12.


– Holnap este számítok rád.
– He? – nyilvánulok meg roppant értelmesen, még a tészta is leesik a villámról. Apám arca alig rezzen a szerencsétlenkedésemet látva, mégis tutira veszem, hogy megkérdőjelezi, egyezik-e a genetikánk. Én ugyan reménykedtem benne gyerekként, hogy nem, de ezt neki nem kell tudnia.
– Nem említettem?
Rohadtul nem! Emlékeznék rá, mert ha jópofizás készül, napokig már a gondolattól is rosszul vagyok. Nem létezik, hogy én felejtettem el.
– Ha programod van, mondd le! Este hétkor. Ne késsetek!
Leteszem az evőeszközt, és komolyan eszembe jut, hogy elküldöm apámat a jó büdös francba, de édesanyámra pillantok, aki halványan megrázza a fejét. Hát, akkor jó fiú leszek. Vagy legalábbis próbálkozom, az legalább csak nekem fáj. Na meg majd Lucynek…
Felmegyek a szobámba, és tárcsázom is a sógorbarátnémat. Az elmúlt fél évben nem kellett beugrania velem semmilyen hivatalos vacakra, úgyhogy gyanítom, egyenesen el lesz ragadtatva.
– Na, mi az? – szól bele vidáman, szóval szerencsém van, talán nem harapja le a fejem.
– Hogy állsz a báli ruci gondolatához?
Felnyög. Szusszan néhányat a telefonba, mielőtt válaszolna. Pontosan kilencet, számoltam.
– Legalább családban maradsz – kommentálja röhögve. – Úgyis vettem múltkor egy új rucit. Kicsit túlságosan dekoltált, de hátha apádat megüti a guta.
– Jöhet! – vágom rá azonnal. Voltaképp szégyellnem kellene magam, hogy ilyennel poénkodunk, csak hát ennyire nem vagyok képmutató. Pedig biztos többre vinném, ha az lennék.
Megbeszéljük a részleteket. Igazság szerint átmehetnék hozzájuk, úgyhogy ott is megtehetnénk, de nem szívesen hozom fel a dolgot Danny előtt. Nem mintha nem értené meg, hogy miért nem őt hívom, de legutóbb határozottan úgy tűnt, neheztel. Nem is magáért a partiért, talán nem is rám, de attól még nem volt túl jó érzés, hogy zavarja.
Chaten elmesélem azért neki alvás előtt, hogy apám megint magával rángat, de annyira semmitmondó reakciókat kapok, hogy elmegy a maradék életkedvem.
Rosszul alszom, az órákon alig bírok figyelni, Lucy persze szétszívat érte. Egészen ebédig, amikor is felfedem előtte, mi a bajom. Na, akkor már nem nevet.
– Szerintem megérti. Jó, aláírom, attól még szar lehet, mert ilyenkor rájön, hogy együtt úgysem jelenhettek meg, legalábbis most. Később amúgy tervezed…
Elakad, én viszont rántok egyet a vállamon. Nem tudom, mi lesz a jövőben. Jó lenne, ha nem kellene tovább titkolózni, de addig még van időm.
– Legalább beszéltetek róla?
Újabb vállrándítás, Lucy pedig morcosan mered rám.
– Nem hozta fel, én sem.
– Mert ez megoldás – jegyzi meg, erre elhúzom a szám. – Mindegy, a ti dolgotok. Csak össze ne vesszetek amiatt, hogy másképp gondolkodtok erről.
Ezzel belém vágja az ideget. Nyugtalanul fészkelődni kezdek a széken, közben bűnbánóan pillantok Lucyre, aki erre megsajnál.
– Szerintem nem lenne rossz, ha tényleg megdumálnátok. Én ismerem erről a véleményét, és nem hinném, hogy nagyon eltérne a tiédtől, de te néha nagyon… Fogalmazzunk úgy, hogy jobb lenne, ha nem kerülnétek a témát túl sokáig.
Az senkinek nem jut eszébe, hogy ez így nekem se jó?
Elmegy az étvágyam. Eltolom magam elől a tányért, Lucy viszont visszapasszolja.
– Legalább gyere át hamarabb, és vidítsd fel egy kicsit – kacsint rám, erre viszont felröhögök. Szerintem egyre gondolunk vidítás címén, és hát az nekem sem lenne épp ellenemre…


– Rossz a kedved?
