1.

Mi… a… hétszentséges… kurva… élet?!
Jeremy azt hitte, helyben seggre ül. Állt ott, mint valami istenverte sóbálvány, és nem akart hinni a két szép szemének. Mert az hagyján, hogy arról a nyomorult festményről saját maga nézett vissza, de egy szál ruha nem volt rajta…
– Jeremy, ez a faszi kiköpött úgy néz ki, mint te – röhögte Simon, ő pedig úgy érezte, menten megnyílik alatta a kiállítóterem fényesre lakkozott padlója.
– Tényleg!
– Te jó ég! – sikkantott fel Rose, Jeremyt pedig kirázta a hideg attól, ahogy a lány végigmérte. Ha most épp meztelenül képzeli el, ő bizonyosan kifut a világból.
Az első sokk után felidézte, hogyan is készült róla az akt. Azt is, hogy mikor. Egyben biztos volt: Masonnek maximum egy órája maradt hátra az életéből, mert ha a keze közé kaparintja, garantáltan megfojtja. Aztán életre pofozza, és újra megöli…
– Hű, de vörös valaki! Nem mondod, hogy ez tényleg te vagy!
Több hulla is lesz. Simon közelebb van, vele kezdi.
– Befogod! – morogta dühösen, de ezzel csak olajat öntött a tűzre. Kollégája imádott mások kárára viccelődni.
– Most miért? Sosem hittem volna, hogy egyszer egy híres modellel dolgozhatok!
Jeremy lehunyta a szemét, elszámolt tízig. Annyira ideges volt, hogy gondolkodni sem bírt. El akart tűnni a helyszínről, azonnal, mert látta, hogy a kiállítás több vendége is méregeti. A büdös francba!
– Ugye tudod, hogy a jövő havi beosztásod tőlem függ? Még egy szó…
– Oké, oké, nyugi már! Úgy csinálsz, mintha teljesen váratlan lenne a dolog – hadarta Simon.
– Mert az is!
– Na ne viccelj! Csak tudtál róla, hogy valaki meztelenül lefestett – vágta rá a férfi vidáman, Jeremynek pedig kedve támadt üvölteni vele. Pedig nem is Simon tehet róla, ebben a lehetetlen szituációban talán vele is nevetne, ha nem ő lenne a szenvedő alany.
– A fenébe is, tizennyolc voltam!
Újra a kép felé fordult. Az elmúlt hat évben nem sokat változott, nem csoda, hogy a többiek azonnal ugratni kezdték. Jobban szemügyre vette magát, és érezte, hogy még jobban elpirul. A kép szemből ábrázolta, egyik lába a mellette lévő széken, miközben ő enyhén a másik irányba fordul, göndör fekete tincsei kissé az arcába hullanak. Emlékezett, milyen nehéz volt ezt a kifacsart pózt tartani, mennyire beálltak az izmai, mire Mason befejezte a vázlatot. Pár nap múlva ugyanúgy le kellett dobnia a textilt, és miközben barátja az akt tökéletesítésén dolgozott, ő nagyon koncentrált rá, hogy véletlenül se reagáljon a teste a fokozott figyelemre…
Nem volt egyszerű. Masonbe fél gimi alatt bele volt esve, de kezdeményezni sosem mert. A fiú a csajok bálványa volt, ő meg csak egy szerencsétlen, átlagos srác, aki már azt kiváltságnak tekintette, hogy Mason egyáltalán hozzászólt, azt pedig végképp ajándékként élte meg, hogy barátok lettek. Eszébe sem jutott volna egy abszolút nevetséges próbálkozással lerombolni a kapcsolatukat.
– Én már itt sem vagyok! – szúrta még oda, aztán sebesen a kijárat felé indult. Remélte, Mason a szüleinél szállt meg a kiállítás idejére, mert különben fogalma sem volt, merre keresse. Mindegy, úgyis kideríti, mert mindenképp le akarta kapni a tíz körméről. Elvégre megígérte, hogy soha senkinek nem mutatja meg! Jeremy még így is nehezen adta be a derekát, erre tessék! Hazajön, nagy hírveréssel tárlatot rendez, és kiteszi azt az istenverte aktot! Amikor ő itt él, bárki, aki besétál, ismerheti!
