9.

Rhys körbefordul. Olyan, mintha mindenfelé egyforma lenne a táj, akár egy kör középpontja, még a fák is ugyanúgy állnak. Semmi támpont. Ijesztő.
– Na?
– Honnan tudjam? – szól vissza morcosan. Pedig ő akart elindulni, másfél napot engedélyezett magunknak, aztán még hajnal előtt osontunk el. Egyszerűbb lett volna némi útbaigazítás után, de makacs, akár az öszvér. Én viszont fáradt vagyok, mert már órák óta gyalogolunk. Leülök a földre, és a fűvel játszom. Rhys hatalmas sóhajjal követi a példám. Igazság szerint teljesen védtelenek vagyunk itt, ez máskor jobban szokta zavarni.
Lehunyom a szemem. Tegnap reggel vettem észre, hogy kiélesedtek az érzékeim. Most is érzem a víz lüktetését alattunk, mélyen a pázsit alatt. Halkan suttog nekem, csak nem értem meg a szavait. Körbefon minket, minél jobban figyelek, annál többet mutat. A kép azonban furcsa, valami nem stimmel.
– Elátkozott vidéken vagyunk – mondom ki, amint rágondolok.
– Ezt honnan veszed?
– Még a források is spirálszerűek – magyarázom, miközben igyekszem még mélyebben látni az összefüggést. – Egymásba folynak. Azért látjuk mindenhol ugyanazt, mert tényleg az. Tükörképek.
– Csodálatos – feleli olyan hangsúllyal, amiből nyilvánvaló, mennyire elege van. Én azonban nem vele foglalkozom most. A mélyeket kutatom, de így nehéz, csak a víz mentén haladhatok. Kevés vagyok.
– Csókolj meg! – kérem anélkül, hogy kinyitnám a szemem. Várom, hogy valami megjegyzést tegyen, ám őszinte csodálkozásomra csak teszi, amit kértem. Az érintés lágy, de így is parázslik. A nyakamhoz fúrja az arcát, szinte egyszerre lélegzik velem. Semmi sem történik, csalódottan pillantok fel. A nap sugarai annyira élesek, hogy bántanak.
– Elmeséled?
Megkísérlem körülírni, amit tapasztaltam. Könnyebb lenne megmutatni, arra azonban nem vagyok képes. A föld alatt futó, gyökerekkel megszakított útvonalakat, a lábunk alatt lüktető életet.
– Csak azt tudom, hogy minden körkörös. Semmi értelme. Mintha be lennénk zárva, csak körök, körök, körök mindenütt.
Rhys szótlanul mered rám egy darabig, az arca megfejthetetlen. Szívesen faggatnám arról, mi jár a fejében, annyira viszont már ismerem, hogy úgysem árulná el. Előttem is zárja magát, és hiába dörömbölök, mindig csak résnyire nyitja a kaput, miközben én nyitott könyv vagyok előtte. Megsértődhetnék, de nem lenne értelme.
– Napról napra furább képességeid lesznek – állapítja meg. – Vagy ez eddig is volt?
– Nem. Máshogy érzékelek, mind eddig.
– De miért? – kérdezi, nekem azonban nincsen rá válaszom. Mintha haragudna rám, amit nem tudok hová tenni. Nem az én hibám, hogy neki…
– Szerintem te elfojtod.
Felszalad a szemöldöke. Úgy néz rám, mintha egyáltalán nem értené, miről beszélek. Egészen eddig én sem értettem.
– Mitől félsz?
– Semmitől.
– Rhys.
Fel akar kelni, de visszarántom. A karom megfeszül, és bár sérült, egyáltalán nem fáj a mozdulat. Döbbenten nyúlok a sebhez, lassan lehúzom a kötést. A bőröm jégvirágok mintájában húzódott össze, mint egy tetoválás. Friss, igazi hegeknek semmi nyoma. Sokkot kapok a látványtól. Rhys visszahelyezkedik hozzám, óvatosan végigsimít a területen. Nem érzékeny.
– Ezt hogyan?
– Fogalmam sincs.
A homlokomnak támasztja az övét.
– Attól félek, hogy kárt okozok. Mindig ez történik – suttogja alig hallhatóan. Erre tippeltem volna magamtól is. – Tudod, mit fogok még vissza?
Sejtem, de ha nem volnék biztos a dolgomban, megmutatja. A földre lök, fölém mászik, olyan szenvedéllyel esik nekem, amit alig bírok követni. A csuklómra szorítja a tenyerét, lefog, miközben a nyakamba harap. Felnyögök.
Villámok cikáznak az égen, a lezárt szemhéjamon keresztül látom őket, először azt hiszem, nem is igaziak. Amikor viszont felnézek, megtöltik az eget, riadtan figyelem a táncukat.
