3.

Üres fejjel bámulom Lucy színes ceruzáit. Nemrég rákapott ezekre a felnőtt színezős füzetekre, de ő eszméletlen dolgokat művel a lapokkal. Átdolgozza, életre kelti őket, én meg általában csak annyit tudok mondani, hogy váó. Le a kalappal a csaj előtt, nem csodálom, hogy tök depi, amiért be akarják zsuppolni egy irodának csúfolt lyukba.
– Na, még sminkelek, és mehetünk is – dugja be a fejét Lucy a szobába, én meg felnyögök kínomban.
– Akkor még van fél órám megváltani a világot – összegzem, mire nyelvet ölt.
– Bunkó vagy.
– Komolyan, még nálam is többet tollászkodsz, ez már kóros!
– Sietek – ígéri, én meg valahogy nem tudok hinni neki, és ez az arcomra lehet írva, legalábbis Lucy nagyon csúnyán néz rám. Megvonom a vállamat. Úgyis dolgom lenne, csak eddig nem bírtam rávenni magam. Talán épp itt az ideje.
– Addig szomszédolok egyet.
– He? – lép vissza Lucy értetlen fejjel.
– Boldogítom kicsit az öcsédet.
– Mióta vagytok ti ilyen jóban?
Gyanakvóan ráncolja a homlokát, én meg úgy döntök, húzom egy picit az agyát.
– Nem mondtam még? Egy ideje együtt váltjuk meg a világot, és tangózni tanítom. Vízszintben.
Lucy elröhögi magát, és int, hogy arra az ajtó, hajrá nekem. Feltápászkodok az ágyról, és egy szobával arrébb veszem az irányt. A kopogásra nem épp szívélyes válasz érkezik, de ez nem szegi kedvemet.
– Ki vagy és mit akarsz?
– A herceg jött érted fehér lovon – nyögöm be, aztán gyorsan helyesbítek, mielőtt hülye ötletei támadnának. – Ed vagyok, engedj be légyszi.
Kinyílik az ajtó, Danny színpadiasan befelé int.
– Remélem, a lovadat már leparkoltad az istállóban – mondja, majd becsukja utánam az ajtót.
– Egyből kétszázhetven paci, és a garázsban van – szellemeskedem, mire elfintorodik.
– Kevés.
– Telhetetlen vagy – felelem, amivel végre kiérdemlek egy mosolyt.
– Nos, minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdi, és levágja magát az ágyára. Az asztalnak támaszkodom, és azon tűnődöm, hol a bánatban kezdjem.
– Tegnap mondtál pár érdekes dolgot.
– Valahogy sejtettem, hogy ezen rágódsz – sóhajt fel. – Nézd, kicsit be voltam csípve, meg épp nagyon szar kedvem is volt, nem kell komolyan venned.
– Ezzel nem vágsz át, találj ki valami mást.
– Ez az igazság.
Basszus, ez megpróbál hülyének nézni!
– Aha, én meg tényleg a szőke királyfi vagyok hófehér lovon – nézek rá a szavaimmal ellentétben teljesen komolyan, mire morcosan elfordítja a fejét.
– Jó, valóban eszembe jutott, de… még csak vésztartalék terv – magyarázza, én meg előszedem a láthatatlan harapófogót, és úgy döntök, akkor is kiszedem belőle az igazat. Majd igyekszem nem nagyon megkínozni.
– Milyen esetre?
– Ha elfogyna a zsebpénzem.
– És hány órára van pénzed jelenleg? – érdeklődöm, mire kínosan elmosolyodik.
– Párra, de épp apáék kedvétől függ – vonja meg a vállát, aztán rám vigyorog. – Tudod, jó kisfiúnak kell lennem. Semmi balhé, tökéletes jegyek meg ilyesmi. Csupa gyerekes dolog.
– A kölyköknek ez való.
– Elmész anyádba!
Elképedek, de valószínűleg ő sem tervezett ennyire durván reagálni, mert meghökken a saját szavain. Elkapja a tekintetét.
– Bocs, ez nagyon bunkó volt.
– Csak egy icipicit…
– Tényleg sajnálom – mondja, és végre megint rám néz. – De utálom, hogy mindenki kicsiként kezel. Lucy is csak az édes tízéves kisöccsét látja bennem, és ez ijesztő. Senki sem vesz komolyan.
– Hát van egy rossz hírem, ez még egy darabig így lesz.
– De kurva jó.
– A káromkodás miatt nem fogsz idősebbnek látszani.
