Nem hiszek a szememnek. Ennyire nem lehetek szerencsétlen, hogy mostantól amint összeszedek valakit, aki érdekel, meglátom ezt a kölyköt, és egyből bekapcsol a védelmező funkció, aminek eddig a létéről sem tudtam. Persze a kiiktató gombot meg nem találom.
– Mi az isten áldásáért nem bírsz te más buliba csöppenni?
Danny felém kapja a fejét, meglepetést színlel, ami talán működne is, ha nem láttam volna, hogy eddig engem bámult. Az ártatlanság élő szobra, egy melegbuli közepén. Háthogyne.
– Nem tudhattam, hogy itt leszel.
Felvonom a szemöldököm, és szóra nyitnám a számat, de Danny megelőz. Csak látom, hogy sóhajt, a dübörgő zenétől a hang nem jut el hozzám.
– Oké, kihallgattalak, amikor Lucyval beszéltél róla, hogy ma ide jössz.
– Remek – nyögök fel. – Kérlek, mondd, hogy nem te leszel innentől a levakarhatatlan árnyékom!
– Miért, nem tetszene?
A nyelvemen lévő csípős válasz rögtön elhal, amint Danny közelebb simul. Hamar eléri, hogy az agyam elmenjen nyaralni. A karja a nyakamon, a szája az enyémen, reszketve csókol, azonnal elillan minden határozottsága, szinte fejbe csap a tapasztalatlansága. Fejbe csap, és egyben elkábít. Enyhén visszalököm a falhoz, aminek az imént támaszkodva találtam, csalódottság csillan a tekintetében, de ezúttal én nyomom a szájára az enyémet, ő pedig azonnal viszonozza a csókot. Jó néhány perc telhet el, mire képes vagyok észbe kapni, akkor viszont zihálva távolodom el. Rohadt sokat ittam, ha már csak a jelenlétével ennyire levett a lábamról.
– Most mi van?
A pólómba mar, visszaránt magához, de ellenállok. Igyekszem józanodni, bár ahhoz jobb lenne a friss levegő. Vagy egy jeges zuhany, az talán elég gyorsan hatna.
– Nálam ez nem így megy.
– Ja, azért hív Lucy szexgépnek, mi?
– He? Jaj… – A fejemhez kapok, küzdök a kitörni készülő röhögéssel. – Az csak hülyeség.
– Tessék?
– Ő meg a szendeszűz – osztom meg vele, mire Danny megrökönyödve bámul vissza rám. És zavartan, nagyon zavartan.
– Nem mondod komolyan…
– De-de.
Danny a falnak dől, frusztráltan felröhög, nem is csodálom. Azt hiszem, a bátorsága nagy részét az adhatta, hogy úgy gondolta, simán elcsábít.
– Azt hittem, tényleg ennyire ágyról ágyra ugrálsz – mondja halkan, épphogy meghallom a zenétől. Megcsóválom a fejem, és a kijárat felé intek. Itt úgysem lehet beszélgetni.
– Hát… azért az túlzás. Vannak kalandjaim, ne érts félre, de azért nem dugtam a fél várossal – magyarázom odakint. Előszedem a cigarettát, és kelletlenül kínálom meg vele Dannyt, amikor észreveszem a mohó tekintetét. Ugyanaz a csillogás, mint amikor rám nézett, mielőtt megcsókolt. Már az emlékbe is úgy belebizsergek, mint egy kamasz, amiért majdnem ki is röhögöm magam. Esélyes, hogy ma elittam a maradék agyam.
– Mennyivel?
Kérdőn tekintek fel Dannyre, és kicsit lassabban találok vissza a szituációba. Tisztára, mint egy óriás, részeg csigabiga…
Ennél a gondolatnál megfogadom, hogy soha többet alkohol.
– Semmi közöd hozzá.
– Na, kíváncsi vagyok – unszol, de már csak azért sem kötöm az orrára. Gyerekes bosszú, mégis élvezem.
– Hamar megöregszel.
– Eddy…
– Szakadj le!
