Vékony jég - Első kiegészítő 3. részlet

dec. 24	Vékony jég - Első kiegészítő 3. részlet
	Írta Ariana

3.

Iszonyatos fejfájással ébredek. Nyöszörögve temetem a fejem a párnába, a fájdalom azonban nem múlik. Fél óra után feladom, kicsoszogok a konyhába gyógyszerért, az ajtóban viszont sóbálvánnyá dermedek. Kell pár hosszú pillanat, amíg befogadja az agyam a látványt, hogy Stephen konyháját valaki más foglalta el, és épp reggelit csinál. Basszus, csúnyán le vagyok maradva…
– Jó reggelt! – motyogom kissé zavartan, majd a legelső fiókhoz lépek, kiveszek egy szem aszpirint.
– Azt – kerül elő Stephen, és megáll az ajtófélfának támaszkodva. – Nem arról volt szó, hogy eltűnsz reggelre, Jamie?
Az említett megfordul, én meg jobbnak látom elhagyni a terepet. A fürdőben beveszem a gyógyszert és kissé felfrissítem magam. Le kéne lépnem, de egyelőre ahhoz sem vagyok életben, hogy rendesen átgondoljam, hogyan tovább. Talán egy kávé még belefér, mielőtt elköszönök, a nap további részét utána eldöntöm.
Felkapom a telefonomat, és visszamegyek hozzájuk. Stephen az asztalnál ül, reggelizik, én pedig bögrét veszek elő, majd a kávéfőzőhöz lépek.
– Hazamegyek – szólalok meg közben, mire a villa csilingelve koccan a tányérhoz.
– Ne szórakozz, Matty!
Stephen hangja felháborodott és egy árnyalatnyit csalódott, de én inkább lopva Jamie-re nézek, aki nekifog mosogatni. Nagyon otthonosan mozog, ezen mosolyognom kell. A telefonom jelzi, hogy üzenetet kaptam, én pedig a szekrénynek támaszkodva nézem meg.
– Ki zavar ilyenkor? – morogja Stephen, mire felpillantok rá.
– Lucas felébredt.
– És ellenőriz?
– Nem, csak szólt, hogy hívhatom, ha akarok valamit – magyarázom, mire Stephen összevonja a szemöldökét, én viszont nem várom meg a beszólást. – Hazaugrom, úgyis megkért, hogy hozzak el pár dolgot – mondom, aztán lehúzom a kávémat. – A későbbi edzés még áll, vagy keressek más programot?
– Persze, mehetünk. Utána van dolgod? – érdeklődik Stephen, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy nem engem néz. Tényleg jobb lesz, ha megyek.
– Nincs, a tied a hétvégém. Megbeszéljük később. Örülök, hogy megismerhettelek, Jamie – búcsúzom el.
– Hát még én…
Ezen Stephennel egyszerre röhögünk fel, bár az ő arca inkább bosszúságot sugall.
Összeszedem a cuccomat, és beülök az autóba. Felhívom Lucast, aki szinte azonnal felveszi.
– Jó reggelt!
Annyira örülök, hogy hallom a hangját. Megnyugtat, simogat, ennyi idő után is hiányzik.
– Neked is.
– Jó estéd volt? – érdeklődik, és hiába nem fedezek fel élt a hangjában, ismerem annyira, hogy fél a válaszomtól. Ezen viszont nem vagyok hajlandó felhúzni magam.
– Igen, csak halál másnapos vagyok – ismerem el. – Elég rendesen berúgattak. Bár nem is ez a legviccesebb az egész sztoriban…
Mesélek. Mindent röviden, egészen addig, míg be nem szálltam a kocsiba.
– Szóval gyertyatartóként ébredtél?
– Rémesen kellemetlen volt – nevetem, bár tényleg nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Lucas következő kérdése viszonyt lefagyasztja a mosolyt az arcomról.
– Féltékeny vagy?
Nem válaszolok azonnal. Át kell gondolnom, nem akarok semmit sem elhamarkodottan rávágni. Akkor sem, ha esetleg félreérti a hallgatásomat.
