragudj!
– Legalább mondd, hogy nem rajta jár az eszed!
– Nem, rólunk gondolkodtam.
Felcsillan a szeme, én pedig legszívesebben leharapnám a nyelvemet. Nem hiszem el, hogy ezt így kellett megfogalmaznom és kimondanom.
– És mit?
– Hogy mennyire sok minden köt össze bennünket. Múlt, munka, barátság.
– Ha már szerelem nem – vágja rá elkomorodva, és azzal a lendülettel ott is hagy.
Ezt elszúrtam. Békét kellene kötnünk, ismét felépíteni a barátságunkat, én meg tépkedem a sebeit…
Nem is szól hozzám többet egész edzés alatt. Zenét hallgat, szinte észre sem vesz, ami egyrészt gyerekes, másrészt meg tipikus védekezési mechanizmus Stephennél. Hamarabb végez, a falnál ülve vár meg, és csak azért töri meg a csendet, mert sikeresen kiborítom a fél szekrényemet. Lehajol, hogy segítsen, aztán váratlanul felegyenesedik.
– Miért akarod beadni, hogy nem komoly?
– Hm?
Ránézek, ő pedig felmutatja a leesett kulcscsomót, és tudom, hogy felismerte rajta a Lucas lakásához valókat. Megvonom a vállamat, összerendezem a cuccaimat, aztán folytatom az öltözést.
– Ő mondta, hogy nem újrakezdés. Arra se ideje, se energiája – próbálom rövidre zárni, de ismét nem hagyja.
– És mi foglalja le ennyire?
– Családi problémák.
– Bővebben?
– Haldoklik az anyja – árulom el, csak és kizárólag azért, mert tudom, hogy ez olyan pont, ami még Stephenben is elindít valamit. Látom az arcán a változást, és minden csípős megjegyzés nélkül visszavonul.


– Hogy viselte? – kérdezem Craiget. Eredetileg úgy volt, hogy buli előtt átmegyek hozzá beszélgetni, de végül elhúzódott az estéje. Gyanítom, az exe nem akarta megérteni, hogy vége.
– Ahogy várható volt: szarul.
– Ki és mit?
Stephen felfigyel a témára, felénk fordul, pedig eddig unottan pásztázta a tömeget. Küldök egy bocsánatkérő pillantást Craig felé, bár nem tűnik bosszúsnak.
– Kidobtam Rogert – feleli. Stephen érdeklődve hajol közelebb.
– Na, miért?
– Nem voltunk egymáshoz valók.
– Jó későn derült ki.
– Ő legalább belátta – morgom magam elé a pohárba, Stephen viszont így is meghallja, mert elhúzza a száját. Craig nyugtalanul pillant ránk, és inkább megpróbálja visszaterelni magára a témát.
– Már rég nyilvánvaló volt, hogy nem illünk össze, csak…
– Csak? – faggatja Stephen, amikor elakad. Craig sóhajt egyet, mielőtt kibökné:
– Nem akartam megint egyedül maradni.
– Ez végtelenül hülye hozzáállás – közli vele Stephen a szemöldökét ráncolva. Úgy látom, Craig kezdi elveszíteni a türelmét, pedig most Stephennel értek egyet, attól függetlenül, hogy hasonlóan értelmetlen húzásaim nekem is akadtak bőven.
– Én nem vagyok olyan népszerű, mint egyesek.
– Igen, ezt mondtad párszor. Én pedig csak ismételni tudom magam: nincs önbizalmad.
– Nincs mire.
– Jaj, ugyan már! – legyint Stephen. – Mert van rajtad tíz-tizenöt kiló? Inkább a hozzáállásoddal van probléma. Mindkettő megoldható lenne egy kis változtatással – magyarázza komoly hangon, én meg gondolkodóba esem. Sokáig azt hittem, nem bírja Craiget, de egy ideje határozottan ennek az ellenkezőjét érzem. Támad egy végtelenül hülye ötletem, aztán gyorsan el is hessegetem. Nem, nem illenek össze, különben sem lenne szép húzás részemről, ha Craig nyakába próbálnám akasztani Stephent. Igazából még azt sem tudnám megmondani, én hogyan voltam képes éveken át eltűrni a játszmáit.
– Felcsaptál életmód-tanácsadónak?
– Jó, akkor vicceld el, sőt sajnáld magad tovább – vonja meg a vállát Stephen. Tüntetőleg a poharának szenteli a figyelmét, Craig viszont nem hagyja magát.
– Miért, leszel a személyi edzőm?
– Hát ha ezen múlik, bevállalom! – vágja rá Stephen, mire röhögőgörcsöt kapok. Mindketten kérdőn fordulnak felém, én meg azt hiszem, becsíptem. Legalábbis, ha már egyáltalán felmerült bennem ilyesmi, határozottan nem vagyok józan.
– Neked meg mi bajod?
– Hülyék vagytok.
– Madarat tolláról – feleli Craig, mire az asztalra borulok, és nevetek tovább. Jó, ez is egy vicces este lesz, úgy látom.
– Nézd el neki, épp rózsaszín mámorban úszik, mert a szőke herceg megint beugrott pár menetre az életébe – jegyzi meg Stephen élesen. Rögtön odalesz a jókedvem, nem is a csípősség bánt, hanem a háttérben húzódó utalás arra, hogy ez csak ideiglenes. Ugyanis pont ettől félek…
– A tiédbe is besétálhatna végre valaki, hogy kiverjen engem a fejedből. Ha kell, kalapáccsal.
Mindketten ledöbbenve merednek rám, Stephen megszólalni sem bír, aztán mérgesen felpattan, felmarkolja a poharát, és lelép. Gyanítom egy újabb körért, nekem viszont nyilvánvalóan nem szabad ma többet innom. Hogy mondhattam egyáltalán ilyet?
– Matt…
– Igen, tudom, ezt nem kellett volna.
– Hát legalább utólag rájöttél.
– Én mindig utólag kapcsolok, nem igaz? – ironizálok, aztán rögtön el is szégyellem magam. Nem akarom Craigre zúdítani a dühömet, nem érdemli meg. Különben is most nekem kellene ápolnom az ő lelkivilágát, és nem fordítva. – Szóval mesélsz?
– Nem túl izgalmas – válaszolja, de azért belefog.


