5.

A nyakát figyelem. Megfeszül, ahogy felfelé néz, és hallgatózik. Kísértést érzek rá, hogy megérintsem a bőrt, nem is értem, hogyan juthat ilyesmi eszembe egy vészhelyzet közepén. Koncentrálok.
– Hol vagyunk? – suttogom, amikor végre elveszi a kezét a számról.
– Ott, ahol a legkevésbé szeretnék lenni – feleli, de továbbra sem moccan. – Mindjárt kitalálok valamit, csak hallgass kicsit! – kéri, de amikor percek múlva is csak a zaklatott légvételét hallom, miközben a szíve dübörög a mellkasában, úgy gondolom, nem jutott semmire.
– Mégis hol?
Türelmetlen, csettintő hangot ad ki, de veszi a fáradságot, hogy rám nézzen. A szeme továbbra is izzik, olyan tisztán, ahogyan még sosem láttam.
– A szülőotthonom kertjében. Nem épp biztonságos terep – világosít fel. A döbbenetem a tetőfokára hág, ezt leolvashatja az arcomról, mert enyhén megemeli a szemöldökét. – Nem számít. Villámgyorsan el kell tűnnünk innen, csak fogalmam sincs, hogyan.
Enyhén megemelkedik, kikémlel a fű felett. Kicsit én is felmérem a terepet, már amennyit látok. Fát egyet sem, csak néhány alacsonyabb bokor akad, valamint messzebb magasodik egy nagyobb ház. Még épp csak elkezdett szürkülni, úgyhogy bárki könnyen észrevehet minket.
– Ha megvárnánk, míg besötétedik? – kérdezem, mire aprót bólint.
– Nekem is ez az egyetlen használható tervem. Addig is… – Közelebb hajol, a szája súrolja az enyémet. – Te még kevésbé vagy szívesen látott errefelé, mint én, ami csodával határos. – Újra megérinti a számat a sajátjával, és tudom, hogy érzi, belereszketek, mert elvigyorodik. Veszélyben vagyunk, ő meg szórakozik, el sem hiszem. Aztán komolyba vált, a szemembe néz. – Semmiképp ne használd a saját mágiád. Nem tudom, meddig él meg benned az enyém, de ne feledd, az indulat a kulcs.
Elveszek a csókjában. Nagyon hosszú ideig nem enged el, teljesen kifulladok, fogalmam sincs, mikor merítem bele az ujjaim a hajába, de imádom a lágyságát. Aztán megszakítja a csókot, és bár én kába vagyok, így is feltűnik, hogy baj van.
– Mi…
– Mit keresel itt?!
Levegőt sem merek venni. Rhys egy pillanatra lehunyja a szemét, aztán lekászálódik rólam, és felül. Az arcán elég hamis a mosoly.
– Anya!
Olyan pofont kap, hogy az egész rét visszhangozza a csattanást. Elkerekedett szemmel fordulok a felettünk tornyosuló, vékony nő felé. Még csak nem is feltételeztem volna róla ekkora erőt.
– Elment az a kevés eszed is?! Hogy jutott eszedbe hazajönni?!
Bármi is történt a múltban, Rhys nagyon elvághatta magát, ha ilyen üdvözlésben részesül. Jó kérdés, hogy én betolakodóként mit kapok mindjárt, de Rhys anyja még csak pillantásra sem méltat.
– Ha az apád itt talál, megöl! – mondja tovább, majd, mintha csak most fedezne fel magának, rám mutat. – Ráadásul idehozod a szajhád is!
Kinyitom a szám, aztán rögtön be is csukom. Nagyon szívesen megvédeném magam a vádtól, de lehet, hogy ez a kisebbik rossz. Bármennyire bánt a minősítés, inkább Rhysre bízom magam. Aztán kitekerem a nyakát, ha ezt megússzuk.
– Ugyan már, anya!
Rhys felpattan, de ahelyett, hogy elfutna, szorosan megöleli a nőt. Nem esik bántódása, szóval kicsit felengedek.
– Valld be, örülsz, hogy látsz! – Ez a vigyor már ismerős, megnyugszom tőle. A nő fújtat egyet, aztán hátat fordít.
