Egész nap hatalmas pelyhekben esett a hó, gyönyörű, fehér karácsonnyal ajándékozva meg minket, amire őszintén szólva, nem számítottam. Gyerekkoromban mindig csalódottan duzzogtam, amikor napsütéssel érkezett az ünnep, úgy éreztem, valami hiányzik a teljességhez, és képes voltam fél nap a kertet bámulni, hátha megkönyörül rajtam az időjárás. Most úgy érzem, az összes elszalasztott alkalomért kárpótol.
Látom a nyomait a hóban. Nincs nehéz dolgom, mert megtörte a szűz fehérséget a két pár cipő mintája, bár az egyik bűnös már rég odabent eszi a bejglit. Apa mindig szívesen lop magának egy kis időt, amikor kiélvezheti a csendet, de olyan gyorsan vágyik újra a család zajára, hogy azt sosem vallaná be. Nem mintha szükség lenne rá, úgyis mind tudjuk.
Hideg van, csípi a bőröm, feljebb húzom magamon a kabátot, majd mélyen a zsebembe rejtem a kezem. Mivel csak kiléptem, a sállal nem foglalkoztam, amit most bánok egy kissé. Nem tervezek ugyan sokáig kint maradni, ez nem biztos, hogy rajtam múlik.
Elsétálok a kert végébe, a lugashoz. Ilyenkor télen elég élettelen, Áron mégis szeret idáig eljönni, ha cigarettázik. Mostanában elég ritkán teszi, de ha átjövünk hozzánk, valahogy mindig ide lyukadunk ki. Gyanítom, erről apa tehet, amolyan néma egyezség van köztük, kicsit szó szerint. Kijönnek, rágyújtanak, és néha végig egy szót sem szólnak. Én már rég nem is csatlakozom hozzájuk, mert csak zavarnám őket.
– Nem fázol?
– A hóesést nézem – válaszolja. Nekidőlök, a nyakához bújok, kérés nélkül ölel át. Rajta legalább kesztyű van, az arca viszont már hideg. Kihúzom a kezem a zsebemből, végigsimítok az állán, a tenyerembe csókol. Az oszlopnak dől, ahogy magához húz, odabentről nem látnak, jótékonyan eltakar a sötétség. Reszketeg lélegzet szökik ki a számon, ahogy Áron a nyakamat csókolja, libabőrös vagyok tőle, egyszerre a hűvös ajkától és a vágytól, ami azonnal lobban bennem. A hajamba túr, teljesen összezilálja a tincseket. – Még mindig vadító ez az árnyalat – suttogja, én pedig eltolom magamtól, mielőtt túlhevülök.
Két hónapja vagyok megint szőke. Nem szóltam előre, csak hazaállítottam az új hajszínnel, Áron pedig legalább öt percig csak bámult rám, mint aki nem ismer meg. A kezdeti sokk után viszont kiderült, hogy tetszik neki.
– Gyere be! – hívom magammal.
– Ha elrabolhatlak.
A mosolya játékos, csábító, pedig még egy kicsit ki kellene bírni, mielőtt elvonulunk a szobámba. Persze előfordulhat, hogy nem tudok ellenállni, nem az első eset lenne, az utolsó pedig semmiképp.
– Később – nevetek, de már most vesztésre állok. Annyit azért elérek, hogy utánam jön.
Megcsap a benti meleg. Jólesik, beleburkolózom, kibújok a kabátomból és a cipőmből. Fázósabb vagyok, mint Áron, nem látszik, hogy több időt töltött kint, mint én. Igaz, jobban fel is öltözött.
– Legalább egy sapkát vehettél volna – csóválja meg a fejét anya, amikor meglát. – Minek van a kapucnid, dísznek?
– Jó, majd mindjárt kiolvadok – hárítok, aztán megpillantom Áront a lépcső aljában, ahogy hátranéz rám, és engedek a kísértésnek. – Fent hagytam valamit, mindjárt jövök – mondom anyának.
– Na persze! – hallom meg apa hangját, de csak magamban legyintek. Ha átlátszó, akkor átlátszó. Anya nem adja fel, kihasználja, hogy végre egy kicsit gondoskodhat rólam, pedig nagyon szabadulnék.
– Igyál egy kis likőrt, attól felmelegszel!
– Szerintem azt megoldja Áron, hagyd már!
