Vékony jég 21. fejezet - Hajnalösvény

dec. 24	Vékony jég 21. fejezet
	Írta Ariana

21.
kedd

Már bőven lement a nap, Lucas viszont még sehol. Aggódom, mert a mobilja is ki van kapcsolva. Biztos vagyok benne, hogy azt mondta, ma jön vissza, és tegnap is ezt írta üzenetben, most viszont teljesen eltűnt. Ráadásul havazott, így duplán tartok tőle, hogy valami baj történt. Csak akkor nyugszom meg, amikor végre felhív.
– Merre vagy?
– Lerobbant ez a tragacs. Bocs, de a telefonom lassan lemerül, inkább kikapcsoltam.
Érzem a hangján, mennyire ideges. Gondolom, át is fagyott, ha az autópályán vesztegel órák óta.
– Menjek érted?
– Nem, sikerült megoldani, de nagyon későn érek a városba, úgyhogy inkább már nem megyek át – feleli, de azonnal tiltakozom. Hiányzik, nem szeretném, ha csak holnap találkoznánk.
– Attól jöhetsz nyugodtan.
– Kell pár dolog otthonról…
– Elhozzam? – ajánlom. Pár másodpercig csend honol a vonalban, és remélem, nem kifogásokat keres épp.
– Nem szívesen ugráltatnálak.
– Lerázol? – kérdezek rá, mire azonnal mentegetőzni kezd, amivel viszont felbosszant.
– Nem erről van szó, csak így is sokat segítesz…
– Lucas.
Belesóhajt a telefonba. Tudom, hogy nyertem, és azt is, hogy tényleg nem távol tartani akar. Az eddigiekből kiindulva pont arra lenne szüksége, hogy ne legyen egyedül.
– Jó, mondom, mit hol találsz.
Lediktálja, mire van szüksége, én meg inkább felírom. Munkahelyi iratok, ha megveszek, sem jegyzem meg őket. Miután letettük, átmegyek hozzá, és morcosan jövök rá, hogy még mindig nincs áram. Kész élmény a kintről beszűrődő gyatra fényben keresgélni, úgyhogy a mobilom zseblámpáját hívom segítségül. Gondolhattam volna, hogy nem volt ideje elintézni a visszakapcsolást, úgyhogy addig szerintem haza sem engedem. A megkérdezése nélkül pakolok neki pár váltás ruhát, legfeljebb leszedi a fejem érte.
Elég régen hazaérek, mire Lucas befut, koszosan és átázva.
– Meg akartad szerelni? – kérdezek rá döbbenten, ő meg mogorván vállat von.
– Egy próbát megért, de mindössze annyit sikerült elérnem, hogy bőrig áztam, és csupa olaj vagyok.
– Ülj be a kádba, mielőtt megfázol!
– Esélytelen, hogy ne kapjak tüdőgyulladást, már most érzem, hogy beteg leszek – legyint, de azért megfogadja a tanácsomat. – Maradj! – kéri, amikor egy pillanatra bemegyek hozzá. Leülök a kád szélére, és a víz alól felsejlő bőrét figyelem. Magához képest rémesen le van fogyva, pedig alapból vékony.
– Az autód?
– Nagyszervíz… – sóhajtja, és hátradönti a fejét a kád szélére. Épp szólásra nyitnám a számat, amikor megelőz. – Meg se kérdezd! Nem, nem volt bekalkulálva, de már nem is érdekel, túlságosan felhúztam magam. És nem, ne költs többet rám!
Elmosolyodom azon, mennyire tudja, mi járhat a fejemben. Lenyelem az ezzel kapcsolatos megjegyzéseimet, ismerem annyira, hogy úgyis esélytelenül próbálnám meggyőzni, szóval taktikát váltok.
– Akkor addig használod az enyémet.
– Melyiket? – csillan fel a szeme, én meg felröhögök. Nem gondolhatja komolyan, hogy odaadom neki a kedvenc autómat. Én is ritkán használom, pedig szeretem, de túlságosan felvágós azzal járni.
– Szeretlek, de hogy a GT-t rád nem bízom, abban biztos lehetsz.
Zavartan mosolyodik el, én pedig akkor döbbenek rá, mit mondtam. Nem reagál semmit, túl ingoványos most ez a talaj, én is tudom, inkább a mondat második felére válaszol.
– Nem is kéne. Ha beállítok egy Maseratival dolgozni, az súlyos kérdéseket vetne fel.
