10.

Megőrültem! Ki játszik ki-bírja-továbbot az évfordulójáig? Naná, hogy mi. És egyre nehezebb, minden egyes nyomorult nappal.
Voltaképp Danny találta ki. Azt merészelte mondani, hogy mióta szabad pálya van náluk, képtelen lennék szex nélkül létezni. Én marha meg úgy döntöttem, majd én megmutatom neki…
Folyamatosan provokál. Két és fél nyomorult hete, azaz tizenhét napja csak csók volt köztünk, szóval meggebedőben vagyok, és ez a szemtelen kis…
Esküszöm, direkt válogat félmeztelenül. Máskor megfogja az első pólót, ami a kezébe akad, de most laza öt perce húzza az agyam, és nagyon közel vagyok, csupán egyetlen miliméterre attól, hogy felkeljek a rohadt székből, ráfordítsam a kulcsot a zárban, és elkapjam Danny grabancát. Csak hát a büszkeség…
Még egy nap. Azt már fél lábbal is, legalábbis ezt mantrázom magamban, amikor Danny megfordul, hanyagul a szekrénynek dől, és úgy néz rám, hogy menten felgyullad alattam a szék. Na, tessék, sátorban megyek haza. Remek.
– Meglep a kitartásod – szólal meg vigyorogva, mire felmutatom a középső ujjam. Válaszképp felnevet, közelebb sétál, aztán lehajol, és konkrétan tövig bekapja az ujjam. Le kell hunynom a szemem, hogy képes legyek megőrizni az önuralmam maradékát, már amennyi egyébként maradt belőle. Nem sok, de vészesen fogy az is. – Másra sem vágysz, mi? – suttogja, és fogadni mernék, szándékosan búg.
– A tűzzel játszol – motyogom frusztráltan, a nevetése viszont egész testemben megbizserget. Vajon bele lehet őrülni a szexmegvonásba? Van neve a betegségnek?
– És élvezem.
Az a szerencséje, hogy eltávolodik, mert épp feladnám. Sőt, legszívesebben…
– Jó, én most megyek – mondom, miközben lassan felkelek a székből.
– El? – kérdi Danny, mire megforgatom a szemem, aztán az ajtóhoz sétálok. Még egyetlen perc egy térben vele, és francba a büszkeségemmel.
– Holnap este érted jövök – felelem inkább, de a kezem hiába van a kilincsen, esélyem sincs elhagyni a szobát. Danny villámgyorsan utolér, lecsap a számra, majd eszemet vesztem a közelségétől, a csókja olyan forró, hogy szinte éget.
– Na, most elengedlek – vigyorogja, erre viszont inkább nem reagálok. Hihetetlen, mennyire szemét tud lenni néha.
– Hát neked mi bajod?
Mikor máskor kéne belefutnom kifelé menet Lucybe? Nyilván most.
– Semmi.
– Úgy nézel ki, mint aki mindjárt felrobban. Összevesztetek?
– Nem – morgom, és folytatom az utat a bejárati ajtó felé. Még néhány lépés a megmenekülésig.
– Akkor? Mi van, még mindig megvonáson vagytok?
– Leszakadhatsz! – vágom oda neki, mielőtt kilépek a házból. A kacagását azért még hallom.
Amíg elérek a kocsimig, kicsit megnyugszom. Azt sem értem, mi a bánatért nem gyalog jöttem, öt perc sétába még én sem halok bele. Bár így belegondolva, azért lehet, mert semmi másra nem bírok gondolni, csak…
A kormányra hajtom a fejem, és felnyüszítek. A holnapunk fergeteges lesz, az tuti. Ki sem szállhat az ágyamból, ha kell, odakötözöm. Na, ettől még rosszabb.
Pont olyan elvarázsoltan esek haza, mint ahogy elindultam, szóval anyám a frászt hozza rám, amikor hozzám szól, miközben áthaladok a nappalin.
– Hogyhogy itthon?
– Adj ki valami hangot! – morranok, mire édesanyám értetlenül pislog rám.
– Azt tettem.
Feleslegesnek tartom megmagyarázni, hogyan értettem, inkább válaszolok az eredeti kérdésére.
