Vékony jég - Első kiegészítő 1. részlet

dec. 24	Vékony jég - Első kiegészítő 1. részlet
	Írta Ariana

1. részlet

Néhány hónappal később

Legalább tizedjére vitatkozunk ezen. Mondanám, hogy unom, de Lucasszal még veszekedni is szeretek, bár ezt sosem kötném az orrára. Levágja a mosogatórongyot a csap mellé, szikrázó szemekkel megpördül, Samantha pedig pontosan ezt a pillanatot választja, hogy belépjen a csatatérre.
– Nektek mi bajotok van? A ház elé is kihallatszik a hangotok. És most a veszekedésre gondolok.
A poénért tőlem kiérdemel egy vigyort, Lucas viszont csak fáradtan, mi több, ingerülten felsóhajt, és a konyhapultnak dől. Szerintem ilyenkor nincs tudatában, mennyire szexi.
– Ezt bízd a felnőttekre! – feleli, ezért viszont én harapok.
– Ugyan már, Lucas. Tizennyolc éves, ráadásul őt is érinti.
Lucas úgy néz rám, hogy előre félek attól, tényleg elküld a fenébe, de váratlan segítségem érkezik.
– Na, jó, ki vele, miről van szó! – szól ránk Samantha, Lucas viszont tovább köti az ebet a karóhoz.
– Ebbe ne szólj bele!
– Lucas… – csitítom, mire idegesen a hajába túr. Kihúzza a tincsek közül a gumit, majd újra nekiáll összefogni. Ez a pótcselekvés azután tűnt fel, hogy hozzájuk költöztem. Talán otthon én is máshogy vezetem le a feszültséget, ki tudja. Már nem emlékszem.
Tisztán látom a pillanatot, amikor Lucas feladja. Komolyan Samanthára néz, majd kiböki:
– Az orvos szerint Jennek jót tenne a környezetváltozás.
– Mármint költözzünk el? – kérdez vissza a lány meglepetten, Lucas pedig bólint.
– Igen. Tudom, itt vannak a barátaid, az iskolád…
– Barátaim? – nevet fel Samantha élesen. – Bátyus, egy éve nulla szociális életem van. Nincsenek barátaim, Jennek meg még annyira se – magyarázza, sikeresen Lucasba fojtva ezzel a szót. Van mit tanulnom tőle.
– Azt mondod, jobb lenne?
– Simán – vágja rá azonnal, én pedig jelentőségteljesen Lucasra pillantok.
– Látod, ha az elején megkérdezed, nem rágod magad ezen napokig.
– Most ezt muszáj volt? – vágja rá dühösen, én viszont megvonom a vállamat. Ha egyszer igaz. Az elmúlt három hetünk ekörül forgott, közben meg csak be kellett volna avatnia a húgait. Folyton elfelejti, hogy már ők sem annyira kicsik, mint képzeli.
– Évközben nem költözöm – jelenti ki határozottan, ezzel viszont meg sem kísérlek vitatkozni, érhető az indok. Samantha szintén nem mond semmit, csak felkap egy almát, de mielőtt kimenne a konyhából, megtorpan.
– Jövőre engem nem érint, úgyis egyetemre megyek.
– Majd ha felvettek, akkor légy ilyen öntelt – válaszolja Lucas, mire Samantha felkacag.
– Láttad te mostanában a jegyeimet? Felvesznek.
Annyira magabiztosan jelenti ki, hogy akaratlanul arra gondolok, le sem tagadhatják a vérköteléket.
– Ajánlom is.
– Apropó, bátyus, visszatérhetünk az autó kérdésére? – vált témát Samantha hirtelen, Lucason pedig megint feszültség lesz úrrá.
– Mondtam, hogy nem kapsz kocsit.
– De miért nem? – faggatja Samantha, és én is újra Lucas felé fordulok.
– Miért nem akarod?
– Most ketten egy ellen? – tör ki Lucas, mire Samanthával cinkosan összenézünk. Lucas sem bírja ki, elmosolyodik. Tudom, mennyit jelent neki, hogy kijövök a családjával. Nem állítom, hogy zökkenőmentesen indult, de annyira nem volt nehéz dolgom.