– Az a szerencséd, hogy mindenki házon kívül van, és holnapig valószínűleg haza sem eszi őket a fene. Azok után, ami történt, olyan messzire kellene kerülnöd a környéket, amennyire csak képes vagy. Bolond kölyök – dohog tovább, miközben megindul. – Na gyere, pihenj meg, aztán ne is lássalak!
Ahogy távolodik, azon merengek, vajon Rhys kihasználja-e a lehetőséget a menekülésre, de egy fáradt mosoly után megindul ugyanabba az irányba.
– Jöhetsz, nem fog megenni – szól vissza. Én ebben nem annyira vagyok biztos. Eléggé hátborzongató jelenség.
Követem őket, tisztes távolságból. A nő haja égővörös, ez a legjobb szó rá, még sosem láttam ilyesmit azelőtt. Kicsit aggaszt, hogy ezek szerint a tűzmágusok földjén járunk, és nem értem, miért ide hozott minket az átjáró. Bár az is rengeteg kérdést vet fel, egyáltalán hogyan nyitottam meg. Az időalagutakról is keveset tudok, alig várom, hogy alkalmam legyen kifaggatni Rhyst.
Az anyja megtorpan, rám mutat, meglepetten hőkölök hátra.
– A szajhád kint marad.
Rhys felnevet, és megpaskolja a karom.
– Nem a szajhám. Útitárs – mondja némi gondolkodás után. A mondat visszhangot ver bennem, de ez nem a tiltakozás ideje. Rhys anyjának tekintete lyukad éget belém, kicsit úgy érzem, szó szerint. Végül nem mond semmit, csak bemegy a házba, Rhys pedig int, hogy kövessem. Hát jó.
A berendezés visszafogottabb, mint amihez én vagyok szokva. Igaz, én majdhogynem kastélyban nőttem fel, és csak azért nem nevezzük annak, mert kastélya csak a hercegeknek van. Felségsértés lenne.
Rhys ledobja magát egy székre az asztal mellett, és kihúzza nekem maga mellett a másikat. Én óvatoskodva ülök le rá, mintha bármelyik pillanatban ugranom kellene. Igaz, ahogy Rhys anyja néz ránk, még megtörténhet, hogy igazam lesz.
– Mi hozott erre?
Rhys arcán sok minden suhan át, bár gyanítom, az igazságot esze ágában sincs felfedni. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem.
¬– A vakszerencse – feleli végül, és neheztelőn felém fordul. Értetlenül pislogok vissza rá, mert tényleg nem az én hibám. Ő rántott át a kapun, mielőtt egyáltalán rájöttem volna, hogy az.
– Hallom, megint nagyon keresnek – folytatja a nő, miközben kenyeret és vizet tesz Rhys elé. Én nem kapok, de nem is vártam tőle. Rhys arca felragyog, nagyot harap az ételből, mielőtt észbe kap, és nekem is tör. Megrázom a fejem. Megvonja a vállát, és visszafordul az anyja felé, teli szájjal válaszol.
– Mikor nem keresnek?
– Ezúttal mit csináltál? Hányszor mondjam, hogy ne lógj a határon? – Rhys nem válaszol, úgyhogy az anyja ennél is tovább megy. – Loptál, vagy megint valaki olyan ágyába bújtál, akiébe nem kellett volna?
Lefagyok. Remélem, az arcom nem tükrözi a megrökönyödést.
– Ebben a sorrendben.
Rhys nem tűnik túl bűnbánónak. Az anyja elhúzza előle a tálat, de azonnal utána kap. A nő előre hajol, közvetlen közelről bámul rá, Rhys azonban még erre sem rezzen meg.
– Itthon volt elég étel. Miért nem bírtál nyugton maradni? Miért kell folyton a határokra menned? Mióta az eszemet tudom, mániáid a kékvérűek odaát.
Megvetően mutat északra, én pedig lopva Rhysre sandítok. Szóval nem véletlenül tekereg folyton a környékünkön. A dolog szöget üt a fejembe, de ez is olyasmi, amire csak később tudok rákérdezni. Gyűlik, már csinos kis listám van, miről kell kifaggatnom, méghozzá minél előbb.
Az anyja leroskad vele szemben. Fáradtnak tűnik, pedig most, hogy jobban megnézem, nem túl idős. Azt hiszem, ez inkább az a fajta fásultság, amikor nem bír a gyerekével. Mostanában ugyanezt látom az én anyámon.
