Halloween-i kávé


Simon elmélázva ücsörgött a kávézó enyhén kopott, de tiszta asztalánál, és a betérő vendégeket figyelte, hogy elüsse az időt. Az ajtó folyamatos nyitódása ugyan magával hozta a kinti hideget, a fűtés azonban a maximumon működött, a férfi pedig sóhajtva fordult a pult felé. Talán mégis jegeskávét kellett volna kérnie, hogy kicsit lehűtse magát. Végül úgy döntött, nem módosít a rendelésén, csak felesleges problémát okozna, a mai napon pedig kerülte a feszültséget.
– Kellemes választás.
Simon unottan pillantott fel. Bár a vele szemközti szék egy másodperccel korábban üresen árválkodott, ezúttal egy bájosnak látszó, vöröshajú nő foglalta el, aki sugárzó mosolyt villantott rá. Simon azonban pontosan ismerte ezt a mosolyt, és tudta, mennyire semmitmondó. Nem is viszonozta.
– Nem tűnsz lelkesnek.
Simon nem felelt, az újonnan belépő, negyvenes férfit nézte, ahogy a pulthoz lépett, és leadta a rendelését, majd türelmetlenül kopogott ujjaival a bútorlapon, míg meg nem kapta, amire várt, és távozott. Simon csak akkora fordult újra a vele szemben ülő nő felé, aki eddig türelmesen várakozott.
– Mit akarsz?
– Így kell üdvözölni egy régi barátot?
Simon megakadályozta a kiszökni készülő nevetést, a szája azonban így is megrándult.
– Régi igen, barát nem – felelte halkan, a nőt azonban láthatóan nem bántotta meg vele. – Még nem megyek veled, Rebecca.
A nő gyöngyöző kacaja beterítette a helyiséget, Simont azonban nem lepte meg, hogy senki sem kapta fel rá a fejét. Az ő fülét kifejezetten bántotta az éles zaj, mégsem tette szóvá.
– Egy napod maradt.
Simon bárhol megismerte volna az ismerős lépteket. A közeledtükre akaratlanul is elmosolyodott, a várakozás beterítette a tudatát, egészen elfeledkezetett arról, hogy társasága van. Egy hatalmas, nagy gonddal elkészített kávé koppant halkan előtte az asztalon, tiszta csészében, kellemes aromával. A tejhab igényes mintája meg sem tört a mozdulattól, a tetején a fahéj pedig hívogatón simult a fehérségre. Simon beszívta az illatot. Tökéletes volt, mint mindig.
– A vendégem vagy.
Simon felemelte a tekintetét. A pincér arca elégedettséget sugárzott, mintha pontosan tudta volna, mennyire lenyűgözte, és így is volt. Louis ismerte az ízlését, az elmúlt hónapokban folyamatosan kísérletezett, meddig mehet el, ami azt illeti, nem csak a kávéjával kapcsolatban. Az ágyban is pontosan annyira simulékonynak bizonyult, mint az italok, amikkel levette Simon a lábáról.
A zöldbe hajló barnás szempár érdeklődve vizslatta a reakcióját, Simon keze pedig automatikusan szorult a bögrére, majd lassan a szájához emelte azt, és belekortyolt a kávéba. Ezúttal megállta, hogy felnyögjön az ingertől, Louis vigyora azonban így is egyre szélesebb lett, a tekintete nem eresztette az övét. Simonhoz hajolt, az ajka az övére simult, a kettő együtt már soknak bizonyult a férfi számára. Jóleső borzongással sóhajtott fel, amikor Louis elhúzódott tőle.
– Fél óra, és végzek. Megvársz?
– Igen.
Simon vágyakozva követte a férfi mozgását. Amikor hónapokkal ezelőtt betévedt a kávézóba, fogalma sem volt róla, hogy ez lesz a vége. Arra pedig gondolni sem akart, hogyan lesz vége.
– Rászánod magad végre, hogy megöld?
Simon engedte, hogy a düh az arcára legyen írva, Rebecca viszont meg sem rezdült. – Ne bámulj így, nincs választásod. Megnézném, ahogy a fiú csak úgy felkínálja a vérét, önszántából, ártatlanul, szóval, ezúttal egy kést is vágj bele, ne csak a farkad.
– Utállak – jelentette ki Simon, de már nem akadt, aki meghallja. A nő úgy tűnt el, ahogy megjelent, itthagyva őt a rengeteg kétséggel, ami már egyébként is maga alá gyűrte.
Újabbat kortyolt a kávéból. Tökéletes volt, ahogy Louis is. Mást kellett volna felszednie, akkor könnyebb lett volna.
Sosem okozott gondot számára áldozatot választani, és kiontani a vérét, hogy meghosszabbítsa a saját életét. Egészen mostanáig nem számított. Aztán, százötven év után, beleszeretett egy pincérbe. A sírján talán állhatna az, hogy „A halhatatlan, akinek a kávé lett a veszte”. Felnevetett a képtelen gondolatra.


