Fényfüzér

– Bedugod a konnektorba?
– Persze.
Don először utálta az ötletet. Tényleg, tiszta szívéből. Sosem volt a fények, díszek, dekorációk barátja, de Arthur annyira imádta őket, hogy némi vita után engedett. Nem először, nem is utoljára, bár kettejük közül ő igazodott nehezebben a változásokhoz. Jó, igazság szerint gyűlölte őket. Ez alól az egyetlen kivétel az összeköltözésük, ezelőtt hét hónappal. Azt azóta se bánja, pedig félt, hogy korai. Akkor még csak tíz hónapnál tartottak, azt is másodjára, az előző kapcsolata meg öt év után simán befucccsolt.
– Nagyon nem tetszik?
Imádta ezt a bizonytalan mosolyt. Tudta, hogy párjának mennyire fontos a véleménye, kicsit talán túlságosan is. Az első próbálkozásuk voltaképp majdnem emiatt ért véget. Don szemtelenül visszaélt ezzel a hatalommal.
– Meglepően szép.
– Na, elmész a…
Ebbe a nevetésbe szeretett bele. Tisztán emlékezett a pillanatra, amikor az asztal másik végében Arthur elnevette magát a megismerkedésük éjjelén. Annyira őszintén, szívből tudott kacagni. Neki ez sosem ment, talán ez fogta meg benne rögtön. És azóta hányszor hallhatta…
Nem mintha a férfi mindig vidám lenne. Ha felbosszantotta, a düh szinte vibrált a szavaiban, pedig alig emelte fel a hangját, Don mégis mindig igyekezett azonnal békülni. Vicces, mert régen mindig őt kellett békíteni, szinte sosem kért bocsánatot, akkor sem, ha egyedül csak ő hibázott. De Arthur annyira más volt. Olyan dolgokat is kihozott belőle, teljesen akaratlanul, amiket azelőtt elképzelni sem bírt.
Például rávette, hogy felszereljék az ablakot teljesen behálózó fényfüzért. Szivárványban. Ha ebből a szomszédoknak nem esik le, akkor semmiből. Mondjuk ha az nem volt nyilvánvaló, hogy együtt kibérelték ezt a kis házat…
Na, várjunk csak.
– Így akarod megerősíteni? Ki nyaggatott?
Arthur elmosolyodott. Rajtakapottan, kissé gondterhelten. Kifelé mutatott az ablakon. Don az összes szomszédot kedvelte, kivéve a szemben lakó, idős férfit. Mindig olyan csúnyán nézett rá, amikor köszönt neki, hogy Don nem is értette, miért próbálkozik.
– Mit mondott?
– Megkérdezte, a fiúm amúgy mit dolgozik.
– Így?
– Aha – vont vállat Arthur, és újra a fények csodálásába feledkezett. Elvarázsoltnak tűnt. – Tulajdonképp semmit bántót nem mondott, csak… azt hiszem, tudni akarta. A bizonytalanság nem jó. Zavart. Hülyeség?
– Dehogyis.
Don hozzászokott ehhez. A legnehezebb ezt volt számára mellette: Arthur sosem titkolózott. Nem verte nagydobra, de már az elején világosan közölte, hogy vele vagy felvállalja, vagy hagyják békén egymást. Pedig Don mindig is szívesebben lapított, mint hogy kilépjen. A szűk családja tudta ugyan, és bár nem repestek, elfogadták. Nem úgy, mint Arthur szülei… Talán ez adta a férfinak az utolsó lökést afelé, hogy ne érdekelje, idegenek mit gondolnak. De a barátai, és az ő véleményére látszólag mindig sokat adott. Don tudta, hogy elég lenne azt mondania, szerinte ízléstelen a dekoráció, és az egész a kukában landolna. De sosem tett volna ilyet.


Csengettek.
Meglepetten néztek össze. Don levette a hangot a tévéről. Nem vártak vendéget, mindig mindenki szólt, ha jönni akart, hívatlanul sosem állítottak be hozzájuk. Egyébként is másnapra beszélték meg a találkozót, nagy családi összejövetel, amiért Don sosem rajongott igazán, míg nem értékelte, hogy egyáltalán részt vehet rajtuk. Arthur számára viszont fájó pont volt, eléggé, hogy Don átértékelje…
Arthur kilesett a kukucskálón, és döbbenten fordult vissza.
– A szembeszomszéd – suttogta.
Don legyintett, hogy hagyja inkább, be se engedje, de Arthur vagy nem értette a gesztust, vagy szimplán másképp gondolta, mert megragadta a kilincset, és kinyitotta az ajtót. Don felsóhajtott. Ötlete sem volt, minek köszönhetik a váratlan látogatást, de nem is igazán érdekelte.
– Jó estét! Bocsánat, nem akarok sokáig zavarni, csak… hoztam valamit.
A férfi furcsán grimaszolt, és Don hirtelen rádöbbent, hogy mosolyog.
– Mi az? – lépett közelebb párjához, gyanakodva. A díszszatyorban egy üveg lapult, és egy boríték. Don figyelte, ahogy Arthur kiveszi, de mielőtt kibonthatta volna, a szomszéd magyarázkodni kezdett.
– A lányom és a felesége minden évben hazalátogat karácsony és szilveszter között. Ilyenkor bulit rendeznek a barátaiknak, és amikor meséltem, hogy… beköltöztek, ragaszkodtak hozzá, hogy hívjam meg önöket. Elnézést, ha tolakodó vagyok.
– Persze. Szívesen – felelte Arthur, miközben Don még mindig a döbbenetével küzdött.
– Akkor várjuk önöket. Nem kell semmit hozni, mindig rengeteg az étel. Jó éjszakát! – darálta az öreg, majd sarkon fordult, és visszasétált a házába.
Arthur becsukta az ajtót, nekidőlt, a borítékban lapuló meghívót olvasta.
– Azt hiszem, jól választottunk környéket – jegyezte meg. Kirobbant belőlük a nevetés.
Ariana on csütörtök 26 december 2019 - 13:44:04
Hozzászólás: 0

Ez az oldal e107 portál rendszert használ, és a GNU GPL licensz alatt lett kiadva.
{THEMEDISCLAIMER}