– Olyasmi – feleli Danny felém sem pillantva. Pedig az előbb még határozottan jó hangulata volt, legalábbis nem vágott ki a szobából, hanem lefeküdt velem, és ezt határozottan önként és dalolva tette. Jó, dalolni nem dalolt, hanem nyögött, de az egyre megy.
– A mai miatt? Haragszol?
– Hagyjuk, jó? – sóhajtja, de annyi frusztrációval a hangjában, hogy felülkerekedik bennem a józan ész. Pedig azt sem tudtam, hogy van olyanom…
– Lehet, hogy inkább beszélni kéne róla – pedzegetem, erre felsóhajt, és leint. – Ne már, Danny! Kizársz.
– Kizárlak? Még a szobámban vagy. Az előbb pedig… – Elharapja a mondatot, és elröhögi magát.
– Tudod, hogy értettem – mondom, nagyon igyekezve, hogy képes legyek komoly maradni. Elég nehezen sikerül. Danny leül az ágya szélére, és megütögeti maga mellett a matracot, úgyhogy szépen mellé csüccsenek.
– Nem haragszom rád – kezd bele, de a hangja kiábrándultnak tűnik. – Morcos vagyok, mert Lucyt cipeled el ezekre, nem engem. Nem mintha magára az eseményre vágynék, csak… veled menni. A párodként. Érted – hadarja, miközben az ujjaival játszik az ölében, és ennyire keserűnek eskü ezer éve nem láttam. Bólogatok, jobb híján, és igyekszem kitalálni, mi a bánatot mondjak erre. Amíg viszont csendben vagyok, Danny mintha még jobban elbizonytalanodna. – Ha lehetne, akarnád amúgy?
– Mármint mit?
– Engem vinni.
– Persze! – vágom rá, mire elmosolyodik. Lehet, hogy csak erre volt szüksége, a fene sem tudja.
– Akkor jó – bólint nagy komolyan, aztán rögtön el is vigyorodik. – Most menj készülni! De ki nem dugom az orrom, amikor jössz Lucyért, mert még mindig odáig vagyok az öltönyödért.
Ezt nem állom meg röhögés nélkül. Legutóbb majdnem el is intézte, hogy elkéssek…
Hazaugrom átöltözni. Nem viszem túlzásba, így körülbelül csak kilencvenöt százalékosan figyelek rá, hogy jól nézzek ki. Mint mondtam, ma nem erőltetem meg magam.
– Megbeszéltük – közlöm Lucyvel, miután beülünk a kocsiba. Danny tényleg nem jött ki hozzám, amit azért kicsit sajnálok. Bár legalább az önuralmam megúszta.
– Helyes – feleli Lucy némi csend után, ami ahhoz kell, hogy rájöjjön, egyáltalán miről van szó. – És mi baja volt?
– Amit gondoltunk.
Nem kommentálja, nem mintha lenne értelme. Csendben vezetek, a gondolataim Danny körül forognak, eljátszom az elképzeléssel, mi lenne, ha visszafordulnék, és elvinném őt. Apám talán gutaütést kapna, és enyém az örökség.
Ezúttal tényleg elszégyellem magam, amiért ez az eszembe jutott. Oké, sosem voltunk jóban, de neki köszönhetem, hogy mindenem megvan, ami az anyagi részét illeti. Anyámtól pedig jön a szeretetet, igazából bőven befoghatom a számat.
– Na, mi nyomaszt? – érdeklődik Lucy, de megrázom a fejem. Ebbe most nincs kedvem beavatni.
– Csak gondolkodom.
– De durva! – cukkol, és csak azért nem mutatok be neki, mert épp kanyarodok. Azért utólag kap egy csúnya pillantást, arra azonban már totál immunis.
– Mit szólnál, ha megint lenyúlnánk a legdrágább fellelhető piát, és innánk rá, hogy ezt is túléltük? – ajánlom inkább, Lucy pedig lelkesen bólint. Szokás szerint nagyon győzködnöm kellett, ezen miért is nem vagyok meglepve?
Legnagyobb döbbenetemre lepasszol. Mire visszaérek hozzá, hogy italt vigyek neki, apám egyik kollégájának fiával beszélget, és annyira belemerül, hogy inkább nem zavarom. A helyzettel viszont nem nagyon tudok mit kezdeni, ettől meg végtelenül hülyén érzem magam. Kívülről nézve meg olyan, mintha épp felszarvazna, amikor hirtelen eltűnnek, de hát… érdekel ez? Remélem, legalább ő jól szórakozik.