– Jó, szállj le arról a magas lóról, légyszi. Annyival azért nem vagy idősebb.
Mellé ülök, és sóhajtok egy nagyot.
– Verd ki a fejedből az egész hülyeséget, szépen kérlek. Utálnálak felnyomni a nővérednél.
– Az gyönyörű balhé lenne – húzza el a száját. Felpillant rám, beharapja a száját, én meg itt jövök rá, hogy ülhettem volna kicsit távolabb is. A tekintete nagyon beszédes, tisztán látom, hogy be fog próbálkozni. Nem vagyok normális, hogy tálcán kínáltam a lehetőséget.
– Legalább egy kicsit megértesz? – kérdi egy leheletnyit közelebb hajolva.
A picsába, nem tudok rá igazán kölyökként nézni. Egy irtó vonzó, fiatal fiút látok, aki addig ficereg, míg összeér a combunk, én pedig érzem a belőle áradó vágyat. Fel kéne kelni, és menekülőre fogni, most azonnal.
– Bocs, de nem igazán.
– Kár – suttogja, és tényleg megpróbál megcsókolni. Még idejében húzódom el.
– Ezt ne! – mondom, de nem igazán veszi a visszautasítást.
– Miért ne? – kérdezi teljesen komolyan. – Látom, tetszem neked.
– Az egy dolog, hogy jól nézel ki, de nem azért vagyok itt, hogy elcsábítsak egy kamaszt – válaszolom a tőlem telhető legjózanabbul, mire csalódottan felmorran.
– Az jó, mert én akarlak elcsábítani téged… – suttogja a számra, de ismét időben kapok észbe. Eltolom magamtól, és felkelek mellőle.
– Tudod, azon gondolkodom, hogy most tényleg rám izgultál, vagy csupán teszteled a vonzerőd.
– Aúcs. Ez fájt.
Látom rajta, hogy valóban eléggé övön aluli ütés volt, mert csak pislog rám meghökkenve, és nem nagyon tud napirendre térni a szavaim fölött. Elszégyellem magam, pedig igazán érdekel, melyik a kettő közül.
– Szóval?
Végre elfordul. A padlót kezdi bámulni, aztán sóhajt egy nagyot.
– Kicsit mindkettő.
– Valahogy sejtettem.
Nekidőlök az íróasztalnak, és lázasan gondolkodom, hogyan is vágjam ki magam a szituációból.
– Figyelj, erre még visszatérünk – szólalok meg végül, mire felvonja a szemöldökét. – Mármint nem a csábítós részre! – teszem hozzá, erre felnevet.
– Jó, oké, fogtam – vigyorogja, de nem viszonzom, mert az eredeti téma megkívánja, hogy ne vicceljük el.
– Kérlek, ígérd meg, hogy nem csinálsz hülyeséget!
Megrázza a fejét.
– Annyit ígérhetek, hogy csak akkor teszem, ha nem érzek más kiutat.
– Nem tetszik ez a válasz.
– Az a te bajod. Nekem a visszautasítás nem tetszett – vágja rá, mire felmordulok. Tényleg nem hiszem el ezt a srácot!
– Miért, mit vártál? Megdöngetlek, míg a nővéred vakolja magát?
– Azért nem biztos, hogy nagyon tiltakoztam volna – feleli játékosan, de érezhető, hogy ez így sok volt neki. Nem, ennyire nem szaladt ő előre a történésekben, csak megpróbált levenni a lábamról.
– Na jó, én most megyek – csóválom meg a fejemet, és az ajtó felé indulok. – Ha beszélgetni akarsz, találj meg, légyszi! Mondjuk még azelőtt, hogy lenne mit megbánnod.
– Oké.
Épp időben, mert Lucy végre elkészült. Irány a szombat esti ereszdelahajam. Határozottan rám fér.

**

– Akarlak.
A csókja tüzes és fullasztó, a keze táncot lejt a hátamon, bele-belekap a bőrömbe, és én már az óvszer után tapogatózok, mikor megüti a fülemet egy ismerős dallam. Fülelek, megakadok a mozdulatban, mert pont úgy hangzik, mint…
Az ébresztőm. Azonnal kinyitom a szememet, és kicsit még az álomtól ittasan állapítom meg, hogy baromira a saját ágyamban vagyok, egyedül. Kisebb sátorban ébredtem, de ebben a legmacerásabb rész, hogy ki miatt.
