Vékony jég 22. fejezet - Hajnalösvény

dec. 24	Vékony jég 22. fejezet
	Írta Ariana

22.
március eleje

– Csak este jövök, konditermezek.
Lucas felnéz rám a reggelijéből, aztán eltolja maga elől a tányért, és felkel. Most vagy nem éhes, vagy berágott rám, mert szinte az egészet meghagyta.
– Stephennel?
– Igen.
– Értem.
Van valami ebben az egy szóban, valami fagyos erő, azonnal magyarázkodni kezdek, pedig nincs miért. Nem követtem el semmit…
– Csak edzünk, tényleg.
– Nem kérlek számon, ha mégsem – közli halkan, a szavaitól bennem reked a maradék mentség.
– Tessék? – kérdezem döbbenten. Lucas hátat fordít nekem, pakolászni kezd, én meg állok ostobán, és nem fogom fel, mi ütött belé.
– Értsd úgy, ahogy hangzott.
– Nem akartalak megcsalni.
– Nem vagyunk együtt, nem megcsalás.
Megzuhanok. Az elkeseredettséggel egy időben a harag is fellángol bennem, aztán eszembe jut, hogy számíthattam volna erre. Sejtettem, hogy megpróbál majd elmarni magától, bár végtelen ostobaságnak tartom.
– Akkor majd meglátom – felelem élesen, mire visszafordul felém. Kiesik a szerepéből, nem várt tőlem közömbös reakciót, egyetlen pillanatra megrándul az arca, és ez pont eléggé elárulja. Aztán villámgyorsan visszavált.
– Ma visszakapcsolják az áramot, úgyhogy otthon alszom.
– Átmenjek?
– Ha nincs jobb dolgod.
Azóta folyik ez a furcsa játék, mióta hétfőn visszajött. Teljesen bezárkózott, és hiába faggatom, félszavas válaszokat ad vagy kitér. Nálam sem akart aludni, csak itt hagyott valamit, és be kellett ugrania érte.
– Megyek.
Elkapom a karját, amikor elhalad mellettem, és legalább egy csókot kiharcolok. Szinte rögtön elhúzódik, én pedig csalódottan engedem el. Ki kell találnom valamit estig, hogy kibillentsem magunkat ebből a hangulatból.
Kész élmény így dolgozni, hogy egész nap Lucason jár az eszem, munka után meg Stephennel találkozom, ami alapból feszültté tesz. Nem is bírok koncentrálni rá, folyamatosan elterelődik a figyelmem, míg végül megunja, és szóvá teszi.
– Értékelném, ha legalább úgy tennél, mint akit érdekel.
– Ne haragudj!
– A te céged, és ez fontos döntés.
– Azért bíztam rád, hogy ne nekem kelljen ilyesmivel foglalkoznom.
– De most kikérem a tanácsodat.
Nem értek hozzá. Ahogy korábban többször is rávilágítottak, magához az üzleti részéhez egyáltalán nem konyítok, egyedül ahhoz van érzékem, hogy mibe fektessek vagy kire bízzam a vezetést. Amikor én próbáltam irányítani, egy év alatt becsődöltem.
– Ha azt mondom, tegyél belátásod szerint? – próbálkozom, Stephen meg felsóhajt.
– Nem vagy túl nagy segítség.
– Pontosan tudod, hogy többre mész velem, ha inkább nem szólok bele.
– És ha rosszul döntök?
– Akkor kereshetsz új állást – vigyorodom el, Stephen viszont komoly marad, úgyhogy visszaveszek. – Legfeljebb elkönyvelünk némi veszteséget.
– Némi?! – háborodik fel, aztán nyugalmat erőltet magára. – Na, jó, akkor rám bíztad, egy szavad sem lehet.
– Eddig sem volt, pedig akadt pár veszélyes manővered. Ez miben különbözik?
Megvonja a vállát.
– Igazából semmiben.
– Akkor meg csináld!