– Talán jobb lett volna, ha gyerekként elnyel a jég.
Dermedten bámulom az asztal durva falapját. Nem tudom, ezt mennyire mondta komolyan, Rhys sem szól egy darabig semmit, aztán a szokásos nemtörődöm, vidám módján felel.
– Ezt úgysem mondod komolyan.
Az anyja felsóhajt, elveszi előle a kiürült tányért, az ablaknál azonban megtorpan. Hátrafordul Rhyshez, aki összevonja a szemöldökét.
– Nincs szerencséd.
Rhys felpattan, kiles az ablakon. Az arcára van írva, hogy most már aggódik, így az én nyugalmam is szertefoszlik, pedig épphogy csak megtaláltam. Az ajtó kitárul, a jövevény viszont a küszöbön marad.
– Hát te meg?
A helyiségben szinte örvénylik a visszafogott indulat. Egyikről a másikra pislogok. Bár Rhys apjára számítottam, nyilvánvalóan más érkezett. Hasonlítanak, talán a testvére. Aztán Rhys anyja megszólal.
¬– Idebent nincs harc. Kifelé!
A jövevény megfordul, és azzal a lendülettel kimegy, Rhys pedig felsóhajt mögöttem.
– A legidősebb bátyám. Esélyem sincs – mondja, de azért követi. Nekem sem nagyon van választásom. Az ajtóból aztán ugorhatok el, mielőtt telibe kapna egy villám. Mondanám, hogy a meglepetés erejével ért, de számíthattunk rá.
Rhys a másik irányba vetődik, mint én. Fogalmam sincs, szándékosan csinálta-e, de a bátyja velem nem is foglalkozik. Mivel egyébként sincs hol elbújni, figyelem a harcukat. Rhys gyors, de érezhetően nagyobb erővel találja szemben magát. Az viszont nyilvánvaló, hogy ha beleavatkozom, csak még inkább bajba kerülnénk. Csak nem ölik meg egymást…
Az anyjuk az ajtóban támaszkodik, az arca érzelemmentes, nekem pedig az jut eszembe, vajon hányszor látta már őket harcolni. Valahogy úgy képzelem, az egész gyerekkoruk így telhetett. Vajon mekkora a halandóság a tűzmágusok családjaiban? Nálunk tilos egymás ellen fordítani az erőt.
Rhys a földre roskad, köhög, még a ruhája is füstöl. Lerí róla, hogy egyhamar nem bír felkelni. Nem tudom, ez most mit jelent, hogy segítenem kellene-e, de mielőtt eldönthetném, a bátyja megszólal.
– Szóval, kivel érkeztél?
Épphogy marad időm elvetődni. Gyors vagyok, de nem eléggé, a fájdalom így is végigcikázik rajtam, ellopja a tüdőmből a levegőt. Ha így folytatjuk, engem viszont simán meggyilkol, és sosem tudom meg, akarattal csinálta-e.
– Őt hagyd!
– Dehogy hagyom.
Indulat. Csak félelmet érzek, ezzel viszont nem sokra megyek. Amúgy sem tudom irányítani, mi van, ha túl messzire megyek?
Két centire csapódik be tőlem egy újabb villám, az adrenalin a véremben cikázik.
– Csak a szajhája, ne törődj vele!
A szó ezúttal felbosszant. Szükségem is van rá, mert Rhys bátyja újra támad. Fogalmam sincs, mit csinálok, de a tűz előttem lobban, olyan intenzitással, hogy képes visszaverni több villámot, és nem csökken a védelme. A megpörkölődött fűben guggolok, és zihálva készülök arra, hogy mindjárt menekülnöm kell. Rhys terem mellettem, de mielőtt elérne, rémülten ugrik odébb. Ezúttal egy centire süvít el tőlünk a támadás. Eddig bírta a védőbűbáj, ha egyáltalán az volt.
– Ügyes, de támadáshoz vagyunk szokva, nem védekezéshez. Gyere már!