A lendület azonban csupán az említett házig tartott. Jeremy keze megremegett, ahogy a csengőhöz emelte. Hányszor, de hányszor járt itt, amikor fiatal srác volt…
Megrohanták az emlékek. Mason, ahogy nevet; ahogy beletúr barna, tökéletesre igazított hajába, és küld egy bugyiszaggató pillantást a közelben álldogáló lánycsapat felé; ahogy a vászon mögül kisandít, megfejthetetlen tekintete végigsuhan rajta, szinte simogatja…
Jeremy egész testében megborzongott. Nevetséges, hogy ennyi éve nem találkoztak, de már visszagondolni sem bír komoly hatás nélkül.
Ez segített. Jeremy a sértettségébe kapaszkodott, hogy erőt nyerjen belőle. Mason magyarázattal tartozott, és ezúttal nem ússza meg olyan könnyen, mint régen annyi minden mást.
A részeg csókot például, ami úgy tűnt, teljesen kiesett neki másnapra. Jeremy hetekig érezni vélte, ahogy erőszakos ujjak marnak a pulóverébe, hogy közelebb húzzák, aztán Mason szája az övére tapadt, és ő még a nevét is elfelejti döbbenetében. Két nappal később aztán Mason felszedte Carrie-t, Jeremy éledező álmai pedig a porban végezték, megtiporva.
– Szia, Jeremy! Régen láttalak!
– Én is örülök, Mrs. Andrews.
Jeremy nagyon gyorsan letudta az udvariassági köröket, megérdeklődte, hol találja azt az istencsapást, Mrs. Andrews pedig jót nevetett a megfogalmazáson. Pedig Jeremy nagyon is komolyan gondolta.
Aztán álldogált a szoba előtt percekig, kopogásra emelt kézzel, ahogy a bejáratnál is tette. Meglepetésére azonban az ajtó magától kinyílt.
– Gondoltam, beengedlek, mielőtt a küszöbre ragadsz.
Jeremy hirtelen sokkot kapott, pedig Masonre sem nézett, csak a zoknis lábát bámulta.
– Átlátsz a falon, vagy mi? – kérdezte visszavágásképp.
– Csak nem vagyok süket. Anyám viszont már kicsit az.
Jeremy bátortalanul felpillantott. Mason sem túl sokat változott, csak a haját hordta már rövidre nyírva, magához képest rémesen jellegtelenül. Olyan volt, mint saját, idősebb, konszolidált változata. A kép valahogy nehezen illett egy festőhöz.
– Hol hagytad a sörényed?
– Ahol te a humorod – felelte Mason, és elállt az útból. Kicsit furcsa volt, hogy ugyanúgy beszélnek egymással, mint évekkel ezelőtt. Pedig Jeremy ennél már bőven komolyabbnak hitte magát…
– Hát ma nem nevettem, az biztos – felelte morcosan. Becsukta maga után az ajtót, és körbenézett. Elbizonytalanodva pillantott Masonre, de inkább nem kérdések sorozatával kezdett. Mindenesetre ő csak a férfi cuccait látta, sehol egy női holmi…
– Hogy vagy? – kérdezte Mason. A férfi lazán az íróasztalnak dőlt, mosolyogva nézett Jeremyre. Valaha ezzel teljesen levette volna a lábáról, de most sem volt hatástalan. Jeremynek emlékeztetnie kellett magát, miért is jött.
– Mérgesen, és ez még enyhe kifejezés – felelte. – Elment az eszed, mondd csak? Hogy tehetted ki azt a képet egy kiállítóterem rohadt falára?!
Eredetileg nem akarta felemelni a hangját, de minél többet mondott, annál dühösebb lett. Mason azonban vállat vont.
– Jó lett, nem gondolod? A legjobb akt, amit valaha festettem.
– Hogy mi van?! – Jeremy magán kívül volt az idegességtől. – Miért nem a feleségedről tettél ki? Miért rólam, az engedélyem nélkül?!
Jeremy felnevetett, de hamar elkomorult, ingerült fintorra húzta a száját.
– Az kéne még. A végén beperel – sóhajtotta. – Válunk.