– Rendben – feleli megkönnyebbülve, pedig nem értem, egyáltalán minek kér engedélyt. Szabad kezet adtam neki, és ő is tudja, hogy komolyan gondoltam.
Hirtelen döbbenek rá a csendre. Annyira elkalandoztam, hogy fel sem tűnt, hogy nem beszél tovább hozzám. Kérdőn pillantok rá, de ő csak mered maga elé.
– Mi a baj?
– Üzletről kell beszélnem ahhoz, hogy egyáltalán legyen mondanivalónk egymásnak – feleli szomorúan, én meg ijedten kezdek habogni.
– Ez nem igaz, tudunk másról is…
– Miről, az időjárásról? – vág közbe gúnyosan, mire rajtakapottan hallgatok el. Engem is zavar ez a távolságtartás közöttünk, de fogalmam sincs, hogy tudnánk úgy átlépni, hogy egyikünk se sérüljön. Az elmúlt pár napban egészen jól bevált a taktika, hogy kerülünk minden érzékeny témát, de úgy tűnik, ennek vége.
– Meghívlak egy sörre edzés után.
– Jó – egyezik bele. Csak arról nincs halvány fogalmam sem, innen hogyan tovább.
A legközelebbi presszó eldugott sarkában ülünk le. Kényelmes, nincs sok ember, mégsem vagyunk kettesben. Körülbelül eddig terjed a tudományom, mert utána megint némán ücsörgünk.
– Na, pont ezt mondtam – töri meg végül Stephen a csendet, én meg kénytelen vagyok igazat adni neki.
– Miről szeretnél…
– Együtt vagytok? – szegezi nekem hirtelen a kérdést. Megpróbálok kitérő választ adni.
– Jó, ne az időjárásról, de a magánéletet inkább hanyagoljuk.
– Nincs értelme kerülgetni a forró kását – válaszolja türelmetlenül. – Szóval?
– Ha engem kérdezel, igen.
– És ha őt?
Ebbe csúnyán belesétáltam, pedig én magam állítottam a csapdát.
– Számít ez? Én egyértelműen a páromnak tartom. A maga módján szerintem ő is – jelentem ki. Stephen elgondolkodva bólogat, de nem néz rám, a poharába bámul.
– Akkor jól megvagytok?
– Többé-kevésbé.
– Boldog vagy? – pillant rám. Nem tudom megfejteni a tekintetét. Szomorúnak tűnik, mégis gyanakszom, nem hinném, hogy feladta.
– Ha velem marad, igen.
– És ha nem?
– Abba bele sem akarok gondolni.
Elmosolyodik.
– Ez ismerős gondolat – motyogja a sörébe, engem meg kiráz a hideg. Értem a célzást, és legszívesebben figyelmen kívül hagynám, de nem megoldás. Elég a menekülésből, nem akarok sodródni tovább.
– Te hogy vagy?
– Vacakul – vonja meg a vállát. – Hiányzol.
Nem, tényleg nem bír elfelejteni. Látom a pillantásából, az erőfeszítésből, hogy ne érjen hozzám. És sajnálom, elmondhatatlanul, mert ha Lucas el is hagy, nem fogom vele újra kezdeni. Nem tudnám megadni neki azt, amire igazán vágyik.
– Te is nekem. – Reménykedve néz rám ismét, és gyűlölöm, hogy nekem ezt a reményt porba kell tipornom. – Hiányzik a barátságunk.
Az arcán tisztán tükröződik, hogy nem ezt várta, nem ezt szerette volna hallani. Elfordul, témát vált. Nem bírja elfogadni, amit valahol mélyen megértek, csak épp nem tudok vele mit kezdeni…

Nem maradok sokáig, mégis amikor Lucashoz érek, úgy érzem, neheztel. Talán azt hiszi, tényleg komolyan vettem a szavait, és nem csak a konditeremben izzadtam…
– Milyen napod volt? – próbálkozom, de mindössze megvonja a vállát. Hát ez nem nyert… – Mi a baj?
