júl.
17
Elvárások 2. fejezet
Írta Ariana
2.

Az illegális bulikban az a legjobb, hogy gond nélkül kiszolgálnak piával. Ez pár hét múlva már máshol sem lesz gond, de addig is élvezem, hogy itt ebből senki sem csinál problémát. Táncolok, minden sejtemben dübörög a ritmus, és ilyenkor tényleg elhiszem, hogy enyém a világ.
Szokás szerint sok a megszokott arc, hamar rátalálok a mai estém értelmére. Látom a szemének huncut csillogásából, hogy most sincs ellenére, ha később együtt távozunk. Nem először akadunk egymásra, és tudom, hogy vele nem sikerülhet semmi félre. Már azon vagyok, hogy közel hajoljak hozzá, és felajánljam, hogy folytassuk máshol, de megakadok a mozdulatban, ahogy egy ismerős alak körvonalai bontakoznak ki a táncolók közül. Mi a franc?!
– Mindjárt jövök – mondom az eredeti mondatom helyett, de mikor táncpartnerem követi a pillantásomat, összeráncolja a szemöldökét, úgyhogy jobb híján mentegetőzök. – Egy barátnőm öccse, és fogalmam sincs, mi a fenét keres itt – suttogom, illetve üvöltöm a fülébe, mire int, hogy menjek csak. Ha lelép, mire visszaérek, kinyírom a kölyköt.
– Te mit csinálsz itt? – kérdezem, mikor Danny észrevesz.
– Amit te – vágja rá. – Pasizok.
– Igen, az feltűnt.
– Akkor miért kérdezel hülyeséget?
Jogos a tíz pont. Körbenézek, de nem nagyon látok senkit, aki hiányolná.
– A barátaid?
– Egyedül jöttem.
Furcsa a tekintete, még pár mondat után viszont már erős a gyanúm, hogy nem csupán alkohol kering a szervezetében. Bár az is lehet, hogy csak ennyire nem bírja. Mindig utáltam pillanatok alatt józanodni, de most sikerül. Az illegális bulikkal az a gáz, hogy sokszor azt is kapsz az pia mellé, amit nem kérsz. – Ki vette az italod?
– Nem tudom a nevét – vonja meg a vállát. Kiveszem a kezéből a poharat, és teljesen véletlenül ki is öntöm. Kiérdemlek vele egy nagyon csúnya pillantást, de nem érdekel.
– A mai kölykökben még egészséges paranoia sincs – morgom nagyon bölcsen.
– Mi van?
– Na gyere, hazaviszlek – csóválom meg a fejem. Danny azonnal tiltakozni kezd, nem kis időmbe telik, mire sikerül kirángatnom az épületből. Előbányászom a zsebemből a telefont, ami nem túl könnyű, de nesze nekem feszülős nadrág. Hosszan kicsöng, már majdnem feladom.
– Mi a bánatot akarsz? – motyogja Lucy morcosan a telefonba. Pokróc üzemmód bekapcsolva, én meg verekedjem át magam az ingerültségén. Ide nekem a nagydíjat!
– Perverzióm felkelteni téged – felelem, miközben magammal húzom Dannyt.
– Fél perced van.
– Vissza kéne csempészni az öcsédet a házba – adok végre normális választ, mielőtt kedves barátném elküldene a búsba. Még így is csak nyűgös nyekergést kapok.
– He?
– Süt belőled az értelem – állapítom meg, Lucy pedig elveszíti a maradék türelmét. Talán egyszerűbb lett volna, ha a lényeggel kezdem?
– Hajnali francsetudjamennyi van, ne szórakozz!
– Akkor mondom úgy, hogy felfogd: az öcsédet épp most szedtem össze egy buliban – magyarázom, az említett meg felmordul. Le sem tagadhatnák, hogy egy család. Lucy meglepetten szívja be a levegőt.
– Olyanban, amibe te jársz?
– Aha.
– Ez szarul hangzik!
– De kedves vagy – húzom el a számat. Lucy ugyan nem látja, de lefogadom, hogy leveszi a hangulatomat. – Segítesz?
– A saját lábán nem tud jönni?
– De, szerencsére. Osonásból viszont nem diplomázhatna. Szerintem vagy valamit kevertek az italába vagy nagyon nem bírja a piát – osztom meg vele a gyanúmat, mire Lucy elfojt egy káromkodást.
– Megölöm! Merre jártok?
– Tíz perc.
Nehezen tudom eltenni a mobilt, de végül csak sikerrel járok.
– Nem akarok még hazamenni – szólal meg Danny. Mára úgy érzem, betelt a pohár, úgyhogy ha nem jön szép szóval, hát hátsón billentem, az hétszentség.