– Nagyon elvarázsolt vagy ma.
Louis hozzá simult, a vállának támasztotta az állát, a szuszogása felkorbácsolta Simon érzékeit. A forró levegő a bőrét csiklandozta, lehunyta a szemét, hátha sikerül megőriznie a hidegvérét. Aztán a fiú a nyakába csókolt, Simon próbálkozása pedig hamvában elhalt. Éhesen mart Louis szájára, a fiú pedig egyáltalán nem tiltakozott.
Voltaképp akkor eldőlt, amikor belépett a lakásba. Sőt, talán már akkor, amikor először egymás szemébe néztek. Simon biztosra vette, hogy képtelen lenne bántani Louist, akkor is, ha szó szerint az élete múlik rajta. Persze kereshetett volna mást, de az illetőnek bele kellene szeretnie ahhoz, hogy a varázslat elég erőssé váljon, arra pedig már nem maradt ideje. Először gondolt arra, hogy a halál nem is olyan borzalmas. Nem, ha egy szenvedélyes éjszaka emlékével kell örökre álomba szenderülnie.
A forró bőr megbabonázta. Önkívületben mozdult, Loius pedig felnyögött, ahogy egymásnak feszültek. A zihálása türelmetlenségről árulkodott, Simon mégis húzta az időt, gyengéden döntötte le az ágyra a fiút, lágyan csúszott a testébe. Addig akarta nyújtani, amíg csak lehetett. A kettejük lángjával együtt akart ellobbanni.
Szótlanul feküdtek egymás mellett. Ez nem jelentett újdonságot, Louis szex után mindig hosszasan heverészett, elterülve a puha ágyneműben, csak azután bújt hozzá, hogy néhány kedveskedő csókkal vezesse le a szenvedélyüket. Most is ugyanúgy történt, csakhogy Simon pontosan tudta, hogy nem lesz több alkalom.
– Iszok valamit. Kérsz te is?
Loius felült az ágyban, majd felkelt, onnan nézett vissza kérdően Simonra. A férfi bólintott. Elmerengve figyelte a távolodó alakot.
A fiú talán csalódott lesz. Haragudni fog, amiért szó nélkül eltűnik, és sosem látja többé. Furcsa mód bántotta Simont, hogy nem búcsúzhat. Nem hitte volna, hogy ilyen szentimentálissá válik a végére. Egy gyilkos, aki érez. Nevetséges.
Fojtott szitkozódás ragadta ki a gondolataiból. Meglepetten hallgatózott, majd Louis után ment. Lecövekelt a konyha ajtajában, onnan bámulta a fiút. A vércseppeket a konyhapulton. Megfordult vele a világ, nagy kortyokban vette a levegőt, úgy érezte, mintha a szíve kiugrani készülne a mellkasából. A vörösséget látta csak, az ösztön felébredt benne, kétségbeesetten próbálta a tudata mélyére száműzni.
– Mi történt? – préselte ki magából, véleménye szerint szánalmasan gyenge hangon. Keze az ajtófélfára szorult, körmei megcsikordultak a fán, ahogy szorította. Megcsapta az orrát a semmivel össze nem téveszthető illat.
– Megszaladt a rohadt bontó – felelte a fiú, aztán felnevetett, és felé nyújtotta az ujját. – Egy kis vért esetleg? – kérdezte vicceskedve.
Simon úgy érezte, mintha dróton rántanák. A fiúhoz lépett, aki elkerekedő szemmel figyelte, ahogy végignyal az ujján, megszívva a vérző területet. Felszisszenve hátrált el, néhány hosszú másodpercig bambán bámult Simonra, mielőtt visszatért volna a játékossága.
– Ki nem néztem volna belőled, hogy fétises vagy – szólalt meg, majd ismét közelebb lépett, végighúzta az ujját Simon alsóajkán. A férfi akaratlanul simított végig rajta a nyelvével. – Most, hogy tudom, neked is megvan a gyengéd – suttogta még jobban hozzásimulva – azt hiszem, még jobban kedvellek.
Simon megkönnyebbülten húzta magához egy csókra. Talán mégis jól választott. A maradék éveit megoszthatná vele, többé nem lenne szükség értelmetlen áldozatokra…
A kávé és a szex ráadásul csodálatos. Mi kell még?



Ariana on szombat 31 október 2020 - 14:11:04
Hozzászólás: 0

Ez az oldal e107 portál rendszert használ, és a GNU GPL licensz alatt lett kiadva.
{THEMEDISCLAIMER}