Végzetjel 15. fejezet
15.


Megszédülök, de Rhys elkapja a karom, megtart. A nap idekint már erősen ragyog, pedig eddig nem sejtettem, hogy ennyi időt elvesztegettünk az alagútban. Amikor beléptünk oda, még csak hajnalodott. Erős a gyanúm, hogy megtréfált minket az idő.
– Hol vagyunk? – nézek szét, amint végre megszokta a szemem a másféle fényt. Meglepetésemre Rhys elmosolyodik, megkönnyebbülten, átszellemülten, és azonnal megindul, mintha ismerné a járást.
– Itthon – feleli, amit nem tudok hová tenni. Egyáltalán nem így emlékszem az otthonára, persze lehet, hogy arra gondolt, a közelben van. – Nagyapa! – kiáltja el magát, és egyből megértem, mi ez a hirtelen boldogság nála. Úgy tűnik, az egyetlen családtagja, akivel tényleg jóban van, a nagypapája.
Ez valahol fáj. Én nem ismerhettem a saját nagyapám, egyiket sem, az egyetlen nagyszülőm, aki még él, az pedig távol került tőlem egyetlen éjjel leforgása alatt. A szeretetét érzem ugyan, de emlékszem rá, hogy régen máshogy nézett rám. Nem félelemmel vegyes csodálattal, aminek utóbbi részét még mindig nem tudom megfejteni. Mintha előre látta volna…
– Ilyen hamar?
A megjelenő férfi kiránt a gondolataim közül. Hasonlít Rhysre, a mosolya mindenképp, a termete sem sokkal üt el. Ahhoz képest, hogy az arca alapján már nagyon öreg, a járása egyáltalán nem nélkülözi a ruganyosságot.
– Nem csak a lábunkon jöttünk – feleli Rhys. Hallgatom, ahogy összefoglalja, mi minden történt velünk, bár a kettőnket érintő, számomra sorsdöntő részeket kihagyja. Nem hibáztatom érte, én is azt akarom, hogy ez csakis a miénk legyen.
– Szóval te vagy Dorian. Örülök, hogy megismerhetlek – fordul felém a férfi, pedig tudom, hogy nem feledkezett meg a jelenlétemről.
– Részemről a szerencse – mosolyodom el.
– Rorger vagyok. Szép kis kalamajkába kerültetek, úgy látom.
– A kalamajka folyamatosan mögöttünk lépked – neveti el magát Rhys. – Csak néha elénk kerül.
Elég könnyed megfogalmazása a folyamatosan ránk leső veszélynek, Rhys mégis annyira büszkén mondja. Mintha elégedettséggel töltené el, hogy mindig megússzuk. Talán nekem is így kellene gondolkodnom.
– Gyertek be!
Nagyon egyszerűen berendezett házba lépünk. A helyiség egyszerre konyha és háló is, két külön ággyal, és akaratlanul azon merengek, Rhys vajon ezek szerint tényleg itt szokta-e meghúzni magát.
– Mutasd a pikkelyeket!
Rhys kiteszi az asztalra a halott sárkánytól elvett pikkelyeket. Nem is kifejezetten azok, nem értem, miért nevezik így, nekem erről a szóról a halak jutnak eszembe, de csendben maradok. Rorger nézegeti egy darabig őket, hümmög.
– A harmadik faj esik el.
– A harmadik? – kérdezi Rhys gondterhelten, mire a nagyapja megrázza a fejét.
– Egy elhullott ezüstöt találtam két napja – magyarázza. – A vörös mióta lehetett halott?
– Régóta – vágja rá Rhys.
– Én is így tippeltem. Úgy tűnik, évente történik. Meglepődtem volna, ha ez is friss, mert most az ezüstök voltak soron. A feketéket és a zöldeket mintha feladta volna, legalábbis egyelőre. Talán őt is meglepte az ezüstök létezése, ezért esett rájuk a választás.