Egy órán át hagyom is, elvagyok egyedül, de már haza akarok menni. A kötelességemet megtettem, teljes másfél órán át pofiztam, ebbe azért gyorsan bele lehet fáradni.
Megvárjalak? :P
Nem kapok választ, úgyhogy még ténfergek egy darabig, majd lelépek. Végül is, tud vigyázni magára. Már leparkolok a ház előtt otthon, mire visszaír.
Ha ráérsz reggelig. :D
Ülök az autómban, és hirtelen rohadtul magányosnak érzem magam. Mennyivel másabb lenne, ha most Dannyvel lennék, ahogy annak lennie kéne. Mire realizálom, a kezemben lévő mobilon már felvillan a neve, és az első csörgés után pillantok csak rá az időre. Hát, ilyenkor szerencsére még ritkán alszik.
– Valami baj van? – szól bele aggódva. Nem tehetek róla, elmosolyodom.
– A nővéred lelépett valaki mással. Megvigasztalsz?
– Hogy te mekkora hülye vagy – sóhajtja, mielőtt nevetni kezd. – Beszöksz hozzám?
– Az erkélyen át?
– Az ajtóval próbálkoznék, de ha neked az jobban fekszik…
– Jó lenne, ha te feküdnél – szakítom félbe vigyorogva, és szerintem pont tisztában van vele, milyen képet vágok épp.
– Rád rakom a telefont!
– Furcsa előjátékaid vannak – fűzöm tovább az alapból elvetemült gondolatmenetet.
– Basszus, Eddy, te be vagy rúgva? Ha így vezetsz, kiheréllek! – fenyeget meg, de a hangja komolynak tűnik. Azt hiszem, bajban vagyok.
– Akkor inkább mégsem megyek.
Danny halkan sóhajt a vonal végén, majd egy darabig csendben van.
– Érted megyek.
– Sétálok, legalább kicsit kiszellőztetem a fejem. Mindjárt érkezem, szia!
Ráborulok a kormányra, és enyhén beleverem a fejem. Danny frászt kap attól, ha akár egy sört is iszom, amikor autóval vagyok, és voltaképp igaza van, ráadásul még le is buktattam magam, óriási.
Nagyon lassan sétálok. Időt akarok hagyni neki, hogy lehiggadjon, mert szerintem most nagyon pipa rám.
Amikor meglátom az alakját a bejárat előtt, még jobban visszaveszek a sebességből. Elé érek, de olyan mérgesnek látszik még mindig, hogy legszívesebben visszafordulnék. Megragadja a nyakkendőm, nyekkenek egyet, ahogy közelebb ránt magához.
– Ha még egyszer részegen kocsiba ülsz, többet a büdös életben nem akarlak látni!
– Sajnálom – válaszolom reflexből, gondosan kerülve a tekintetét. Elenged, és hátat fordít, bemegy a házba, de legalább nem csapja rám az ajtót, hanem hagyja, hogy kövessem. Leveszem a cipőm, addigra ő már az emeleten van, én pedig igyekszem a lehető legkisebb zajjal követni. Nem mintha a szüleit zavarná, ha náluk alszom, mert ahhoz már hozzászoktak.
A szobájában a falnak présel. Az előzőek után nem számítottam hasonlóra, szóval alaposan meglep vele, így legalább fél percig azt sem tudom, mi van. Aztán hagyom, hogy lassan leszedje rólam a ruhát, az ágyra teperjen…
Döbbenten pislogok párat, mire felfogom a képet. A saját nyakkendőmet kötötte a kezeimre, és bár szerintem ki tudnék szabadulni, moccanni sem merek. Danny kiszámított mozdulattal fölém mászik, a fülemhez hajol.
– Vegyük úgy, hogy rajtakaptalak ittas vezetésen.
Kitör belőlem a röhögés, de rövidesen tesz róla, hogy nyögésbe fulladjon, onnantól pedig nem nagyon érdekel semmi más, mint a kéj, amint tőle kapok. Hát, ha ezt büntetésnek szánta…



– Meglepetés! Boldog szülinapot!
Megdermedek a küszöbön, és valószínűleg kiülhet az arcomra, mennyire nem számítottam erre, mert Lucy vinnyogva mutat rám.
– Ezt a bamba fejet!