– Nem volt jobb dolgom.
– Értem.
Kiábrándultság cseng a hangjában, de lövésem sincs, mit mondhatnék. Az szerintem neki sem újdonság, hogy nem annyira szeretek itthon lenni, főleg, ha apám is a házban van.
– Mostanában az is meglepő, ha sötétedés előtt hazaérsz.
– Nagy vagyok már – vágom rá nyersebben, mint akartam, és meg is bántom vele. Csúcsszuper, megint tapló vagyok, pedig abszolút nem érdemli meg.
– Mikor mutatod be? – vált annyira gyorsan témát, hogy hirtelen köpni-nyelni sem tudok. Zavart nyekegés szökik ki a számon.
– Öö… ezt most így… Hagyjuk, jó?
Bepánikolok. Dobok felé egy rémesen bugyuta mosolyt, és kiviharzok a nappaliból. Roppant felnőttes cselekedet, majd meg is veregetem érte a vállam, amint visszatér a lélekjelenlétem, mert a kis sunyi lelépett. Ekkora idiótát, mint én…


Visszaszámolok. Direkt nem megyek be Dannyért, mert félek, hogy nem jutnánk el hozzánk. Bár igazság szerint nem is lenne muszáj nálunk ünnepelni, de már készültem, és meg akarom lepni. Pedig a nyakamat rá, hogy ki fog röhögni, ha meglátja, mit műveltem a szobámmal a kedvéért.
Sosem hittem, hogy romantikus alkat vagyok. Vagyis nyilván volt róla némi halvány fogalmam, de miközben pezsgőt és mécseseket pakoltam, azért átfutott az agyamon, hogy ez mennyire nyálas. És mennyire nem én vagyok. És hogy mennyire de. Jó, ha kiröhög, tuti meg fogok sértődni.
Épp rácsörögnék, amikor nyílik a bejárati ajtó. Danny beül mellém a kocsiba, rám pillant, és szinte látom, hogy csókra akar hajolni, de meggondolja magát. Értetlenül pisloghatok, mert elvigyorodik.
– Még világos van, te paranoiás vagy, én meg kanos. Nem jó ötlet.
Ritkán hoz ennyire józan döntést, magamban meg is dicsérném érte, erre a kis szemét végigsimít a combon, és élvezi, hogy összerándulok a… meglepetéstől, mondjuk. Ki nem néztem volna belőle, hogy ekkora dög tud lenni.
Fel vagyok dobva. Alig várom, hogy a szobámba érjünk, bár kicsit tartok tőle, hogy Danny tényleg kiröhög majd. Egy évvel ezelőtt biztosan vízbe fojtottam volna magam, mielőtt ilyet csinálok, de az ötlet annyira erősen tanyát vert bennem, hogy nem bírtam leállni. Közben persze bőszen imádkozom, hogy le ne égjen a ház a gyertyák miatt, amíg haza nem érünk…
Kinyitom az ajtót, és már beterelem Dannyt, amikor leesik, hogy nem volt kulcsra zárva. Gyökeret eresztek, de nincs időm helyrehozni a hibát, mert amikor oldalra fordulok, a tekintetem anyáméval találkozik. Meglepetten néz rám, aztán Dannyre, és biztosra veszem, hogy rájött.
Hallom az autó érkezését, ahogy apám bekanyarodik a kocsifeljáróra, és nem kapok levegőt a félelemtől. Anya hamarabb mozdul, hozzám lép, egy puszit nyom a homlokomra, majd kinyitja az ajtót, de csak akkor könnyebbülök meg, amikor hallom, hogy távolodnak. Biztosan itthon hagytak valamit, és anya kereste meg, apám pedig visszajött érte, más logikus magyarázat nincs. Nem hiszem el, ilyen az én szerencsém…
Nem bírok megszólalni. Úgy álldogálok, mint aki megfagyott, míg Danny tétova érintését meg nem érzem a karomon.
– Jól vagy?
Felvihogok. Nem nevetés, hanem valami magas, értetlen hang, ami kiszökik a számon. Az ajtónak vetem a hátam, mintha meg kellene gátolnom, hogy bárki más bejöjjön rajta. Bedugom a kulcsot a zárba, el is fordítom, aztán kitör belőlem a röhögés. Danny nagyokat pislog, én pedig tényleg igyekszem kicsit összekapni az agyam.