– Akkor találgatok.
Megvonom a vállam. Csináljon, amit akar, az estémnek úgyis lőttek. Lucy kinyír, ha nem fuvarozom haza az öcsikéjét. Ez pont nem az a buli, ahová elvinném, itt akadnak balhés arcok.
– Száz?
Felhorkanok. Látom rajta, hogy csak szórakozik, de azért a pofátlanságnak lehetne határa.
– Miket képzelsz te rólam?
– Ötven?
Megrázom a fejem, Danny meg kétkedve felvonja a szemöldökét.
– Negyven? Harminc?
Egyre inkább ráncolja a homlokát, én pedig érzem, hogy lassan zavarba fog hozni.
– Most már tényleg állj le, mert kezdesz bosszantani!
– Egyszer elárulod?
– Ha jó fiú leszel – kacsintok rá, örömmel nyugtázva, hogy ez viszont őt billentette ki. Sőt, egyesen ledobta a magas lóról, amire felszállt. Vajon jól lova… Elhessegetem a gondolatot. – Te mennyinél jársz?
– Nullánál? – kérdez vissza meglepetten, én viszont biztosra megyek.
– Tutira?
– Miért hazudnék?
Ismét megrántom a vállam, és messzire pöckölöm a csikket. Azt se tudom, minek faggatom egyáltalán. Semmi közöm hozzá, de persze nem is én lennék, ha nem venném komolyan a nővérének tett ígéretem.
– Tudja a fene.
– Tényleg totál kezdő vagyok – ismeri el, a hangjában viszont ott rezeg, hogy szégyelli. Régen én is utáltam, hogy tapasztalatlan vagyok, amit így utólag nevetségesnek tartok.
– Tizenhat évesen ez nem gáz – próbálkozom, pedig tudom, hogy úgysem fogja elhinni.
– Mennyi voltál?
– Ugyanennyi.
– Akkor miért rázol le? Gondolom, nem a zene miatt jöttél ma ide – susogja megint közvetlen közelről, én pedig hirtelen azt sem tudom megmondani, mikor került megint ennyire az aurámba.
– Danny…
– Fogd már be.
Megteszi helyettem.


Hasogató fejfájással ébredek. Egyedül, és amint ennek a gondolatnak a létjogosultsága eljut a tudatomig, hangosan szentségelve rúgom le magamról a takarót. Nem hiszem el, amit műveltem…
Még csak nem is az én ötletem volt. Haza akartam vinni Dannyt, bármennyire másra vágytam, de ő megmakacsolta magát, és vagy az utcában veszekszem vele tovább, vagy beengedem a házba. Az ágyba…
Libabőrös leszek az emlékezéstől, a bőrének ízétől, szinte újra érzem magamon a kapkodó érintéseket. Ha nem vagyok észnél, sokkal tovább megyek, de idáig sem kellett volna. Ami nyilván instant marhaság, mert mindketten élveztük. Csupán azt nem tudom, hogyan vágjam ki magam ebből a helyzetből, mielőtt annyira mély kupac alá kerülök, hogy csak dinamittal szabadulok.
Sosem kezdtem még szűzzel. Az odaadása majdnem a végletekig hergelt, minden egyes érintésében csupa tűz tombolt. Semmi kiszámítottság vagy önzés, és minden határozatlansága ellenére, felüdülést jelentett ez az éjszaka. Meg lelkifurdalást, egy vagonnal.
– Hát te?
Nem tudom eldönteni, szerencsés vagy szerencsétlen vagyok, amiért Lucy nyitott ajtót.
– Danny?
– Őt keresed? Miért? – vonja össze gyanakodva a szemöldökét, é pedig nyelek egyet idegességemben.
– Van nálad éles tárgy?
– Nincs. Szóval miért?
Kerülöm a tekintetét, de valahogy át kell jutnom a bejáraton, és őt ismerve jobban járok az őszinteséggel. Talán olcsón megúszom, és már a küszöbön kinyír, akkor pedig vége a szenvedéseimnek. Bár annál szadistább.