– Egészségetekre! – vágta rá Jeremy. – Ehhez semmi közöm. A képhez annál inkább. El tudod képzelni, milyen megalázó helyzetbe hoztál?
– Miért? – kérdezett vissza Mason tökéletes nyugalommal. – A kép jó lett, a tested is szép, mi a probléma? Szégyenlős vagy?
– Mintha nem tudnád, hogy igen! – válaszolta Jeremy elképedve. Mason pofátlansága túlment minden határon.
– Esküszöm, már a fejedért megérte!
Mason szemtelensége újabb emlékeket idézett Jeremyben, ugyanakkor az eddigieknél is jobban felhergelte. Kedve támadt behúzni neki, pedig sajnálta volna elcsúfítani azt a helyes arcot…
Nem azonnal tudatosult benne, hogy a férfin felejtette a tekintetét, csak Mason egyre szélesebb vigyora ébresztette rá. Villámgyorsan fordult el, és miközben azon morfondírozott, hogyan vehetné rá Masont, hogy leszedesse a képet, a férfi megszólalt.
– Nagyon berágtál?
– Szeretném kitekerni a nyakad.
Mason kurtán felröhögött.
– Sokaknak tennél vele szívességet.
Jeremy nem tudta nem észrevenni a férfi hangjában rejlő keserűséget. Újra ránézett, jobban szemügyre vette. Most, hogy a viszontlátás köde már nem tompította, feltűnt neki a gondterheltség Mason arcán.
– Bajba kerültél? – érdeklődött aggódva, aztán rögtön lehülyézte magát. Semmi köze nincs hozzá. Mason azonban némi fáziskéséssel ugyan, de válaszolt.
– Eléggé.
A szó súlyosan csengett. Mason általában, legalábbis régen, mindent poénra vett. Ha már komoly, akkor tényleg nagy lehet a gond.
– Helyrehozható?
Mason ismét vállat vont, és bár igyekezett flegmának mutatni magát, a gesztusai ennyi év után sem sokat változtak. Ha ideges volt, mindig a szemközti falat bámulta, hogy elkerülje a szemkontaktust.
– Carrie elkapott egy szeretőmmel. Kicsapta a hisztit, és épp leperli rólam a gatyámat is. Lassan szó szerint.
– Csak mert félreléptél? – lepődött meg Jeremy, Mason pedig lustán elvigyorodott.
– Szerintem irigy volt. Biztos neki is bejött a pasi – kommentelte vidáman, és kiélvezte a sokkot Jeremy arcán. – Ja, mindenféle fájdalomdíjat követel, mondván, éveken keresztül megvezettem. A kurva. Mintha nem dugna két éve a főnökével.
Mason kihúzta a fiókot, cigarettát szedett elő, és ráérősen rágyújtott. A füst némán gomolygott körülötte, azt figyelte, miközben Jeremy igyekezett felkaparni az állát a padlóról. Mi van?!
– Szóval ha már az egész szakma tudja, hogy pasikkal kefélek, úgy voltam vele, mehet ki az akt – folytatta Mason sóhajtva.
– És az nem érdekelt, én mit szólok?
– A képhez, vagy a tényhez, hogy közben nagyon rád voltam indulva?
Jeremy épp közel állt hozzá, hogy ismét felemelje a hangját, ettől a kérdéstől azonban ledermedt. Az információ valóban soknak bizonyult, mert ha annak idején ezzel tisztában van, jó adag szenvedéstől és álmatlan éjszakától kímélte volna meg magát. Bár ahogy Mason reagált a csók után, lehet, hogy így járt jobban.
Apropó.
– Te gyáva, hazug szemétláda – bukott ki belőle. Mason apró nevető hangot adott ki, de továbbra is a cigarettának szentelte a figyelmét, legalábbis látszólag. Jeremy lassan megcsóválta a fejét, és ebben a pillanatban döntött úgy, hogy nem pocsékol több időt a férfira. Az ajtó felé indult, vissza sem nézett. Nem kérdezett, mert jelenleg nem volt kíváncsi a magyarázatra.





Jeremy a harmadik cigarettát gyújtotta zsinórban. Ült a fotelben, az ablakon át bámulta, ahogy a félhomály a városra feszül. Hajnalban felriadt, és azóta képtelen volt újra elaludni, annyira lekötötték a gondolatai.
