Végzetjel 2. fejezet - Hajnalösvény

máj. 24	Végzetjel 2. fejezet
	Írta Ariana

2.

Didergek a hóesésben. Még sosem fordult velem elő ilyesmi, még azelőtt sem, hogy az erő feléledt bennem, legalábbis ameddig visszaemlékszem, sosem fáztam. Először rá sem jöttem, mi a baj, annyira ismeretlen volt a jelenség.
Ez még jobban elkeserít. Felemelem a karom, a csuklómon lévő jelet bámulom. Néha-néha eljátszottam a gondolattal, hogy kimetszem a bőrömből. Talán akkor nem néznének rám ekkora undorral az emberek. Semmit sem követtem el, mégis menekülnek a közelemből. A nagyanyám szeme is elfelhősödik, majd úgy fordul el tőlem, mintha észre sem venne. Fáj az elutasítás.
Egy pihe a villámhoz ér, ettől minden sejtemen végigcikázik a tűz. A vízzel is mindig ugyanígy járok, eleinte a mosdás kész szenvedést jelentett, míg hozzá nem szoktam. A bélyeg sem a vizet, sem a jeget nem tűrte.
Így gondoltam rá: mint egy billogra. Mintha valaki megátkozott volna vele, mindent elveszítettem miatta, miközben az égvilágon semmit sem nyertem. Hiszen nem is ismertem a fiút, még a nevét sem tudtam. Azóta sem bukkant fel ismét.
Beledőlök a hóba. Puha, de hűvös, máskor imádnám, de most egész testemben vacogok, a pilláim majd leragadnak, muszáj pihennem. Egy régi dallamot dúdolok, bár nem értem, miért jutott egyáltalán eszembe. Csak ismétlem újra és újra, míg az álom lassan elragad.
Tűzről álmodom. Átjárja a testem, és bár rettegek, mégsem menekülök, sőt, szinte várom, hogy megérintsen. Amikor megtörténik, nem fáj, nem éget, hanem meleg, puha kabátként takar be. Elmosolyodom. Rég éreztem ennyire biztonságban magam, jólesik, elpilledek a megkönnyebbüléstől.
Amikor kinyitom a szemem, még mindig a hóban fekszem, bár már nem fázom. A nap lassan felkel, a fénye sejtelmesen dereng a látóhatáron. Vissza kellene osonnom, mielőtt észreveszik, hogy eljöttem. Már ha valaki rám nyitja az ajtót egyáltalán azon kívül, hogy ételt hozzon.
Nem tudom, mit remélnek. Egész életemben a Végzetről meséltek, a hatalmáról, az elszakíthatatlan kötelékről. Mit kellene tennem? Senki nem segít, nem ad iránymutatást. Napról napra jobban érzem, hogy árnyékká válok, kihűlök belül, mintha lassan jég borítaná be a szívemet. Tessék, megint didergek.
Visszasétálok a szobámba. Nehezen haladok, mintha a tagjaim is megfagytak volna. Megszabadulok az átázott ruháimtól, ügyesen elrejtem őket, hogy ne legyenek szembetűnőek, és leülök a kandalló elé. A pattogó faágakat figyelem, a táncoló szikrákat. Varázslatos.
Nem tudom, honnan jön a gondolat, csak akkor kapcsolok, mit csinálok, amikor a kezem már a lángok felett van. Ijedten kapom hátra, várom a fájdalmat, de semmi, még csak meg sem pörkölődött a bőröm, ettől a felfedezéstől viszont megrettenek. Mégis mi történik velem?
Újra a kandallóba nyúlok. A láng táncol az ujjaim körül, mintha játszana velem, nem bírom megállni a nevetést, ahogy átjár a csiklandós érzés. A csörömpölés ragad ki a gondolataim közül, ami a hátam mögül jön. Anyám halálra váltan bámul rám, lábánál a reggelim romjai. Lebuktam.
– Ezt hogy csinálod? – szegezi nekem a kérdést. – Mióta tart?
– Most először – felelem őszintén, hátha ezzel megmenthetem a helyzetet. Nézzük egymást, hosszú percekig, aztán anyám hátat fordít, az ajtóból szól csak vissza.