– Izé… tegnap nálam aludt, vagy valami olyasmi – motyogom annyira halkan, amennyire csak lehet, de végre felpillantok. Lucy olyan leesett állal mered rám, hogy csak azért nem röhögöm ki, mert jófiú vagyok. És mert be vagyok rezelve a reakciójától, de ez már más kérdés.
– Ágyba vitted?
– Eredetileg haza akartam, de végül nálam kötöttünk ki, és… – hadarom, majd reflexből hátrálok egy lépést, pedig Lucy általában nem eszik embert. Hangsúlyozom, általában. Ez viszont átlagon felül kínos szituáció, még akkor is, ha össze akart boronálni minket. – Ne nézz így, egy ujjal sem nyúltam hozzá!
– Nem?
– Na jó. Talán… egy kicsit. Oké, a kicsinél talán jobban… – ismerem el. Kezd feszélyezni, hogy az ajtóban beszélgetünk, úgyhogy befelé sandítok.– Ha nem tervezed azonnali véres halálom, akkor megteszed, hogy beengedsz végre?
Észbe kap, és eláll az útból. Leveszem a cipőm, majd követem a szobájába, közben a tekintetem automatikusan a szemközti ajtó felé rebben.
– Szóval mi történt? – szegezi nekem a kérdést azonnal, én pedig sóhajtva megvonom a vállam.
– Összefutottunk egy buliban. Igen, olyanban, amibe járok – teszem hozzá gyorsan.
– Mi a bánatot keresett ott?
– Én is ezzel nyitottam. Ő meg válaszképp rám mászott – felelem, Lucy tekintete pedig kíváncsian megvillan. Ha nekiáll faggatni, tuti belepirulok, akkor viszont körberöhög. – Szóval nálam kötöttünk ki, a szüleim házon kívül vannak egész hétvégén. És hát… a többit nem mesélem el.
– Miért nem? Máskor el szoktad – lepődik meg Lucy. Felvonom a szemöldököm, és igyekszem finomítani a válaszon, amit eredetileg hozzá készültem vágni.
– Most az öcsédről van szó. Nem részletezek.
– Nem értem, miért. Lefeküdtél vele vagy sem? – Hezitálok, Lucy pedig a türelme végére ér. – Na? Ez annyira nem nehéz, még neked sem.
– Elmész oda, ahova gondolom – mordulok fel, bár igyekeznem kell, hogy megőrizzem a komolyságom. Hát, legalább ma a helyén marad a fejem, ha már tegnap elveszítettem.
– Inkább válaszolj, kíváncsi vagyok.
– Lassan vehetek szülinapodra ránctalanítót, ha így folytatod – mordulok rá, de szabadulni szeretnék, és annak egyetlen módja van. – Jól van. Mondjuk úgy, hogy kölcsönösen enyhítettünk a bennünk tomboló… feszültségen.
Lucy pislog kettőt, aztán kitör belőle a röhögés. Az ágyra roskad, én pedig egyre morcosabban szemlélem, ezzel viszont úgy tűnik, csak növelem a jókedvét. Tényleg dilis a csaj.
– Mióta fogalmazol te ilyen irodalmian?
– Ha ez neked irodalmi…
– Hozzád képest mindenképp – vigyorogja. – Akkor összejöttetek?
– Egyedül ébredtem – közlöm sokatmondó hangsúllyal. Igazság szerint nem is nagyon bánom a dolgot, így legalább megúsztam, hogy rögtön felkelés után kelljen tisztáznom a dolgokat. – Tudod, hogy nem menne. Nem viccből keresek többalkalmasokat, és nem kapcsolatot. Nem fér bele, repülnék otthonról.
– Tudom, de falazhatnék nektek…
– Lucy.
Elhallgat, mégis van egy olyan érzésem, hogy nem győztem meg. Az ajtó felé int.
– Jó, menj, beszéljétek meg!