– Akkor rossz hírem van, fiam. Ez nem kívánságműsor.
– Senkim se vagy, úgyhogy nem te mondod meg, mit csináljak! – tör ki belőle, majd megmakacsolja magát: leül a padkára, és bámul maga elé. Ez egy rohadt hosszú este lesz, úgy látom…
Veszek egy nagy lélegzetet, lassan kifújom, aztán helyet foglalok mellette, és ráérősen rágyújtok. Jobb ötletem nincs, egyébként is van egy olyan sejtésem, hogy most következik a lelkizős rész. Nem nagyon fűlik hozzá a fogam, de nincs sok választásom. Ha másról lenne szó, itt hagynám a fenébe, érdekelne is engem a nyomora!
– Adsz egy cigit? – hallom meg Danny bátortalan hangját, mire felhorkantok.
– Álmodj, kisfiam!
– Ne gyere nekem ezzel a nagyöreg szöveggel, mert szarul áll! Kérek – hűti le feltámadó bátyó hangulatomat. Morogva nyújtom felé a dobozt, ő pedig gyakorlott mozdulattal gyújt rá.
– Na, elmeséled, mi bántja a pici szíved?
Megrántja a vállát, és duzzogva bámulja maga előtt a betont. Hát jó, én ráérek. Csendben üldögélünk egymás mellett percekig, a cigim már rég végigég, mire méltóztat belekezdeni.
– Apáék nekem sem engedik a szépművészetit.
Fáradtnak és letörtnek tűnik. Várom, hogy folytassa, de nem teszi.
– Várható volt – válaszolom nagyon együttérzőn. Sosem tudtam jól vigasztalni, még azokat sem, akik közel állnak hozzám. Olyanokat meg pláne nem, akikkel maximum pár szó erejéig hülyülök néha, és egyébként nem ismerem őket.
– Nem akarok Lucy sorsára jutni.
– Ezt úgy mondod, mintha minimum csőd lenne az élete.
– Ha egyszer az. Látom a rajzain a kétségbeesését.
Vitatkozni szeretnék vele, de nem teszem, hiszen igaza van. Lucy tényleg úgy éli meg, mintha a szabadságát vették volna el tőle. Tehetséges, mégis bedugják egy irodába, mert úgy látják jónak. Elveszik tőle az alkotást, a szabad választást, és ő jó kislány lévén hagyja ezt.
– Én nem fogom engedni, hogy levágják a szárnyaim.
Annyira elcsépelten költői, de nincs kedvem nevetni rajta. Figyelem, ahogy a térdére hajtja a fejét, és tényleg fogalmam sincs, mit segíthetnék azon kívül, hogy meghallgatom.
– Mire készülsz?
– Rajztanárt keresek.
– És miből akarod fizetni? – faggatom érdeklődve. Megint megvonja a vállát.
– Arra gondoltam, hogy…
Elharapja a mondatot. Belém fészkeli magát a gyanú, hogy nem legális utakat keres, és ez megijeszt.
– Mire?
– Nem mondod el Lucynek? – pillant fel rám.
– Az attól függ.
– Találtam egy pasast, akinek bejönnek a fiatal fiúk.
Elhagyom az arcom! Pár pillanatig csak hápogni vagyok képes, ahogy próbálom megemészteni a kapott információt.
– Most szórakozol velem! – fakadok ki, de csak bátortalanul megrázza a fejét. – Bocs, kölyök, de tényleg azt képzelted, hogy erről hallgatni fogok? A nővéred ki is herélne, ha tudok róla, és nem szólok neki!
– Magát hibáztatná.
Elharapom a további mondandómat. Megfogott, és ezzel tisztában van, látom az arcán. Lucy úgy érezné, ha nem mutatná, mennyire megviseli a nyomás, akkor az öccsének könnyebb lenne. Mert az én barátném ilyen fenemód lelkis tud lenni, ha a családról van szó. Na, most kell még egy cigi!
– Elment az eszed, Daniel.
– Ne hívj már így! Olyan hivatalos! – förmed rám.
– Bocs.
– Hülyének nézel, ugye?
A haja mögé bújik, a szőke tincsek az arcába lógnak. Aranyos, még ha kissé felelőtlen is. Igen, most épp haragszom rá.
– Nem is kicsit. Ilyesmire akkor vetemedik az ember, ha nincs más lehetősége.
– Én most így érzem – feleli bizonytalanul. Tényleg igyekszem nem kiakadni, de nem megy.
– Komolyan képes lennél a művészet kedvéért eladni a tested? – kérdezem teljesen értetlenül. Jó, mondjuk nekem könnyű, nincsenek álmaim, csak tengek-lengek, az élet meg majd hozza, amit akar. Szar módszer, belátom.
