Vékony jég 23. fejezet - Hajnalösvény

dec. 24	Vékony jég 23. fejezet
	Írta Ariana

23.

Az egész hétvégém nyugodtan telik. Megpróbálom Stephent elhívni edzésre, de leráz. Nem lep meg, sejtettem, hogy egyedül akar lenni. Ha a helyébe képzelem magam, megértem a viselkedését. Én a barátságunkat szeretném helyreállítani, és valahol ő is szeretné visszakapni a régi időket, közben pedig eleped azért, hogy több legyen…
Lucas miatt szintén furdal a lelkiismeretem. Bánt, hogy azt hitte, nem őt választottam. Mindketten fontosak nekem, egyikük nélkül sem érzem magam egésznek, és talán a legjobb az lenne, ha nemcsak bíznék abban, hogy tudja, hanem elmondanám neki. Választani? Nehezebb lenne, mint azt képzelné…
Igaza van, kompenzáltam a csók miatt, ráadásul bosszant, hogy túlmentem a határon, miközben tisztában voltam vele, hogy engedni fogja. Vágyik az ilyesfajta élvezetre, de közben rám bízza, hogy meghúzzam a féket, és én nem tettem…
Hétfőn már hiányzik, és bár felhívni nem merem, üzenetben megkérdezem, jól van-e. Morcos válasz érkezik, miszerint megint túlgondolkodom. Ezen mosolyognom kell, de legalább egész nap írogatunk egymásnak, ez csökkenti a hiányát.
Kedden viszont nem reagál, hiába próbálkozom többször is, és minél több idő telik el, annál jobban aggódom. Sejtem, hogy rossz híreket kaphatott, de este szűkszavúan mindössze annyit ír, hogy majd megbeszéljük. Pocsékul alszom.
Szerda estére már gyomoridegem van. Hallom, hogy valaki bedugja a zárba a kulcsot, és tudom, hogy ezúttal nem Stephen az. Lucas falfehér, a mosolya is fakó, én pedig félve faggatom.
– Mi történt?
Ledobja a táskáját az ajtó mellé, és leveszi a cipőjét.
– Utálom az orvosokat.
– Mit mondtak?
Nem felel azonnal, maga elé réved, mielőtt nagy levegőt venne.
– Végstádium. – Beleremeg a szóba, lehunyja a szemét. Szörnyű lehet kimondani, már attól szenved, hogy beszélnie kell róla. – Napok, esetleg hetek…
– Sajnálom.
– Már csak fájdalomcsillapítót kap, kezelést nem. Az orvosok lemondtak róla.
Átölelem, a hátát simogatom, apró puszit adok az arcára. Fogalmam sincs, hogyan segíthetnék neki túljutni ezen, pedig bármit megtennék, hogy enyhítsem a fájdalmát.
– Mellette szeretnék lenni – suttogja. – Nem akarom, hogy a húgaimnak kelljen őt megtalálni, és állandó ápolásra szorul. Nem akarom, hogy egy nyüves kórteremben haldokoljon…
Belesóhajt a nyakamba, én viszont dermedten állok. Tudom, mit szeretne, csak ez teljesen ellentétes azzal, amit én.
– Akkor miért nem mész? – kérdezem mégis kiszáradt torokkal, pedig ismerem a választ.
– Pénz.
– Azt adok.
Szorosabban bújik hozzám, aztán elszakad tőlem, a szemembe néz.
– Felfogtad, hogy lehet, hogy soha többé nem látsz?
Persze, rettegek ettől a lehetőségtől. Legszívesebben önző lennék, de annál jobban szeretem őt, és tudom, mennyit jelent ez neki.
– Igen – bólintok keserűen, aztán hirtelen jön az ötlet, ami reményt ad. – Épp ezért van egy feltételem: vissza kell jönnöd.
– Matt…
Összezavartam. Az arca értetlen, még én sem gondoltam át, de nem merem így elengedni. Akkor sem, ha tényleg önző vagyok.
– Nem azt mondom, hogy velem kell maradnod, hanem hogy akarok egy esélyt arra, hogy együtt találjuk ki, mi legyen kettőnkkel – magyarázom idegesen, mert félek attól, hogy nemmel felel, bár tisztában vagyok vele, hogy ő is velem akar lenni. – Meg tudod ezt nekem ígérni? Hogy nem egyedül döntesz? – Szólásra nyitja a száját, de megelőzöm. – Mindössze ennyit kérek.
– Jó – egyezik bele. – És honnan tudod, hogy betartom?
Óvatosan elmosolyodom, és kinyúlok, hogy megsimogassam az arcát.
– Mert szavahihető embernek ismerlek.
– És ha most mégis hazudok?
– Gyere vissza, akár így, akár úgy – kérem. Felsóhajt, megrázza a fejét, lehanyatlik a kezem. Nem bírom ki, ha elutasít.
– Ne várj rám! Nem akarlak lekötni így, túl bizonytalan… – győzköd, de ha csak ennyi a probléma, ez engem nem tántorít el.
– Várni fogok, amíg azt mondod, hogy ne.
– Matt…
– Ígérd meg!
Kerüli a tekintetemet. Figyelem az arcát, látom rajta, hogy viaskodik, és nem, nem értem, mi ebben a nehéz döntés. Óráknak érzem azt az időt, amíg csendben van, aztán végre gyengén elmosolyodik.
– Ígérem.
Megcsókolom. Remélem, hogy nem csak újabb terhet tettem a nyakába.