Nyögve próbálom belefojtani magam a párnába. Nem hiszem el, hogy ennyire rágerjedtem Dannyre. Ezt nagyon meg fogom szívni, ha nem sikerül időben kivernem a fejemből. Ami elég necces, ha a fejébe vette, hogy rajtam teszteli a csáberejét.
– Nagyon nyúzott vagy – állapítja meg Lucy a reggeli kávé mellett az egyetemi büfében. Teljes beleéléssel kevergetem a barna löttyöt, amit van pofájuk eszpresszónak csúfolni. Annyit sem hat, mint egy bögre kakaó, mert úgy felvizezték, és ez rohadtul hozzájárul a pocsék hangulatomhoz.
– Elég intenzív álmom volt – csúszik ki a számon, Lucy meg ráharap, és faggatni kezd.
– Na, mesélj!
– Nem akarod tudni.
– Dehogynem!
– Álmomban megdöntöttem az öcsédet.
Arra számítok, hogy minimum belém állít egy villát, de full kussban ül, és ez gyanús. Félve emelem fel a fejem, és Lucy csodálkozó, csillogó tekintetével találom magam szemközt. Aztán kipukkad belőle a röhögés, olyan hangosan, hogy hirtelen minden szempár ránk szegeződik. Lucyt annyira rázza a nevetés, hogy az asztalt csapkodja kínjában, és mit sem törődik azzal, hogy én épp megpróbálom megölni a pillantásommal. Sőt, az arcomat látva még jobban szakad. Dilis a csaj.
– Örülök, hogy ennyire élvezed.
– Hát, nagyon ráizgultatok egymásra.
– Nem igaz!
– Tudod, kinek meséled ezt be!
A homlokom hangosan koppan az asztallapon, ami újabb vidám perceket szerez Lucynek.
– Utállak – morgom magam elé.
– Én meg imádlak.
– Többet nem megyek hozzátok – helyezem kilátásba a lehetőséget, de meg se hatja.
– Úgysem bírod nélkülem.
– Majd jössz te hozzánk.
– Eszemben sincs! Ha összefutok apáddal, egy hétre elmegy az életkedvem! – háborog teljes beleéléssel. Na, ezen már én is csak nevetni tudok. Mit ne mondjak, apám rám is ilyen hatással van. Megjelenik, az én kedvem meg egyenesen a béka hátsója alá zuhan. Na, elég volt rágondolni.
– És mi a mai program, kedves sógor?
– Lucy! – nyögök fel. Hirtelen csend lesz, és mikor felnézek, barátném nagyon figyelmesen bámul rám. – Mi van?
– Azon filózok, mi van, ha összejöttök.
– Kasztrálsz? – kérdezek vissza, mire megrázza a fejét. – Nagyon lazán veszed akkor.
– Ha nem bántod, én sem foglak – ígéri bűbájos mosollyal. Inkább visszahelyezem a fejem a bútorlapra, az a tuti. Ez a nap ennél rosszabb már nem sokkal lehet…
Kivéve, ha az embernek egész nap órája van, és totálisan leszedálják az agyát. Aztán én marha ahelyett, hogy zombi módjára hazavánszorognék, hagyom, hogy Lucy behálózzon, és elrángasson hozzájuk. Pont abba az irányba, amelyikbe most nagyon nem jó ötlet.
– És mégis mivel akarod elütni ma az időt? – kérdem hazafelé, barátném meg kecsesen megvonja a vállát, amolyan tudjaatököm módon. Hát jó, nem vagyok ellene a spontán programoknak.
– Majd nézünk valami filmet, és iszunk mellé. Van egy üveg piám – magyarázza, aztán megtorpan, és rám vigyorog. – Vagy áthívjuk Dannyt, ha engem már nagyon unnál…
– Na, takarodsz te a…
– Hova? – cukkol, aztán elkomorodik. – Ugye tényleg nincs bajban? Úgy értem, te azért annyira nem sűrűn rángatsz el valakit komolyan beszélgetni…
– Á, szóval innen fúj a tornádó – világosodom meg. – Ki akarod szedni belőlem, mi van az öcséddel.
– Hát, benne van a pakliban – ismeri el Lucy, bennem pedig megfogalmazódik egy kérdés.
– Miért nem őt nyaggatod?
– Mert nem árul el semmit – feleli aggódó hangon. – Próbáltam faggatni, de egyre inkább bezárkózik, én meg csak még jobban féltem. Mi van, ha nem fordul hozzám, mikor kellene?