– Rhys – szólalok meg, ő azonban mintha meg sem hallana. Megkísérlem kiszabadítani a kezem, sikertelenül. Most már kezdek komolyan kétségbeesni. – Rhys!
Elenged, a vállamnak támasztja a fejét. Felhúzom magamhoz, ám amint meglátom a szemét, legszívesebben menekülőre fognám. Vörösre tippeltem volna, de szinte fekete az egész pupillája. Rémisztő, mégis gyönyörű. Hirtelen megértem, miért reagálok rá olyan erőteljesen: az energiája elképesztően pusztító, ha szabadjára engedi.
– Hallasz? – kérdezem, miközben az arcára simítom a kezem. Belemozdul az érintésbe, de továbbra is érzelemmentesnek tűnik.
– Igen.
– Mit művelsz?
Igyekszem higgadtnak látszani, pedig távolról sem vagyok az. Rhys nem felel, csak újra a számra hajol, erőszakos, ahogy csókol. A lábam közé fészkeli magát, félreérthetetlen a szándéka, főleg, amikor a ruháim alá férkőzik a keze. Pedig ez így nem jó…
– Most jó lenne, ha abbahagynád – kérem, erre halkan nevetni kezd. Kiráz a hideg.
– Akkor mégis fogjam vissza magam? – Belemar az oldalamba, összeszorítom a fogam. – Félsz tőlem?
Eltolom magamtól. A mellkasára nyomom a tenyerem, a jegem viszont leolvad róla. Ha eddig nem féltem, most rettegek. A pántok engednek a ruhámon. Visszatartom a könnyeket, de elfordítom a fejem.
Rhys súlya olyan hirtelen tűnik el rólam, mintha valaki lerántaná. Méterekkel arrébb mászik, dühösen püföli a földet, némán figyelem. Nem tudom, tudnék-e segíteni, jó ötlet lenne-e, ha a közelébe mennék, amikor így elveszítette a kontrollt.
A villámok ijesztően gyűlnek felettünk. Ameddig ellátok, mindenhol ott vannak, villognak, akár a dühösen sziszegő kígyók. Fogalmam sincs, ártatnának-e valamelyikünknek, de nincs kedvem kipróbálni.
– Rhys! – kiabálok rá. – Kérlek!
Felém fordul. A szeme már vörösen izzik, a tekintete fájdalmas. Gyors mérlegelés után hozzá kúszok, mellé térdelek, átölelem. Mélyeket lélegzik, aztán ellök, és a földre sújt az öklével. A villámok felettünk meglódulnak, egyetlen pontba csapnak le, hatalmas döndüléssel. Olyan hirtelen lesz csend, hogy szinte bántja a fülem.
Rhys lihegve rogy a földre. Tűzforró a bőre, visszakapom a kezem, amint hozzáérek. Ő azonban az ölembe hajtja a fejét, mintha jólesne neki a hűvösség.
– Jobb?
– Hogy nem rohansz hanyatt-homlok a közelemből? – kérdez vissza apró mosollyal.
– Úgy ismersz?
Hagyom pihenni. Hosszú, néma percek telnek el, ez a csend pedig szöget üt a fejembe. Se madár, se szellő, még a fű sem zörög. Vagy megsüketültem a villámoktól, vagy ez a hely tényleg vészjósló.
– Sajnálom.
– Semmi baj.
Meglöki az ujjaival a vállamon lógó csatot. Elkapom a tekintetem. Eszembe jut, milyen érzés volt a fogságában vergődni, majd megadni magamat a sorsomnak, ha ezzel bármi esély van rá, hogy segítek rajta.
– Hagytad volna, nem igaz? – kérdezi, majd hatalmasat sóhajt. – Nem tudom, melyikünket gyűlöltem volna jobban érte.
Fáj a kiábrándultság a hangjában. Kicsit mindig az az érzésem, mintha megállás nélkül hibáztatná magát mindenért. Mintha minden rossz, ami történik, az ő lelkén száradna, és nem értem, miért hiszi ezt.
– Én nem gyűlöltelek volna.
Felül. Olyan sebzetten néz rám, hogy nem bírom elviselni. Tényleg nem haragudtam volna rá.
Megcsókolom. Óvatosan, becézve viszonozza, az ujjai táncot járnak a bőrömön, megakadnak a vállamnál, a kibontott csatoknál, majd tétován becsúsznak alá. A föld ezúttal hűvösen simul a hátam alá. Nincs bennem semmi félelem.
Forró az ajka, ahogy a testemen siklik. A hasamat csókolja, közben a keze az ölemre simul, csak nyöszörögni vagyok képes. Kibontja a nadrágom, a nyelve követi a feltáruló bőrt. A fűbe markolok, ahogy belobban bennem a tűz.