Apa közbenjárásával elszabadulok. Áron a szobában vár, a pulcsiját húzza le, amikor beérem. Tőlem kapta, remekül áll neki, de most jobban örülök, hogy a széken landol. Figyelem, ahogy felém sétál, elnyúl az oldalam mellett, kattan a zár, az önuralmam is itt adja fel. Megcsókolom, a szenvedély egyből ránk talál.
Hiába a kesztyű, jegesek az ujjai, megugrom, amikor a pólóm alatt megérint. Ettől felbátorodik, még jobban bezsong, rángatja az anyagot, majd az övet a nadrágon, a gomb egy pillanatra sem áll az útjába. Igyekszem halk maradni, míg kényeztet, pedig nagyon jól csinálja, nehezen fogom vissza magam. Aztán felegyenesedik, az ágyra húz, a tekintete csupa kérdés. A hátamra dőlök, szinte rögtön felettem van, a matracba présel, gondoskodik róla, hogy a forróság felemésszen. Úgy ismeri a testem, mint senki más, olvas bennem, mint egy nyitott könyvben. Porrá éget percek alatt.
– Vissza akarsz még menni? – susogja a fülembe, miközben simogat. Minden erőmet kivette, úgyhogy megrázom a fejem.
– Úgysem számítanak ma már ránk – felelem, és a párnába fúrom a fejem. Válaszképp átölel, a békés szuszogása pedig engem is az álmok útjára hív.


Kinyomom az ébresztőm, és visszabújok az óvó ölelésbe. Érzem, ahogy Áron mozgolódik mögöttem, de szorosabban magamhoz húzom a karját, nehogy megszökhessen. Szokása, különösen olyan napokon, amikor nehezen mászom ki az ágyból.
– Lassan muszáj felkelnünk, hogy odaérjünk ebédre – suttogja Áron, miközben az orrával végigsimítja a tarkómat, elsöpri a tincseket az útból. A lehelete bizsergeti a bőröm.
– Mindjárt – motyogom. Próbálok emlékezni, mi lehet annyira fontos, hogy megmozduljak, de csak sokára sikerül. Amikor beugrik a megoldás, egyből kinyitom a szemem.
Ez a harmadik karácsony, mióta összejöttünk, mégis az első, amikor hivatalosak vagyunk a szüleihez. Az elsőnél még rejtőzött, nehezen fogadtam el, hogy külön töltjük, de megadtam neki az időt, amire akkor úgy éreztem, szüksége van. Tavaly ők jöttek hozzánk, tüntetőleg a két ünnep között, és tényleg mindent megtettem, hogy ne sértődjek meg. Idén mégis engem lepett meg a legjobban a meghívás.
Áron addig mocorog, míg végül elengedem. Visszabújok a párnához, úgyis hamarosan megint jelezni fog a mobil, addig is pihenek még egy kicsit. Ha elkésünk, majd azt mondom, valaki nem hagyott eleget aludni. Ezt elképzelem, és magamban jót nevetek. Azt hiszem, Áron szülei biztosan nincsenek felkészülve az ilyen megjegyzésekre.
Hallom, ahogy ismét nyílik az ajtó. Áron mellém ül, automatikusan csúszom picit arrébb, aztán elmosolyodom, amikor megérzem a kávé illatát. Csodás, ágyba kapom.
– Ne kéresd már magad! Így is ideges vagyok.
Egy nagy sóhajjal megmoccanok, és felülök. Nem sokkal vagyok éberebb, mint nagyjából tíz perce, de nem próbálkozom tovább a szundizással. Áron kinyomja az újból megszólaló ébresztőt, szóval amúgy is ideje felkelni. A háttámlának dőlök, onnan pislogok rá.
– Miért vagy ideges? Ez egy nagyon jó jel. Anyukádat ismerve, több hónap gondolkodás előzte meg. Nincs mitől tartanod.
Bólint, rám mosolyog. Lehúzom a maradék kávét, leteszem a bögrét az éjjeliszekrényre. Áron félig nekem dől, a vállamra hajtja a fejét, így pihenünk még egy kicsit.
Egy órával később már készen állunk az indulásra. Anya felpakolt minket, pedig Áron hosszasan győzködte, hogy felesleges, sőt talán sértődés lesz belőle. Ez használt, így végül néhány dobozzal könnyebb lett az autó.