Például most? Elég bonyolult lenne elmagyarázni, hogy a maga elcseszett módján Danny a nővére lelkivilágát próbálja hősiesen védelmezni, ami alapból el van cseszve, mert hogy értetem meg vele, hogy ez hülyeség? Lucy felnőtt nő, túléli, hogy az öccse szerint szar az élete, és nem kívánja követni a példáját. Ja, asszem, ezt kéne mondanom.
– Ezen sajnos nem tudok segíteni…
– Ed, csak annyit kérek, hogy szólj, ha tényleg gáz van – kéri, mire bólintok. Megkönnyebbülten elmosolyodik, aztán megölel. – Akkor rád bízom.
– He?
– Ha baja esik, kitekerem a nyakad – fenyeget meg, bennem meg megáll az ütő.
– Várjál már, most én lettem a bébisintére vagy mi a tököm? – torpanok meg, mire Lucy visszafordulva vállat von, majd megy is tovább. Én meg állok ott, mint valami hülye, és pislogok utána. – Ez nem vicces! – szólok utána, de kiröhög. Végül úgy kell utána loholnom, mert csak azért sem vár meg.
– Beijedtél?
– Nem fogok az öcséd nyakán lógni, csak mert részegségében nekem öntötte ki a pici lelkét – duzzogok. Oldja már meg mindenki az életét nélkülem!
– Mivel te vagy az egyetlen, akivel érdemben kommunikál, ezért így jártál. Téged választott.
– Anyám borogass! Ezt nem gondolhatod komolyan! – fakadok ki, Lucy viszont nem meggyőzhető. Milyen szuper!
– De-de.
– Hát ez marha jó – összegzem. – Miért nem a haverjaira szállsz rá?
– Mert nem igazán vannak neki.
Hoppá. Ja, hogy erről van szó. Jó, az feltűnt, hogy a gyerek folyton otthon ül, de azt azért nem hittem volna, hogy ennyire nem szociális alkat.
– És hogy jövök én ide?
– Úgy, hogy neki csorog a nyála utánad, és hát te meg már álmodban… – kezd bele Lucy, de gyorsan közbevágok.
– Jesszus, ki ne mondd!
– Van még kérdés?
Élvezi, hogy cseszeget. Jó, ez igazából nem meglepő, de attól még az édes nénikéjét.
– Mi a bánatért akarsz összeboronálni minket?
– Mert mocsok mód félek, hogy hülyeségre készül – válaszolja, és hirtelen minden vidámság eltűnik a hangjából. – Benned pedig megbízok. Nem vagytok közömbösek se egymásnak. Ed, nem azt mondom, hogy tényleg szedd fel, ha nem akarod, csak foglalkozz vele picit. Az csak nem fáj…
– Jól van.
Meg fogom bánni. Juj, hogy meg fogom én szívatni magam…
De kedvelem a srácot. Nagyon a lelkemre venném, ha tönkretenné az életét. Na meg hát tízes skálán minimum nyolcas, bár ezt be nem ismerném neki.
Röhögünk. Percek óta szakadatlanul, már fáj a hasam, a rekeszizmom kezdi feladni, de nem bírom befejezni. Egymásra pillantunk, és még rosszabb, levegő után kapkodok, amikor kivágódik az ajtó. Ez elég ahhoz, hogy pár másodpercre abbahagyjuk, aztán újult erővel rákezdjünk. Már fogalmam sincs a kiváltó okról, de ránk fokozottan igaz, hogy a röhögés ragadós.
– Titeket mi lelt?
Danny úgy bámul ránk, mintha minimum megőrültünk volna, de az lehetetlen, mert sosem voltunk normálisak. Ha belegondolok, távol áll tőlem, hogy valaha is az akarjak lenni.
– Nem emlékszem – heherészik barátném. Igazság szerint engem már nem is érdekel, jót tesz ez a vidámság. Valami romantikus filmre bambultunk, és a nagyjelentnél tört ránk, majd teljesen elgurult az egyébként nem is szedett gyógyszerünk.
– Szívtatok?
Megrázom a fejem, de egy árnyalattal komolyabban pillantok Dannyre. Hangsúlyozom, egy árnyalattal, mert határozottan nem győztem meg az igazamról. Nem csodálkozom, én sem hinnék magamnak.
– Néha félek tőletek.
– Lehet is. Félelmetesen jó fejek vagyunk.
Danny felhúzza a szemöldökét, készülök rá, hogy most csúnyán le leszek oltva, annyira gyengére sikeredett a válaszom, de a mobilja megszólal, és ez elvonja a figyelmét. Megmenekültem.