– Mondj egy értelmes indokot – kérem, Lucas pedig ismét felsóhajt. A konyhapult felé fordul, ott matat, közben szól csak hátra.
– Féltem – ismeri el. Samanthán látom, hogy ezzel nem tud mit kezdeni, és nem is tehet róla.
– Menj fel, Sam.
– Rábeszéled? – kérdezi reménykedve.
– Aha. Megvannak a módszereim – mondom, Lucas pedig felháborodottan csattan fel, de én kihallom a hangjából a bujkáló nevetést.
– Matt!
– Nem akarom tudni – vigyorogja Samantha, és gyorsan felszalad a lépcsőn. Lucas mögé lépek, szorosan hozzásimulok, belecsókolok a nyakába.
– Érthető, hogy aggódsz értük – szólalok meg óvatosan. – De nem foghatod vissza egyiküket sem. Samantha már felnőtt, ezt te is tudod.
– Csak egy dacos tini.
– Azóta nem az, hogy hónapokig ápolta a haldokló anyját – válaszolom, Lucas pedig az eddiginél is jobban megfeszül. – Tudja, mi a felelősség, bízhatnál jobban benne.
– Igen, igazad van.
– A GT-vel kiegyezek! – csendül fel Samantha hangja. Ezek szerint hallgatózott.
– Álmodj! – kiáltom vissza. A lépcső nyikorgását elnyomja a nevetése.
Nem tudom folytatni a témát, félbeszakít minket a mobilom csörgése. Elmosolyodom Craig nevét látva.
– Visszahívjalak videón? – szólok bele köszönés helyett. Craig is tudja, hogy jobban szeretem a nagyobb képernyőt, helyesel, úgyhogy megszakítom a hívást, a laptopomhoz sétálok, és helyet foglalok a kanapén. Craig azonnal felveszi.
– Hogy vagy? – kérdezem vidáman.
– Én jól. Lehet, hogy előléptetnek – meséli lelkesen. Faggatnom sem nagyon kell, anélkül is be nem áll a szája. Aztán hirtelen megtorpan, és elkomorodik. – Jössz valamikor látogatóba?
– Nem hiszem.
– Pedig kéne – mondja komolyan. Videón keresztül is érzem rajta a gondterheltséget, ez viszont rögtön aggasztani kezd.
– Mi a baj? Történt vele valami?
Persze tudja, hogy Stephenre gondolok. Felsóhajt, nem válaszol azonnal, engem pedig megőrjít a hosszú csend.
– Ki van készülve, Matt. Még mindig nem szedte össze magát. Félek, hová vezet ez.
– Mikor találkoztál vele utoljára? – faggatom, mire Craig elgondolkodik.
– Múlt pénteken a Foltban. Eléggé szétcsapta magát.
– Hogy értve?
– Alkohollal. Ha drogozna, én magam ráncigáltalak volna haza, hogy csinálj valamit – nyugtat meg. Egy pillanatra tényleg frászt kaptam, hogy baja eshet nélkülem. – Amúgy van egy srác, aki folyton rajta lóg, ő meg hol lerázza, hol nem. Rajta kívül viszont alig láttam mással… – Craig elnémul, a reakciómat lesi.
– Lehet, hogy komoly? – teszem fel a kérdést, mire úgy néz rám, hogy még én sem értem, hogyan reménykedhetek ilyesmiben.
– Kizártnak tartom. Egyébként meg – dől hátra a székén. – Akkor nem hiszem, hogy három hete berángatott volna az ágyába. Jó, nagy ösztönzés nekem sem kellett.
Felnevetek.
– Miért nem próbálod megvigasztalni?
– Én ehhez kevés vagyok, Matt. Ő rajtad kívül még soha senkit nem vett észre igazán.
Felsóhajtok, és lehunyom a szememet. Craig megkegyelmez nekem, Lucasról érdeklődik inkább, én pedig hálásan fogadom a témaváltást.
Mégis szöget üt a fejembe a dolog, később sem bírok lekattanni róla. Régi fotókat nézegetek, és rajtakapottan kapcsolom el, amikor Lucas megjelenik a nappaliban.