– Akkor kizárásos alapon marad a Chevrolet, majd átpakolom a cuccaimat belőle – bólogatok elgondolkodva. – De ha szeretnéd, beszerezhetek egy másikat – teszem hozzá, mire Lucas meglepetten pillant fel rám, aztán belemegy a játékba.
– Csak kíváncsiságból, ha azt mondanám, megtennéd?
– Miért ne?
– Nem kérdeztem semmit! – vágja rá, de azért vigyorog. Örülök, hogy sikerült picit feldobni, húzós napja lehetett.
– Egyébként van még egy Porsche otthon, amit ezer éve nem használtam.
– Áruld már el nekem, minek egy tizenhét-tizennyolc éves kölyöknek több drága kocsi? – kérdezi hitetlenkedéssel a hangjában. – Én tizenhét évesen kaptam egy tragacsot, ami fél évig se bírta.
– Ezt kérdezd Stephentől, aki a hét minden napján másikkal járt – vonom meg a vállamat. Na igen, Stephen a nagyzolás mestere volt, pont ezért bukott akkorát, amikor kivágták otthonról. Bár nélkülözni így sem nélkülöz, azért valahol jót tett neki a változás. Megtanulta jobban értékelni a dolgokat.
– Szóval felvágásból?
– Ahonnan én jövök, ott vagy látszik, hogy sok pénzed van, vagy senki sem vagy – felelem nem túl nagy lelkesedéssel. – A Chevrolet-t egyébként akkor vettem, amikor idejöttem.
Senki sem hiszi el, de nem hiányzik a sznob légkör. Sokkal jobban érzem magam úgy, hogy még a cégemet sem én vezetem, csak megbújok a háttérben, és csinálom, amit élvezek. Pénzem van, de nem érzem szükségét annak, hogy úgy szórjam, mint akinek kötelező. Figyelem, a régi „barátok” mit művelnek, és hányingerem van tőlük. Nem, nekem nem ez kell…
Talán ha nem a pénzhajhászás miatt hanyagoltak volna gyerekként, máshogy gondolkodnék. Más pont a nagyzolással kompenzál, én meg szerintem rá sem kaptam volna, ha nem botlok Stephenbe. De amilyen gyorsan jött a dolog, olyan gyorsan el is szállt a varázsa. Túl hamis volt minden csillogás…
– Elrontottam a kedved – jegyzi meg Lucas bűnbánóan, de gyorsan megnyugtatom, hogy nem erről van szó.
– Csak arra gondoltam, mennyire nem nekem való a felső tízezer.
– Sosem fogom megérteni, hogy nem romlottál el – mosolyodik el. – Nagy szerencsém.
Közelebb hajolok, és megcsókolom, aztán magára hagyom. Befekszem az ágyba, olvasok, amíg várok rá.
Már a szeme csillogásából tudom, mire vágyik, de amikor fölém mászik, a combjaim közé furakszik, szemernyi kétségem sem marad. Szólásra nyitja a száját, de úgyis tudom, mit kérdezne, így inkább az ajkára nyomom a sajátomat. Mire elválunk, nagyon ködös az elmém, megveszek, annyira akarom őt. Türelmetlenül nyomom a kezébe a síkosítót és az óvszert, ő viszont egy pillanatra megdermed. Az egész mindössze néhány másodpercig tart, és kérdő tekintetem láttán csupán megrázza a fejét, de rájövök, mi a gondja. Visszadobom a gumit az éjjeliszekrényre, oda sem figyelve, merre esik. A vállgödrömbe temeti az arcát, forrón szuszog a bőrömre.
– Biztos?
– Biztos.
Ráérősen halad lefelé a testemen, én pedig behunyom a szememet, amint az ágyékomhoz ér. Meglepetten nyögök fel, amikor lágyan beleharap a belsőcombomba. Enyhén felemelem a fejem, hogy ránézhessek, találkozik a pillantásunk. Figyel, miközben az ujja lejjebb csúszik, aztán újra elnyeli a farkamat, megszakítva a szemkontaktust. Gondoskodik róla, hogy alaposan felforralja a véremet, már azelőtt elhagyom az agyamat, hogy egyáltalán belém hatolna, aztán még jobban elveszek…
Kifulladva fekszem, de amint megérzem Lucas mocorgását, oldalra fordulok. A tekintete megfejthetetlen, túlságosan komoly.
– Mi az?
– Hozzá vagy szokva.