– Ezek szerint…
– Igen – szakít félbe Rorger, és rám pillant. – A tíz faj közül három már biztosan. Két éve történt először. Bárki is a bűnös, lassan olyan erőre tesz szert, amivel leigázhatja az egész világot.
A gyűrűmre nézek, majd Rhysre. Felsóhajt, és végül előadja azoknak is a történetét, ezúttal azonban végig érzem rajta, hogy hezitál, nehezen beszél. A nagyapja döbbenten ücsörög, aztán elkéri a kezét, majd az enyémet is. Nem mond semmit, csak feláll az asztaltól, fel-alá sétál.
– Mekkora bajban vagyunk?
Rorger szája széles nevetősen megrándul.
– A szerelem elég súlyos nyavalya – feleli, majd újabbat sóhajt. – De teljesen össze lesztek kötve, ha így folytatjátok. Talán még a szívdobbanásotok is egyszerre szűnik meg.
Szóhoz sem jutok, a levegő ijedt hangként szorul ki a tüdőmből. Rhys sincs jobb állapotban, szerintem sokkot kaphatott.
– Tessék? – suttogja nagyon halkan.
Rorger visszatelepszik hozzánk, és bár ennyi idő alatt nem sok esélyem volt kiismerni, az aggodalom jelei elég nyilvánvalóan kiütköznek rajta.
– Eredetileg a végzetjelek nem csupán szerelmet jelöltek, hanem közös végzetet. Csak a vízmágusok mániája a házasság, aztán néha nagyon meglepődnek, hogy nem illenek össze. A ti esetetekben, hogy szerelemmel párosul ellentétes erő mellett… néhányszor előfordult, tragédiával ért véget – meséli szomorúan. – A gyűrűk azonban…
Elhallgat. Rhys visszanyeri a lélekjelenlétét, faggatni kezdi.
– Mit jelenthetnek?
– Nőtt az erőtök?
Megvonom a vállam, aztán eszembe jut, amikor megtámadtak a nagybátyámék. Bólintok.
– Talán – motyogja Rhys. Elmosolyodom, ezúttal szomorúan, mert tudom, ő továbbra is visszafogja magát, így fogalmam sincs, nála hogyan nyilvánulna meg, ha igazán szabadjára engedné az erejét.
– Ha a sárkány szabad akaratából neked adja a tudását, egy idő után érezni fogod. Ha nem tudod kezelni, túlnő rajtad. Legyetek óvatosak, mert elképzelni is nehéz, mi fog történni.
Ezzel nem nyugtatott meg.
– Éhesek vagytok?
– Nagyon! – vágjuk rá egyszerre, majd felnevetünk. Ezzel a furcsa, baljós légkör oldódik, és úgy döntök, a többi ráér azután, hogy végre ettünk valamit.
Nem is emlékszem, a fogadón kívül mikor kóstoltam utoljára rendes ételt. Halat sütöttünk ugyan, a bogyókban sem akadt hiány, a kenyér viszont olyan most számomra, mintha a legfinomabb sütemény kerülne elém. Le kell hunynom a szemem, kiélvezni az ízét. Isteni.
– Miben nőtt az erőtök?
Az asztalnál ülünk, és nem akaródzik válaszolni, így Rhysre hagyom. Ő azonban szokatlan csendbe burkolózik, mígnem Rorger felém fordul. Legszívesebben bokán rúgnám rhyst.
– Sok mindenben – próbálom rövidre zárni, de mégiscsak Rhys nagyapjáról van szó, így erőt veszek magamon. – Mielőtt találkoztunk, a vizet is gyengén uraltam. Hallottam, éreztem, amit kevesen mondhatnak el a családomban, de nem uraltam. A jeget magamhoz sem voltam képes szólítani.
– És azóta?