Évek óta elfeledett érzések kínozták. Már nem szerelem, mert az régen elmúlt, viszont annak idején rengeteg kérdés maradt nyitva kettejük között, és most, hogy az egyikre választ kapott, nem lett jobb. Az igazat megvallva, csak feltépte a gyógyultnak hitt sebeket.
– Szemét – suttogta maga elé, újabb füstöt lehelve a szoba levegőjébe. Viszonylag ritkán dohányzott a lakásban, de jelenleg ez érdekelte a legkevésbé. Ráadásul sejtette, hogy reggel a munkatársai halálra fogják ugratni a festmény miatt, és ha rosszul reagál, akkor aztán hónapokig nem akadnak majd le róla.
Néha szerette, olykor azonban utálta a munkáját. Fiatalon egészen mást képzelt el magának, mint egy vállalat személyi keretéért felelni, embereket toborozni, vagy épp kirúgni őket. A visszajelzések alapján jól csinálta ugyan, ő mégis valami másra vágyott. Régen olyan sok terve volt, hová lett mind?
Keserűen elmosolyodott. Mason. Miután ő kilépett az életéből, hirtelen minden mindegy lett. Már nem akart új kalandokat, nem tervezett utazásokat, és bár több helyre eljutott azóta, a lelkesedés kikopott. Nevetséges, hogy ekkorát változott egy tinédzserkori csalódás miatt, de így volt.
Az a fajta rajongó szerelem azóta sem találta meg, egy idő után úgy gondolta, ez amúgy is csak a gyerekek privilégiuma. Feltétel nélkül szeretni, a semmiért? Butaság. A partnereitől pedig pont azt kapta meg, hogy nem képes ragaszkodni. De miért kellene? Jól érzi magát velük, és ez pont elég.
Elfintorodott, mikor az órájára pillantott. Rendbe kell szednie magát, és nekifutni ennek a napnak, aminek a végére borítékolhatóan idegbajos lesz. Abszolút nem szeretett a figyelem középpontjában lenni, de esélytelen, hogy ezúttal ne ő legyen a pletyka témája. Meg akarta fojtani Masont.
Rögtön a bejáratnál érezte magán az első, mulató pillantásokat. Az emberek összesúgtak a háta mögött, és bár volt egy tippje, ki indította a riadóláncot, mégsem verhette el rajta a port. A kiállítás még két hétig tart, addig úgyis felfedezte volna valaki. Bár ha nem reagál olyan egyértelműen, talán letagadhatta volna…
Francba, miért nem bírt hazudni?! A liftben már diszkrét köhögéssel fogadták a köszönését, szóval alig várta, hogy elbújhasson az irodája mélyén. Pici volt, mint egy egérlyuk, de most mindennél jobban vágyott rá. Egészen addig, míg be nem lépett.
A rohadt…
Becsukta maga mögött az ajtót, nekitámaszkodott, és mérgesen meredt a festményt ábrázoló plakátokra. A lapokra ráadásul kommenteket is írtak, ő pedig nem tudta észrevenni őket.
„Kaphatok egy autogramot?”
„Vállalsz más mellékest is meztelenül?”
„Legalább természetben fizetett?”
Jeremy megfordult, és lehunyt szemmel, ritmikusan verte a fejét a falba. Ez biztosan hetekig nem fog lecsengeni, de ha szabadságra vagy betegre megy, olajat önt a tűzre. Szembenézni a szívatásokkal viszont nem volt kedve. De mégsem ugorhat ki az ablakon…
Legalább fél óra telt el a munkaidejéből, mire összeszedte magát. Az túlzás, hogy haladt a dolgával, de legalább úgy döntött, kimerészkedik. Szüksége volt egy kávéra. Az automata felé félúton azonban a főnökébe botlott.
– Hallottam a képről – vágott a férfi egyből a közepébe.
– Remek, ki nem hallott még róla? – mosolygott kényszeredetten Jeremy. Hank tanácstalanul pillantott rá, mintha azt mérlegelné, erre mit mondjon. Jeremy kedvelte a főnökét, épp ezért ment elébe annak, hogy kioktassa. – Az a kép ezer éve készült, még a gimiben. A legjobb barátom festette, és megesküdött rá, hogy soha nem látja senki. Tervezem kitekerni a nyakát.