Zavarba jövök. Nincs kedvem arról beszélni, milyen volt nélküle, a szexuális szokásaim változása viszont úgy tűnik, némi magyarázatra vár.
– Mondhatjuk.
– Stephennel? – kérdez rá óvatosan, én meg tudomásul veszem, hogy nem úszom meg a mesélést. Pedig fáradt is vagyok, és olyan jó lett volna csak összebújni. Ha viszont érdekli, nem rázhatom le.
– Nem miatta. Meséltem, hogy volt egy barátom pár hónapig, aki aktív volt.
– A próbálkozást sem értem – vágja rá meglepett somolygással.
– Miután kidobtál, összekavartam Stephennel, de ő nem tudta kitölteni az űrt, amit hagytál. Kellett valaki, ő meg jóképű volt, és pont ráakadtam…
Sóhajtva felül. Ijedten hallgatok el, talán félreértettem, és mégsem volt rá tényleg kíváncsi… Tétován megcirógatom a hátát, de nem fordul felém.
– Mi a baj?
– Be kellene fejeznünk, még most – jelenti ki. A határozottsága megrémít, hirtelen levegőt sem kapok.
– Miért?
– Mert megint csak szenvedni fogunk mindketten. Ha anya… – Elakad, nem bírja kimondani, és ezt maximálisan megértem. Irigylésre méltó a kapcsolata az anyjával, szörnyű lehet végignézni a haldoklását. – Ha meghal, nekem haza kell költöznöm. A húgaimnak ott az iskola, ott vannak a barátaik. Ez eleve rossz ötlet.
– Lucas…
– Mondtam, hogy csak kihasznállak – folytatja, mintha nem is hallotta volna, hogy megpróbálok közbevágni. – Kell valaki, aki a felszínen tart, különben összeomlanék. De ennek nem lehet az az ára, hogy utána neked legyen rossz.
Nézem, ahogy ül, nekem háttal, és az egész lényéből valamiféle kilátástalan szomorúság árad. Óvatosan a karjához érek, és szerencsére engedi, hogy visszahúzzam magam mellé.
– Nem számít.
– Dehogynem!
Megsimogatom az arcát, ad egy puszit a tenyerembe, közben kutatóan néz a szemembe.
– Szeretek veled lenni – ismeri el, és közelebb fészkel hozzám, a derekamra simítja a kezét. – Ha tudnád, mennyire hiányoztál…
– Te is nekem.
– Miért nem bír nekünk összejönni?
– Ha miután kidobtál, nem veszem csak úgy tudomásul… – pedzegetem, mire enyhén elmosolyodik.
– Annyira vártam, hogy megkeress, de mire megtetted, túlságosan haragudtam rád. Belelovalltam magam a gondolatba, hogy nem számítok neked.
– Ez butaság.
Fáj, hogy ezt hitte, az viszont még jobban bánt, hogy okot adtam rá. Nem szabadott volna engednem, hogy Stephen felbosszantson és elbizonytalanítson.
– Már tudom – suttogja, és megcsókol.

Lucas köhögésére ébredek hajnalban, esélyem sincs visszaaludni tőle. Öt körül feladom, és felkelek, nekiállok reggelit készíteni. Lucas egy órával később jön utánam, álmosan és leginkább betegen.
– Pocsékul nézel ki.
– Mondtam, hogy megfáztam – feleli egy újabb köhögőroham után. – Van három napom összekapni magam, mert nem vihetem haza anyának a betegséget.
És megint nem magára gondol elsősorban, bár ez annyira nem lep meg.
– Lázad van?
– Ha adsz lázmérőt, megmondom.
Megkeresem, és a kezébe nyomom, aztán megszemlélem a gyógyszerkészletet. Nem túl bizalomgerjesztő, de én sosem vagyok beteg. Fájdalomcsillapítóm is csak miatta van ennyi, ha még nem jártak le.
– Leugrom később a patikába. Jobb lenne, ha nem mennél ma emberek közé.
– Muszáj dolgoznom.
– Itthonról nem tudsz?
– Majd megkérdezem – válaszolja egy újabb tüsszentés után. Félelmetes, hogy ennyi idő alatt így kijött rajta a megfázás. – Betegen viszont a te nyakadba sem akarok szakadni.
– Felbosszantasz kora reggel.
Elmosolyodik. Elé rakom a reggelit, leülök vele szemben. Van egy olyan érzésem, hogy magától nem is enne.
– Majd felhívlak, merre vagyok. Tudod, nálam nincs áram, szóval vagy bemegyek, vagy nálad leszek.