– Ezt nehéz megfogalmazni – felelem teljesen őszintén, küzdve a szavakkal. – A jég mintha önálló életre kélne általam. Képes vagyok kapukat nyitni, amik más helyekre vezetnek, bár irányítani őket csakis Rhys segítségével tudom. – Felé nézek, de ő makacsul az ételt bámulja. – Meg tudom keresni a vizet a föld mélyén, bármennyire rejtve legyen is.
– Engem az fog meglepni, ha valamire nem leszel képes – morogja Rhys. Felszisszenek, mire végre felém pillant. – Megsértődtél – állapítja meg, majd a nagyapjához fordul. – Tudjuk használni a másik erejét.
– Mindent?
– Nem. De olyan tűzfalat húzott, amilyet életemben nem tudtam.
Szóval itt a gond. Erősebb a mágiája, ha én használom. A felfedezés megdöbbent.
– Azt hittem, kiváló harcos vagy.
A nagyapja fojtottan felnevet.
– Nem. Pocsék harcos, de korához képest kiváló taktikus, és remekül blöfföl. A menekülésben pedig kivételes tehetség.
Rhys felhorkan, és folytatja az evést. Igyekszem leküzdeni a meglepetésem, de amit most megtudtam, sok mindent átír, és nem szívesen veszekednék Rorger előtt.
– Értem.
– Semmit nem értesz.
– Hát téged valóban nem! – csattanok fel. Rhys tekintete nem sok jót sugall, a feszültség a bőrömön játszik, kitörésre készen. Rorger taktikusan szintén felé fordul.
– A te erőd miben nőtt?
– Semmiben? – kérdez vissza Rhys nem túl vidáman. A düh elharapózik bennem, meg sem kísérlem elnyomni.
– Ez nem igaz! Elnyomod, így fogalmunk sincs, mire vagy képes. A jeget tökéletesen használod.
– Csak azt! A víz már kifog rajtam.
– Aha. És a villámokkal nagyon erős varázslatokat semmisítesz meg!
Rhys tekintete szikrázik. Így még sosem veszekedtünk, a nagyapja mintha kifejezett katalizátor lenne, az energia zubog bennem.
– Kifelé! – rivall ránk Rorger, és mire felocsúdnék, megragadja Rhys grabancát, és kihajítja az udvarra. Nem várom meg, míg velem is így tesz. Amint kiérek a házból, Rorger még utánunk szól: – Ennek tisztázásához én nem kellek.
Figyelem, ahogy becsukja utánunk az ajtót, és adok magamnak egy kis időt, hogy lehiggadjak. Csak és kizárólag Rhys tud így kihozni a sodromból. Ő már rég messze jár, futnom kell, hogy utolérjem, de úgy folytatja az útját, mintha nem is léteznék. A düh szinte fizikai pajzsot képez körülötte, hozzá sem merek érni.
– Rhys! – szólok, de rám sem hederít. – Rhys!
Megtorpan. Utoljára akkor nézett így rám, amikor az elátkozott vidéken szabadjára engedte a villámait. Az emlékezés felszínre hozza bennem a félelmet, nem tudom időben elrejteni, észreveszi. Válaszképp elmosolyodik, felém lép, de bármennyire félelmetesnek akar tűnni, nem hátrálok.
– Jól vagy?
– Teljesen.
– Ezzel nem ijesztesz rám – közlöm vele minden nyugalmamat összeszedve. Felkacag.
– Azt észrevettem.
Farkasszemet nézünk. Gyűlölök veszekedni vele, fáj belül, hiába tudom, hogy valószínűleg túl dühös ahhoz, hogy tisztán lásson. Az energiája is pontosan ilyen, akár egy pusztító isten, akaratlanul az jut eszembe, mire lehet most képes.
– Szóval a mágiád erősebb, ha én használom? – kérdezek rá arra, amin korábban gondolkodtam. Ez meglepi.
– Tessék?
– A tűzfal. Te nem vagy rá képes?
– Dehogynem – vágja rá, a hangja csak úgy metszi a levegőt. Összefűzöm a karom a mellkasom előtt, és érdeklődve bámulok rá.