– Semmi.
Végigsimítok a karján, és megcsókolom, bár egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán el fog lökni. Nem teszi, de amikor elengedem, visszaránt, durván tapad a számra, a keze a pólóm alá furakszik, végigkaparja a hasamat.
– Mi ez a hevesség?
– Dugni akarok.
– Előbb lemosdanék.
– Így is jó vagy.
– Két perc – kérem, de nagyon nem tetszik neki. Nem szeretek a konditeremben zuhanyozni, ha nem muszáj, pedig lenne rá lehetőség. Most viszont azt kívánom, bár ne kellene ezzel húzni az időt.
Csak egy alsót húzok, valószínűleg azt is feleslegesen. Lucas azonnal az ajkamra mar, szenvedélyes és vad, én azonban fázni kezdek a gondolattól, hogy hova vezet ez a tempó.
– Lucas…
Teszek egy kísérletet rá, hogy kicsit visszavegyek, de Lucas nem hagyja.
– Nem érdekel.
– Tudni szeretném, mi a bajod.
– Nem lelkizni akarok – sóhajtja a nyakamba, nálam viszont elszakad a cérna. Eltolom magamtól.
– Nem érezlek az érintéseidben. Mintha egy idegennel készülnék ágyba bújni – mondom zavartan, mire ingerülten felszusszan.
– Mintha nem csináltunk volna még ilyet.
– De most más. Valami nem jó. Furcsa vagy este óta…
Távolabb lép, láthatóan a háta közepére sem kívánja a beszélgetést.
– Túl komolyan veszel, én meg csak szexet akarok. Nem kapcsolatot, te meg arra vágysz. Eleinte imponált, hogy ugyanolyan figyelemmel veszel körül, mint régen, de már terhes.
Elakad a lélegzetem. Hideg és számító, abszolút összezavar. Fájnak a szavai, nem bírom elhinni, hogy komolyan gondolja.
– Lucas…
– Befejezhetnénk a beszélgetést? Nem ezért vagy itt – szól rám, és újra hozzám simul, a keze már az alsómban van.
– Mit szeretnél?
– Felejtést. Ennyit akarok tőled. Beéred vele?
Nem szédít, nem hazudik, az arcomba vágja az igazát, és hol gyűlölöm, hol tisztelem ezért. Ismerem a valódi érzéseit, rohadt nagy erő kellhet hozzá, hogy megpróbáljon elküldeni. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy hazudik, mégis belemegyek a játékba. Szeretném rávezetni, hogy ostobaságot csinál, mert hiába mondanám csak úgy, nem győzném meg.
– Ha erre vágysz, igen.
– Erre. Szóval vagy megkapom, vagy keresek valaki mást.
Ettől elszáll az agyam. Pár pillanatig vörös köd telepszik az elmémre, ami pont elegendő arra, hogy durván megragadjam a karját, és az ágyra lökjem. Látom az arcán, hogy nem számított erre, megriad, engem viszont nem érdekel. Vér serken ki az ajkából, ahogy megharapom, de átragad rá is a vadság, nem tudja letagadni a vágyait. Lerángatom róla a ruhát, fölé mászok, a meztelen testünk összeér, nyöszörög, ahogy hozzádörgölőzöm. Lefogom a kezét, és élvezi, én azonban megijedek attól, hogy képes lennék bántani. A nyakára hajolok, szívom a bőrét, közben kitapogatom a szíjat.
– Mi a bánatot művelsz?!
Túl későn kapcsol, hiába rángatja a kezét. Azt mondta, ki tud szabadulni, de vagy túl ideges hozzá, vagy túl optimista volt. Mindenesetre ez most kapóra jön. Zihálva húzódom arrébb, elkapom a lábát, amivel megpróbál lelökni az ágyról.
– Engedj el! Ez nem úgy működik, hogy kérdés nélkül kikötözöl!