– Mi a baj?
Végigsimít a vállamon, aztán lehuppan mellém a kanapéra. Felpillantok a laptopomról, és bár nagyon szeretnék beszélni róla, hezitálok.
– Hiányzik.
– Stephen?
Bólintok, Lucas pedig hatalmasat szusszan. Összefonja a karját a mellkasán, és kitartóan mered rám, szinte lyukat éget belém a tekintete.
– Milyen értelemben hiányzik?
– Van még hasonlóan hülye kérdésed? – vágom rá sértődötten, de nem enged.
– Komolyan.
– Tizenkét évig a legfontosabb ember volt az életemben. Nem fogom őt kitörölni – magyarázom, Lucas pedig feszülten hallgat. Látom abból, ahogy enyhén összepréseli az ajkát, és bár a szemembe néz, néha mégis idegesen el-elkapja a tekintetét. Mérlegel. – Mindannyiunknak időre volt szüksége…
– Jó, értem. Felfogtam. Látni akarod.
– Ha látni nem is, legalább hallani a hangját… – suttogom, és lehajtom a fejem. Lucas megmozdul, kiveszi a gépet a kezemből, a dohányzóasztalra teszi, aztán az ölelésembe bújik. Jó így, imádom, amikor ezt csinálja. Félig a kanapén nyúlik el, félig rajtam, a csókja megnyugtat.
– Akkor hívd fel! – tanácsolja egy kicsit később.
– Nem tudom, jó ötlet-e – vallom be.
– Több hónap telt el, mióta eljöttél. Ennyi idő alatt csak tudatosult benne, hogy nem őt választottad.
– És ha csak feltépem a sebeinket?
– Talán ő is vágyik rá, hogy felhívd.
Szorosabban húzom magamhoz, és érti, érzi. Megvigasztal.

Csalódottan ejtem magam mellé a mobilt. Harmadszorra sem sikerült elérnem Stephent, csak a búgást hallgattam a vonalban hosszú időn keresztül.
– Mi a baj?
– Nem reagál – felelem kiábrándultan, mire Lucas félig fölém mászik. Nem nézek a szemébe, nem akarom, hogy lássa rajtam, mennyire megvisel. Eddig igyekeztem titkolni előtte, bár valószínűleg feleslegesen, hogy ilyen átkozottul hiányzik Stephen.
– Talán már alszik, vagy nem veszi észre.
– Vagy nem akar velem beszélni – mondom ki a félelmemet, Lucas pedig elmosolyodik.
– Akkor adj még neki időt – tanácsolja. Lehunyom a szememet, élvezem, ahogy a nyakamat csókolja, de a szex sem tud kirángatni a gondolataimból, ezt Lucas is leveszi. – Ha ennyire aggódsz, látogass haza!
Meglepetten pillantok fel. Lucas hátrahúzódik, és bár továbbra is a csípőmön ül, a távolság hirtelen nem fizikailag tapintható köztünk.
– Nem gond? – kérdezem bizonytalanul, mire Lucas megvonja a vállát.
– Ahogy látom, úgysem szabadulunk tőle – morogja, és egy lendülettel eltűnik rólam, a fürdő felé indul.
– Várj! – szólok utána, de nem hallgat rám. Mire utolérem, már megnyitotta a vizet, morcosan pillant hátra, amikor belépek mellé a zuhanykabinba. – Semmi okot nem adtam arra, hogy dühös legyél.
– Nem dühös vagyok – feleli, aztán felsóhajt. – Csak félek.
– Mitől? – kérdezem döbbenten. Végigsimítok a lapockáján, csábít a sima bőr, most azonban beszélgetnünk kell.
– Attól, hogy rájössz, rosszul választottál – böki ki. Röviden felnevetek, és megcsókolom a tarkóját.
– Hogy te mennyire hülye vagy! – suttogom a fülébe. Nem úgy tűnik, hogy meghatom vele. Átölelem, a kezem lefelé kalandozik, de elkapja. – Meg tudlak győzni, hogy alaptalan?