– Akkor mutasd! – Hezitál. Az egész testtartása hirtelen düh helyett bizonytalanságot áraszt, nekem pedig felrémlik, hogy nála az indulat a kulcs. Valószínűleg haragudni fog rám azért, amit most teszek. – Szóval nem megy? – kérdezem unott hangon. – Megcsókoljalak? Talán akkor menni fog.
Olyan hangosan fújja ki a levegőt, hogy csodálkozom, amiért nem kap lángra. A tekintetét sem köszönöm meg, attól tartok, tényleg ellenem fordul, de csak azért sem mozdulok. Végül kinyújtja maga mellé a kezét, és oda sem nézve gyújt tüzet. A lángok métereket szaladnak mellette, magasra emelkednek, de el kell ismernem, meg sem közelítik, amit én csináltam.
– Csak ennyi?
Tisztán érzem, hogy ez az a pont, mikor belobban a haragja. Szinte fojtogat a hő, bár semmi ahhoz képest, ami akkor fogad, amikor újra Rhys szemébe nézek. Innen már úgysincs visszaút.
– Még. – Árnyalatnyit megremeg a keze. – Vigyázok rád. Csináld!
A hangom parancsoló, eddig talán sosem szóltam így senkihez. Rhys lehunyja a szemét. Még csak nem is pislogok, a tűz mindenhol ott van, körbevesz, ami lehetetlen, mert az előbb nyoma sem volt a másik oldalon. Mintha a semmiből nőtt volna ki, mindenhol körülvesz minket. Szabályos, ugyanolyan magas, ugyanolyan féktelen… Mintha tükörképe lenne saját magának. Félelmetes, de egyben gyönyörű.
Megindulok a szemközti fal felé.
– Dorian?
– Hagyd ott! – szólok vissza. Egyre közelebb érek, de döbbenten áll meg a kezem a levegőben, mikor hozzáérnék a lángokhoz. – Illúzió – suttogom. Megpördülök, Ryhsre nézek, majd körbeforgok a saját tengelyem körül. – Csak az egyik igazi?
Az egész egy pillanat alatt foszlik semmivé. Az egyik oldalon teljesen leégett a fű, szerintem soha nem nő ki újra, a többin viszont nyoma sincs égésnek. Igazam van. Rhys a térdére rogy, meg kell támaszkodnia a kezén. Odaszaladok hozzá, de ellöki a kezem.
– Hagyjál békén! – sziszegi. Bármennyire rosszulesik, elhúzódom, leülök tisztes távolságra tőle. Talán ha lenyugszik, megbocsát.
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire újra hozzám szól.
– Az örvény. Sosem gondolkodtál rajta, hogyan vagy képes rá? – Nemet intek. – A villámokon sem gondolkodtál soha? – Kényszeredetten rázom meg újra a fejem. – Nagyapa szélmágus.
– Kevert a véred? – csúszik ki a számon. Rhys megfeszül, azonnal tudom, mennyire rosszul fogalmaztam.
– Nézz csak le érte!
– Nem nézlek le – biztosítom, de nyilvánvalóan nem hisz nekem. Mintha mindaz a bizalom, amit eddig felépítettünk, semmivé válna. A hiánya az elevenembe vág.
– Csak a villámokat tudom összehozni néha. Még így is én örököltem tőle a legtöbbet, főképp a nyughatatlanságom, ami mindenki szerint átok. – Rhys már jobb színben van, leül, de az ellenkező irányba, hátat fordítva nekem, én pedig megérinteni sem merem.
– Próbáltad azóta használni a levegőt?
Megvonja a vállát.
– Nem ment.
– Akkor próbáld meg újra!
– Hagyjál – veti oda, és feltápászkodik. – Elmegyek sétálni. Lehetőleg ne menj sehová, míg vissza nem érek.