– Nem – felelem némi fáziskéséssel. – Azt hiszem, egyáltalán nem. Egyszerűen csak… furcsa volt.
– Ennek örülök. És most mit csinálsz?
– Hazamegyek szétnézni. Mi kellett volna neked? Már ha nem csak ürügyként használtad…
– Otthonról hívj, és sorolom – vágja rá azonnal. Ettől nem lettem okosabb, de inkább leteszem, és elindítom az autót.

– Bocs a reggeli… felfordulásért.
Felröhögök. Annyira esetlen Stephentől ez a mentegetőzés, hogy nem bírom ki, pedig jó csúnyán néz rám érte.
– Úgy tűnik, tényleg nem tudod lerázni – cukkolom.
– Pedig elhiheted, folyamatosan próbáltam – válaszolja, nekem viszont azonnal feltűnik a múlt idő. Nem teszem szóvá, talán észre sem vette, hogy így fogalmazott. – Nem tudom, mi a fenéért engedtem be egyáltalán.
– Ért hozzád – vigyorodok el, mire megkapom a második olyan pillantást, amitől más sikítva menekülne a sarokba, nekem azonban egyre jobb lesz tőle a kedvem. – És nagyon látszik, hogy otthon érzi magát.
– Mire akarsz kilyukadni?
Elnémulok. Stephen hangja vészjóslóan cseng, én pedig nem akarok bekavarni, ha valami tényleg komolyan alakul köztük. Még a végén az én hibám lesz, ha Stephen megfutamodik a lehetőség elől.
– Semmire – visszakozok, és gyorsan témát váltok. – Mit csináljunk délután?
– Amihez kedvünk van? – kérdez vissza, mire bólintok. – Mozi? Pláza?
– Jöhet.
Legalább két éve nem töltöttünk így egy napot. Persze, amikor együtt voltunk, akkor is csináltunk ilyen programot, de ez a felszabadultság hiányzott. Amikor azt keresem, hová térhetnénk vissza, részemről ez lenne a válasz. Persze tudom, hogy ő közben elnyomta az érzéseit…
– Min gondolkozol?
Megvonom a vállamat, és beleharapok a szendvicsembe. A pláza étterem részén ülünk, totál elfáradtam. Stephen azonban annyira kitartóan szuggerál, hogy feladom.
– Azon, hogy hosszú ideje ez az első nap, amit úgy tudok élvezni veled, hogy közben nem aggódom mindenen.
– Érdekes. Valami ilyesmi nekem is megfordult a fejemben – vallja be, de nem mond többet, én meg nem akarok sem nyilvánosan lelkizni, sem elrontani a hangulatot. Végül mégis folytatja. – Hiányzik, hogy… nem is tudom, hogy fogalmazzak.
– Mondd úgy, ahogy jönni akart – ajánlom, mire Stephen gyengén elmosolyodik.
– Hiányzik, hogy ne kelljen minden másodpercben a reakcióidat lesni.
Ezen ledöbbenek. Próbálok visszaemlékezni, és arra jutok, hogy igaza van. Szörnyen hozzám alkalmazkodott, miután felfedte az érzéseit, erre pedig rossz utólag rádöbbenni. Stephen tényleg nagyon igyekezett…
– Sajnálom, hogy nem értékeltem eléggé.
Nem felel, csendben eszik tovább. Már rég végez, csak rám vár, amikor ismét megszólal:
– Legalább hetente egyszer, de inkább kétszer együtt reggelizünk, azért érzi ennyire otthon magát.
Megáll a kezemben a sült krumpli, Stephen a szalvétát hajtogatja össze nagy gonddal.
– Nem értem, miért nem dobtam ki az első alkalommal, amikor megpróbálta. Csak… hazudnék, ha azt állítanám, nem esett jól, hogy törődik velem. Hogy úgy néz rám…
Nem fejezi be, inkább hátradől a széken, ezúttal viszont nem hagyom annyiban.
– Érzel iránta valamit?
– Valamit biztosan – feleli flegmán. – Ő a harmadik ember, akihez az elmúlt… hűű, tíz évben ragaszkodni kezdtem.
– Harmadik? – vonom össze a szemöldökömet zavartan.