Megfordul, és rohanni kezd, megkövülten figyelem, ahogy hamarosan eléri egy újabb támadás. Nem gondolom át, mielőtt mozdulok, és elé vetem magam. Kinyújtom a kezem, de ezúttal a saját mágiám tör elő. A jégpáncél hatalmas pajzsként feszül elém. Rhyshez fordulok. Lehunyja a szemét, sejtem, mire gondol. Visszalép hozzám, talpra rángat, az ellenkező irányba húz.
– Futás közben tudsz ilyet? – kérdezi, ahogy hátrálásba kezd. Követem a példáját, mert az előző esetből kiindulva, jobb látni, hogy mi tart felém. Bólintok. – Akkor ne fogd vissza magad, már úgyis mindegy.
Megállok. Lehunyom a szemem, koncentrálok rá, hogy lehiggadjak. Rhys ismét megragadja a karom, de lerázom magamról. Az örvény körülvesz minket, visszaver mindent, ami bánthat.
– Kérlek mondd, hogy nem egy újabb kapu! – hallom Rhys hangját, de most tudom, mit csinálok. Jégburokkal borítom a házat és a környékét, hogy időt nyerjünk. Rhys egy darabig döbbenten bámulja, aztán maga felé fordít.
– Ugye nem fagynak meg odabent?
Megrázom a fejem, Rhys pedig megkönnyebbülten bólint. Szomorú mosollyal néz vissza, aztán hátat fordít, és megindul a másik irányba. Szótlanul követem. Furdal a lelkiismeretem, mert van egy olyan érzésem, hogy ezzel visszavonhatatlan falat húztam közéjük, még akkor is, ha az életemet mentettem. Várom, mikor fog hibáztatni érte, de talán épp a némaságával büntet.
Nem sokáig bírom, hogy ennyire csendben van. Lázasan töröm a fejem valami viszonylag semleges témán, bár rengeteg mindent szeretnék tudni. Kezdem a legegyszerűbbel. Ahogy bámulom a hátát, miközben előttem halad, egyébként is sokadjára gondolkodom el azon, hogy bírta ki a harcot.
– Hogyhogy nem olvadt le rólad a ruha?
Visszafordul felém, az arcán értetlenség.
– Sárkánybőr.
Már majdnem beérem, de ettől a választól lecövekelek egyhelyben, pedig nem hittem volna, hogy a mai események után engem bármi kiakaszthat. Nagyot tévedtem.
– Hogy micsoda? Ti megnyúzzátok a sárkányokat?!
Horkantva felnevet. Úgy néz rám, mintha bolond lennék, de legalább mosolyt látok végre az arcán, még ha gunyorosat is.
– Hüllők. Vedlenek – feleli tagoltan, hogy biztosan megértsem. – Nem láttál még sárkányt?
– Csak a nagyon kiváltságosok érintkezhetnek velük – válaszolom. Rhys megcsóválja a fejét, aztán ismét hátat fordít, megindul lefelé a dombon.
– Hogy bírtok ti ennyire szabályozottan létezni? Megőrülnék.
– Ebbe születtem.
– Őszinte részvétem – vágja rá. Felvesz egy botot a földről, azzal csapkodja a magas füvet előttünk. Fogalmam sincs, hogyan kerülhetett ide, mert közel s távol egy fát sem láttam kilométerek óta. Így belegondolva, ha egy családi találkozás errefelé így zajlik, nem lenne életbiztosítás erdős vidéken élni.
– Súlyosan megsérültél? – próbálkozom új témával. Megvonja a vállát, azt hiszem, nem is felel, de megvárja, míg mellé érek.
– Túlélhető. Ha az apám jön haza, akkor épp most földelnének el a ház mögött.
Nagyon kíváncsi vagyok. Megszoktam, hogy csak olyan dolgokat feszegessek, amik közvetlenül érintenek, de vele kapcsolatban nem bírok magammal.
– Mivel haragítottad magukra őket?
Rám pillant, szinte sugallja felém, mennyire elege van a faggatásomból. Én viszont elszántan bámulok vissza rá.
– Ha ennyire tudni akarod, elég sokszor kevertem már bajba őket. Fizettek helyettem néhányszor, aztán egy nagyobb balhé után apám kitagadott. Úgy, hogy erről mindenki halljon – magyarázza, majd megtorpan, körülnéz. Ötletem sincs, miből tájékozódik, de enyhén irányt vált. – Ha nincs a család védelme, konkrétan bárki azt tesz veled, amit akar. Ha nem vagy elég erős, nincs mitől tartani, úgysem lesz következmény.