– Cöh. Bekaphatod – mordulok rá reflexből, de ez sem szegi kedvét.
– Arra nem engem tartasz – vágja rá vigyorogva, édesanyám pedig zavartan köhint egyet, mire Lucy észbe kap. – Hupsz, bocsánat.
Mondjuk szerintem nem tűnik túl bűnbánónak, de mit is várok?
Közelebb sétálok, és csak utána esik le, hogy Danny is itt van, szóval ők hárman szerveztek nekem egy szülinapi bulit. Oda meg vissza vagyok az örömtől, csak épp felfogni nem sikerül még mindig. Életem három legfontosabb szereplője simán összefogott a hátam mögött. Hát, nem tudok haragudni rájuk, az tuti.
– Elfújod a gyertyákat, vagy megvárod, míg leégnek? – cukkol Danny, mire eleget teszek a kérésnek. Sosem értettem, mi ebben a jó, totális füstszag van utána, de leküzdöm az ingert, hogy rohanjak ablakot nyitni. Mondjuk amúgy sincs zárva, mert túl jó az idő odakint.
– Kívántál is valamit?
– Persze – füllentem. Közben azért elmerengek rajta, mégis mi az, amit kívánhatnék még. Világbékét? Azzal már sokan próbálkoztak, alapból bukó. Talán egy szép estét kérek, az esetleg még teljesíthető is. Jó, legyen ez.
– Fokozzuk még? – nyaggat fülig érő szájjal Lucy. – Ajándékot is kapsz.
– Na, előre rettegek.
– Bunkó! – Lucy lebiggyeszti az ajkát. – Akkor megtartom.
– Na, ide vele! – kapom ki a kezéből a csomagot, hiába nyúl utána. Mielőtt kibonthatnám, édesanyám is felém nyújt egy dobozt, Danny pedig oldalról támad, magához húz, puszit ad a számra.
– Az enyém a szobámban lesz, mások előtt nem adnám át, nem túl… publikus.
Na, ezzel felcsigázott. Ezernyi ötlet cikázik a fejemben, Danny pedig elvigyorodik. Szóval bármi is az, biztosan nem fogok tiltakozni. Ráadásul ígéretként kapok egy forró csókot is, alig akarok elhúzódni, pedig édesanyám előtt ennyire nem szoktuk elengedni magunkat.
– Jó estét!
Szerintem a sejtjeim is megfagynak. Állok totális sokkban, megmoccanni sem merek, a konyhában szinte vágni lehet a csendet. A többiek sem mondanak semmit, úgy látszik, ők is halálra rémültek.
Nehézkesen fordulok oldalra. Apám elsétál mellettem, a tortára néz, miközben leül a másik oldalon, édesanyám mellé.
– Még sosem ettünk a konyhában – szólal meg ismét, és előszedi a tabletjét, mielőtt újra rám, majd Dannyre pillantana. – Azért merem remélni, hogy továbbra is Lucy jön veled az estélyekre.
– Tudod a nevét? – kérdezek vissza csípősen.
– Persze, hogy tudom.
Lecsüccsenek a mellettem lévő székre, mielőtt kimenne a lábam alól a talaj. Édesapám minden, csak nem döbbent, és ezt abszolút nem tudom hová tenni.
– Mióta tudod? – nyögöm ki. Elképzelni sem tudom, honnan jött rá, de az biztos, hogy nem most szembesült azzal, hogy meleg vagyok.
– Három éve. Összeszedtél valami ficsúrt, aki pénzt akart kérni. Nonszensz – mondja maga elé, és szerintem megint valami kimutatásokba mélyed, mert egyáltalán nem foglalkozik tovább velünk. Édesanyám tér magához leghamarabb, felvágja a tortát, elénk pakolja, mindezt úgy, hogy egyébként síri csend honol közöttünk. Azt a kurva…
Tudja, és nem érdekli. Mi több, három éve tudja, és nem érdekli. Igazából fogalmam sincs, én nem érdeklem, vagy a tény, de talán egyszer megkérdezem. Vagy nem. Nem, az a biztos, ha nem. Addig legalább békés. Igen, azt hiszem, ez jó szó. Ülünk a konyhában, sütit majszolunk, és senki sem halt meg. Azt hiszem, összejött az a szép este. Lehet, mégis a világbékével kellett volna próbálkoznom, hátha…
De így is tökéletes.


Vége.