– Craig – világít rá Stephen. – Sokat beszélgetünk mostanában. Kedvelem, de szigorúan barátként, mielőtt elkezdenél kombinálni.
– Eszembe se jutott… – kezdek bele, aztán gyorsan be is fogom, mielőtt hazudnék. Stephen nyilvánvalóan átlát rajtam, legalábbis nagyon ez van az arcára írva. – Szóval Jamie közel került hozzád? Hogyan csinálta?
– Tudja a bánat – sóhajtja. – Nem tudom megmagyarázni. Amikor el akarom zavarni, észre sem veszem, hogy rögtön hiányolom. És olyankor ő küld el a fenébe…
Felnevetek, Stephen meg elhallgat.
– Ért hozzád – ismétlem magamat, mire Stephen morcosan felszusszan, és utána hozzám sem szól egy darabig. Bár egyébként sincs rá alkalma, mert csörög a telefonom. Idegesen fogadom a hívást.
– Szia! Valami gond van?
– Szívességet akarok kérni – feleli Samantha. Elnézést kérek Stephentől, és arrébb sétálok, hogy meghallgathassam, mit szeretne.

Nincs kedvem a vendégszobában aludni. Jó ideje forgolódom, így inkább feladom, és átkopogok Stephenhez a takarómmal és a párnámmal. Még ébren találom, és egyetlen szava sincs ellene, hogy átcuccoljak hozzá.
– Pizsipartizunk? – vigyorogja, én pedig felnevetek.
– Te sem bírsz aludni? – érdeklődöm, mire megrázza a fejét.
– Túl közel vagy ahhoz – vágja rá, de mire ezt értelmezni tudnám, új témát dob be. – Kérdezhetek valamit?
– Hm?
– Jobb az ágyban, mint én?
Érdeklődve könyökölök fel. Nagyon szeretném tudni, hogyan jutott egyáltalán az eszébe, hogy erről faggasson. Mivel azonban erre úgysem találom meg a választ, inkább őszinteséggel próbálkozom.
– Sosem hasonlítottalak össze titeket.
– Mert másra gerjedünk?
– Ne skatulyázd be félinformációk alapján. Nem mazochista – felelem frusztráltan, de Stephen flegmán reagál.
– Ha te mondod… Szóval?
– Nem tudom, tényleg. Nagyon más.
– De miben?
Felsóhajtok. Sejtelmem sincs, hogyan fogalmazhatnám meg úgy, hogy értse is, és ne sértsem meg. Szerintem ilyen megoldás nem létezik.
– Imádtam veled a szexet – magyarázom óvatosan. – Boszorkányos, amit az ágyban művelsz. Csak… hiába forr fel a vérem, ha belül meg se rezdülök. Ha ránézek Lucasra, már akkor több mozdul meg bennem…
Elhallgatok, amikor Stephen arcára téved a tekintetem.
– Ez… brutálisan őszinte volt – nyögi ki, engem meg azonnal furdalni kezd a lelkiismeretem. Végül mégis sikerült megbántanom…
– Jobban örültél volna, ha diplomatikusabb vagyok?
– Egy árnyalatnyit – ismeri el, de többet nem mond. Úgy néz ki, tényleg rendesen belegyalogoltam az önérzetébe. Csodás.
– Bocs.
– Mindegy, így tiszta. Mondjuk azt volt szerencsém látni, mennyire ért ő is…
Elharapja. Jobban is teszi, mert ennél jobban az sem fájt volna, ha kapok tőle egy gyomrost.
Sosem kérdeztem Lucast arról az időszakról. Biztos, hogy egyébként sem szívesen beszélne róla, ez már akkor világossá vált, amikor megnéztem a videót. Ahogy arra reagált, kitörölhetetlen nyomot hagyott. Annál többet nem is akarok megtudni. Elég volt, amit a haragja hevében rám borított…
Inkább megkísérlek álomba menekülni. Közel vagyok hozzá, amikor mozgolódást érzékelek. Nem nyitom ki a szememet, várok, de sokáig nem történik semmi, pedig bizsergek Stephen tekintetétől.
– Tudom, hogy ébren vagy.