– Szia, anya! – szól bele meglepetten. – Igen, itthon vagyok. Igen, Lucy is. Nem, szerintem nem hallja a saját vihorászásától. Adjam?
A nővére felé nyújtja a telefont, Lucy pedig kelletlenül veszi el. A jókedv hirtelen elpárolog, full kussban pislogunk egymásra.
– Mondsza – köszön a vonalba Lucy, és azonnal ráncolni kezdi a szemöldökét, ahogy az anyját hallgatja. – Mennyire sürgős? – Hallom a hadarást, Lucy arcáról pedig leolvashatom, mennyire boldog a választól. – Remek. Hol keressem azt a papírt? – sóhajt fel, és megindul az emeletre. Hátrafordul a lépcsőről. – Danny, rád bízom a vendégem.
– Milyen vendéget?! – horkanok fel háborogva, de Lucy ügyet sem vet rám, csak eltűnik a szemem elől. Na, remek. Danny ráadásul abban a pillanatban lehuppan mellém, és annyira intenzíven méreget, hogy komolyan rám fogja hozni a frászt.
– Kinyögöd még ma? – szegezem neki a kérdést, mielőtt valami ostobaság jutna az eszébe, erre azonban még közelebb hajol hozzám. Feszengve húzódom picit arrébb.
– Ugye nem mártottál be?
– A fejed a helyén van, szóval nem értem a felvetést – vágom rá, mire elgondolkodva bólint.
– Jogos, már minimum leüvöltött volna. Akkor köszi – mosolyog rám, én pedig nagyon igyekszem elnyomni magamban, mennyire édes és dögös egyszerre. Atyaég, lehet, mégis beszívtam, csak maga a művelet is kiesett…
– Mondanám, hogy szívesen, de ha még egyszer nekiáll nyaggatni, lehet, hogy a tököm tele lesz az egésszel, és kitálalok – felelem, ettől azonban olyan ijedt arcot vág, hogy komoly erőfeszítés nem körberöhögni. – Nyugi van, tartom a szám. Feltéve, hogy nem utólag tudom meg, ha hülyeséget csináltál.
– Jelentsem be, hogy megakadályozhass? – vonja fel a szemöldökét, én viszont csak vállat vonok. Hát tulajdonképpen így is értheti, mert teljesen véletlenül így is van. Arrébb mozdul, mire megkönnyebbülten engedek fel. – Annak meg mi értelme?
– Megígértem, hogy vigyázok rád.
– He? – szalad ki a száján döbbenetében. – A testőröm lettél, vagy mi?
Jól szórakozik rajtam a kis szemtelen, de engem leginkább az bosszant, hogy igen, az lettem. Kelletlenül húzom el a számat, de a srácnak van esze, lenyeli a reakcióját. Helyes.
– Letehetnél erről a sületlenségről.
– Figyelj, már mondtam, ez nagyon vésztartalék terv. Depressziós voltam és kétségbeesett, ne vedd komolyan. Úgyis megoldom anélkül, hogy idáig fajulnának a dolgok – nyugtat, de nekem azért vannak fenntartásaim, ezt ő is azonnal leveszi. – Feleslegesen győzködlek, ugye?
– Aha. Megszívtad, Eddy nem felejt.
– Szuper – morogja, és felkel mellőlem. – Azért ne játszd ennyire a védelmező bátyót, nem könnyen hihető, ha közben azon izgulsz, hogy túlságosan belemásztam az aurádba.
Köpni-nyelni nem tudok hirtelen, Danny pedig ezt kihasználva magamra hagy. Utána küldök egy káromkodást, pedig mire idáig eljutok, úgysem hallja, de a büszkeségemnek jólesik. Pofátlan a gyerek.
– Na, téged meg mi lelt? – tér vissza Lucy.
– Az öcséd egy hálátlan bunkó – duzzogom, még mielőtt azonban faggathatna, felemelem a kezem. – Úgysem árulom el, miről beszéltünk. Ne fáraszd magad!
– Hát, akkor megérdemlitek egymást – közli velem Lucy hűvösen. A kanapé támlájának döntöm a fejem, pedig legszívesebben a falba verném.
– A családotokra rá fog menni az idegrendszerem – szólalok meg csak úgy magam elé, de Lucynek címezve. Ez elég neki, mert felkacag, és felolvad jégsírjából a hangulatunk is. Ideje, nem bírom, amikor morcos rám.