Nem válaszol azonnal. Már attól tartok, egyáltalán hozzám sem tervez szólni, amikor végre megteszi.
– Van valami, amit ezer éve nem kértem… – kezd bele, mire rögtön megdermedek. Észleli a reakciómat, elhallgat, én viszont elhúzom a kezemet, ami felbosszantja. – Pedig a kompenzálásban mindig jó voltál.
Ez mélyre ment. Ő is tudja, mert ijedten megpördül. Egy pillanatra nem tudom, leüvöltsem-e a fejét, vagy csak hagyjam itt a fenébe. Elkapja a nyakamat, lágyan megcsókol, bocsánatot próbál kérni, ez pedig végképp felidegesít. Ellököm magamtól.
– Néha brutálisan bunkó vagy.
– Sajnálom…
A feje mellé fogom a kezeit, izgatottan sóhajt fel, ahogy keményebben csókolom. Lefejtem magamról, a térdére nyomom, és bár nagyon élvezem, amit csinál, egyszerűen nem vágyom erre. Nem úgy, ahogy ő. Eltolom magamtól, kilépek a zuhany alól, csak úgy mellékesen szólok vissza:
– Törölközz meg!
Amint utolér, az ágyra lököm. A hasán landol, de esélye sincs megmozdulni, mert mögé térdelek, egyből két ujjamat nyomom belé, fájdalmasan felnyög. Nem fogom vissza magam, most valami mégis más. Elhúzom a kezemet, elhelyezkedem mögötte, vesz egy mély lélegzetet…
– Ne!
Megtorpanok. Egy pár másodpercig mintha kővé dermednénk, lassan kapcsolok csak vissza. Arrébb húzódom, és magam felé fordítom. Nem néz a szemembe, összezavarodva bámul maga mellé.
– Mi a baj?
– Nem tudom.
– Lucas…
– Megrémültem – ismeri el, amivel teljesen megdöbbent.
– Mitől?
– Érződött rajtad, mennyire utálod, hogy így kell…
Felsóhajtok. Lehajolok hozzá, hogy megcsókoljam. Lágyan viszonozza, fokozatosan válik csak szenvedélyesebbé. A kezét a farkam köré kulcsolja, belenyögök a szájába. Ellök magától, felül, hogy hozzám férjen, újra felizzít. Látom a csillogást a szemében, tudom, mennyire vágyik rám. A hajába markolok, visszataszítom a párnák közé, egy mozdulattal merülök el benne.
Visszhangzik a nyögése a fülemben. Tudom, hogy nem számított rá, az előzőek után nem, mégis azonnal átöleli a nyakamat, véres csíkokat húz a lapockámra, miközben velem együtt mozdul, szinte vonaglik alattam. Szabadjára engedi a hangját, pedig erre mindig figyel, amióta ideköltöztünk.
Hónapok óta csak szeretkezünk. Leginkább gyengéden, de szenvedéllyel, és bár néha elszalad velünk a vágy, tényleg nem kérte, hogy erőszakosabb legyek vele. Hirtelen döbbenek rá, hogy neki ez hiányzik.
Lihegve, nevetve fekszik, amikor rázuhanok. A hátamat simogatja, miközben én a nyakát csókolom. Fel sem tűnt, mennyire hozzám alkalmazkodott. Túl sok volt a változás körülöttünk ahhoz, hogy észrevegyem.
– Most jobb? – kérdezem. Lucas ismét felnevet.
– Tudom, hogy úgysem érted – feleli, de nem neheztel, túlzottan elégedett. Magammal húzom ismét a zuhany alá, még mindig ott izzik benne a szenvedély, hamar rávesz, hogy újra a magamévá tegyem benne. Ezúttal viszont engedi, hogy lassú legyen és lágy, teljesen rám hagyatkozik, én pedig tudom, hogy ezt is imádja.
Ahogy elhelyezkedem az ágyneműben, ismét rajtam van a keze, de ezúttal nem akar semmit, csak a lehető legközelebb lenni hozzám.
– Mikor akarsz menni? – tér vissza az előző témához. Gyorsan átgondolom a választ.