Vasárnap délután már komolyan hiányolom Lucast, pedig másfél napja sincs, hogy hazautazott. Ez a rövid idő vele olyan, mintha sosem szakadtunk volna el, rögtön rátaláltunk a harmóniára, ami korábban jellemző volt ránk. Jó vele, és hiába hangoztatta, hogy nem újrakezdés, úgy érzem, ő is akként kezeli. Persze legfeljebb tévedek, aztán koppanok egy jó nagyot.
Fekszem a kanapén, bámulok valami filmet a tévében, ami nagyon nem köt le, a gondolataim folyamatosan visszatérnek Lucashoz. Legszívesebben felhívnám, hogy legalább a hangját halljam, de nem szeretném megzavarni, biztosan a családjával van elfoglalva. Vagy ha nem, talán úgy érezné, túlságosan rátapadok, azt pedig semmiképp sem szeretném. Amint idáig jutok gondolatban, megszólal a telefonom, de hamar ráeszmélek, hogy ezen a csengőhangon Craig szokott hívni, és nem Lucas. Próbálom nem mutatni a csalódottságomat, amikor fogadom a hívást, pedig Craignek fel sem tűnne, mert rá nem jellemző módon köszönés után rögtön a közepébe vág.
– Ráérsz egy kicsit?
– Persze. Menjek át? – kérdezem meglepetten. Feléled bennem a gyanú, hogy esetleg valami baj van, mert Craig hangja távoli és furcsa, nem tudom mire vélni.
– Nem, majd én. Viszek piát – darálja, majd leteszi, én meg csak pislogok az elnémult mobilra. Mi a bánat történhetett? Nem mintha sokáig kellene várnom a válaszra, Craig fél órán belül átér, a kezembe nyom egy sört, felbont egy másikat, aztán ledobja magát a kanapémra.
– Na, mi a gond?
Craig vesz egy nagy levegőt, majd lassan kifújja, a hatásszünet pedig kezd felbosszantani. Aztán végül hajlandó rám nézni, és kiböki, amiért jött.
– Tényleg csak barátként gondolsz Stephenre?
Ez váratlanul ért, szerintem látszik az arcomon is. Ő tudja a legjobban, mennyire így van, neki panaszkodtam, ő vigasztalt, úgyhogy nem értem a kérdés létjogosultságát sem.
– Mintha nem tudnád.
– Jó, akkor nem gáz, hogy lefeküdtem vele, ugye?
Olyan ijedtnek tűnik, hogy bármennyire nem szép, felnevetek. Szóval ez húzódott a nagy nyugtalanság hátterében.
– Nocsak!
– Örülök, hogy jól szórakozol – szúr le, de a jókedvem megmarad, vigyorogva rázom meg a fejem.
– Tegnap este azon gondolkodtam, hogy összeboronállak titeket – árulom el, Craig meg hitetlenkedve húzza fel a szemöldökét.
– Csak összefeküdtünk, Matt, és ez ennél nem lesz több – vonja meg a vállát. Elkomorodom, és nem azért, mert esetleg azt vártam volna, hogy innentől együtt lesznek. – Csak tudni akartam, biztos nem haragszol-e érte.
– Persze, hogy nem.