– Azt hiszem, lebuktam anyám előtt.
– Biztos?
– Aha – bólogatok, aztán megrázom a fejem, és ingerülten beletúrok a hajamba. Na, baszd meg!
– És ez baj?
Fogalmam sincs, mit mondjak erre. Ahogy anya megpuszilt, mintha azt sugallta volna, hogy nem bánja…
Megindulok a szobám felé, hirtelen kiröppen a fejemből, hogy meglepetést terveztem, és csak akkor esik le, amikor Danny is belép az ajtómon.
– Hűha!
Zavarba jövök. Felé fordulok, az arcát fürkészem, de ő megbűvölten bámulja a szobámon végigfutó mécseseket. Azt hiszem, tényleg nem számított ilyesmire. Erőt veszek magamon, a pezsgőhöz sétálok, a kibontásával vacakolok, hogy húzzam az időt. Hát, nem cukkol, ez jó jel.
Nem akarom, hogy bármi elrontsa az ünneplést, igyekszem nem folyamatosan azon kattogni, hogy beszélnem kell anyámmal, amint hazaért. Nem hiszem, hogy elárulná apámnak, sőt szerintem kizárt, de… én a helyében azt hiszem, haragudnék magamra. Nem is értem, miért nem vallottam be neki…
– Ez váratlan, de nagyon szép.
Danny szavai közvetlen a hátam mögül hangzanak, és rögtön utána átölel. A vállamra hajtja a fejét, az ajkával végigsimít az arcomon, óvatos puszit kapok, de a lélegzetvételéből is érezhető, hogy visszafogja magát. Valószínűleg nem tudja, az előbbi után merjen-e bármit is követelni.
Lefejtem magamról a kezét, és megfordulok, hogy megcsókolhassam. Eredetileg lágyabban akartam, de rohadtul nem érdekel, megőrülök, ha nem kapom meg azonnal. Érti a célzást, mert miközben a szája ég az enyémen, a kezével már a pólómat gyűri fel, és amikor elszakad tőlem, a sajátját is azonnal az enyém mellé dobja.
Szeretkezünk. Azt hittem, az elmúlt időszak nélkülözése miatt egymásnak fogunk esni, de lassúak vagyunk, mintha most fedeznénk fel egymást. Danny úgy vonaglik alattam, hogy már a hangjától totál beindulok, mégsem viszem túlzásba a tempót, ráérősen égetem porrá mindkettőnket…


– Félsz?
Mély lélegzetet veszek, lassan kifújom, közben megpróbálom összeszedni a gondolataim. Épphogy csak lenyugodtam, Danny felkelés után szinte rögtön nekem esett, a mosdóba is alig engedett ki, szóval még mindig kicsit köd van az elmémen, bár már nem az álomtól.
– Az nem kifejezés.
Danny végigsimít a karomon, és megmoccan, felkönyököl, hogy megcsókolhasson.
– Nem lesz semmi baj – mondja halkan, megnyugtatásképp, de nem igazán hiszek neki. Persze nem is attól félek, hogy anya kitagad, hanem… nem is tudom, mitől. Attól, hogy haragszik rám, talán. Nem egyszer kérdezte, van-e valakim, és én képtelen voltam bevallani. Utólag viszont biztos vagyok benne: nem így akartam, hogy megtudja.
– Remélem, igazad lesz – motyogom, és lefejtem magamról, hogy felkelhessek. Danny kivételesen nem jön utánam, esélyes, hogy időt akar hagyni egyedül, és ezt most felettébb értékelem. Amikor azonban visszaérek a szobába, rádöbbenek, hogy egyszerűen csak elaludt. Jó, emlékeim szerint éjjel sem sokat pihentünk, úgyhogy nem csodálom, ha ő is kifáradt, de ez kifejezetten dögség. Ő felébresztett engem…
Nem zavarom. Lemegyek a konyhába, és az összes szakácstudományomat bevetve szendvicset készítek. Nem mondom, hogy roppant jól néz ki, de nagyon igyekeztem, és Danny az ilyesmit mindig értékeli.