– Küldetek fel másik reggelit.
Az ajtó hangosan csukódik, kis híján kiszakad a keretből, jelezve anyám indulatát. Elterülök a szőnyegen, figyelmem ismét a lángokra irányul. Hívnak, szinte hallom a hangjukat: suttognak, ismeretlen nyelven, ismeretlen szavakat. Annyira szeretném érteni őket…

Felriadok.
Azt sem tudom, mikor nyomott el az álom, de megint tűz vett körül, hozzám simult, beszélt hozzám. Álmomban értettem, de nem emlékeztem rá ébredés után, csak az érzés maradt meg. A szólítás.
Nyugtalanul ülök fel. Valami furcsa, nyüzsgő erő az ablak felé húz, muszáj kinéznem rajta. Azonnal megtalálom a tekintetemmel a feketébe burkolózó alakot a hegy oldalán, pedig rejtőzik. Én viszont tudom, hol keressem.
Kapkodva öltözöm, és rohanok. Igyekszem ügyelni arra, hogy észrevétlen maradjak, de muszáj találkoznom vele, nem tűnhet el megint a szemem elől.
– Válaszokat akarok!
Egyből a tárgyra tér. Dühös rám, minden porcikámban érzem a haragját, bár az arca olyan semleges, akár egy maszk. Felhúzza a köpenyét, az orrom elé tolja a karját. Gyönyörű hópihe ül a bőrén, belefagyva, akár a jég. Meg kell érintenem, mert tényleg olyan, mintha…
Hűvös, és kemény. Amikor legutoljára láttam, még csak szétszaladtak a minta mentén az erek, de azóta formát öltöttek. Lélegzetelállító.
Felemelem a saját csuklóm, és óvatosan, hogy ne érjünk egymáshoz, az övé mellé teszem. Az elmúlt hónapokban a villám köré tűzcsóva rajzolódott, vörössel izzik folyamatosan, néha nem értem, hogy nem perzseli meg a ruhámat.
– Mia fene ez? – kérdezi döbbenten. Kiszárad a szám, amint felemelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Vörös, akár a tűz…
– Végzetjel – felelem, de ettől mintha még idegesebb lenne.
– A dédapám ugyanezt mondta. Meg azt, hogy rejtsem el, mert az életem múlhat rajta. Azt viszont nem árulta el, miért, csak felszívódott.
A szemét nézem. Ahogy beszél, változik az árnyalat, mint a lángnyelvek tánca.
– Ne bámulj már!
Minden erőmre szükségem van, hogy el bírjam szakítani a tekintetem. Röviden összegzem neki, amit a Végzetjelekről tudok. Végig úgy hallgat, hogy közben azt látom rajta, őrültnek hisz.
– Ez nevetséges! – fakad ki a végén. – Ti komolyan így választotok párt? Egy életre? Egy rituáléval?
– Miért, ti nem?
Fogalmam sincs, miért esnek annyira rosszul a szavai. Persze, ő is elutasít. Úgy tűnik, az igazi végzetem az, hogy örökre magányos legyek.
– Nem! Azzal éljük le az életünket, akivel akarjuk. A szerelem nem előre eldöntött mágia!
Ez szöget üt a fejembe. A kifejezés, az ijedtség, amivel mondta.
– Miért, szerinted milyen? Hogyan működik?
Erre nem válaszol. Behúzódik a szikla tövébe, elkapja a karom, engem is magával ránt. Beszorít a fal és a saját teste közé, beborít a köpenyével. Int, hogy hallgassak, de másra egyébként is képtelen lennék. Megnyikkanni sem tudnék, mert az összes érzékem vele van tele: a szívverésével, a lélegzetével, a bőre illatával.
– Valaki erre járkál – avat be, de én nem bánom, bárki legyen is. Ennyire közel még sosem kerültem senkihez, a családon és Matteón kívül. De ez más, ez minden pontot átjár bennem. Felpillantok rá, az arcát nézem, a vörösen lobogó szempárt. Érzem, ahogy az enyém felveszi a jégnek a kékes, holdsütötte árnyalatát, még éppen csak nem fehér. Amikor a fiú befejezi a környék pásztázását, visszafordul hozzám, és rögtön feltűnik neki a változás.