– Felkészültél rá, hogy mindenki ezzel fog viccelődni?
– Láttad az irodámat? – kérdezett vissza ingerülten Jeremy. – Erre nem lehet felkészülni.
– Nem láttam – felelte Hank, aztán hosszan Jeremyre nézett, mielőtt újra megszólalt. – Számíthatunk még hasonló meglepetésre?
Jeremy legszívesebben otthagyta volna a főnökét. Elég egyértelműen fejezte ki magát, amikor elmesélte, hogyan és mikor keletkezett a kép. Hova magyarázza ezt még tovább?
– Nem – válaszolta egyszerűen, és továbbindult.
A kávé illata megnyugtatta. Egészen tizenöt éves korától ezért szerette, nem is főképp az íze kedvéért. Elég volt mélyen beszívni az aromáját, és máris jobban érezte magát. Egészen kettő és fél percig, amíg Simon meg nem jelent a látóterében. Akkor viszont az egekbe ugrott a pulzusa.
A férfi nagyon megtetszett neki, amikor megismerkedtek. Hamar kiderült, hogy hasonló az érdeklődés, aztán mégsem lett semmi a dologból. Jeremy tartotta a házinyúl-szabályt, bármennyire nehezére esett. Viszont épp ezért húzta fel magát annyira a kiállításon. Pont együtt mennek el valahová, igaz többedmagukkal, de akkor is…
– Na mi van, hogy…
– Egyetlen utalás, és elástad magad! – szakította félbe Jeremy az ezerrel vigyorgó férfit. Simon elkomorodott.
– De tüskés vagy – jegyezte meg, mire Jeremy elröhögte magát. Nagyot kortyolt a kávéjából, és intett kollégájának, hogy kövesse. Az irodájába vezette, és a kezébe nyomta az időközben leszedett plakátokat.
– Te voltál, ugye? – érdeklődött vészesen nyugodt hangon, mire Simon mosollyal próbálkozott.
– Túllőttem a célon?
– Az attól függ – felelte Jeremy. – Ha azt akartad, hogy átkozottul rosszul érezzem magam a bőrömben, gratulálok, sikerrel jártál. Díjat érdemelsz.
A férfi kezébe nyomta a kupacot, és az ajtó felé intett. Simon megszeppenve álldogált az iroda közepén, nem mozdult.
– Sajnálom – pillantott fel végül, és Jeremy látta rajta, hogy komolyan gondolja. Sóhajtva ült le az asztalához, és elfordította a tekintetét, jelezve, hogy nem kívánatos a jelenléte. Simon azonban nem vette a lapot, mert amikor bezáródott az ajtó, a férfi belülről csukta be.
– Van még valami?
– Elismerem, hülye poén volt – mondta Simon, a papírokat gyűrögetve. Jeremy a kezét figyelte, és majdnem felnevetett kínjában.
– Válaszoljak a feltett kérdéseidre? – kinyújtotta a kezét, mire Simon riadtan dugta a háta mögé a kupacot. Mint egy rosszaságon kapott gyerek, gondolta Jeremy. Hát, jó. – Nem, nem fizetett természetben. Nem vállalok semmit meztelenül. Aláírásokat sem osztogatok. Mik is voltak még, várj?
– Jól van, elég már! Értettem, mocsok vagyok – intette le Simon. – Tényleg bocsánat. Csak… Többször lekoptattál az elmúlt időszakban, és… megsértődtem.
– Ha az elutasításra így reagálsz, akkor határozottan jól döntöttem – vetette oda Jeremy. – És most tűnj el előlem, kérlek, mert tényleg haragszom.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor meghallotta az ajtó nyitódását és csukódását. Most nagyon egyedül szeretett volna lenni…
A legrosszabb az egészben, hogy tényleg átkozottul fel akarta szedni Simont, legalábbis eddig. A munkahelyi viszonyt azonban túl körülményesnek találta, úgyhogy minden alkalommal, amikor a férfi jelt adott, ő úgy tett, mintha észre sem venné. Került minden szituációt, amikor kettesben maradt volna vele. Hát, most kiderült, hogy a személyisége nagyon nem jön be neki…
A férfi Masonre emlékeztette. Szemtelen volt, nemtörődöm, laza, és mindenki odáig volt érte, ő is. Na igen, az esete tipikusan ez: a sármos macsó, aki aztán úgyis kicseszik vele. Jeremy elröhögte magát kínjában.