– Előbb gyertyák meg pezsgő, aztán ágyba kapom a reggelit? – kérdezi vigyorogva, amikor belépek az ajtón. Nem durmolt sokáig, húsz percnél többet biztosan nem voltam távol. Mégis az ágyban ücsörög, szóval csatlakozom hozzá, és ott eszünk. Választ nem kap, de szerintem ismer annyira, hogy látja rajtam, istentelenül zavarban vagyok.
– Nem baj, ha hamarabb viszlek haza, mint ahogy megbeszéltük? – váltok inkább témát. Danny figyelmesen néz rám, de nem tűnik bosszúsnak, inkább értetlennek. – Kicsit össze akarom szedni a gondolataim, mielőtt a szüleim betoppannak.
– Ugye nem tervezel eléjük állni? Mármint apád elé?
Danny aggódik, ez megmosolyogtat. Megrázom a fejem, mire rögtön megkönnyebbül. Nem ettem én meszet…
– Őt eszemben sincs beavatni. Nem őrültem meg – mondom ki hangosan is.
Megnézünk egy filmet, aztán tényleg hazafuvarozom. Utána kitakarítom a szobámat, majd ülök az ágyamon, és gondolkodom. Sok értelme ugyan nincs, mert nem találom ki, mit mondok anyának, még addigra sem, mire hazaérnek. Lemegyek hozzájuk, hogy köszönjek, de míg apám épp csak annyira néz fel, hogy viszonozza az üdvözlést, anya hosszasan bámul rám. A lépcső felé intek, és remélem, hogy veszi az adást.
Egy perce se érek a szobámba, amikor halkan kopognak, és édesanyám belép. Leül nem messze tőlem az ágyra, én viszont a padlót fixírozom, hátha az megsúgja, hogyan kellene belekezdenem, de persze, hogy nem.
– Sejtettem – szólal meg helyettem elsőként édesanyám. Lassan emelem rá a tekintetem, mert egyszerűen sokkol. Arra számítottam, hogy váratlanul érte őt a dolog.
– Honnan?
– Csak megérzés – feleli, és lágyan elmosolyodik. – Meg szeretettem volna várni, míg beavatsz, nehogy tévedjek.
Na, erre végképp elszégyellem magam.
– Sajnálom.
– Semmi baj – válaszolja azonnal. – Gondoltam, hogy esetleg nehezen birkózol meg a tudattal. Így volt?
Megvonom a vállam. Voltaképp azzal egész hamar megbarátkoztam, hogy meleg vagyok. Inkább csak azzal nem, hogy ebbe másokat is beavassak.
– Az a fiú Lucy öccse, igaz?
Bólintok. Amekkora szám van néha, most valahogy küzdök a szavakkal, ami nevetséges és bosszantó. Anya azonban türelmesen tovább faggat.
– Mióta tart?
– Tegnap volt az évfordulónk – árulom el, mire édesanyám arcára először költözik tényleges meglepettség. Kell néhány röpke pillanat, mire képes reagálni.
– Az nagyon szép idő.
Nem érzek élt a hangjában, csak a mosolya tűnik keserűnek, ettől pedig elkap a késztetés, hogy mentegetőzni kezdjek. Tényleg megbántottam a folyamatos titkolózással.
– Ne haragudj! Az elején egyáltalán nem volt komoly, utána meg… megszoktam, hogy titkolom. Féltem, hogy ha apa rájön, szemrebbenés nélkül kihajít.
Tudomásul veszi. Együttérzően megpaskolja a kezem, kicsit csendben vagyunk, de a kedvemért hamar túllép a csalódottságán.
– Mesélsz róla?
Az igazat megvallva, alig vártam ezt a kérést, bár eddig nem is tudatosult bennem. Órákon keresztül beszélgetünk, azon kapom magam, hogy nem csak Dannyről mesélek, hanem mindenről, amit nem mondtam el neki. Mindenről, amit egyébként el akartam mondani, és mégsem tettem. Mindenről, amit épp eszembe jut. Annyira hihetetlenül jó érzés végre őszintének lenni vele…