Segítek pakolni, és igyekszem nem mutatni, mennyire nem akaródzik elengednem őt, pedig belül remegek. Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy összerezzenek, amikor Lucas megérinti a karomat.
– Tartsunk egy kis szünetet.
Az ágyra húz, hozzám bújik. Megint önző vagyok, mert a saját félelmeim kötnek le, pedig tudom, hogy Lucas több okból is kiborult. Tele van fájdalommal és kétségekkel, mert amellett, hogy elveszíti az édesanyját, neki kell felelősséget vállalnia a húgaiért, és mindent itt hagyni, amit az elmúlt években felépített. Nem nehezítenem kellene a helyzetét, hanem megkönnyíteni. Éreztetni vele, hogy bárhogyan is alakuljon, számíthat rám.
– Tényleg képes lennél csak úgy eltűnni az életemből?
Elakad a lélegzete, ijedten kapja fel a fejét és pillant rám. Nyilvánvalóan nem várta, hogy felhozom ezt most.
– Mondtam, hogy…
– Ha nem ígértetem meg veled, bemagyaráztad volna, hogy így a legjobb, ugye?
– Igen – ismeri be, és visszafekszik. Értem, hogy a maga módján engem próbál kímélni, hogy ne rántson magával a bizonytalanságba, de attól még dühít a dolog.
– Annyira nem leszünk messze, pár óra autóval. Ne legyél már hülye!
– Ne haragudj – sóhajtja. – Elég nagy a káosz, és a temetés után minden a nyakamba szakad majd. A lányok nevelése, új munka, fogalmam sincs, hogy alakul. Nem akarlak hamis illúziókba ringatni. Nem tudom, hogy lesz rád időm.
– Megoldjuk.
– Nem fogom számon kérni, mit művelsz – motyogja maga elé, én pedig megdermedek a szavaitól, és csak remélni merem, hogy én értem félre, mire akar kilyukadni. – Annyira ritkán találkoznánk, hogy…
– Nyitott kapcsolatot szeretnél? – vágok a szavába, és bár igyekszem leplezni, a hangom remeg a haragtól. A válasz még halkabban érkezik, süt belőle a bizonytalanság.
– Az lenne a legértelmesebb.
– Vár valaki?
Lucas felül, zavartan pislog, csodálkozva mered rám. Érződik, hogy nem számított arra, hogy ilyen következtetésre jutok.
– Tessék?
– Van otthon valakid?
– Hogy gondolhatsz ilyet?!
Nem akarok veszekedni vele. Eszemben sincs haraggal elválni, de nem hiheti azt, hogy mással fogom múlatni az időt, és az elképzelésbe is beleszédülök, hogy ő tegye.
– Akkor?
– Nem kötlek meg. Jobb lenne, ha…
– Nem – vágom rá, mire azonnal elnémul. Bólint, és még egyszer, utoljára rákérdez:
– Biztos vagy benne?
– Szeretlek.
Az első boldog mosolyt kapom, mióta visszajött.
– Én is.
Szeretkezünk. Az emlékeimbe vésem minden porcikáját, a vágytól terhes hangját, hogy el ne felejtsem, amíg újra nem érinthetem…