Megfogadom a tanácsát. Nevetségesen izgulok, ráadásul idefelé jövet akárhányszor is gondoltam át, mit kellene mondanom, rohadtul üres az agyam. És nem úgy, mint általában, hanem tényleg az az érzésem, mintha minden eltűnt volna belőle. Akadtak már kínos szituációk, amikből kidumáltam magam, nem is értem, miért különbözik ez annyira.
– Hát te?
Danny meglepetést színlel, mire felvonom a szemöldököm, és befelé intek. A szavak még nem találtak vissza hozzám, szóval adok nekik pár másodpercet, mielőtt azon kezdenék izgulni, hogy komplett idiótát csinálok magamból. Nem az első eset lenne, de ez részletkérdés.
– Az arcodból ítélve, nagymonológ lesz arról, mennyire megbántuk.
Elharapom a röhögést, mert teljesen igaza van. Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg rám van írva a mondanivalóm, és nem ezen pörög ébredés óta, de erre most nem térek ki.
– Miért, nem így van? – kérdezem inkább, teljesen elhibázott módon.
– Én jól éreztem magam veled.
Lezsibbad a nyelvem. Átfutnak a tudatomon a tegnap képei, és elég kellemesen megbizsergetnek. Hazudni mégsem fogok neki.
– Nem mondom, hogy én nem.
– Akkor? – Közelebb lép, mintha csak sejtené, hogy már a kezdést elbaltáztam. – Miért vagy így berezelve? Nincsenek elvárásaim, nem kérek számon rajtad semmit.
A csípőmre siklik a tenyere, már ettől szikra pattan, de nem mozdulok, és ő is ennyinél marad. Játszmázunk, erre nincs jobb szó. Azon megy a harc, ki bírja tovább, és amikor erre ráébredek, akkor ijedek be igazán. Mert ez veszélyes terep…
– Danny…
Inkább feladja, de nem enged szóhoz jutni. A csókja puha, szinte már lehetetlenül lágy, még mindig rám vár, a kezdeti határozottsága ismét álcának bizonyul. Nekem viszont pont elég, hogy takarékra kapcsoljon az agyam.
Igaza van. Ha érvekbe kapaszkodhatnék, erőt nyernék belőlük. Így szenvedélyt nyerek, az érintéséből…
Fogalmam sincs, mikor került a kezem a pólója alá, de bőrének forrósága teljesen felizzít, miközben már szinte el sem engedem a száját percek óta. Még jobban magához húz, pontosan érzem, mennyire vágyik rám, és tisztában vagyok vele, hogy ő is tudja, ez mennyire kölcsönös.
Nem bírok a véremmel. Kibontom a nadrágját, Danny pedig egyre többször belenyög a csókunkba. Összeszedem minden maradék józanságom, hogy elszakadjak tőle, de mielőtt bármit mondhatnék, félreért, és abban a pillanatban ledobja a pólóját, ahogy elengedem. A tekintetem végigszalad rajta, és nem érdekel, miért gondoltam egy másodpercre is, hogy meg akarok állni.
Határozottan nem finom a szorítása, ahogy újra és újra a hajamba kap. Minden sejtem ég, megőrjítenek a sóhajai, legszívesebben most azonnal…
Eltol magától, zihálva pillant hátra, arrébb söpri a tárgyakat az íróasztalán.
– Tovább akarok menni, mint tegnap – jelenti ki remegő hangon. Hirtelen nem tudom eldönteni, a bizonytalanság vagy a vágy miatt ilyen, de egy kicsit józanodok tőle. Ötletem sincs, milyen méreg van az ajkán, amivel teljesen elkábított.
– Mennyire?
– Szerinted? – néz rám sokatmondóan, aztán a fiókja mélyéről előszed mindent, ami a terveihez szükséges. – Most mi van? – kérdezi türelmetlenül, amikor újra találkozik a tekintetünk.
– Nem haladsz túl gyorsan?
– Most komolyan le akarsz beszélni arról, hogy lefeküdjek veled? Ne már! Csak csináljuk, és kész!