Felpillantok rá. Az arca centikre van az enyémtől, a tekintete foglyul ejti az enyémet, bénultan figyelem, ahogy közelebb hajol…
Az utolsó pillanatban simítom a kezemet az arcára, ezzel megállítva.
– Ne – kérem, és tényleg komolyan gondolom. Eljátszottam ugyan a gondolattal, hogy átkarolom a nyakát, és engedem a csókot, de már nem szórakozhatok tét nélkül ilyesmivel…
– Pedig érzem, hogy te is akarod.
– Hiányzol. Ezt nem keverhetem össze…
– Matty… – sóhajtja a nevemet a számra, én viszont arrébb tolom, hogy felkelhessek alóla. Halálra rémülök attól, hogy mégis bepróbálkozott.
– Átmegyek a vendégszobába.
– Meg a nagy francot!
Nem jutok messzire. Megragadja a karomat és megpördít, a szája már az enyémen, a fal hűvösen simul a hátamhoz.
Meghasonlok. Kétféle hang sikít bennem, az egyik azt üvölti, lökjem el, a másik ismerős, vágyott érintésként üdvözli…
Elenged. Annyira hirtelen, hogy abban a másodpercben el sem tudom dönteni, megkönnyebbültem-e, vagy csalódtam. Arra mindenesetre elég, hogy teljesen összezavarodjak. Stephen távolabb lép tőlem, úgy mered rám, mintha ő sem értené az egészet.
– Ez most… mi volt? – kérdezem még mindig sokkosan.
– Nem tudom. Basszus… – Felkacag. Éles, bántó hangon. – Pedig éreztem, hogy nyert ügyem van.
Elsápadok, Stephen azonban megkönyörül rajtam.
– Jó, lehet, hogy tévedek, máskor is mondtál nemet, amikor nem számítottam rá, de… mintha…
– Feladtad.
A szó úgy gördül le a nyelvemről, mintha ismertem volna, mielőtt kimondom, pedig nem így van. Stephen sóhajtva túr bele a hajába, de nem felel, sőt nemes egyszerűséggel magamra hagy.
Kell pár perc, míg az ágy szélén ülve kiheverem az iménti sokkot. Pedig nem állíthatom, hogy váratlanul ért. De annyira reménykedtem benne, hogy meg sem próbál elcsábítani, ráadásul teljesen elaltatta a gyanakvásom…
Balek vagyok. Tudnom kellett volna, hogy ez jön. Ha rajtam múlik, ennek biztos, hogy csúnyább vége van…
Igyekszem összeszedni magam, elképzelni, mi történt volna. Hinni akarom, hogy képes lettem volna leállítani, még ha nehéz dolgom lett volna is.
Tisztáznunk kéne, de nem tudom, mennyire jó ötlet utána menni. Végül mégis összekaparom minden határozottságomat, és Stephen keresésére indulok. A konyhában ül, dohányzik, a jöttömre azonban felnéz.
– Sajnálom. Esküszöm, egészen idáig kísérletet sem akartam tenni. De ott voltál, egyetlen karnyújtásnyira, én pedig majd megőrültem, hogy hozzád érhessek… – hadarja, és röviden felnevet. – Mindent elszúrtam, ugye? Megint…
Zavar a cigaretta szaga, mégis letelepszek Stephennel szemben. Az asztalra könyökölök, tanácstalanul bámuljuk egymást.
– Miért álltál le?
– Mert hiba lett volna.
Na, ez érdekes. Nem tudom eldönteni, engem akart-e kímélni, vagy saját magát, vagy esetleg…
– Mi jár a fejedben, hogy így ráncolod a homlokod?
Elmosolyodom.
– Azon gondolkodom, ki miatt.
– Hm?
– Miattam, miattad vagy miatta.
– Jaj, Matty… – sóhajt fel türelmetlenül, és elnyomja a csikket a hamutálban. Körülbelül egy percig némán mered maga elé, aztán nevetni kezd, én meg megkövülten bámulok rá. Kezdek attól tartani, hogy tényleg megzakkant. Amikor lecsillapodik, halkan kinyögi: – Azt hiszem, mind egyszerre.