– Hétvégére. Kicsit bulizok velük, ha nem bánod. Vagy akarsz jönni? – érdeklődöm, mire a vállamba fúrja az arcát.
– Nem jó ötlet. Nem hinném, hogy képesek lennénk Stephennel kulturáltan megmaradni egymás közelében. Még a kedvedért sem.
– És veszekedni fogunk, ha megyek? – kérdezem, mire gyengén megharap.
– Csak ha rosszul viselkedsz.

Felnevet, amikor az asztalra teperem.
– Mennyi időnk van még? – kérdezem a biztonság kedvéért. Az órájára néz, és elvigyorodik.
– Majdnem egy óránk – jelenti ki.
– Az nagyon sok mindenre elég – súgom a szájára, mielőtt megcsókolom.
A szerdákat imádom. Jen pszichológusnál, Samantha különórán, ráadásul ma értük sem kell menni, mert Lucas nagynénje felajánlotta a segítségét. Ami azt jelenti, hogy több időnk marad egymásra.
Az elején talán ezt találtam a legnehezebbnek, hogy ennyi emberhez kell igazodnom. Ráadásul súlyos veszteség érte őket, egyiküknek sem volt könnyű, nem tetézhettem azzal, hogy besokallok amiatt, hogy mindig van körülöttem valaki.
A csók egyre szenvedélyesebbé válik, el kell fordítanom a fejem, hogy levegőt kapjak, akkor viszont Lucas nyakára hajolok, beleharapok a bőrébe. Felnyöszörög, a lábát a derekamra kulcsolja, még közelebb húz magához, én pedig mozdulok, ruhán keresztül is érzem a vágyát, megőrjít. Arrébb taszít, az övem után kap.
– Hűha!
Megdermedünk. Lucas a mellkasomat bámulja, szerintem oldalra sem mer nézni, én viszont pár pillanat után veszem a fáradságot, hogy megtegyem.
– Folytassátok csak, erről bioszon úgysem tanulok… – szólal meg Jen, Samantha pedig a szája elé kapja a kezét, és látom, hogy mindjárt kitör belőle a röhögés.
– Hogyhogy ilyen hamar? – kérdezem, miközben távolabb lépek Lucastól, aki még mindig totál zavarban lekászálódik az asztalról.
– A dilidoki az utolsó percben lemondta – feleli Samantha, majd Lucasra pillant. – Te sosem tanulsz – vihogja, aztán maga után húzza Jent az emeletre. Előre tartok tőle, hogy Lucas nagyon ki fog akadni, az utolsó mondat viszont szöget üt a fejembe.
– Ezt hogy értette?
Lucas vesz egy mély lélegzetet, lassan kifújja, majd hitetlenkedve mosolyodik el.
– Mondanám, hogy életemben nem voltam ilyen ciki helyzetben, de Samantha arra utalt, hogy anyám a kanapén kapott el tizenöt évesen, így buktam le…
Nem akarom kiröhögni, de nem bírom. Néhány másodpercig figyeli a reakciómat, aztán mielőtt felocsúdhatnék, a falhoz passzíroz, a szája szinte ég az enyémen. Mindez egy fél percig sem tart, eltávolodik, a szemembe néz.
– Ágy?
– Nem tiltakozom.
Ráfordítom a kulcsot, csak utána esek neki újra Lucasnak. Az övemet rángatja, én közben a pólóját szedem le róla, nevetve enged el egy pillanatra. Kilép a nadrágjából, nemes egyszerűséggel az ágyra lök, és lehúzza rólam a maradék ruhát. Fölém mászik, a lehelete borzongatja az ágyékomat. Felpillant rám, az éjjeliszekrényre siklik a tekintete.
– Idepasszolod? – kérdezi, én pedig nyújtózkodom a fiókig, és a kezébe nyomom a tubust. Hát, ma így játszunk. A konyhai után nem épp erre számítottam, de nem bánom.
Nem mondanám, hogy lassú, sőt egyesen kapkodó, amikor abbahagyja, én még nem érzem teljesen késznek magam, de nem szólok rá. Nem érdekel, ennyit elviselek a kedvéért. Négykézlábra fordulok, Lucas pedig végigsimít a hátamon, majd gyengéden elmerül bennem, és ringani kezd.