Meglep a kiábrándultság a hangjában. Most semmi nyoma gúnynak, teljesen őszintén mondja, engedi, hogy a fásultság a felszínre törjön. Talán meg kellene köszönnöm, hogy a bizalmába fogad, de nem vagyok biztos abban, hogy ez tudatos, vagy hogy megtiszteltetésnek szánja.
– És utána hogy éltél túl mégis?
– Megvannak a módszereim – feleli, majd a távolba mutat, és rám vigyorog. – Na, akarsz sárkányt látni? Ott a hegyekben mindig megbúvik pár.
Követem a pillantásommal, amerre a botot tartja. Ha nem szól, fel sem tűnik, hogy hegyek veszik körbe a területet, olyan erős ködbe burkolózik, ráadásul már sötétedik. Izgatottan pillantok vissza Rhysre, bár el kellene hárítanom az ajánlatát. Nekem itt sem kellene lennem.
– Jó, majd máskor – dönti el helyettem a hezitálásomat látva. Kicsit csalódott vagyok, mégsem tiltakozom. Jobb ez így. – Visszakísérlek a határhoz, nehogy bajba kerülj.
– Az az érzésem, ha velem vagy, ennek sokszoros a kockázata.
Felkacag. Elém ugrik, megállít a mozdulattal. Játékosan a mellkasomnak nyomja a botot.
– Hogy csináltad a védőbűbájt?
Tudom, hogy csalódást fogok okozni neki a válasszal, de őszinte vagyok vele.
– Nem tudom.
– Kár. Néhány védekező varázslatot tudok, de nem vagyok benne túl jó.
– Akkor hogyan véded meg magad? – érdeklődöm. Elmosolyodik, és meglódul előttem. Visszapillant, hogy megyek-e utána, aztán felveszi a tempómat. Úgy tűnik, neki nem sietős.
– Információval. Annak nagyon nagy értéke van, én meg kincsek birtokában vagyok – válaszolja titokzatosan. – Igaz, néha drágán fizetek érte, ha nem vagyok elég ügyes. Akkor piszkosabb módszerekhez kell nyúlnom.
– Milyenekhez?
Elkomorodik. Ismét megáll, én pedig követem a példáját. Látom a hezitálását, végül rám néz, egyenesen a szemembe. Sokáig állunk így, míg lassan elmosolyodik, én pedig majdnem hátrahőkölök. Valahogy megváltozik az arca, még vonzóbbá, szinte elbájolóvá válik. Alapból nagyon helyes, most viszont szinte beleszédülök a szépségébe. Aztán kienged a bűbáj alól, én pedig a biztonság kedvéért hátrálok néhány lépést.
– Képes lettél volna ellenállni? – vigyorog rám. Még mindig kissé kótyagos vagyok, mintha berúgtam volna.
– Fogalmam sincs.
– Eddig még senkinek sem sikerült.
Elfut a méreg. Nem tudom megmagyarázni az okát, talán a tudat teszi, hogy a Végzet összekötött valakivel, aki ennyire nem értékel semmit és senkit. A testét biztosan nem.
– Már értem anyád szajházását.
Megkeményednek a vonásai. Ha nem ismerném, azt hinném, megbántottam, pedig tapasztalatom szerint minden lepereg róla. Lehet, hogy mégsem.
– Három fiútestvér mellett, állandó csatározásokkal megtanul az ember olyan dolgokat használni, amit ők nem tennének. Nem igazán izgat a véleményed.
Meg mernék rá esküdni, hogy hazudik, de ezt semmiképp sem mondanám ki hangosan.
– Értem. Ha rajtam használod, nem állok jót magamért.
– Csúnyán nézel majd? – vág vissza gúnyosan. Tisztában vagyok vele, hogy gyengének tart, úgyhogy ezzel nem sért meg. Erre ő is hamar rájön, mert ismét komolyba vált. – Egyébként az ágybeli tűz is táplál, ha azt lehet annak nevezni. Szóval néha egyszerűen csak muszáj volt. Túlélő vagyok.