– Vezetsz? – kérdezem a biztonság kedvéért, még akkor is, ha tudom a választ.
– Vezess te!
Áron még mindig szívesen passzolja át a feladatot, pedig az én jogsim viszonylag friss, alig egy éve szereztem. Őt viszont továbbra is komoly munka rávenni, hogy üljön a volán mögé, szóval már most nagyobb gyakorlatom van nála. Nem nyaggatom érte, főleg, hogy én élvezem is a vezetést.
Egész úton beszélgetünk. Ünnepek előtt mindig durva hajrá van a szépségszalonban, egy hétig szinte csak akkor láttam, amikor aludt, 24-én pedig annak is örültünk, hogy kicsit összebújhatunk filmezni a kanapén, miután feldíszítettük a fát. Így belegondolva, nem csodálom, hogy tegnap nem bírta ki csábítási kísérlet nélkül.
A munkájáról mesél. Mióta néhány hónapja ügyfélszolgálatról háttérosztályra váltott, sokkal kisimultabb és nyugodtabb. A legutóbbi projektjük zárásáról viszont nagyrészt lemaradtam, mert amikor végre otthon voltam, mintha nem akart volna terhelni vele.
Elszalad az idő. Amikor bekanyarodunk a faluba, elkap az idegesség. Látom, hogy Áron is feszült, elhallgat, az utat kémleli, csendesen navigál. Bár először járok itt, annyit mesélt róla, hogy talán magamtól is odatalálnék.
Leparkolok az út szélén. Úgy látom, a többiek már ideértek, de az is lehet, hogy a szomszédé a másik autó. Mirjam barátjáét megismerem, ez viszont ismeretlen, úgyhogy kérdőn fordulok Áron felé. A mobilját bámulja, de mire rám néz, már biztató a mosolya. Mintha nem ismerném annyira, hogy úgyis átlátok rajta.
– Utoljára érkeztünk.
– Ez baj?
– Nem hiszem – feleli, és hozzám hajolva megcsókol. Aztán az arcomhoz bújtatja a sajátját, meg sem lepődöm a fényképező kattanó hangján. A közösségi oldala tele van a közös fotóinkkal, hónapok óta nem zavartatja magát. Egyik barátom sem vállalt annyira nyíltan, mint ő, pedig az elején róla képzeltem volna a legkevésbé ezt a fordulatot.
– Na, mehetünk? – kérdem.
– Aha.
Kivesszük a csomagokat, és miután lezártam a kocsit, Áron kinyitja a kiskaput. A ház hatalmasabbnak tűnik, mint ahogy az elmondása alapján elképzeltem. Látszik, hogy nem az első generáció lakja, hanem ki lett toldva, de már annak is több évtizede. Áron arca ábrándos, amikor hátrafordul hozzám, majd lemarad, hogy maga elé engedjen.
Megcsap a hangzavar. Ők valószínűleg nem hallották az érkezésünket, mert hirtelen mindenki elhallgat, amitől újra gombóc nő a torkomban. Ám mindez egy pillanatig tart csupán, mert Mirjam szó szerint a nyakamba ugrik, majd amint ő elenged, hogy Áronra vesse magát, engem a barátja ölel magához röviden, és megveregeti a hátam. Ricsi kedves fickó, nem csoda, hogy Mirjamot le tudta venni a lábáról.
Andris kezet nyújt. Szolidan, ahogy máskor is. Néhányszor már találkoztunk, aludt is nálunk, amikor Pesten járt. Bár úgy érzem, kedvel, mindig tart egyfajta távolságot. Áron mindig azt mondja, ő ilyen, engem azért kicsit frusztrál.
Éva ad két puszit. Megjátszott, feszült a mosolya, de tudom, hogy értékelnem kell az igyekezetét. Küzd, két éve már, de néha úgy érzem, a kilométerhosszú út első métereinél tartunk ennyi idő elteltével is. Andrással egyszerűbb a dolgom, ő kezet nyújt, asztalhoz ül, de semmi színészkedés nincs abban, ahogy tudomásul veszi a jelenlétem. Áron keze a combomra szorul, miután leülünk, de hogy magát nyugtatja inkább, vagy engem, remek kérdés.