A takaróba marok, a térdem megrogy az ingertől, a párnába fúrom a fejem. A bőrömre mosolyog, gyorsabb tempót diktál…
Abban a pillanatban megérzem a gyönyörét a combomon, amint kihúzódik belőlem. Fogalmam sincs, hogy van önuralma az utolsó pillanatra hagyni, de szinte kivétel nélkül így csinálja. Pár másodperc múlva újra belém csúszik. Nem tartok ki sokáig, a tenyere túl soknak bizonyul, hamar elélvezek.
Mióta egyszer azt mondtam neki, hogy zavar, ha bennem megy el, sosem tette. Nem húz óvszert, inkább leáll a legvégén. Nem sértődött meg, egyszerűen csak elfogadta, hogy nem szeretem.
Lihegve próbálom összekapni magam. Lucas még utoljára a számra tapad, aztán eltűnik a fürdőben. Én percekkel később szánom rá magam a felkelésre, így már csak az ajtóban találkozunk.
– Beszélek Jennel – mondja, majd öltözni kezd, én meg lezuhanyzom.

– Mit szeretsz Lucasban?
– Hm?
Jen felé fordulok. Már ismerem annyira, hogy őszinte választ vár. Hihetetlenül érdekli minden, ha kérdez valamit, mindig komolyan teszi. Lerakom a kést a kezemből, a zöldség később is ráér. Lucas kiszaladt a boltba tésztáért, úgyhogy egyedül vagyok a lányokkal. Samantha épp tanul, Jent viszont megnyertem a vacsorakészítés mellé.
– Nem biztos, hogy szavakba tudom foglalni.
– Azért megpróbálod?
– Miért ne?
Megkísérlem összeszedni a gondolataimat, de mielőtt sikerülne, Jen megint megszólal.
– Amikor hazajött anyát ápolni, nagyon kikészült. Egyik este, amikor kidőlt a kanapén, a te nevedet motyogta álmában, de utána úgy tett, mintha én hallottam volna rosszul. Aztán azt mondta, te olyan valaki vagy, aki nélkül úgy érzi, nem tud élni, mégis muszáj. Ezt te érted?
– Igen – felelem elszoruló torokkal, Jen azonban folytatja.
– Nagyon megváltozott, amikor visszajött, és magával hozott téged. Emlékszem, míg anya haldoklott, ő egész nap meg sem állt, majd éjszaka görnyedt a számlák felett. Az az óra volt rajta, ami most is, de aztán sokáig nem láttam. Azt gondoltam, eladta. – Újabb görcs, ez a lány ki fog készíteni, ha tovább mesél. – Sokáig azt hittük, az aggodalomtól fogy, végül rájöttünk, hogy nem eszik, mert nincs miből. Elég jól titkolta, mekkora gáz van.
– Ezeket miért mondod el most nekem?
– Mert melletted mosolyog. Tudni akarom, hogyan csinálod – jelenti ki, mire egy kicsit felengedek.
– Nem tudom, mi fogott meg benne. A bátyádat nem lehet nem szeretni.
– Én is odavagyok érted – lép be az érintett a konyhába, mire zavartan fordulok el. Lucas átölel és megcsókol, csak utána kezd kipakolni az asztalra. – Kibeszéltek a hátam mögött? – pillant vissza, mire Jennel felnevetünk.
– Érdekel, hogy bír elviselni – vágja rá Jen. Lucas megtorpan, és összevont szemöldökkel pislog egyikünkről a másikra.
– Nehéz eset vagyok?
Komolyan vette. Jen értetlenül megrázza a fejét, én meg végigsimítok Lucas karján. Folytatja a pakolást, én viszont sejtem, hogy ezt meg kell magyaráznom. Intek Jennek, hogy tűnjön el, szerencsére veszi a lapot, és megteszi.
– Csak szívatott, Lucas – mondom engesztelve, de csak morran egyet. – Arról faggatott, mit szeretek benned. Meg mesélt arról…
Elakadok, Lucas viszont ráharap.