Ezzel lezárja a témát, legalábbis a személyes részét, ezt tudomásul veszem. Másrészt viszont nagyon felkeltette az érdeklődésem, mert ez számomra újdonság. Persze nem meglepő, a könyvtárban rengeteg olyan könyv lapul, amihez eddig nem férhettem hozzá, szónak kell lennie valamelyikben erről is.
– Ez tűzmágia?
– Nem vagyok biztos benne.
– Hogyhogy nem vagy biztos benne? – kérdezek vissza, kiváltva Rhysból egy türelmetlen sóhajt. Szerintem százszor megbánta, hogy beavatott.
– Úgy, hogy nem nagyon hallottam még senkiről, aki tudna ilyet.
– Szóval olyan képességeid vannak, amik másoknak nincsenek? – faggatózom tovább. Az állkapcsa megfeszül, mintha valami szitkot mondtam volna rá, pedig eszembe sem jutott. Lassan felém fordul, a tekintete szinte lyukat éget belém, akárcsak az anyjáé korábban. Félelmetes a hasonlóság, de erről hallgatok.
– Kérdi a fiú, aki kapukat nyit.
– Egyet nyitottam – pontosítok, erre megint megjelenik a lesajnáló mosoly a szája szegletében. Érzem, ahogy éled bennem a düh.
– És hogy találtál meg egy időalagútban?
– Honnan tudod, hogy időalagút? – kapok az alkalmon. Na, ez még kevésbé tetszik neki.
– Remek, jó sok kérdésünk van egymáshoz.
– Akkor jó lenne megválaszolni őket – ajánlom.
Gyors léptekkel elindul az imént megtalált irányba. A sötét időközben alattomosan leszállt körülöttünk, baljós csendbe von minket. A hold is alig bukkan elő, a csillagok gyér fényénél botladozom előre. Rhys magabiztosan halad, látszik, hogy megszokott számára a terep.
– Jó. Te kezded – szólal meg néhány perc csend után. Én viszont másképp gondolom, attól félek, sosem kapnék tőle egyenes válaszokat, ha most engedem magam lerázni.
– Egy-egy?
– Rendben – morogja kelletlenül. – Te már elég sokat kíváncsiskodtál, szóval én jövök. Hogyan találtál rám? És honnan tudtad, hogy keress?
Ez hosszú mese lesz. Próbálok visszagondolni, pontosan hogyan kezdődött. Ha egyszerűen azt mondom, megérzéssel, kiröhög.
– Rosszul lettem. Nem értettem az okát, a gyógyítóink sem találtak semmi bajt. A mágiám viszont teljesen összezavarodott, levert a lábamról, és ellenem fordult. Eszméletlen voltam egy teljes napig, amikor pedig felkeltem…
Elmesélem a zúzmara fonalakat és a kristálygömböt, ami megmutatta, hol találom. Beszámolok neki a napokig tartó, csak a megérzéseimre támaszkodó barangolásról. Az amulettről már tudott, le is állít.
– Mi van, ha tényleg össze vagyunk kötve? Az életenergiánkra gondolok.
A lehetőség, amit felvázol, ijesztő. Ezek szerint…
– Ha te meghalsz, én egyszerűen csak nem ébredek fel többé?
– Vagy pont hogy felszabadulsz – von vállat, majd a távolba mutat. – Rengeteg ott a barlang. Ha nem futunk sárkányba, lesz hol tölteni az éjszakát.
Nem tűnik túl bizalomgerjesztőnek a környék, a sötét pedig annyira sűrű körülöttünk, ahogy haladunk előre, hogy a nyugtalanság úrrá lesz rajtam. Rhys viszont teljesen higgadtnak tűnik.
– Amúgy pozitívan csalódtam benned. Komolyan kibírtál napokat vándorolva, teljesen egyedül?
Megint szemtelen, pedig nem szolgáltam rá. Ez felbosszant annyira, hogy ugyanígy szóljak vissza hozzá.
– Miért mondta édesanyád, hogy jobb lett volna, ha elnyel a jég?
Ezzel sikerül elérnem, hogy azonnal elszálljon a jókedve. Arra számítok, hogy dühbe gurul, és fogalmam sincs, miért, várom is. A hangja azonban teljesen semleges, amikor belekezd a történetbe.