– Azzal tisztában vagy, hogy tényleg nagyon beléd van esve, ugye?
Bólintok. Zavar az átható pillantás, amivel méreget, mintha sugallna valamit, és ez nagyon nem tetszik.
– Arra utalsz, hogy tehetek bármit, nem fogja feladni?
– Olyasmi.
Felsóhajtok. Tegnap az este maradék részében Stephen nem szólt hozzám, amiért visszavágtam neki, de nem pörögtem rá. Most viszont belátom, hogy nem elég az, hogy Lucasszal vagyok, túlságosan ideiglenesnek tekinti.
– Beszéltetek rólam?
– Egy kicsit.
– Szex előtt vagy után?
– Ne vicced már el! – szól rám ismét, én meg kelletlenül adok igazat neki. Ez nem olyan téma, amin nagyon nevetni lehet, bár kínomban néha azt szoktam.
– Hisz benne, hogy egyszer rájössz, ő való hozzád – fog bele Craig óvatosan, és minden szavával jobban nő a gombóc a torkomban. – De ha mégsem, képtelen már a gondolatot is elfogadni, hogy mással legyen. Mármint nem szexuális értelemben, na. Bár azt mondta, azóta nem volt mással.
– Komolyan?
– Aha.
– Felfogtam – válaszolom némi csend után. – Szerinted mit csinálhatnék, ami segít?
– Őszintén? Lövésem sincs.
Hát ezzel nem vagyok előrébb. Bár lehet, hogy azért nem mer tanácsot adni, mert a legutóbbi sem jött be. Nekem meg tényleg semmi ötletem nincs. Várhatok, hátha az idő segít, de ha ennyi éven át nem múlt el, akkor nem is fog csak úgy. Az viszont merőben furcsa, hogy Stephen egyáltalán kiöntötte a szívét.
Sóhajtva döntöm a fejem a támlára, és bámulom a plafont. Ezzel most nincs kedvem tovább foglalkozni.
– És te hogy vagy?
– Prímán. Végre nem vagyok feszült, csak facér – nevet fel Craig. – És már kanos se.
Ezen én is elmosolyodom. Valóban felszabadultabbnak tűnik. Néha az a legjobb megoldás, ha valaminek véget vetünk…
– Lucas?
– Hazautazott.
– De akkor most együtt vagytok?
– Ez bonyolult.
– Akkor bogozzuk ki! – ajánlja, én meg összegzem neki, épp hogyan állunk. Nem tagadhatom, hogy él bennem a remény, pedig Lucas nem hiteget egy percig se. Mintha hiába akarná, biztosra venné, hogy nem fog összejönni. Bár nem csodálom, hogy most mindenhez kétkedve áll hozzá, hiszen épp összeomlóban az élete…



Hozzászólás: 2
Nyomtatóbarát változat Hír létrehozása pdf formátumban


Üdvözlet
Felhasználónév:

Jelszó:




Adatok megjegyzése

[ ]
[ ]
Online
vendég: 9, tag: 0 ...

legtöbb 253
(tag: 2, vendég: 251) - 26 jún : 22:01

Tagok: 916
Legújabb tag: Marischka11
Az utolsó látogatásod óta történt változások

news
Nincs újdonság
download
Nincs letöltés
members
Nincs Tag
links_page
chatbox_menu
Nincs chatbox üzenet