Semmi tapasztalatom nincs a test szerelméről, minden egyes érintés sokként hat, szítja bennem a kéjt, míg túl nem csordul…
A saját lihegésem fülsiketítő a csendben. Rhys felkúszik a testemen, a nyakamra szór csókokat, a combomon érzem, milyen erős a vágya irántam. Nem tudom, hogyan tovább, Rhys azonban vezeti a kezem, segít, hogyan okozzak neki örömet. Élvezettel hallgatom a sóhajait, imádom, ahogy remegve simul hozzám. Az apró harapást a nyakamon, amikor átlendítem a vékony határon, amin egyensúlyoz.
Pihegve heverünk a kék ég alatt, aztán csókolózunk. Nem tudom körülírni, mi az az érzés, ami bennem kering, de nem is próbálom szavakba önteni. Lassan csitul csak, nyugalom és elégedettség marad utána.
Így is érzem a lüktetést a testem alatt, kiragad a delíriumból. Megigazítom a ruháim, majd hasra fordulok, a tenyeremet és a homlokomat a földre szorítom.
– Mi a baj?
– Csss – suttogom, miközben figyelek. Valami megváltozott, és meg kell találnom, mi az. Nem tudom, meddig tart, de rájövök. Felpillantok Rhysre.
– Szerintem lyukat ütöttél a körön a villámokkal – mondom elismerően. – Megszakadtak a spirálok.
– Akkor induljunk – válaszolja. Felkel, a kezét nyújtja. Kicsit sajnálom, hogy véget ért az idill, de igaza van, mennünk kell. Tovább, az ismeretlenbe. – Mit súgnak a megérzéseid?
Magam sem tudom, mikor kezdődött, hogy komolyan vesz, de végre mintha tényleges partnernek tekintene, nem egy buta kölyöknek, akit a háta közepére sem kíván. Egy koloncnak, aki ráaggatott egy jelet, amitől képtelen megszabadulni. Szeretem, hogy sikerült változtatnom a véleményén és a hozzáállásán.
– Kövessük a villámaid – javaslom, mire enyhén megemelkedik a szemöldöke. – Szerintem nem véletlenül egyetlen pontba csaptak bele. És arról érzem a szakadást is.
– Hm. Talán valamire még én is jó vagyok.
Belecsimpaszkodom a karjába, és visszarántom. Nem néz a szemembe.
– Hová lett az önbizalmad? – évődöm, de nem nevet. Ezzel engem is elbizonytalanít, mert mintha azzal, hogy a sebet okozta a karomon, valahogy elillant volna belőle valami. Nem csupán a jókedve, ez bizonyos. Pedig nem az övé a felelősség.
– Nem tudom.
Legalább őszintén felel, ezt azért értékelem. Eleresztem, rögtön megindul a javasolt irányba. Szótlanul bandukolok utána, a csend közöttünk fülsiketítőbb, mint a mezőé. Megfojt.
Megesküdtem volna, hogy messzebb lesz a villámok nyoma, de alig fél óra múlva odaérünk. Egy odvas, öreg fába csaptak bele, teljesen kettéhasították, jókora rés tátong a közepén. Rhys a pörkölődést vizsgálja, valami elismerésfélét fedezek fel az arcán, de nem mond semmit. Rám pillant, aztán lendületet vesz, és a mélyedésbe bújik. A kezét nyújtja, felhúz magához.
– Egyszerre.
Igazat kell adnom neki, az előző kalandjainkat tekintve jobb, ha nem egymás után megyünk. Biztosra veszem, hogy elszakadnánk, ha nem fognánk szorosan egymás kezét. Nem is tudom, mire készülök, talán arra, hogy rögtön ránk támad valaki, de csak a zaj, ami hirtelen lesújt. Az életé. Madárcsicsergés, a fák levelének súrlódása, ahogy rezegteti őket a szél, a rovarok zsongása. Valahol a távolban mintha nagymacska üvöltene, ezt meg is jegyzem magamnak, nehogy meglepjen minket. Jólesik a némaság után.
Visszafordulok. A fa mögött ugyanúgy erdőt látok, a rét teljesen eltűnt, bár talán a fa résébe visszabújva ugyanott találnánk magunkat. Azt semmiképp sem szeretném.
– Szerinted mi volt az a hely? – bökök hátra. Rhys szeme nagyra nyílik a csodálkozástól, ahogy hátratekint. Megrázza a fejét.
– Nem akarom tudni.
– De szerinted az asszony és a lánya…?
Elgondolkodva vonogatja a vállát. Én abban sem vagyok biztos épp, hogy az egész megtörtént, és talán ő is így lehet vele.
– Talán nagyhatalmú mágus, aki így zárta el magukat a világ elől.