***

– Úgysem jön vissza.
Megcsókol. Először csak eltűröm, aztán elpattan bennem valami, legszívesebben mohón kapnék utána. Sóvárgok a kielégülés után, komoly erőfeszítésembe kerül, hogy elfordítsam a fejem. Érzi, hogy nyerésre áll, mert tovább duruzsol a fülembe.
– Nem érdemel meg téged.
– Nem – suttogom, mert a mondat az elevenembe talál. – Valaki jobbat érdemel.
Lefejtem magamról Stephen kezét, és ellépek tőle.
Nem hiszem el, hogy képes voltam egy pillanatra is elgyengülni. Lucas két és fél hónapja ment el, azóta egyszer találkoztunk, azt is csak futólag. Az édesanyja halálakor felhívott, de a temetés után pár nappal időt kért, és azóta sem keres. Ez volt két hete, és megőrjít a bizonytalanság. Addig legalább beszéltünk, de most teljesen felszívódott.
– Mi van?
– A nem az nemet jelent. A barátságomat tudom felajánlani, semmi mást. Rajtad múlik, hogy elfogadod-e.
– Matty…
– Vissza akarlak kapni barátként. Ha ezt nem vagy képes megérteni, akkor menj, és ne gyere vissza!
Dühösen fordít hátat, a mozdulattól a határozottságomat mintha elfújná a szél. Elveszetten bámulok utána, minden egyes távolodó lépésével úgy érzem, megszakad a szívem. Sosem voltam sírós alkat, mégis marják a szememet a könnyek, úgy kapok levegő után, mint egy fuldokló. Halk hang, Stephen mégis meghallja és megáll. Hátrapillant, aztán szomorúan elmosolyodik.
– Jaj, Matty… – sóhajtja. Visszajön, magához ölel, kapaszkodom belé. Igazából először próbálkozik, mióta Lucas eltűnt a képből. Annyira reméltem, hogy sikerült elérnem, hogy újra csak barátként gondoljon rám, de úgy tűnik, eddig bírta. Összetört az illúzió, és ez fáj.
– Nem akarlak elveszíteni.
– Adj egy kis időt, hogy beletörődjek – súgja a fülembe. Mindenki időt kér, én meg úgy érzem, kifutok belőle.
– Képes vagy rá?
– Eléggé szeretlek ahhoz, hogy megpróbáljam – válaszolja. Hinni szeretnék neki.
Ledönt az ágyra és mellém mászik, de nem ér hozzám.
– Hiányzik?
Nem számítottam erre a kérdésre. Nem is értem, miért akarja tudni.
– Nagyon.
– Mit szeretsz benne ennyire?
A hátára fordul, összefonja a kezét a tarkója alatt, és a plafont bámulja. Bambán pislogok rá, de makacsul kerüli a tekintetemet.
– Bekapcsolt a mazochizmusod?
– Érdekel.
– Nem tudom megmagyarázni – felelem őszintén. Meg lehet egyáltalán fogni a szerelmet? Nem hinném, vagy csak nekem nem sikerül. – Úgy szeretem, ahogy van. Nélküle minden annyira szürke…
– Hm.
– És te? Mit szeretsz bennem annyira?
Most én leptem meg őt. Sóhajt, továbbra sem néz rám, és csak nagy sokára szólal meg.
– Azt hiszem, valahogy ugyanígy tudnám megfogalmazni.
Nem beszélünk róla többet.