– Szuper, legalább kvittek vagyunk. Te is hülyeséget csinálsz, meg én is – felelem flegmán. Felcsigáz, hogy dühös és tehetetlen, de igyekszem lehiggadni, mert jelenleg nem a szex az első.
– Mi van?
– Most beszélgetni fogunk, cicám, mert úgy látom, máshogy nem tudlak rávenni.
– Matt, ne szórakozz már! – rivall rám az első döbbenet után, de nem hat meg. Végigsimítok a combján, és ő követi a tekintetével a mozdulatomat. Nagyon be van indulva, nem csodálom, hogy épp a pokolba kíván, amiért abbahagytam. Ami az illeti, én is szívesen a matracba döngölném…
– Miért akarsz ellökni? – kérdezek rá mégis arra, ami igazán érdekel. Lehunyja a szemét, és mélyeket lélegzik. Nagyon felbosszanthattam, ha még csak nem is üvölt velem, de amikor végre ismét rám néz, már normális hangnemben szól hozzám.
– Komolyan így fogunk beszélgetni? – kérdezi vigyorogva, én meg bólintok. – Perverz vagy.
– Másképp nem engedsz közel.
– Jöhetsz még – neveti, aztán elkomorul. – Ez így nem vicces, Matt. Kiszolgáltatott vagyok.
– Akkor válaszolj!
Felsóhajt, és a párnába nyomja a tarkóját.
– Már mondtam – magyarázza a plafont bámulva. – Te arra vágysz, hogy újra együtt legyünk, én meg nem. Szemétség lenne, ha hülyítenélek.
– Ezt nem veszem be – rázom meg a fejem. Ismét rám néz, a szemembe, és nem mond igazat, engem pedig elképeszt a hidegvér, amivel ezt teszi.
– Sajnálom, de részemről már nem ugyanaz, mint rég.
– Miért hazudsz?
– Ez az igazság. Attól, hogy nem akarod elhinni…
– Jó, fejezd be, kár az erőfeszítésért – szakítom félbe. Elfogyott a türelmem, nincs kedvem tovább hallgatni ezt. – Tudom, hogy nem akarsz kidobni. Te magad mondtad.
– Én? Mikor? Nem emlékszem, hogy…
– Amikor lázas voltál – árulom el, Lucas pedig döbbenten némul el. Most érzem igazán, hogy megérte elhallgatni előle.
– Tessék? Miket…
– Azt hajtogattad, hogy szeretsz, és nem akarsz elmenni, de muszáj.
– Félrebeszéltem.
– Lucas!
Tisztán látszik, hogy ezen a ponton végleg elveszíti ezt a lehetetlen a játékot, és ezt ő is tudja.
– Jó, nyertél – adja meg magát. – Alapból szar ötlet volt, csak… Már így is ragaszkodsz, nem érdemled meg, hogy még jobban szenvedj, ha mennem kell. Én is érzem, hogy ez így tökéletes, kellesz, és majd megzavarodok…
Ebből már árad az őszinteség, megnyugszom tőle. Lehet, hogy a módszerem minimum megkérdőjelezhető, de lefogadom, hogy máskülönben képtelen lettem volna rávenni egy ilyen vallomásra.
– És ha megnehezíted mindkettőnk dolgát, attól hogyan lesz jobb? Te ennél józanabb vagy – világítok rá, mire felsóhajt.
– Kicsit… kikészültem.
Mondhatnám, hogy gyenge mentség, de nem teszem.
– Értem a kifacsart logikát mögötte, de ezt ne – kérem komolyan. Lucas bólint, hogy tudomásul vette, de nem csak ennyit szeretnék elérni. – Legalább annyi időt akarok, amennyit lehet. A többit majd megbeszéljük később. Kérlek, tudod, hogy igazam van.
– Tudom. Sajnálom…
Megcsókolom. Eredetileg gyengéd érintésnek szánom, de hamar belemelegedünk, megtámaszkodok mellette, a kezem kettőnk közé siklik.