– Kicsi voltam, amikor beleestem a jeges folyóba. Nálunk nem szoktak befagyni a folyók, ritkán van olyan hideg. Abban az évben viszont annyira tombolt a hó, hogy már arra sem vették a fáradságot, hogy harcoljanak ellene. Fogalmam sincs, hogyan kerültem a vízbe, de elsodort, hiába próbáltak kihúzni. Más megfulladt volna, vagy soha többé nem találják a jégtakaró alatt. Engem viszont a partra vetett, és megúsztam, pedig még járni sem tudtam. Egy darabig csodagyereknek tartottak, aztán megnőttem, egyik bajt csináltam a másik után, és egyre többször jöttek azzal, hogy a megmenekülésem inkább átok, mint csoda.
Öntudatlan teszem a vállára a kezem, mire meglepetten felém fordul. Észbe kapok, és elengedem. Nem hiszem, hogy a vigaszomra szorulna.
– Egy dolgot nem értek. Ha a tűz nem éget meg, hogyan sérültök meg, ha egymással harcoltok?
– Ha a tüzet ártani küldték, akkor mindegy, ha egy máglya közepén szeretsz aludni, megsebez.
Megint úgy mér végig, mintha semennyi észt nem feltételezne rólam. Kezd az agyamra menni vele. Elég nagy tudással rendelkezem, legalábbis elméletben, jó tanáraim voltak, de valahogy kimaradt a tűzmágusokról szóló részletes leírás. Beszéltek róluk, ám eléggé nagyvonalakban, elég volt annyit megjegyeznem, hogy tartsam távol magam tőlük. Nem állíthatom, hogy megfogadtam a tanácsukat.
– Ez kettő volt, én jövök.
Várok, de csendben gyalogol tovább, nem kérdez semmiről. Egy ideig türelmes vagyok, aztán kezd nyomasztani. Ennyire súlyos dolgon törné a fejét? Vagy csak unta a faggatózásom, és így akart rávenni, hogy befogjam a szám? Nem értem.
Bokros területre érünk. Letör néhány gallyat, és amikor kérdő pillantásommal találkozik, végre megszólal.
– Nincs hideg, de gondolom, inkább aludnál melegben. Vagy annyira hidegvérűek vagytok, hogy hótakaróval alszotok?
Először le sem esik, hogy viccel, csak amikor a bamba arckifejezésemet látva felröhög. A szájára szorítja a kezét, hogy ne csapjon nagy zajt, de így is látszik, mennyire jól szórakozik a saját viccén. Nem állom meg a mosolygást én sem.
– Komolyan fára van szükséged? – csodálkozom el, amint elér a tudatomig, mit csinál. Felsóhajt, aztán megcsóválja a fejét.
– Egyrészt kevesebb energiát vesz ki, ha nem nekem kell táplálnom, másrészt most eléggé leapasztotta az erőmet a bátyám. Az is meglep, hogy ennyi ideig állva maradtam vele szemben – magyarázza, ezúttal normális hangnemben. Hümmögök. – Ez már három.
– Akkor kérdezz végre! – csattanok fel, erre a szája elé teszi a kezét, és körbemutat.
– Sült varázsló szeretnél lenni?
– Bocsánat.
Körbesandítok, bár a szemem képtelen hozzászokni a sötéthez. Rhys leteszi a földre az összegyűjtött fát, aztán int, hogy maradjak. A kezében apró lángcsóva lobban, majd eltűnik egy nagyobb mélyedésben. Nem marad bent sokáig, időm sincs aggódni érte. Mutatja, hogy mehetek, majd beviszi a kupacot, és hamarosan vidáman lobog a tűz.
– Honnan tudtad, hogy időalagút?
– Négy.
– Fel akarsz bosszantani?
A hangom megremeg. Fogalmam sincs, hogyan képes ennyire könnyen kihozni a sodromból, de nagyon tehetséges. Ráadásul tudom, hogy szántszándékkal csinálja, élvezi, ha kibillenek.
– Na jó – adja meg magát. Kényelmes pozíciót vesz fel, hátratámaszkodik, a lábait szétdobja a tűz két oldalán. Számomra ijesztően közel van a lángokhoz, de úgy könnyű, hogy nem árthatnak neki. Mindenesetre nézni is rossz. – A nagyapám fura egy figura. Eltűnik, feltűnik, néha rosszabb, mint egy szélmágus. Vagy mint én – teszi hozzá nevetve. – Régen rengeteget mesélt. Igazi kalandor az öreg, és sokat látott már életében, ő mesélt az időalagutakról is. Elsőre sima barlangrendszernek tűnnek, de nagyon kevesen érnek ki belőlük. Nincs igazi vége. Ha él, folyamatosan változik.