– Mi van a szemeddel?
– Reagál a tiédre – válaszolom játszi könnyedséggel. Zavartan lép arrébb, ettől a varázs egy része szertefoszlik. Dideregni kezdek.
– Fázol? – A hangjában kétkedés lapul. – Azt hittem, titeket nem zavar a hideg.
– Azelőtt nem is zavart. Most viszont takarók hadával alszom, a kandalló mellett, és tűzzel álmodom.
Nem tudom, van-e értelme megosztanom vele mindezt. Összevonja a szemöldökét, végül azonban nem mond semmit, csak felsóhajt, és újra közelebb lép. Nem tudom, ez felajánlás-e, de túlságosan vonz, visszabújok hozzá, egyből átmelegszem.
– Jobb?
– Sokkal.
Engem bámul. Tudom, érzem, bizsergek tőle. Kinyitom a szemem, bár nem emlékszem, mikor csuktam be.
– Sosem láttam még ilyen szemeket. Olyan, mint a tükör. Látom benne magam – szólal meg. Fél. Ismerem a rettegését, a bizonytalanságát. Óvatosan megkeresem az ujjait, összefűzöm az enyémekkel. A csuklóinkon összeér a jel, hirtelen a levegő is kiszorul a tüdőmből, mintha forgószél kapna fel, szédülök. Aztán csend lesz, újra érzem a lábam alatt a talajt, elönt a nyugalom. Egy hang susog a fülembe, a nyelvet nem ismerem, mégis értem, mit akar mondani.
A számat az övéhez érintem. A nevét sem tudom, de nem számít. Nem csókol vissza, de nem is lök el. Valamit suttogok, a szeme pedig tágra nyílik, még meglepettebbnek tűnik, mint az érintéstől. Elfogy belőlem az erő, elönt a forróság, mintha elevenen égnék, de nincs hangom, amivel sikíthatnék. Elájulok.

Fájdalomra eszmélek. A csuklóm őrülten sajog, izzik és fagy egyszerre, nyöszörögve nyitom ki a szemem. Nehezen fókuszálok, amikor azonban meglátom az ágyam felett álldogáló alakot, ijedtemben majdnem leesek a másik oldalon.
– Hogy kerültél ide? – kérdezem. Meg sem próbálom elrejteni a meglepettségem, de azért halkítok a hangomon. – Hogyan jöttél át a jégpajzson?
Összefonja a karját a mellkasa előtt, a pillantása neheztelő, és amikor megszólal, mintha egy gyereknek magyarázna.
– Mondanám, hogy megolvasztottam, de a pajzsotok vagy rémesen gyenge, vagy…
– Vagy? – sürgetem, mire elfordítja a tekintetét. Zavarban van, talán.
– Felismert. Átengedett, mintha ide tartoznék.
Elmosolyodom. Felkelek, közelebb lépek hozzá, ám ugyanannyit hátrál. Megtorpanok.
– Hogyan tüntetted el a jelet legutóbb?
Megrázom a fejem, mert valóban nem tudom. Akkor sem tudtam, csak éreztem, ott lüktettek a szavak, azt ígérték, könnyebb lesz. Egy kicsit igazuk volt, bár én hiányoltam, mert a hónapok során hozzám nőtt. Lassan jöttem csak rá, hogy ha akarom, én továbbra is látom, míg mások elől rejtve marad.
– Te látod, nem igaz?
Bólint. Felhúzza a köpenyét, az egész helyzet annyira ismerős. Én is azonnal kiveszem a mintát, pedig tudom, hogy mások számára láthatatlan. Már mozdul a kezem, amikor észbe kapok.
– Szabad? – kérdezem. Tétován bólint, a szeme közben felizzik, és én nagyon jól tudom, hogy nem szándékosan csinálja. Nem képes elrejtőzni előlem.
Megérintem az ujjaimmal a bőrét. Forrón lüktet az ér a csuklóján, mégis jéghideg a minta. Önkéntelenül húzom a számhoz, hogy megcsókoljam, de elrántja.
– Mit művelsz?
Nem felelek, mert úgysem magyarázhatnám meg. Helyette megmutatom a saját csuklómat. Értetlenül rám pillant.