– Mit csinálsz? – súgja elfúló hangon, én meg játékosan elvigyorodom, és lejjebb csúszok a testén.
– Olyan jól festesz kikötözve.
– Eléggé kiestem a hangu…
Nem bírja végigmondani, hátraejti a fejét, és nyögve tűri a kényeztetést.
– Matt?
– Hm? – reagálok, de közben a szám körülötte van, megvonaglik.
– Ó, te jó ég… – Lehunyja egy pillanatra a szemét. – Úgy, mint az előbb. Mármint… a beszélgetés előtt…
– Már nem menne.
– Megpróbálhatnád. – Megrázom a fejem, mire csalódottan felmorran. – Akkor engedj el! A szeretkezéshez nem kell lánc.
Megteszem, de abban a pillanatban, ahogy kiszabadul, ellök magától, majdnem leesek az ágyról. Döbbenten pislogok rá, amikor felkel, és az ajtó felé mutat.
– És most menj innen!
– Hogyan? De azt mondtad…
– Amit hallani akartál – vágja rá, míg én megszólalni sem bírok. – Öltözz és húzz innen!
Elönt a düh. Két lépéssel áthidalom a köztünk lévő távolságot, és még épp elkapom az elégedettséget a szemében, mielőtt arccal a falhoz préselem.
– Csak fel akarsz húzni, igaz? – súgom a tarkójára, majd a bőrébe harapok. Fojtottan felnyög, aztán halkan felnevet.
– Kibaszottul szexi vagy így, nem bírtam legyőzni a kísértést…
Tompán szuszog, ahogy lassan elmerülök benne.
– Még mindig nem értem ezt a fétised.
– Csak fogd be, és mozogj!
Megteszem. Néha nem vagyok képes megfejteni Lucast. Az esetek kilencven százalékában józan és logikus, a többiben önmaga ellentéte. Ijesztő és csábító egyszerre…

– Azt mondtad, nincs kedved jönni.
– Meggondoltam magam.
Nem vártam, hogy Stephen felbukkan, különben nem hozom magammal Lucast. Nem mintha komolyan félnék attól, hogy nem bírnak kulturáltan meglenni egymás közelében, de nem tépkedném feleslegesen Stephen sebeit. Lucas van annyira jó fej, hogy távolabb húzódik, és nincs egész este rám tapadva, attól még frusztrál a helyzet.
– Nyugi, nem ölik meg egymást – mondja Craig nevetve, amikor kettesben maradunk. Lucas a pulthoz ment, Stephen meg talán táncol. Mindenesetre én nem oldódom fel, pedig elég sokat ittam hozzá.
– Nem így terveztem.
– Ne idegesítsd már magad mindenen!
Nem lesz igaza, ezúttal mégis lett volna okom tartani attól, hogy összebalhéznak. Pont elkapom, ahogy vitatkoznak, bár fogalmam sincs, min. Déjà vu érzésem van, épp csak a végkimenetele más. Nem tudom, mit vág hozzá Lucas, de a következő pillanatban Stephen határozottan dühös. Az a szerencse, hogy seperc alatt odaérek, és elkapom, átölelem a mellkasát.
– Hazaviszlek, túl sokat ittál – jelentem ki ellentmondást nem tűrve. Stephen lerázza magáról a kezemet, de nem kezd vitatkozni, hanem elindul az asztalunk felé, felkapja a kabátját. Sóhajtva fordulok Lucashoz. A tekintete dacos, és amikor közelebb lépek hozzá, nemet int a fejével. – Később találkozunk, jó? Sietek.
Nem felel semmit, csak otthagy, én meg igyekszem higgadt maradni. Na, ez végképp nem hiányzott. Mindenesetre bízok abban, hogy kettejük közül ő a józanabb.
Stephen nem szól hozzám, haragosan mered maga elé. Igazából nincs olyan állapotban, hogy nagyon igényelné a pesztrálásom, de beszélni szerettem volna vele.
– Mi volt ez a jelenet?