***

Amint meghallom a csengőhangot, hevesen kalapálni kezd a szívem. Három hete várom, hogy hívjon, megkönnyebbülök, hogy végre megtette. Izgatottan kapok a telefonom után.
– Szia!
– Szia! – szól bele Lucas. – Van nálam kulcs, de nem akartam rád törni. Otthon vagy?
– Igen.
– Akkor mindjárt ott leszek.
Szörnyen hosszúnak tűnik az a pár perc, míg meghallom végre az ajtó nyitódását. Nem tudhatom, hogyan döntött, szakítani akar, vagy folytatni, így várom és rettegek egyszerre.
Zavarba jön, amikor megcsókolom, pedig egy röpke érintés az egész. Távolságot tart, és én félek attól, hogy ez mit jelent.
– Hogy vagy?
– Jobban.
– A testvéreid? – faggatom tovább. Intek, hogy jöjjön beljebb. Leül a kanapéra, nem túl messze, de amikor közelebb húzódom, nem menekül.
– Egy picit már ők is.
Nem beszél tovább, mindent úgy kell kihúzni belőle, nekem viszont nehezemre esik feltenni a következő kérdést.
– Hogy döntöttél?
Felsóhajt és felém fordul, egyenesen a szemembe néz, a reakciómat lesi.
– Nem jövök vissza. Felmondtam a lakást is.
A válaszától összetörik bennem minden. Bámulok magam elé, cserbenhagynak a szavak, és amikor újra megtalálom a hangomat, hagyom, hogy a dühöm és csalódottságom utat törjön.
– Értem. Szóval kész tények elé állítasz az ígéreted ellenére?
Megrázza a fejét, vesz egy nagy levegőt, és megérinti a kezemet.
– Az ígéretem arra vonatkozott, hogy kettőnkről nem döntök egyedül – feleli, és a folytatástól bennem reked az összes felhozandó tiltakozás. – Szeretném, ha velem jönnél.
– Tessék? – suttogom döbbenten. Közelebb hajol, megsimogatja az arcomat, közben türelmesen vár, én viszont nem tudom, mit kellene mondanom. Nem számítottam rá, hogy ezt kéri tőlem.
– Komolyan.
– Nem lehet. Minden ideköt. Itt van a munkám, a barátaim. A családom sincs messze, nem mintha ez számítana…
– Válassz engem! – szakít félbe, és ezzel legyőzi az összes érvemet.
– Lucas…
A nyakamba csókol.
– Gyere velem! – suttogja a fülembe. – Arra kérlek, hogy gondold át a választ. Hagyok időt. Bárhogy is döntesz, ne táncolj vissza!
Hezitálok, pedig nincs miért, semmim nincs, ami többet érne nála. Megcsókol, elfújja a kétségeimet, kisöpör mindent az elmémből. Később gondolkodom, most élvezem, hogy itt van velem…