A hátát nézem, ahogy távolodik, és őszintén remélem, hogy visszatalál hozzám, mert fogalmam sincs, mit kezdenék nélküle az életemmel. Egy darabig várok rá, mielőtt feladom, és egyedül sétálok vissza a házba. Rorger az asztalnál ül, gyógynövényeket tör, az illatuk nagyon erős.
– Elment lehiggadni?
– Igen.
Rorger újabb adag növényt tesz a többihez, egy darabig csendben figyelem, nem akaródzik beszélni.
– Azt mondtad, meg tudod keresni a vizet a földben?
Meglep a kérdés, de azonnal bólintok.
– Igen.
– A földdel is kapcsolódsz ilyenkor?
Ezen elgondolkodom, majd megrázom a fejem.
– Nem. Nem hiszem.
– Nem hiszed, vagy nem?
Tanácstalanul nézek vissza Rorgerre. Leteszi, amit a kezében tart, előhúz egy másik tálat.
– Add ide a kezed!
Minden gyanakvás nélkül teljesítem a kérését. Néhány szem magot szór a tenyerembe, de amikor visszahúznám, hogy megnézzem, pontosan mi az, nem engedi.
– Szerinted ezek minek a magjai?
– Nem tudom, nem értek a növényekhez – ismerem be kelletlenül. Fogalmam sincs, mire akar kilyukadni, de türelmes vagyok. Egyedül Rhys miatt aggódom, a tekintetem akaratlanul téved újra meg újra az ajtóra.
– Vissza fog jönni – nyugtat Rorger, majd visszatér az előző témához. – Hunyd be a szemed, és képzeld el, hogyan nézne ki a növény, ha kihajtana.
– Nem túl jó a fantáziám – válaszolom, de azért szót fogadok. Igyekszem nem erőltetni, de nincs is rá szükség, azonnal megjelenik előttem egy kép.
– Na?
Rorger hangja nem sürgető, szóval hagyok időt magamnak, hogy meg tudjam fogalmazni, mit látok magam előtt.
– Lila. Hosszúkás virágok, sötétzöld levelek. Még sosem láttam ilyet, nem értem, honnan jött… – magyarázom, de amikor kinyitom a szemem, elhal a hangom. A tenyerem felett pontosan annak a növénynek a halvány mása lebeg, amit megpróbáltam leírni. Megmozdítom az ujjaim, mire az illúzió szertefoszlik.
– Ez mi volt? – suttogom. Rorger elveszi tőlem a magokat, újakra cseréli.
– És ez?
– Honnan kellene tudnom?! – csattanok meg, az ijedség leplezetlenül tör elő belőlem. Rorger azonban nem engedi el a kezem.
– Próbáld meg!
Ezúttal eszemben sincs lehunyni a szemem, így előttem bontakozik ki az újabb illúzió. Halványkék, pici virágok, apró levelek, bokrokká formálódnak. Megremegek.
– Mérgező – motyogom, Rorger pedig bólint.
– Az bizony, ráadásul halálos.
– Tessék?!
Leseprem a tenyeremről a magokat. Magyarázatot követelnék, Rorger azonban nem várja meg, magától megszólal.
– Biztosra veszem, hogy az őseid között akad néhány földmágus – mondja óvatosan, mintha attól tartana, hogy világgá szaladok. Talán régen így lett volna, az arisztokrácia körében ez hatalmas tabu, de én már nem sorolom magam közéjük. Intek, hogy folytassa, amint túljutok a döbbenetemen. – Nem túl erős, de a véredben van, és ez sok mindent megmagyaráz.
– Micsodát?
Rorger hátradől, és az ajtó felé pillant, mintha megérezné Rhys feltűnését. Aztán ismét felém fordul.
– Mennyire ismered a régi legendákat?


Ariana on szerda 21 július 2021 - 11:08:04
Hozzászólás: 0

Ez az oldal e107 portál rendszert használ, és a GNU GPL licensz alatt lett kiadva.
{THEMEDISCLAIMER}