– Ez ránk tartozik.
– Stephen…
– Majd ő elárulja, ha akarja.
Feladom, úgysem szedem ki belőle. Talán Lucas közlékenyebb lesz, vele általában lehet beszélni, ha nem makacsolja meg magát. A telefonom viszont csipogva jelzi az üzenetet, amiből nyilvánvalóvá válik, hogy zűrös estém lesz.
„Várjalak, vagy mára Stephen lett az esti programod?”
„Csak hazaviszem.” – írom vissza sietve.
– Benned nem bízik, vagy bennem? – gúnyolódik Stephen, de nem veszem fel. Valahol rémesen imponál, hogy Lucas féltékeny, de ezt a világ minden kincséért sem árulnám el neki.
– Gyere be egy kicsit!
– Lucas vár.
– Kibírja még pár percig – mondja Stephen, én meg megadom magam. Leveszem a cipőmet, és beljebb megyek. Stephen elheveredik az ágyon, maga mellé int.
– Mire készülsz? – kérdezem gyanakodva.
– Maradj itt, amíg elalszom.
Teljesíthető kérés, nincs okom ellenkezni. Ledőlök mellé, viszonylag tisztes távolságban, és bámulom a plafont. Régen csináltunk már ilyet, még azelőtt, hogy sutba vágtuk volna a józan eszünkkel együtt a barátságunkat is. Pedig így olyan békés…
– Kérdezhetek valamit, amit évek óta szeretnék? – szólalok meg, mire Stephen érdeklődve fordul felém.
– Na, ne kímélj!
– Emlékszel Maxre?
– Nem ugrik be – rázza meg a fejét némi gondolkodás után. Igazából azt sem tudom, hogyan jutott eszembe, hirtelen jött a kíváncsiság. Pontosítok.
– Az elsőm.
– A pincér srác a Goldenből? – kapcsol Stephen, én pedig bólintok. Oda még kölyökkorunkban jártunk, egy elit klub volt, ahol pénzért bármit megkaphattál, bármennyire meredek volt is a kérés. Vagy bárkit. Akadt néhány kivétel, ilyen volt az a srác is, aki megtetszett nekem. Csakhogy ő pincér volt, és nem kurva.
– Aha. Lefizetted, ugye?
– Számít ez? – próbál kitérni a válasz elől. Valószínűleg attól tart, hogy megharagszom, pedig évekkel ezelőtt volt, csak az igazat szeretném tudni.
– Szóval igen – sóhajtok fel. – Csodálkoztam is, hogy ő közeledett hozzám, miközben mindig mindenkit elhajtott. És mennyit értem?
Stephen megvonja a vállát, de végül válaszol.
– Háromhavi fizetését ajánlottam, és visszautasított… az évesnél meggyőztem.
– Teljesen zakkant vagy.
– Untam, hogy egy szüzet pátyolgatok – feleli flegmán, pedig tudom, hogy ennél több van a háttérben. – És nagyon tetszett neked.
– Hogyhogy nem te akartál megrontani? – faggatom vigyorogva, mire felnevet.
– Dehogynem akartalak – vallja be. – Majd megvesztem, hogy megfektesselek.
– Akkor?
Elkomorodik, és sokáig csendben van, már lemondok arról, hogy érdemi választ kapok.
– Nem akartam, hogy egy legyél a sok közül. Magam mellett akartalak tartani. Szerettem, hogy szeretetre vágysz, és nem érdekel, mennyire elcseszett vagyok. Nem ért meg egy menetet, hogy elveszítselek.
Elmosolyodom a vallomásán.
– Pedig akkor lett volna esélyed.
– Tudom. Azt hiszem, ettől ijedtem meg – ismeri el, és elszomorít a hangjában csengő megbánás. – Amikor rájöttem, hogy mi van, már mindegy volt.
Fölém hajol, egyik kezével megtámaszkodik mellettem, és kitartóan kutatja a tekintetemet. Elfordítom a fejem, amikor a számhoz akar érni.