– Inkább, mint a lelkemet – sóhajtja, aztán hosszú pillanatokig csendben van, mielőtt folytatná. – Ezért mentem ma a buliba is.
– Nem vágom az összefüggést.
– Tapasztalatért – válaszolja, de még mindig nem esik le, hogy mi az istenről beszél.
– Még mindig nem értem.
– Istenem, de sötét vagy! – fakad ki, ezzel viszont csak annyit ér el, hogy tényleg elfogy a maradék türelmem. Még kap két perc lelkizést, utána húzok a picsába.
– Akkor világosíts fel, esengve kérlek.
– Nincs mit nyújtanom – motyogja maga elé. Elfordul, véletlenül sem néz rám, nekem pedig kezd derengeni, mi is a probléma gyökere. Be is válik a megérzésem. – Úgy értem, az összes tapasztalom a csókolózáson kívül némi kézimunka.
– Még szűz vagy – nyögöm ki. Nem hiszem el a srácot! – És ilyeneken filózol?! Baszki, neked elmentek otthonról!
– Hát ez az – vonja meg a vállát. Már épp rákérdeznék, hogy most épp mire gondol, amikor folytatja. – Mármint… akartam valami értelmes elsőt, de…
– Azt rossz helyen kerested.
– Nem mondtam, hogy feltétlenül romantikusat – pillant rám olyan arccal, mintha tényleg semmit nem értenék a világból. Megcsóválom a fejemet. Mégis mit kezdjek ezzel a sráccal?
– Jesszus, Danny! Legalább alapból meleg vagy, vagy csak azért…
– Akkor női tanárt kerestem volna, nem gondolod?
– Ott a pont.
Hallgatunk. Lázasan jár az agyam, hogy mégis hogyan vágjam ki magam ebből a helyzetből, mert jelenleg több pont egyaránt problémás. Először is, Danny valami hatalmas baromságot készül elkövetni, és bár részben, hangsúlyozom, részben értem a motivációját, attól még valahogy le kellene beszélnem erről az ötletről. Mert rossz. Tizenhét évesen ilyen ökörséget ne akarjon már elkövetni, pláne ne úgy, hogy én tudok róla, és akár meg is akadályozhatnám. Na, itt lép életben a második gond. Ha én ugyanis tudok erről, és vagy nem szólok Lucynek, vagy nem akadályozom meg, elveszítem a legjobb barátom. Lucy ugyanis soha a büdös életben nem bocsátaná meg nekem. Na, most légy okos, Ed.
– Le akarsz róla dumálni, ugye?
– Vág az eszed.
– Ha megígérem, hogy átgondolom, befejezed a pánikolást? Rossz nézni az arcod.
– Pedig szép vagyok – poénkodom, bár annyira nem vagyok hangulatban. Danny viszont veszi a lapot, rákontráz:
– És ráadásul szerény.
– Pláne.
Felkelek a padkáról, és Danny ugyanígy tesz. A legfélelmetesebb, hogy az előbb színjózannak tűnt, most mégsem bír egyenesen menni. Amikor viszont kuncogni is elkezd, végleg megrémít.
– Mi ilyen vicces?
– Hogy pont neked meséltem el a tervemet.
– És azon miért röhögsz? – kérdem kissé félve. Danny rám pillant, aztán újra az út felé fordul.
– Mert ha volt is esélyem nálad, épp kidobtam az ablakon. Szánalmas vagyok.
Baszki! Ha még egyszer besokkol ma, végleg leáll a szívem.
– Micsoda szerelmi vallomás! – sóhajtok fel színpadiasan, hogy oldjam a feszültséget. Danny megtorpan.
– Azért ne bízd el magad – mosolyog hátra, és tovább is indul. Rejtély a srác. Néha megfejteném, néha meg legszívesebben messzire elkerülném. Ki érti ezt?
Lucy az ajtóban toporogva vár minket.
– Tíz perc, mi?
– Megálltunk lelkizni – válaszolom gondolkodás nélkül, Lucy szemöldöke viszont rögtön magasra szalad.
– Ez komoly?
– Eskü!
– És mi volt a téma?
Danny rám néz. A tekintetének súlya van, kijózanodom tőle. Fene.
– Kérdezd az illetékest, nekem lakat a számon! – tárom szét a karom, mire Lucy megcsóválja a fejét, Danny pedig megkönnyebbül. Meg fogom szívni.
– Téged beszéltünk ki – vigyorogja el magát a kis szemét.