– Nocsak…
– Ne kombinálj! – szól rám, bár ezzel nem akadályozza meg, hogy messzire szaladjon a fantáziám. Ezt Stephen is sejti, mert felsóhajt. – Nem mintha bárki a helyedbe léphetne.
– Miért, hol az én helyem?
Nem állja a tekintetemet.
– Ez egy rohadt jó kérdés. Az enyém hol van nálad?
Végre ismét felnéz rám, de nem tudom megfejteni a pillantását. Vár, bár nincs szükségem sok időre a válaszhoz.
– Hiányzik a legjobb barátom.
Bólint, majd újra a cigarettásdobozhoz nyúl.
– Nem gond? – kérdezi a biztonság kedvéért, pedig szerintem sejti, hogy most nem bánom.
– Nem.
Rágyújt, lassan kifújja a füstöt. Figyelem, ahogy körülleng minket, valami furcsa szövetként körbefon.
– Jamie sokban hasonlít rád – szólal meg Stephen, durván visszarántva ezzel a valóságba. Kérdőn meredek rá. – Pont ezért nem merem közelebb engedni. Már így is nagyon közel áll hozzám.
– Miben hasonlít?
– Ugyanazt várja tőlem, mint te.
– Igen? – kérdezem döbbenten, próbálva a szavai mögé látni, de kisegít.
– Nem vár semmi többet annál, minthogy olyannak szeressem, amilyen – mondja furcsa hangsúllyal, majd elmosolyodik. – Néha átjön, és semmit nem csinál. Hagy dolgozni, nem akar szexet, csak… megnyugtatja a jelenlétem. Tudja a bánat, miért.
– Hogy ismerted meg?
– Ahogy a többit is – vonja meg a vállát. – Rám mászott a klubban. Jobban mondva meghívatta magát, mert le volt égve, és közölte, hogy természetben fizet. Azt hittem, csak humoránál van, de ő szimplán össze volt zuhanva. Akárcsak én… – Elhallgat, mélyet szív a cigarettából. – Nem tudom, melyikünk törné össze a másik szívét a végén.
– Nem éri meg a próbát? – faggatom, mire elgondolkodva hümmög.
– Holnap mikor indulsz vissza?
Eltereli a szót. Egy perce megfordul a fejemben, hogy nem engedem, de van valami a tekintetében, ami miatt kísérletet sem teszek arra, hogy folytassam. Hagyom, hogy rendet tegyen a káoszban, ami benne dúl, bár bánt, hogy nem segíthetek…

Vagyok olyan bátor, hogy nem költözöm át a vendégszobába. Reggel üzenetre ébredek, megmosolyogtat, hogy Lucas hiányol. Ez a kirándulás annyi tanulsággal és újdonsággal járt, hogy egyenesen létszükségletnek érzem, hogy végre hozzábújhassak.
– Mennyi az idő? – morogja Stephen.
– Kilenc.
– A fiúd otthon sem hagy aludni? – motyogja a párnába gúnyosan, én meg felröhögök. Felkelek, és mire Stephen magához tér, kávét főzök és szendvicset csinálok. A telefonom újra jelez, én pedig bambán bámulok a kijelzőre. Felpillantok Stephenre, aki kérdőn pislog vissza rám. Azon gondolkodom, mit szólna, ha közölném vele, hogy Jamie a telefonjában kutatott, de végül elvetem az ötletet. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez csak miattam történt. Visszaírok, aztán leülök Stephenhez.
Utálok búcsúzni. Stephen is, úgyhogy rövidre zárja. Megölel és ad egy puszit az arcomra.
– Vigyázz magadra! – mondja, miközben mosolyt erőltet magára. – És ne merj eltűnni!
– Jól van – ígérem, és engedem, hogy bezárja mögöttem az ajtót. A megkönnyebbülés mellett azonnal hiányérzetem támad. Az autómhoz sétálok, indulás előtt üzenek Lucasnak, hogy úton vagyok, aztán teszek egy kitérőt. Nem túl jó a környék, kicsit ideges is vagyok emiatt, ezért amint Jamie beül az anyósülésre, azonnal gázt adok.