– Csak egy csók, Matty…
Óvatosan csókol, a régi időket érzem benne, semmi szexuális felhangja nincs. Eszembe jut, én hányszor kértem ezt tőle, ha összecsaptak a fejem fölött a hullámok. Amikor elenged, teszek egy kísérletet rá, hogy felkeljek, de mohón szorítja újra az enyémre az ajkát. Eltolom magamtól.
– Ezt már ne!
Felsóhajt, puszit nyom az arcomra és visszafekszik mellém. Nézzük egymást csendben, aztán lehunyja a szemét.
– Matty?
– Hm?
– Nem leszel itt, amikor felébredek, ugye?
Nem szólok semmit, úgyis tudja a választ.

– Sokáig voltál. Eddig tartott hazakísérni? Vagy ágyba is dugtad?
Meglep a kirohanása. Arra számítottam, hogy neheztelni fog, arra viszont nem, hogy kérdőre von. Annyira dühös, hogy megtorpanásra késztet az arckifejezése.
– Beszélgettünk.
– Tehát semmi nem történt?
Talán el kellene hallgatnom, de nem vagyok képes a szemébe hazudni.
– Egy csók.
– Hát ez csodálatos. Én meg itt várok rád, mint valami hülye – nevet fel keserűen. Közelebb lépek, átölelem.
– Nem akartalak megbántani. Sajnálom.
– Akkor miért? – kérdezi, és kilép a karjaimból. Állok némán, próbálom megfogalmazni, hogy ő is értse, bár nem vagyok biztos benne, hogy bármilyen magyarázat elegendő. Akkor, abban a helyzetben úgy éreztem, engednem kell, most viszont tudom, hogy hibáztam.
– Mert nem akart semmit az a csók.
– Ezt hogy érted?
– Régen sokat csináltunk ilyet. Csak megnyugvás, vigasz, ha valami baj volt – felelem, Lucas pedig nem érti, talán olcsó mentegetőzésnek tartja, mégis elgondolkodik rajta.
– De most te vagy a baja, ezt felfogtad?
– Igen.
– Tudod, rosszulesett, hogy őt választottad helyettem.
Megrettenek. Valahogy eszembe sem jutott, hogy így fogja majd fel, amit csináltam.
– Nem választottam őt. Csak te vagy az értelmesebb.
Lucasnál itt szakad el a cérna.
– Szóval ő arra vágyik, hogy megcsókold, megkapja. Bezzeg az én vágyaim túl meredekek neked.
– Ez azért nem igaz – tiltakozom rögtön, és meg akarom érinteni, de elhátrál.
– Hozzám ne érj! Az előbb még őt csókoltad.
Nagyon megbánthattam, ha a közelségemet se tűri. Fogalmam sincs, hogyan hozhatnám helyre, de megőrülök a tudattól, hogy fájdalmat okoztam neki. Megpróbálom inkább tisztázni, mi történt közöttük.
– Mit mondtál neki, hogy így felhúztad? Nem árulta el.
– Hogy feleslegesen pattog, úgyis velem töltöd az éjszakát.
Ledöbbenek. Egész este úgy viselkedett, mintha átérezte volna Stephen helyzetét, nem értem, mi késztette erre.
– És ezt miért kellett? Mivel érdemelte ki?
– Azt mondta, előbb-utóbb úgyis rám unsz… – sóhajtja, én meg elfojtok egy mosolyt. Ilyesmin teljesen felesleges aggódnia.
– Lucas…
– Tudom, hogy nem szabadott volna belemennem a játékába.
– Érthető, hogy felbosszantott – felelem, és ezúttal nem hátrál el tőlem, amikor megérintem, már lehiggadt. – Itt maradhatok?
– Igen. Elmegyek zuhanyozni, velem jössz?
Nem várja meg a válaszomat. Bármennyire kiábrándult, nem lök el, amikor hátulról hozzásimulok, és a nyakába csókolok. A helyére teszi a zuhanyfejet, és megfordul az ölelésemben.