Bólogatok, ennél jobb verzióm nekem sincs. A hideg futkos a hátamon attól, hogy a jóindulatára bíztuk magunkat, bár továbbra is az az érzésem, hogy nem tudtak volna ártani nekünk. Ezek után persze megkérdőjelezem az ítéletet abban a percben, ahogy az eszembe jut.
– Ha egy mód van rá, inkább ne közlekedjünk a kapuidon – jegyzi meg Rhys. Ezzel alaposan felbosszant, ezt láthatja rajtam, mert gyorsan hozzáteszi: – Kivéve, ha az életünk múlik rajta, ahogy most is.
Nem szólok semmit, csak elmegyek mellette, ezzel éreztetve, hogy haragszom rá. Felsóhajt mögöttem, de szorosan követ, beterít a közelsége. Eszembe jut, mit műveltünk nemrég a mezőn, és örülök, hogy most a hátamat mutatom neki. Minél többet gondolok rá, annál jobban tanyát üt bennem újra a vágy, pedig megint ismeretlen helyen járunk. Bár ez az előbb sem tartott vissza minket…
Kinézek egy fát, és leülök a tövében. Egyrészt elfáradtam, másfelől viszont megkísérlem ezt a helyet is feltérképezni, mielőtt tovább haladnánk. Behunyom a szemem, a talajra helyezem a tenyerem. Rhys közben leül mellém, de nem zavar, csendben várja, mire jutok.
– Túl szövevényes – mondom. Tele van az érzékem a minket körülvevő világgal. – Nem bírok koncentrálni.
Rhys válaszképp közelebb hajol, a vállamra hajtja a fejét, a nyakamba szuszog. Egy darabig nem szólok érte, de végül kénytelen vagyok.
– Ez most nem segít – motyogom zavartan, Rhys pedig felnevet, de csak azért sem húzódik el, hanem forró csókot helyez a bőrömre. Még jobban meglódul a pulzusom. – Komolyan, csak elvonod a figyelmem.
– Miért? Máskor segített, ha hozzád bújtam – susogja a fülembe. Végignyal a külső ívén, beleremegek.
– Azok után nem, hogy… tudod.
Nem akartam ennyire határozatlan lenni, mégis sikerült. Ezen felbosszantom magam, kinyújtom a kezem, eltolom magamtól Rhyst. Nem rá haragszom, a saját reakcióm borított ki. Nyugalomra lenne szükségem a ahhoz, hogy bármire is jussak.
– Szóval zavarban vagy?
Felsóhajtok. Kinyitom a szemem, mert ebből így úgysem lesz semmi, de mielőtt leteremthetném, felém nyújtja a kulacsát. Eddig nem is igazán tűnt fel, mennyire szomjas vagyok, most új erőre kapok a víztől. Talán így könnyebb lesz a felderítés is.
Mélyeket lélegzem, nehezen sikerül összpontosítani. Rhys arrébb mozdulna, én viszont megragadom a kezét, és a földre nyomom, úgy próbálom újra, de semmi.
– Az előbb könnyebben ment.
Elveszi a kezét az enyém alól, a kézfejemre teszi. Így fordítva már működik a varázs.
– Egy részen nagyon sötét a talaj, pedig van benne nedvesség.
– Merre?
– Balra.
– Akkor arra nem megyünk – jelenti ki. Csodálkozva pillantok fel rá. – Gyanítom, mocsár.
Nem akarom megosztani vele, hogy nekem ez eszembe sem jutott, mert a végén még kigúnyolna. Inkább tovább kutakodom.
– Van egy tó utána. Jobbra csak erdő, gyökerek, talajvíz. Lehet, hogy távolabb van más is, de… – Fáj a fejem. Elengedem a talajt, a fának dőlök, a halántékomat masszírozom. – Túl sok, nem uralom eléggé – ismerem be, és remélem, érzi, hogy ez most bocsánatkérés.
– Nem baj.
Rhys felfelé bámul, követem a tekintetét. A fák koronája lazán zárul össze felettünk, átcsillan rajta a napsugár. Ez más, mint az előbb a rét felett, ott még a fény is furcsán természetellenes volt. Élvezem, hogy néha a légmozgás megsimogatja az arcom, virágok illatát sodorja felém.
– Kipihented magad? Valami védett helyet kellene keresnünk – töri meg Rhys a köztünk beálló csendet. Bólintok. – Talán a tó környéke jobban belátható.
Kettőnk közül ő a világjárt, én eddig csak miatta mozdultam ki az ismerős vidékről, így hallgatok rá. Még ad néhány percet, utána viszont a kezét nyújtja, én pedig belekapaszkodom, és engedem, hogy felhúzzon a földről. Kilátástalannak kellene lennie számomra, hogy fogalmam sincs, hová tartunk, de amíg vele vagyok, nem igazán érdekel. Bármerre vethet a sors, amíg nem választ el tőle.