– Kapsz kulcsot.
– Kösz – feleli meglepve, pedig szerintem evidens volt, hogy valahogy közlekednie kell. Nem is értem, korábban miért nem adtam neki. Talán mert akkor többet voltam én nála, mint fordítva. – Úgysem biztos, hogy el tudnálak érni, a telefonom tegnap óta hol működik, hol nem, mert beleejtettem egy tócsába, miután hívtalak. Érted, máshol romantikus havazás, nálunk havas eső meg szélvihar. Úgy érzem, rohadtul összeesküdött ellenem minden – mérgelődik. Érthető, hogy kezd besokallni, mostanában nagyon rájár a rúd.
– Szerviz?
– Túl régi, kiröhögnének vele – legyint, és arrébb tolja a tányért, pedig még félig van. A rosszalló pillantásomat viszont egy vállrándítással letudja. – Nem bírok többet. Holnap veszek valami gagyi telefont, addig neten elérsz, ha gépnél vagyok. Ma tényleg csak annyit leszek ágyon kívül, amennyit muszáj. Félek, hogy megfájdul a fejem, aztán onnantól nem létezem, és péntekig rendbe kellene jönnöm.
– Ahhoz sok sikert – csóválom meg a fejem. Szerintem esélytelen, hogy addig meggyógyuljon, bár lehet, hogy amilyen gyorsan jött, úgy megy is nála. – Orvos?
– Náthával? Ne viccelj már!
A lázmérő csipogva jelez, Lucas pedig összeráncolja a homlokát.
– Hát ez kurva jó.
Kérdés nélkül nyújtok felé egy doboz pirulát, ő meg sóhajtva vesz be kapásból kettőt. Nem szeretném, ha így elhagyná a lakást, úgyhogy teszek egy tétova kísérletet rá, hogy jobb belátásra bírjam.
– Biztos be kell menned?
– Várják a papírokat.
– E-mailben nem jó?
– Nem.
– Akkor beviszem én. Ma itthon maradok – ajánlom, és úgy tűnik, Lucas sem nagyon bánná. Rövid ideig mérlegel, végül bólint.
– Kapsz szabit? – Felnevetek, Lucas is kapcsol. A saját vállalatomnál csak elengednek. – Oké, ez hülye kérdés volt. Biztos nem gond?
– Biztos. Add ide a cuccot, és pihenj!
– Jobb lenne, ha elvinnél, én meg beadom. Tudod, személyes infók vannak benne, nem szeretnék emiatt balhét – válaszolja nem túl lelkesen. Valószínűleg ő is szívesebben bújt volna vissza az ágyba.
– Jól van.
Amíg készül, írok egy e-mailt, hogy ne várjanak. Aztán elfuvarozom a munkahelyére, megvárom, és haza is hozom. Pihenni zavarom, nem mintha tiltakozna, majd elmegyek vásárolni. Eredetileg csak a patikát akartam útba ejteni, aztán meggondolom magam. Legfeljebb leszedi a fejem, nem érdekel.
– Jó sokáig maradtál – jegyzi meg, amikor hazaérek, aztán az asztalra esik a pillantása, és elkomorodik. Egy darabig bámulja a két dobozt, de amikor rám néz, már dühös. – Ezt most miért?
– Szükséged van egy új telefonra. Te mondtad, hogy munkaeszköz, és a családod sem tud hívni addig.
– Meg tudtam volna venni én is.
– Én viszont pont arra jártam.
Felsóhajt, és ebben a hangban annyi frusztráltság feszül, hogy tudom, nem győztem meg, csak már nem tud mit mondani.
– És a másik? Remélem, az a tiéd.
Megrázom a fejem, Lucas pedig kihúzza a széket, és leül, majd int, hogy én is tegyek így.
– Matt – fog bele, aztán elakad, és szerintem azon van épp, hogy minél diplomatikusabb maradjon. Ezek szerint tényleg berágott rám. – Értékelem, hogy ennyi mindent teszel értem. Tényleg.
– Túlzásba estem? – Bólint. – De azt mondtad, szeretted azt az órát…
– Ez nem ok rá, hogy csak úgy vegyél nekem egy másikat!
– Miért zavar?
– Mert rohadt drága! – vágja rá ingerülten, aztán vesz egy nagy levegőt, és kifújja. Látszik rajta, hogy próbál nem üvölteni velem, pedig én tényleg csak kedveskedni akartam. – Nézd, lehet, hogy már holnap fogom magam, és kisétálok az életedből. Ne adj ajándékokat, nem érdemlem meg.