***

– Nagyon furcsa vagy.
Nem nézek rá, csak lassan az asztalra teszem a kulcsát, és várok. A torkomban dobog a szívem.
– Ez mit jelentsen?
Összeszedem a bátorságomat, és ránézek. Értetlenséggel vegyes rémülettel bámul vissza rám.
– Elmegyek.
– Hová?
– Nem akarom még megmondani.
– Ez most komoly? Matty…
Azóta nem láttam ennyire kétségbeesettnek, hogy kirakták otthonról, és bánt, hogy ezúttal miattam ilyen. Az elhatározásomat viszont nem ingatja meg.
– Már eldöntöttem. Csak törődj bele, kérlek. Ha egy kicsit is számítok, engedj el – kérem. Kitapogatja a mögötte lévő széket, és lehuppan rá, maga elé meredve. Nem mozdulok, kivárok. Többször lejátszottam magamban a szituációt, a könnyű elváláson át a komoly balhéig mindenre igyekeztem felkészülni.
Percek telnek el, mire végre felpillant és megszólal:
– Egyedül mész?
– Nem.
– Lucas?
Bólintok. Elmosolyodik, majd nevetni kezd, a fájdalmas hang bántja a fülemet. Aztán hirtelen elhallgat.
– Mikor?
– Most.
– Szóval már régen tudod, és titokban készítettél mindent elő – állapítja meg. Nem felelek, úgyis tudja, hogy igaza van.
– Nagyon haragszol?
Fogalmam sincs, miért teszem fel a kérdést, őt is meglepem vele.
– Túl sok mindent érzek most ahhoz, hogy erre válaszoljak.
Megértem. Nekem is nehéz volt meghoznom ezt a döntést, de így, hogy kész tények elé állítottam, minden előzmény nélkül, felérhet egy sokkal. Főleg azért, mert rajtam kívül senkije sincs… Annak fényében pedig, hogy mennyire igyekezett az elmúlt időszakban, még jobban utálom magam érte…
Azt viszont elképzelni sem tudom, hogy Lucast hagyjam el, és inkább Stephennel maradjak. Soha nem engedném el újra, senkiért és semmiért…
– Emlékszel, amikor először összebalhéztál velem?
Váratlanul ér a téma, erősen kell koncentrálnom, hogy beugorjon, mire gondol.
– Aha.
– Azt vágtad a fejemhez, hogy beképzelt vagyok és elkényeztetett. Hogy mindig megkapom, akit akarok.
– Igen, rémlik – felelem, Stephen pedig elmosolyodik, a szomorúsága szinte mellbe vág, legszívesebben odamennék hozzá, hogy megvigasztaljam, de nem merek elgyengülni.
– Már akkor tudtam, hogy te leszel a kivétel. Azért nem akartam kezdeni veled.
– Pedig akkor épp féltékenységből mondtam.
– Tudom. Átkozottul irigy vagyok rá.
Feladom, azelőtt mozdulok, hogy belegondolnék. Odamegyek hozzá, átölelem, a mellkasomra hajtja a fejét.
– Ígérd meg, hogy boldog leszel!
– Megígérem.
Hirtelen mozdul, felkel, végigsimít az arcomon. Tudom, hogy azt akarja, hogy megcsókoljam. Megteszem. Kapaszkodik belém, elmerül az érzésben.
– Nem tűnsz el, ugye? Beszélünk. – Bólintok, mire megnyugszik. – Üzenem Lucasnak, hogy ha megbánt, megölöm!
Felnevetek. Nem bírta volna ki, hogy ne legyen még egy csípős megjegyzése.
– Megmondom.
– A kulcsot viszont vidd! – kéri komolyan. – Továbbra is te vagy az eljáró személy, ha velem történik valami. És legyen nálad, ha egyszer mégis visszajönnél.
Ráhagyom. Igaza van, semmibe sem kerül, ha nálam van, őt pedig megnyugtatja. Ezt még teljesíthetem neki. Elköszönök. Elenged, meg sem kísérel tartóztatni, pedig tisztában vagyok vele, mennyire szeretne, és ezért hálás vagyok neki. Nem nehezíti meg…
Lucas a kocsiajtónak támaszkodva vár rám, és amikor megjelenek, rám villantja a mosolyát.
– Na?
– Menjünk!
Beülök az autóba, a támlára hajtom a fejem. Sosem hoztam még ennyire nehéz döntést, beleszédülök az élménybe.
– Féltem, hogy visszatart.
– Én is.
Lucas rám néz, és utoljára megkérdi:
– Biztos vagy benne?
– Igen.
Belül mégis remegek. Nem mintha örökre búcsúznék, megígértem, hogy tartjuk a kapcsolatot, mégis annyira véglegesnek érzem most. Pedig minden szálat nem szakítottam el, ráadásul a munka is összeköt.
Egy vallomással ráadásul tartozom Lucasnak.
– Mi az?
Ráérez. Félve pillantok rá, de nem hallgathatom el. Nem akarok titkokat.
– Megcsókoltam.
Élesen szívja be a levegőt, de nem tűnik haragosnak vagy csalódottnak, inkább csak tudomásul veszi. Talán érti, hogy miért…
– Búcsúként?
– Igen.
Bólint, sóhajt egy nagyot, és feloldoz.
– Nem haragszom.
– Akkor jó – felelem, és rácsúsztatom a tenyeremet a váltón lévő kezére. Indít, én pedig az előttem elsuhanó tájat nézem. Valami furcsa, félelemmel vegyes megkönnyebbülés tölt el. Boldog vagyok, és szomorú egyszerre. De egy pillanatig sem bánom…

Vége

Előző

Tovább az Első Kiegészítőre