– Hogyhogy ha él? – vágok a szavába. – Hogy halhat meg egy időalagút?
– Honnan kellene azt nekem tudnom? Lehet, hogy nem meghalnak, csak alszanak. Így mondta, jó? – feleli türelmetlenül. Elcsendesedek, várom, hátha folytatja. – Ennyi a történet. Lehet, hogy nem az volt, de jártam már pár fura helyen, ez pedig túltett az összesen. Ha egy mód van rá, még egyszer be nem teszem a lábam.
Sűrűn bólogatok, ijesztő élmény volt számomra is. Nem szeretem a megmagyarázhatatlan dolgokat, a Végzet ellen is ezért hadakoztam éveken át, de talán át kellene gondolnom, hogy is állok mindehhez. Vesztésre, az egyszer biztos.
– Sosem hallottam még a létezéséről.
Rhys vállat von. A mozdulat hanyag, ráadásul a tűz fölött engem bámul, a lángok fényénél a szeme szinte világít. Kis híján beleszédülök, ahogy nézem.
– Mint említettem, ritkán akad valaki, aki beszámolhatna róla. Egyébként is fiatal vagy még – teszi hozzá, immár vigyorogva. Az agyamra megy.
– Tizennyolc vagyok. Nem sokkal lehetsz több – jelentem ki határozottan. Biztos vagyok a dolgomban, a kort általában jól állapítom meg. Rhys elhúzza a száját, és kelletlenül ismeri be az igazat.
– Tizenkilenc, de én nem burokban nőttem fel.
Nem bírja ki anélkül, hogy odaszúrna. Kezdem érteni, miért volt annyira ellenszenves az elején, miért fölényeskedett. Hogy irigy-e vagy tényleg lenéz, nem tudom megállapítani.
Bosszús vagyok, hiába próbálom nem mutatni. A tűzhöz csúszok, mellé guggolok, óvatosan fölé teszem a kezem. Rhys felszisszen, én azonban nem érzek fájdalmat. A lángok simogatnak, és ahogy arrébb mozdulok, követik az ujjaim. Egy kisgyerek lelkesedésével mosolyodom el.
– Varázslatos – suttogom, és Rhysre pillantok. Mereven bámul rám, nem tudom megfejteni az arckifejezését. Visszafordulok a tűzrózsákhoz, azok kötik le minden figyelmem, észre sem veszem, hogy Rhys közelebb jön, csak amikor már közvetlenül mellettem ül. A szívverésem azonnal a duplájára gyorsul, pedig nem is csinál semmit. Aztán végigsimít a karomon, összefonja az ujjainkat a lángok felett. A fény kékesre vált, egyszerre fagyaszt és éget, de hiába hátrálnék el, Rhys szorosan hozzám tapad.
– Nem bánt – suttogja. A lélegzete forró, borzongok tőle, pedig ez még mind semmi ahhoz képest, amikor a nyakamba csókol, majd óvatosan beleharap. – Vajon mire lennénk képesek együtt? – susogja. A másik keze a mellkasomon siklik, bebújtatja a nadrágom és a felsőm találkozásánál. Felgyulladok az érintéstől. A vállamnak támasztja a fejét, a bőrömre szuszog, de ennyivel beéri. A lángokba bámul.
– Mire gondolsz? – kérdezem halkan. A hangomban nem bízom, ellopta az izgalom.
– Hogy nem szórakozhatok veled csak azért, hogy ezt kiderítsem. – Visszahúzza mindkét kezét, fázok a hiányától. – Te komolyan vennéd. – Hanyatt dönt, fölém hajol, a szája végigsiklik az enyémen. – Ha tudnád, mennyire nehéz megállni!
Elkapom a nyakát, lerántom magamhoz. Az ajkunk összeforr, bizsergek a közelségétől. Így alszom el, szorosan mellette, félig összegabalyodva vele. Sosem éreztem még ennyire biztonságban magam.