Esőcseppek
Esőcseppek

Hideg. A kezei már lefagytak, a farmerja átázott, és a kabátja is kezdte megadni magát. Ő azonban ült a padon, engedte, hogy az eső beborítsa, bár nem hozta el azt a szokásos nyugalmat, amit úgy szeretett. A vihar ezúttal sokkal jobban tombolt mélyen a szívében.
Elveszítette az időérzékét. Talán csak percek teltek el, amióta lerogyott a padra, de az is lehet, hogy órák. Nem számított. Akár évezredek is elcsúszhattak felette az ég dübörgése alatt, azt sem vette volna észre.
Ólomnehéznek érezte a szemhéját, de tudta, ha elalszik a hideg esőben, nem biztos, hogy ismét felébred. Február volt, és bár enyhébb, mint eddig bármikor, így is a mínusz közelében jártak. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne egyszerűen kilépni. Akkor nem bántanák egymást.
Úgy jött el, hogy több, mint egy órája veszekedtek, mielőtt megunta. Semmiségnek indult, ám felszínre hozta az elmúlt hónapok összes sérelmét, és miután sokadjára kellett végighallgatnia mindent, amit elkövetett, elege lett. Sarkon fordult, felvette a bakancsát és a kabátját, és kiment a viharba.
A szokásos helyükön üldögélt, ahol az elején randizgattak. Belegondolni is szédítő volt, hogy mióta összejöttek, elszaladt négy év. Nem tudta megmondani, mikor romlott el, néha viszont menthetetlennek tűnt. Bár végül mindig kibékültek, mintha egyre több lett volna a repedés a kapcsolatukon.
Fázósan összehúzta magát. Látta a leheletét, de bármennyire átfagyott, nem akaródzott hazamennie. Zsebre dugta a kezét, felhúzott térdére hajtotta a homlokát. Nem érdekelte, hogy kényelmetlen, a póz megnyugtatta, enyhítette benne a tomboló feszültséget.
Lecsukott szemhéján keresztül, a kapucni rejtekéből is érzékelte a lecsapó villámot. Nem lehetett messze, mert szinte azonnal hangos moraj követte. A dörgés kicsit megrémítette, mégsem mozdult. Még mindig békésebbnek találta, mint az otthoni légkört.
Otthon…
Másfél éve költöztek össze, egy kedves kis lakásba, ahol mindennek együtt találták meg a helyét. Hiányzott volna, ha…
Az esőcseppek zaja elnyomta a sóhaja hangját. Már megállíthatatlanul folyt az arcán és a nyakán a víz, ahogy a kapucni végleg megadta magát. Tudta, ha így folytatja, tüdőgyulladást fog kapni.
Olykor eljátszott a gondolattal, hogy kimondja. Jó ideje ott lebegett felettük, de valami folyton visszatartotta. Ha véget vetne neki, elveszítene mindent, amiért él. Akkor inkább ez a se veled, se nélküled. Túlságosan szereti, hogyan lélegezhetne egyáltalán nélküle?
A pad előtt elterülő hatalmas, egyre növekvő tócsát figyelte. A park lámpáinak fénye tompán tükröződött benne, elmosódott színkavalkáddá fakult a folyamatosan hulló cseppektől. Az emlékek is így lüktettek benne, ilyen furcsa, fel-felvillanó képekben, amiket elnyelt a következő. A fejében ott kavargott az este folyamán elhangzott összes szó, odavágott bántás, mindkettejük részéről.
Túlreagálta. Megint. Pedig annyiszor kapta már meg, hogy indulatos és hirtelen, hogy sosem gondolja át, mit csinál, csak ösztönből cselekszik, aztán végül megbánja. Persze párja hét évvel idősebb, sokkal érettebb nála, a vitákat is másképp kezeli. Általában higgadtan, amitől ő viszont még jobban felhúzza magát.
Nem akart bocsánatot kérni. Miért tehetett volna arról, hogy néha apró dolgok, a kicsi szúrások is fájtak? Sokkal nagyobbaknak érezte őket, minden egyes alkalommal jobban sajogtak, az előző sebek is felszakadtak velük. Aztán mindig elmúltak, nem nyomtalanul, de szinte láthatatlanná zsugorodtak, amíg újra elő nem kerültek. Akkor viszont pokolian élesen.
A látóterében megjelent, barna cipőpárt nézte. Először fel sem akart pillantani róla, pedig az azonnal feltűnt, hogy már nem ostromolja az eső. Szerette a nagy, fekete esernyőt, ami alatt kényelmesen elfértek ketten. Most viszont akkora volt köztük a távolság, hogy valószínűleg csak ő nem ázott.
Önkéntelenül emelte feljebb a tekintetét. Párja rámosolygott, és ő egyből tudta, hogy megint a szőnyeg alá söprik a problémákat.
– Megfázol.
Elmosolyodott. Abban biztos volt, hogy másnapra lebetegszik, és szinte érezte a leves illatát, amit ilyenkor párja főzni szokott. Mindig jobban lesz tőle.
– Visszajössz?
Nem gondolta át, mielőtt megmozdult. Önkéntelenül, mert másra sem vágyott. Haza akart menni.
A lakásban halkan szólt a zene. Ő kapcsolta be, mielőtt összekaptak. Szerette ezt a dalt, bár párja kedvence volt. Miatta tette be az albumot, aztán teljesen elfeledkezett róla.
Alig tudta levenni a kabátot, annyira rátapadt. Az anyag teljesen átázott, az egész teste nedves volt, a pólójából csavarni lehetett a vizet. Neki is pont az évszak legnagyobb vihara alatt kell elrohannia, és kóborolnia órákon át. Várta, hogy párja hozzávágja ezeket az egyértelmű dolgokat, a férfi azonban csak végigsimított a karján, és gondterhelten megcsóválta a fejét.
– Bújj be a zuhany alá! Csinálok teát, az átmelegít.
Nem engedte el, párja karjára fonta a kezét.
– Menjek veled?
– Szeretném.
Megnyugtatta a férfi jelenléte. Megvárta, míg levetkőzik, együtt álltak be a zuhany alá. Ott végre, a karjában felengedett.
– Haragszol?
Meglepetten kereste párja tekintetét, nem szokott hozzá, hogy ilyet kérdezzen veszekedés után. Többnyire ő volt, aki békülni próbált. Talán az törte meg a jeget, hogy ezúttal nem tette?
Megrázta a fejét, ázott haja az arcába hullt a mozdulattól. Párja elsimította a tincseket az útból, majd lágyan megcsókolta.
– Sajnálom – suttogta a szájára.
– Én is.
Nem beszéltek többet. Túl sok mindent hangzott el az este folyamán, a szavak fájdalmat okoztak csupán. Nem volt szükségük rájuk.
Amikor a zuhany után az ágy szélén ülve a forró teát kortyolgatta, arra gondolt, hogy a szerelmük mindig ilyen volt: néha végtelenül zajos, olykor elképzelhetetlenül néma. A kettő között szeretett lenni, ami viszont talán nem is létezne a másik két állapot nélkül.
Az ő szerelmük ilyen. Mégsem adta volna semmiért.
Ariana on szerda 09 december 2020 - 17:29:13
Hozzászólás: 0

Ez az oldal e107 portál rendszert használ, és a GNU GPL licensz alatt lett kiadva.
{THEMEDISCLAIMER}