– Mit szeretnél?
Nem mondja ki, tudom abból, ahogy lefelé pillant. Letérdelek elé, ő pedig a falnak támaszkodik, a szájába harap, amikor rögtön a lényegre térek. Semmi lassúság vagy fokozatosság, az ujjaimat is azonnal belényomom, hangosan nyögve engedi, hogy rövid idő alatt söpörjek ki mindent a fejéből.
– Sok lesz – szól rám, és eltolja a fejem. Mire felegyenesedek, megfordul, én pedig a csípőjére fogok, és egy határozott mozdulattal elveszek a testében. A mozgásom lassú és mély, a körmeim fájdalmasan mélyednek a bőrébe. Szeretem, amikor kiereszti a hangját, mert nem mindig teszi meg. Eltolom a kezét, amikor magához akar nyúlni, húzni akarom, még úgyis messze vagyok.
– Legalább gyorsíts – kéri.
Szinte szűköl, amikor elkapja az extázis, tartanom kell, annyira elhagyja magát. Zihálva támasztja a csempének a homlokát.
– Folytasd!
Már csak eltűri a mozgásom, de úgyis hiába ajánlanám, hogy fejezze be kézzel. Igaza van, a szexhez való hozzáállása sokszor érthetetlen, és a vágyai teljesíthetetlenek számomra. Legtöbbször.
Fogalmam sincs, mi üt belém, Lucas is meglepődik, amikor kihúzódom belőle, és a karját elkapva úgy, ahogy van, csurom vizesen a hálóba húzom, majd hasra lököm az ágyon.
– Mire…
Újra belényomulok, keményebben kefélem, mint eddig bármikor. Bízom benne, hogy leállít, ha túlzásba esnék.
– Matt, ez sok… – nyöszörgi elfúló hangon.
– Nem ezt akarod?
Elbizonytalanodom, de aztán elakad a lélegzete, megtámaszkodik a kezével, és erősen hátravágja a csípőjét, én pedig tudom, hogy újra elkapta az érzés.
– Abbahagyjam? – lihegem a fülébe a biztonság kedvéért.
– Ne merd!
Egész testében remegve élvez el, ezúttal magával ránt engem is. Aztán teljesen elernyed, csak akkor nyikkan meg, amikor kihúzódom.
– Bassza meg… – szalad ki a számon.
– Nyugi!
Zsebkendőért nyúlok, letörlöm magamról az ondót és a vért, aztán Lucas mellé ülök, és tétován végighúzom a kezem a hátán. Lassan lélegzik, de az érintésre rám néz.
– Mit csináljak?
– Ne pánikolj, nincs baj.
Nem az első eset vele, mégis minden alkalommal frászt kapok.
– Menj és mosdj meg, utána kérek egy kis időt egyedül. Addig húzd át az ágyat, kérlek.
Teljesítem a kérését, amikor pedig ő is végez, bebújik mellém, megcsókol.
– Tetszett.
Mindössze ennyit mond, aztán átölel, és rövidesen el is alszik.
Reggel a simogatására ébredek.
– Mennem kell. Maradj nyugodtan, aludj, csak nem akartam szó nélkül lelépni.
Már tegnap haza akart utazni, de az édesanyja a lelkére kötötte, hogy eressze ki egy kicsit a gőzt. Megértem, iszonyat feszült…
– Kedden jössz? – motyogom félálomban.
– Szerdán.
– Hiányozni fogsz.
– Te is nekem – súgja, és ad egy puszit az arcomra. – A tegnap a csók miatt volt, ugye?
– Korán van még a komoly beszélgetésekhez – ásítom, de mindketten tudjuk, hogy csupán terelek.
– Amúgy is megbocsátottam volna.
– Köszönöm.
Hátrafordulok, hogy megcsókolhassam, és csalódottan engedem el, amikor indulni akar. Megint napok fognak eltelni nélküle…

Előző

Következő