– Ez nem olyasmi, amit kiérdemelni kell. – Igyekszem figyelmen kívül hagyni a szívemet szorító érzést, amit a szavai okoznak. Próbálok nem belegondolni abba, hogy tényleg el fogom veszíteni, és semmit sem tehetek. Eldöntött tényként közölte velem, hogy el fog menni, és még nem találtam ki, erre mit léphetnék. – Úgysem tudom semmi értelmesre költeni a pénzemet, pedig van egy rakat. Megbántottalak vele?
– Nem, de…
– Ha el akarsz tűnni az életemből, akkor úgyis megteszed – szakítom félbe. – Akkor viszont szeretném, ha ezt is vinnéd, emlékbe.
– Jól van – adja meg magát. Szomorkás mosoly ül ki az arcára, amikor azonban ismét felnéz rám, elmosolyodik. – De innentől semmi magánakció, rendben?
– Leálltam, esküszöm.

Estére rosszabbodik az állapota, tüzel a láztól, kénytelen vagyok orvost hívni hozzá. Valószínűleg túlságosan le van gyengülve a szervezete, azért betegedett meg ennyire. Hiába hoztam neki egy rakat vitamint, ennyi idő alatt nem jön helyre így, hogy hetekig nem evett normálisan. Injekciót kap, de az orvos a lelkemre köti, hogy ha nem lesz jobban, vigyem kórházba. Nagyon remélem, hogy erre nem kerül sor.
– Hová mész?
– Hozok valamit inni neked – felelem, bár meglep a kétségbeesett hangja.
– Nem kell, ne hagyj itt!
– Mindjárt jövök… – válaszolom, de nem enged. Erővel kapaszkodik a karomba, visszahúz magához. Ledermedek a reakciójától, nem tudom mire vélni.
– Engem mindenki itt hagy. Ne menj el!
Félrebeszél. Ezen annyira megdöbbenek, hogy hirtelen megszólalni sem bírok, nemhogy értelmeset válaszolni. Inkább visszabújok hozzá, a hátához simulok, amitől végre megnyugszik. Az előbb álmában is motyogott valamit, de most ébren van, legalábbis úgy tűnt.
– Senki sem hagy ott sehol, Lucas. Mi a baj?
– Dehogynem. Az apám is lelépett, az anyám meg ki tudja, meddig él…
Adok egy puszit a tarkójára, és szorosabban ölelem. Forró a teste, mégis reszket, most már komolyan aggódom érte.
– Én nem megyek sehová, te akarsz elhagyni.
– Dehogy akarlak! Muszáj. Nem akarom, de muszáj… – suttogja, én meg bénultan fekszem mögötte. Kapkodja a levegőt és köhög, ezért kicsit lazítok a karomon, de rögtön belém csimpaszkodik.
– Lucas.
– Szeretlek, nem akarok megint nélküled lenni…
Ez szíven üt. Fogalmam sincs, mit kell ilyenkor csinálni. Ébren van, de nincs tudatánál, talán mégis kórházba kellene vinnem. Legyűröm magamban a pánikot, higgadtnak kell maradnom.
– Próbálj pihenni, jó?
– Itt maradsz?
– Igen.
Nem tudok aludni, őt figyelem. Még egy apró jel, és már tuszkolom is az autóba, de egy-két óra elteltével észrevehetően nyugodtabban fekszik, ahogy érzem, a láza is lejjebb ment, így én is merek szundítani egy kicsit.
Reggel sokkal jobban van, és csak azért nem megy dolgozni, mert addig győzködöm, amíg úgyis elkésne. Betelepedik az ágyba a laptopjával, én pedig a nappaliban próbálok haladni a saját munkámmal, de újra és újra bemegyek a hálóba valami átlátszó ürüggyel.
– Nem szaladok el és rosszul sem leszek, felesleges ennyiszer rám nézned.
– Örülök, hogy jobban vagy.
– Holnapra kutya bajom sem lesz – jelenti ki határozottan, én meg elmosolyodom, és magára hagyom.
Nem szóltam semmit arról, amiket éjjel mondott, mert fogalmam sincs, lenne-e értelme. Furcsa rádöbbenni újra és újra, hogy Lucas magabiztossága mögött mennyi kétség lapul. Magamban tartom a vallomását, de nem felejtem el. Most már hiába tagadja, hogy szeret, mert tudom a titkát…

Előző

Következő