– Miről?
– Hogy mennyire nehéz volt neked, amikor anyukád haldoklott.
A pultra támaszkodik, nagyot nyel. Lassan szívja be a levegőt, lehunyja a szemét. Nem akartam felszakítani a sebeit.
– Szeretlek – suttogom a fülébe. Összefűzi az ujjainkat, majd leráz magáról, pakolászik tovább. Nem mutatja, de azért tudom, hogy kibukott az emlékezéstől. Ilyenkor hagyom, mert nem mindig engedi, hogy vigasztaljam. Segítek, ott vagyok, ha igényli, de ha kizár, akkor sosem erőltetem. Pár perc eltelik, aztán ő ölel meg, a nyakamhoz fúrja a fejét.
– Én is szeretlek. Anya meg egyszerűen imádna, ha ismerne.
Azt hiszem, ez fájó pont marad. Utólag nagyon bánt, hogy nem találkoztam az édesanyjával, amikor alkalmam lett volna. De akkor épp nagyon összevesztünk, nem volt megfelelő az idő…
– Sajnálom.
– Nem azért mondtam.
– Tudom.

Fogalmam sincs, mi történt. Eredetileg aludni terveztünk, de a szenvedély olyan gyorsan csapott le ránk, hogy mire észbe kaptam, teljesen lerohantam Lucast. Ráadásul pont úgy, ahogy ő szereti, vadul és nyersen, és ettől totál bekattant.
Szinte belepasszírozom a matracba. Elüti a kezem, amikor a tubusért nyúlok. Egy pillanatra megdermedek, a tekintetét keresem.
– Csináld végig… – kéri csillogó szemmel, aztán felránt magához, vadul csókol, a kezét körém fonja. Elveszek az izzásában. Hiába fájdalmas a hangja, tudom, mennyire imádja minden egyes mozdulatomat. Harapja a számat és a nyakamat, elhúzódom tőle, még erősebb ritmusra kapcsolok.
– Ha én nem fogom vissza, te se tedd!
Végre kiengedi a hangját. Imádom, a maradék eszemet is elveszi, önkívületben merülök el benne újra és újra, egyre durvábban. Élesen szívom be a levegőt, amikor végigmarja a hátamat. Az ágy rácsára fog, megfeszül a karja, az egész teste görcsbe rándul, felnyüszít. A kezem megindul, de nincs rá szükség, kissé meglepődöm, hogy rásegítés nélkül elszállt, de a tudat nekem is elegendő, pár lökés után követem.
– Hú… – zihálja. – Húúúú…
Nevet. Rázuhanok, egyelőre próbálom a maradék eszemet összekaparni, de nem megy. Azt hiszem, az utóbbi időben annyira visszafogtuk magunkat, hogy elfelejtettem, mennyire tudjuk élvezni egymást.
– Kell egy hangszigetelt szoba – szólalok meg, mire Lucas felkacag.
– Zavar, hogy nem csak ketten vagyunk, igaz?
– Ne érts félre, de kicsit igen – mondom óvatosan. Nem válaszol azonnal, megijedek, hogy dühös lett rám. Aztán ad egy puszit a homlokomra, és felsóhajt.
– Igen, egy kicsit engem is.
– Szerinted el tudunk valamikor szabadulni?
– Megpróbálhatjuk. Vagy veszünk a lányoknak egy füldugót…
Ezen felröhögök. Legördülök róla, oldalról hozzábújok.
– Szerinted hallottak?
– Kizárt, hogy nem.
Élvezem a csendet. Jólesik, lehunyom a szememet, kis híján elalszom, amikor Lucas megmoccan mellettem.
– Gyere zuhanyozni! – szól rám, mire nyűgösen a párnába fúrom a fejem. Aztán erőt veszek magamon, és csatlakozom hozzá a fürdőben.
Meztelenül simulunk egymáshoz a takaró alatt. Szeretem, amikor így alszunk, bár mostanában elég kevés példa akadt rá. Lucas mindig attól tart, hogy valamelyik húga átkopog, pedig szerintem ehhez már egyikük sem annyira kicsi. Azt hiszem, ezt kezdi végre ő is belátni.