– Valóban elég feltűnő kocsi ez ide – jegyzi meg, mire felmorranok.
– A franc se gondolta, hogy a gettó közepére jövök.
– Nem én választottam, hogy ezen a lepratelepen növök fel – vág vissza, én meg elszégyellem magam.
– Bocs.
– Semmi gond. Stephen is hasonlóképp reagált, le sem tagadhatnátok egymást.
Elnevetem magam. Elképzelem Stephent ezen a környéken, és máris jobb a kedvem.
– Miért akartál találkozni? – kérdezem inkább.
– Tudni akarom, miért jöttél vissza.
Bele a közepébe. Ezzel alaposan kivívja az elismerésem.
– Aggódtam érte – felelem rögtön. Kétkedve bámul rám, ezt annak ellenére is tudom, hogy a vezetésre koncentrálok. Nyugodtabb kerület felé kanyarodok, hogy leállhassak kicsit az út szélén.
– Furcsa megismerni téged. Eddig olyan voltál, mint egy szellem. Otthagytad összetörve.
Elképedek. Kvázi vádat kapok a nyakamba, számonkérést egy vadidegentől, amire hirtelen felelni sem bírok.
– Így volt a legjobb.
– Kinek?
Azt hiszem, kezdem érteni, hogyan lehet ekkora hatással Stephenre. Van benne valami… erő, ami térdre kényszeríti az embert. Én leginkább zavarba jövök, de valószínűleg ez a célja.
– Ezt elég hosszú lenne kifejteni.
– Mennyi időd van? – kérdez vissza szemtelenül, mire elmosolyodom.
– Ennyi nincs. De én úgy gondolom, mindenkinek jobb volt így. Nagyon elmérgesedett a helyzet – magyarázom. – Mennyit mondott?
– Nem sokat. Nehéz kihúzni belőle bármit is, maximum ha nagyon sokat iszik, de akkor meg hámozd ki belőle a lényeget…
– Nem akartam, hogy meggyűlöljük egymást.
– Szereted?
Túl sok kétség rezeg ebben az egyetlen kérdésben. Egy pillanatra belátok a magabiztosság álcája mögé.
– Igen – válaszolom őszintén. – Csak nem úgy, ahogy ő akarta.
– Szóval nem vagy szerelmes belé?
Megrázom a fejem.
– Tizenévesen teljesen belé voltam esve. Mire ő észbe kapott, bennem már nagyon erős szeretetté alakult, nem volt visszaút.
Nem is tudom, miért osztom ezt meg vele. Talán mert remélem, hogy ki tudja rángatni abból a depresszióból, amibe én taszítottam.
– Ő viszont még mindig nincs túl rajtad – sóhajtja keserűen, és most már biztosra veszem, hogy tényleg komolyan gondolja, tényleg Stephent akarja. Az arcára van írva, amikor ezt mondja.
– Miért pont ő? – kérdezem. Egy darabig nem válaszol, szerintem a csapdát keresi.
– Ez hülye kérdés. Hacsak nem arra célzol, hogy a pénzét akarom – rám néz, és elhúzza a száját. – Elmesélte, amikor ráakaszkodtam, mi? – Bólintok, Jamie meg felsóhajt. – Csóró vagyok, és az alkoholista anyámmal élek. De ha akartam volna, rég összeszedek egy gazdag fószert, aki kitart. Büszkeségem viszont van.
Le a kalappal a kölyök előtt. Apropó…
– Hány éves vagy?
– Tizenkilenc – vonja meg a vállát. – Igazából azért pont ő, mert… van bennünk közös. Ő is igyekszik azt mutatni, mennyire könnyed és magabiztos. Közben meg totál sebezhető, ezért játssza az agyát.
Kiismerte. Jobban kiismerte pár hét alatt, mint eddig bárki. Kivéve talán engem, de még nekem is talány néha…
– Akkor te tudod a legjobban, hogy nem hiányzik neki, hogy átvágd – mondom, mire dühösen villan rám a tekintete. – Jó lenne, ha inkább vigyáznál rá.
– Ez nem rajtam múlik.