Van valami ebben a sürgetésben, amivel az ellenkezőjét sikerül elérnie. Felhúzom magam.
– Ja, hogy ennyi az egész? Legyünk túl rajta? – morgom, Danny pedig értetlenül pislog vissza rám. – Hát jó. Akkor fordulj, szívi, még csak rám sem kell nézned közben. Képzelhetsz akár mást is.
– Mi bajod?
Most már komoly. A forró hangulat elszállt, bár a testemet még nem győztem meg arról, hogy ebből nem lesz több. A legrosszabb, hogy nem is tudom pontosan megragadni, miért haragszom, egészen addig, míg ki nem csúszik a számon.
– Kihasználsz.
Danny megrökönyödve bámul rám.
– Hogy mi van?
– Ne add az ártatlant, légy szíves – kérem, a hangom határozottabb, mint én magam. – Nem tettél le a tervedről, nem igaz? – Elszakítja a pillantását, nekem pedig valami összeszorítja a mellkasom. – Kifogytál?
– Kezdek – ismeri el. Hatalmasat sóhajt, majd nekiáll rendezni a ruháit, közben hadarva beszél. – Nem értem, miért csinálsz ebből ekkora cirkuszt. Csak mert megígérted Lucynek, hogy vigyázol a kisöccsére? Már nem vagyok kicsi, Ed. Ha hibákat akarok elkövetni, meg fogom tenni, nem tudsz megakadályozni benne. Akkor sem, ha elmondod neki az egészet. Semmin sem változtat, ha összetöröd a szívét.
Ijesztő a tárgyilagos nyugalom, amivel kiejti a szavakat. Megdermeszt, hirtelen köpni-nyelni sem vagyok képes, csak azt érzem, hogy egyre inkább elhatalmasodik rajtam a harag. Visszataszítom az asztalhoz, meglepetten nyekken. Forr bennem a düh, elkapom az ijedséget a tekintetében.
– Szóval ennyiről szól? Jó, én benne vagyok.
Megcsókolom. Először nem is viszonozza, aztán rá is átragad ez a furcsa, haragos szenvedély. Tapad rám, reszketve bújik, nyöszörögve fogadja az érintéseim. Annyira átkozottul akarom őt, és annyira bánt, hogy így kapom meg…
– Pedig annyival több van benned, mint hogy szajha legyél – suttogom a fülébe. Megdermed, aztán akkorát lök rajtam, hogy a falnál kötök ki. A szeme szikrákat szór, egy pillanatra megrémülök attól, hogy nekem esik.
– Miért, mi van bennem? – tör ki néhány döbbent másodperc múlva. – Mit látsz bennem?! Semmit és senkit, bármennyire tepertem. Akkor meg mit számít?!
Próbálom megfejteni, mire gondol, de mielőtt rákérdezhetnék, az ajtóra mutat.
– Takarodj innen! Látni sem akarlak többé!
Fogalmam sincs, honnan van benne ennyi erő, de konkrétan kipenderít a szobából. Legszívesebben röhögnék kínomban magamon, de még a humorom is cserben hagy. Álldogálok a folyosón dermedten, ki tudja, meddig, mire képes vagyok rá, hogy visszamenjek Lucyhez.
– Na, most mi van? – suttogja. Szar látványt nyújthatok, mert olyan ijedten méreget, amilyet tőle még sosem láttam. Először nem is felelek, csak miután lerogyok az ágyára.
– Kasztrálhatsz.
– Mi? Ne mondd, hogy lefeküdtél vele, tíz percet sem voltál odaát – feleli nyugodtabban, én viszont megrázom a fejem.
– Nem, de nagyon a lelkébe gázoltam, és ezért tuti kinyírsz.
– Mivel?
Eljátszom a gondolattal, hogy elmesélek neki mindent, aztán mégis inkább csak elmosolyodom. Felkelek, az ajtóból szólok vissza.
– Azt hiszem, egy kicsit sokktalanítom magam, utána dumálunk.
Nem várom meg, hogy vissza akar-e tartani.