Nem lehet könnyű neki. Nekem is sok a változás, de ő nemcsak nekem próbál megfelelni, hanem mindenki másnak is. Vigyáz a testvéreire, bizonyítja a nagynénjééknek, hogy képes rá, az iskolának, hogy tudja őket nevelni. Nekem, hogy ezek után rám is marad energiája.
– Min gondolkozol?
Rajtakapottan mosolyodom el. Nem terveztem megosztani vele, de úgysem nyugodna, amíg ki nem szedi belőlem.
– Bírod még?
– Mit? – kérdezi értetlenül, én viszont nehezen tudom elképzelni, hogy tényleg fogalma sincs, miről beszélek.
– Hogy ennyi felé szakadj.
Gyengén felnevet, aztán felém fordul, és komolyan rám néz.
– Most kezdem azt érezni, hogy megbirkózom vele – válaszolja teljesen őszintén. – Próbáltam úgy tenni, mintha biztos lennék magamban, de… azt sem tudtam, mit csinálok.
– Pedig jól sikerült.
– Reméltem – sóhajtja, és a vállgödrömbe fúrja az arcát.
– Most már kicsit magadat is előtérbe helyezhetnéd – simítok végig a hátán. Szorosabban bújik hozzám, de sokáig csendben van.
– Szerinted nem lenne önzés?
– Ne legyél hülye – szólok rá. – Ha visszajöttem, elrabollak pár napra. Meg tudnánk oldani, és a húgaid biztosan megértenék.
– Nem akarom magukra hagyni őket – tiltakozik azonnal, aztán ismét a hátára gördül, és a plafont bámulja egy ideig. – Tudod, mit? Kate úgyis azzal szekál, hogy kapcsoljak ki végre egy kicsit.
– Na, ugye!
Visszafordul felém, közelebb hajol, és megcsókol.
– Nem haragszol, amiért nem csak te vagy?
– Sejtettem, hogy ezzel jár. Elfogadtam. Bárhogy kellesz – felelem, mire újabb csókot kapok, majd rögtön utána témát vált.
– Holnap megvárod, míg hazajövök, vagy korábban indulsz?
– Nagyon későn érnék oda…
– Jó, akkor reggel látlak utoljára.
– Vasárnap este már itthon leszek – válaszolom engesztelőn. Annyiban hagyja, jó éjszakát kíván, elhelyezkedik az ölelésemben, és hamar álomba merül.
Reggel azonban, amint a húgai kilépnek a házból, kellemes búcsú helyett kellemetlen beszélgetésnek nézek elébe.
– Matt?
– Hm?
A földet pásztázza, aztán felpillant rám, egyesen a szemembe, és rögtön rájövök, hogy utálni fogom, amit mondani készül.
– Egy csók. Azt még elnézem, de ha több történik köztetek, csak a cuccodért gyere vissza.
Azonnal felkapom a vizet. Legszívesebben üvöltenék vele, meg is lep, hogy a hangom teljesen normálisan cseng, amikor megszólalok.
– Nem bízol bennem?
– Inkább benne nem – feleli, mire idegesen megcsóválom a fejem.
– Nem gondolod, hogy ez rajtam is múlik?
– Néha nagyon úgy táncolsz, ahogy ő fütyül.
– Baszd meg, Lucas! – csattanok fel most már tényleg dühösen, de ő állja a tekintetem. – Ez komoly?
– Haragudhatsz, de egy szóval sem állíthatod, hogy alaptalan a félelmem.
Felnevetek kínomban, aztán veszem a kulcsomat a komódról, és dobok felé egy mérges pillantást, mielőtt kilépnék az ajtón.
– Viszlát vasárnap – vetem oda, és ezzel lezártnak tekintem, de Lucas nem éri be ennyivel. Visszaránt, a számra tapad, szorosan magához ölel.
– Bármennyire haragszol, nekem borzasztóan hiányozni fogsz – suttogja, aztán elenged, és megy a kocsijához, én meg bénultan figyelem, ahogy int, majd kikanyarodik az utcára.

Előző

Következő