– Nem látom.
Másra számítottam. Biztosra vettem, hogy ő képes látni. Megragadom a kezét, hozzáérintem a jelhez az ujjait. Felnyög, a szemének izzása megváltozik. Most már látja.
– Megkérdezem még egyszer: hogyan rejtetted el?
– Nem tudom. Őszintén mondom, hogy fogalmam sincs.
– Hm. Jó lenne, ha kitalálnád, hogyan lehet végleg eltörölni – veti oda, miközben körbe-körbe mászkál a szobámban. Felbosszantanak a szavai, bár én magam sem értem az okát.
– Nem hinném, hogy lehetséges.
– Valami megoldást kell keresnünk – feleli, és visszafordul felém. – Megpróbáltam nem tudomást venni róla, ha már úgysem látszik. Csakhogy bezavar a mágiámba.
– Bezavar? – vonom össze a szemöldököm. Én nem tapasztaltam semmi ilyesmit, legalábbis ezt akarom mondani, amikor rájövök, hogy hazudnék. Hiszen nem éget meg a tűz.
– Nálad is, ugye?
Bólintok. Ingerült sóhaj hagyja el az ajkát, majd ismét hátat fordít, a fal takarásából bámul kifelé az ablakon. Én csupán most jövök rá, hogy bajba kerülhetünk, ha valaki itt találja, ő viszont résen van. Bár ha ellenséges területen járnék, valószínűleg én sem feledném egy pillanatra sem az óvatosságot.
Ellenség. A szó megül a nyelvemen, rosszul érzem magam tőle. Évtizedek óta nem volt összetűzésünk a tűzmágusokkal, de egyetlen jel elégnek bizonyult, hogy fellobbanjon az eltemetett indulat. Fel nem fogom, miért.
– Hogyan nyilvánul meg? – faggatom, de látszik rajta, hogy nem szívesen avat be. Pedig ebben ketten vagyunk, és másképp esélyünk sincs… semmire. Igazából semmire sem megyünk egymás nélkül, ez az érzésem.
– Ha épp olyanja van, a tűz kékes lánggal ég, és hideg, akár a jég. Égetni épp éget, de másképp – magyarázza nem túl lelkesen. – Látványosnak látványos, az biztos. Szerencsére hatásos is, különben már nem beszélgetnénk.
– Miért nem?
– Egy üldözés közepette nem épp a legjobb, ha befuccsolnak a képességeid – néz rám úgy, mintha nem feltételezne rólam sok észt. Engem viszont nem ez érdekel.
– Kik üldöznek?
– Nem mindegy az neked?
– Nem.
Megcsóválja a fejét, és még jobban az árnyékba húzódik. A szája elé teszi az ujját, majd az ajtóm felé int, és a fülére mutat. Én azonban tudom, hogy késő. A könyvespolchoz megyek, kinyitom a rejtekfolyosót. Remélem, hogy senkinek sem jut eszébe, hogy segítenék neki eltűnni, mert akkor itt is várni fogják. Aztán nekem végem.
Megragadom a karját, mielőtt elrohanna.
– Mi a neved?
Elmosolyodik. Jól áll neki, jóképűbbé varázsolja a szemtelen vigyor.
– Jobb, ha nem tudod.
Magamra hagy. Nincs időm arra, hogy számonkérjem, így gyorsan visszacsukom az ajtót, és kiülök az ablakba, mintha eddig is én lettem volna ott. Nem túl valószínű, hogy elhiszik, de jobb ötletem nincs, és addig is időt nyerek.
Közben egyfolytában azon jár az eszem, hogy miért nem árulta el a nevét…
Nem csalódok, hamarosan hatalmas lendülettel nyílik az ajtóm. Igyekszem úgy tenni, mint aki nem számított rá, ijedtemben az ablakba kapaszkodom, majdnem túljátszom, végül úgy kell visszahúzni a szobába. Nem kerüli el a figyelmem, hogy a nagybátyám megtörli a kezét, miután hozzámért, mintha legalábbis fertőző lennék. Nevetséges, mégsem lesz tőle kicsit sem jó a kedvem.
– Hol van?