– Sejtettem! – sóhajt fel Lucy, de tudom én, hogy nem veszi komolyan. Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy úgyis faggatni fog.
– Na, én léptem – váltok inkább témát. – Jöttök nekem a mai estéért – teszem hozzá.
– Ó, te szegény. Csak nem egyedül töltesz egy éjszakát a háromszázhatvanötből? – cukkol Lucy, mire azt színlelem, hogy megsértődtem.
– Ezt úgy mondod, mintha valami szexgép lennék.
– Hozzám képest – vágja rá röhögve. Feladom, és elmosolyodom. – Danny, lefekvés! Te meg gyere velem bagózni, ha már felvertél legszebb álmomból.
– Amiben te voltál a szexgép?
– Meséljek?
– Jesszusom, ne! – reagálom le, Lucy meg kuncogni kezd. A kert felé vesszük az irányt, mikor meghallom Danny hangját.
– Köszi a beszélgetést…
– Szívesen – nézek hátra, de az arckifejezésétől összeugrik a gyomrom. Jobb lenne, ha mégis megpróbálnám meggyőzni, hogy marhaságra készül. Persze lehet, hogy csak szórakozott, vagy tényleg csak a végső elkeseredés mondatta vele. Ki kell derítenem. – Ha van kedved, ezt átbeszélhetnénk máskor.
Bólint, én meg legszívesebben beleverném a fejemet az ajtófélfába. Mibe keverem magam?!
Mire kiérek a kertbe, Lucy már nagyban füstöl. Rágyújtok, és várok. Nem bírja sokáig, faggatni kezd, de nem mondok semmit.
– Szerelmet vallott, vagy mi? – kérdi, mikor belátja, hogy úgysem húz ki belőlem semmit. Megvonom a vállam.
– Fogjuk rá.
– Tudtam!
Nincs kedvem belemenni a játékba. Valahogy nem vagyok poénkodós hangulatban, mostanában már sokadjára. Elnyomom a cigimet.
– Jó neked.
Lucy meglepetten kapja felém a pillantását. Úgy tűnik, nem erre számított. Mondjuk nem csodálom, mert sosem hagyok ki egy alkalmat sem, hogy hülyüljünk. De most nem. Nem megy…
– De komoly vagy! – állapítja meg. Oldalra mozdulok, a gerendának támasztom a hátamat.
– Tudod, mi az igazi baj? Belül is komolyodom.
– Még a végén felnősz! – mosolyodik el.
– Én is ettől félek.
Végre nevetünk. Jobb híján, mert az könnyebb.
– Ugye szólnál, ha bajban lenne?
Bólintok, mert ezt várja tőlem. Közben eltökélem, hogy holnap átjövök, és megmosom a drága öcsikéje fejét. Ennyivel mindenképp tartozom barátként.
– Annyira eltávolodott tőlem az utóbbi időben.
– Kamasz – válaszolom, de Lucy nem elégszik meg ennyivel.
– Nem csak amiatt. Mintha szándékosan zárkózna el előlem – panaszolja, én meg csak ismételni tudom magam.
– Kamasz.
– Nem mindenre ez a magyarázat.
– Dehogynem. Túlspilázod – felelem, mire felhúzza az orrát.
– Köszi, hogy érdekelnek a gondjaim.
– Érdekel. Azzal nem vádolhatsz, hogy nem figyelek rád vagy ilyenek – szólok rá. Maga elé mered, hintáztatja a lelógó lábát. Kibontja a haját, idegesen végigszánt benne az ujjaival.
– Sajnálom – kér bocsánatot, pedig felesleges. – Aggódom érte.
– Ha hibákat akar elkövetni, meg fogja tenni – magyarázom, bár nem hinném, hogy megnyugtató vagyok. Ahhoz azt kellene hazudnom neki, hogy minden rózsaszín és csillámporos lesz. – Annyit tehetsz, hogy mikor kéri, mellette állsz.
– Jézusom, Ed! – néz rám Lucy megrökönyödve. – Kezdek attól félni, hogy kicseréltek az ufók!
– Áh, biztos valami vírus! – legyintek. – Holnapra kialszom.
– Őszintén remélem!
Elköszönök, megölelem, és hazamegyek. Holnapra előállok valami értelmes ötlettel Danny észhez térítésére. Aztán meglátjuk…


Hozzászólás: 3
Nyomtatóbarát változat Hír létrehozása pdf formátumban


Üdvözlet
Felhasználónév:

Jelszó:




Adatok megjegyzése

[ ]
[ ]
Online
vendég: 2, tag: 0 ...

legtöbb 253
(tag: 2, vendég: 251) - 26 jún : 22:01

Tagok: 916
Legújabb tag: Marischka11
Az utolsó látogatásod óta történt változások

news
Nincs újdonság
download
Nincs letöltés
members
Nincs Tag
links_page
chatbox_menu
Nincs chatbox üzenet