– Ezt elejtetted.
Jeremy megremegett a kellemes hangtól. Ismerte, sőt, istenítette, el sem hitte, hogy neki szólt.
– Köszi – nyögte ki, és vette a bátorságot, hogy Masonre nézzen. A fiú annyira közel állt hozzá, megérinthette volna, ha meri. Persze semmi oka vagy mentsége nem lett volna rá, de már a gondolattól kellemesen megborzongott.
– Elveszed? – kérdezte nevetve Mason, Jeremy pedig riadtam döbbent rá, hogy még mindig nem nyúlt a füzetéért, amit a fiú végül meglengetett előtte. Jeremy remélte, hogy nem vörösödött el, mert úgy érezte, ennyire még sosem égette le magát.
– Bocs – motyogta. A táskájába süllyesztette a többi cuccal együtt a füzetet, de amikor ismét felpillantott, már csak Mason hátát látta. A fiú ugyanis további kommentár nélkül elsétált. Pedig itt lett volna a remek alkalom, hogy Jeremy beszélgetést kezdeményezzen vele. A fiú ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy a legközelebbi szekrénybe verje a fejét. Na, ilyen lehetősége sem lesz még egyszer…
Masont mindig olyan megközelíthetetlennek képzelte. Pedig a fiú mindenkivel kedvesen bánt, sőt túlságosan is. Bárkinek szentelte a figyelmét, az illető biztosan nem felejtette el egy ideig. Egyszóval: Masonért mindenki odáig volt. Jeremy pedig egyszerre irigyelte, és imádta titokban.
Egész nap nem bírt koncentrálni. Emiatt a dolgozata rosszul sikerült, pedig rengeteget készült rá. Mindez pár mondat miatt, totál ciki.
Mérgesen csapta be a szekrénye ajtaját, aztán legalább fél métert ugrott hátra, amikor meglátta mögötte a fiút, akin egész nap járt az esze. Mason felvonta a szemöldökét a reakcióját látva.
– Bú! – nevetett. – Ennyire ijesztő vagyok, vagy mi?
– Nem… dehogy – nyögte ki Jeremy még mindig sokkosan.
– Már azt hittem – csóválta meg a fejét Mason, bár látszott rajta, hogy remekül szórakozik. – Belenéztem a füzetedbe. Egész szépen rajzolsz.
Jeremy biztosra vette, hogy aznap másodszor vörösödött el. A tejfehér bőre mindig elárulta, ha zavarba jött, és ezt nagyon utálta, most főleg.
– Köszi.
Annyira halkan szólalt meg, hogy Mason automatikusa hajolt kicsit közelebb hozzá, ettől viszont még rosszabbá vált a helyzet. Jeremy attól tartott, a szíve kiszakad a mellkasából. Úristen, teljesen hülyét fog csinálni magából, ha így folytatja.
– Szereted a művészetet? – kérdezett vissza sután, erre Mason tovább csökkentette köztük a távolságot.
– Titokban rajzolok – súgta a fiú. A mosolya annyira ábrándossá vált, hogy Jeremynek elakadt a lélegzete. – De el ne áruld senkinek! A csapatban tuti körberöhögnek a srácok.
– Mert rajzolsz?
– Úgysem értenék – vonta meg a vállát Mason, és arrébb húzódott. – Tetszik a stílusod. Jó valakivel dumálni, akinek van művészi vénája. Unom a focis témákat. Talán, ha van kedved, mutathatnál még pár rajzot.
– Persze – vágta rá Jeremy gondolkodás nélkül, mire Mason ismét rámosolygott.
– Akkor majd kereslek. Szia! – köszönt el, Jeremy pedig hosszasan álldogált a folyosó közepén, és azt kívánta, csípje meg valaki. Ezt a beszélgetést tuti csak álmodta…