– Ki? – kérdezek vissza értetlenséget színlelve. Eltolnak az útból, felforgatják a szobám, dermedten nézem a ténykedésüket, mielőtt magamhoz térnék. A düh elsöpri a józanságom. Még a porszemek is megfagynak a levegőben, egyetlen tárgyat sem tudnak innentől megmozdítani, ami az enyém. Anyám lép be épp az ajtón, döbbenten méreget. Én sem tudtam, hogy képes vagyok erre.
– Mit csináltál?
Megvonom a vállam, és visszahelyezkedem az ablakba. Hiába hull a hó, tombol odakint a vihar, most nem fázom. Sőt, kifejezetten jól érzem magam, legszívesebben meztelenre vetkőzve vetődnék ki az alattunk elterülő hókupacba. Vetkőzni ugyan nem vetkőzöm, de a mosoly szétterül az arcomon, mielőtt oldalra fordulnék. Hallom, ahogy anyám felsikolt, én viszont nevetek. Puhán landolok, a hó vastag takaróként ölel körbe, belesüppedek. Egy teljes pillanatra boldognak érzem magam.
Még akkor is ugyanott heverészek, amikor leérnek. A halk, szinte nesztelen léptek szerintem nem is hagynak nyomot a fehérségben. Nagyanyám megáll felettem, az arca megfejthetetlen. Régen megdorgált volna, amiért veszélybe sodortam magam, aztán magához ölelne. Ha egy jel miatt nem szűnt volna meg szeretni.
– Jól szórakozol?
– Hosszú ideje először – felelem. A mosoly továbbra is az arcomon, mert igen, néhány percre teljesen szabadnak éreztem magam. A jeges szélben, a hideg hópelyhek között.
Hallom, ahogy mások is az oldalajtóhoz érnek, de a nagyi intésére senki nem jön ki. Nem is emlékszem, mikor váltottunk szót utoljára kettesben. Fogalmam sincs, van-e félnivalóm. Eddig megtűrtek, talán most végleg elzavarnak.
– Hogyan csináltad?
– Mit? – sóhajtom lustán. Egy marokkal felfogok a hóból, golyóvá gyúrom, a tenyeremen tartom. Lassanként formát vált, álmélkodva figyelem, ahogy pici jégsárkány válik ki belőle. Kisgyerekként csináltam ilyet utoljára, de az gyenge utánzat lett, és szinte azonnal elolvadt. Most viszont olyan tömör és erős, mint a kő.
– Hm.
Nagyanyám ennyit reagál, amikor felé nyújtom. Látom rajta a hezitálást, aztán viszont a szoborért nyúl, hogy megnézze, és én lepődöm meg a legjobban, hogy a sárkány megmozdul, az ujjába harap. Nagyanyám felkiált, ezzel egyidőben felpattanok.
– Nem én voltam! – esküdözöm halálra váltan. Eszembe sem jutott volna bántani.
Bámulunk egymásra a süvöltő szélben, nézem, ahogy ősz haja még inkább fehérbe vált a hópelyhektől. A kezem azelőtt mozdul, hogy átgondolnám. Minden szeretetemet beleszövöm a kendőbe, ami hamarosan a fejét borítja. Az anyaghoz kap, a szemében félelemmel vegyes elismerés játszik.
– A dédnagyanyád ereje él benned – szólal meg végül hosszú csend után. – Érezned kell hozzá, hogy képes légy használni. Már érthető, korábban miért tűnt úgy, mintha erőtlen lennél.
Hátat fordít, visszamegy a házba, de mielőtt eltűnne a szemem elől, még visszafordul. Szomorúnak látom, pont olyan szomorúnak, mint a végzetbálom után.
– A tűz felolvasztja a jeget, majd egy idő után felemészti – mondja nagyon halkan. – Sehol sem leszel biztonságban, Dorian. Senkitől. Eddig az ellenséges jel miatt haragudtak rád, ezután viszont irigyelni is fognak.
Ezzel magamra hagy. Ez úgy hangzott, mint féltene, mintha valamit sugallni akarna vele, de mégis mit kellene tennem szerinte? Menekülnöm? Hová? Miért? Ez az otthonom…

Előző

Következő