– Amit én láttam belőletek, az alapján igen – felelem, mire végre kapok egy őszintébb mosolyt.
– El tudsz dobni hozzá vagy sietsz?
Elviszem, aztán végre hazafelé veszem az irányt, még mindig a beszélgetés hatása alatt.

Besötétedik, mire hazaérek. Amint beállok a garázsba, megcsap az otthon érzése. A komódra teszem a kulcsot, felakasztom a kabátomat és leveszem a cipőmet. Az egész banda a nappaliban tévézik, amikor belépek. Samatha tekintete cinkosan rám villan, én pedig intek Lucasnak, hogy jöjjön fel velem az emeletre.
– Még egy csókot sem…
Nem jut a mondat végére. Amint bezáródik mögöttünk a háló ajtaja, a falhoz szorítom, a számat az övére nyomom, közben máris felfelé gyűröm a pólóját. Viszonozza, ugyanolyan intenzitással, szomjazva csókol.
– El se tudod képzelni, mennyire hiányoztál – suttogom a fülébe, mielőtt a nyakára hajolnék.
Nem akartam így lerohanni, de amint megláttam, sejtettem, hogy ez lesz. Nem úgy tűnik, mintha bánná, az övemet rángatja, teljesen elkap a gépszíj.
A falnak fordítom, az ujjaimat a szájához érintem, érti a célzást, benedvesíti őket. Aztán kéjesen lihegve nyöszörög, amikor lejjebb csúsztatom a kezemet…
Nem húzom sokáig, ezúttal én vagyok a türelmetlenebb. Szorosan ölelem, várom, amíg megszokja az érzést. Hátrahajtja a fejét, én pedig nem bírok ellenállni a bőrének.
– Mozdulsz még ma?
Megteszem. Nem érdekel, hogy odalent hallanak minket, de Lucas sem épp visszafogott. Percekkel azután is hozzásimulok, hogy elért a gyönyör.
– Te is hiányoztál – neveti. Megfordul a karomban, ezúttal lágyan csókol meg. – Zuhany?
– Jó.
Gyorsabban végzek, mint ő. Mire beér a szobába, már az ágyra dobtam a bőröndöt, de csak akkor jövök rá, ez mennyire félreérthető, amikor meglátom az arcát. Teljesen ledermedve áll a fürdő ajtajában.
– Ez mit jelentsen? – Remeg a hangja, de nem tudom, a dühtől vagy a félelemtől. Nincs érkezésem felelni, mert folytatja. – Búcsúnak szántad? Ezek szerint nem volt elég egy csók…
Rémülten dobom le a kezemben lévő pólókat, Lucas viszont elhátrál előlem, amikor közeledek felé.
– Légy szíves, nyugodj meg – kérem, de lerázza a kezemet.
– Hogyan nyugodnék meg?! Mi a franc történt?!
Felsóhajtok, de a helyzet annyira képtelen, hogy elnevetem magam. Ez csak olaj a tűzre, Lucas tekintete ismét haragosan villan.
– Tényleg volt egy csók – ismerem el. – De az a bőrönd a tiéd.
– Tessék? – kérdezi Lucas értetlenül, aztán mögém pillant, és még jobban összezavarodik.
– Elrabollak – felelem nemes egyszerűséggel. – A lányok szerveztek nekünk egy kis nyugalmat.
– Hogy mi… – A homlokára csap. – Ezt leverem rajtuk!
– Ne tedd – mosolyodom el. Most már engedi, hogy megközelítsem, a vállamnak támasztja a homlokát. – Három nap, és te döntesz, hová megyünk.
– És jegy meg szállás?
– Magángép vár, és ne merj kiakadni emiatt.
Lucas nevetve csóválja a fejét. Végre átölel, egy ideig nem is enged el.
– A mesélést nem úszod meg.
– Jó, de te meg közben pakolsz, és véletlenül sem töröd kibúvón a fejedet – kérem. Ebben megegyezünk.
Szeretem. Igazság szerint fogalmam sincs, hogyan bizonytalanodhattam el egyetlen másodpercre is. Sosem mondanék le róla, senki és semmi kedvéért…

Vége

Előző

Következő