Az ebéd teljesen természetes mederben zajlik, azt hiszem. Kevesebb bekiabálással és vitával, mint nálunk, igaz, az átlagéletkor is bőven magasabb. Furcsa belegondolni, hogy én vagyok itt a legfiatalabb, nem ehhez vagyok szokva. A téma is leginkább a munka körül forog, és mire észbe kapok, elszalad két óra. A desszertnél pedig elakad a lélegzetem.
– Hű, Éva, ez nagyon finom. Imádom a krémest! – adok hangot a csodálatomnak, mire Áron anyja végre először mosolyodik el őszintén.
– Igen, Áron említette.
– Akkor már értem, idén miért van az is – szólal meg Mirjam, Éva pedig egy felháborodott pillantást küld felé. Meglepetésemben elfelejtek rágni is. Azt mérlegelem, jól értettem-e, hogy a kedvemért csinálta, és már a feltételezés is elég ahhoz, hogy elérzékenyüljek.
– Köszönöm. A legjobb, amit valaha ettem – bókolok, reményeim szerint nem viszem túlzásba, és veszek még egy szeletet. Áron mellettem felnevet.
– Hihetetlen édesszájú, mondtam.
Áron kicsábít sétálni. Jó messzire elkalandozunk, pedig hideg van, és csúszós latyak az egész környék, teljesen átfázok, mire sikerül végre rávennem, hogy menjünk vissza. Kissé neheztelve lépem át újra a küszöböt, mert szó sem volt fagyhalálról. Áron persze jót derül, sőt, rajtam kívül mindenki. De legalább tényleg engesztel, szorosan magához ölel, minden visszafogottság nélkül. Az anyja persze zavarba jön, az apjának azonban a szeme sem rebben, a többiek pedig kimentik magukat egyébként is. Végül mi Áron régi szobájában kötünk ki. Rend van és tisztaság, Éva biztosan kitakarított, friss ágynemű és frissesség illata fogad. Az ágyról viszont eszembe jut valami, ha már egyébként is didergek.
– Felavathatnánk a szobád. Vagy már megtetted?
– Hát… lányokkal.
Kissé zavarba jövök, mert nem értem, miért is feltételeztem mást. Pedig mesélt eleget a tinédzser éveiről, szóval most hülyén érzem magam. Áron sem tud ezzel mit kezdeni, legalábbis azt hiszem, de hamar rácáfol.
– Van azért egy-két dolog, amit biztosan nem csináltam itt – súgja közvetlen közelről, nekem pedig hirtelen ezer ötletem támad, de ő vigyorogva elhúzódik. Mielőtt megkérdezhetném, mégis mire utal, enyhén meglök, egyensúlyomat vesztve tántorodom hátra, és nem túl elegánsan az ágyra huppanok. Letérdel elém, a két tenyerét a combomra fekteti, erőteljesen végighúzza a nadrágomon, fel-le, mintha masszírozna, mielőtt az egyik kezét a nadrág elejére simítja. Itt kattan be a megoldás.
– Nocsak – sóhajtom, és megtámaszkodom a hátam mögött, úgy figyelem, ahogy kigombolja a gombot, lehúzza a cipzárt. Próbálom tompítani a nyögésem, amikor megkóstolja a feltáruló bőrt. Néhány mozdulat után bezsong, ezzel mindkettőnket rekordidő alatt fel szokott húzni, most sem okoz csalódást. Hátradőlök, a lábam a hátára teszem, igyekszem nem beleszólni a tempójába.
– Mindjárt – figyelmeztetem halkan, megszokásból.
Átvezet a gyönyörön. Elereszt, mindkét, még mindig remegő combomra puszit ad, mielőtt feljebb mászik köztük, hogy elérje a számat. A csókja kapkodó, vággyal teli, nem bírja sokáig. Áron nem a türelem mintaképe, ha szexről van szó. Az ágyékára húzza a kezem, és amikor nem veszem a lapot, maga gombolja ki a nadrágját.
– Türelmetlen – nevetem, de azért teljesítem a kérését. Valószínűleg kézimunkát várt, mert meglepődik, amikor rábukom. Nem is sokáig bírja, a kéj maga alá temeti, hangosan szuszogva libben át a határon. Szeretem, hogy otthon nem fogja vissza a hangját, de itt kicsit azt is csodálom, hogy belement bármibe, sőt, ő kezdte.


Áron még javában szuszog, és bár fél órája próbálok visszaaludni, ki kell mennem. Odakintről beszélgetés foszlányai szűrődnek be, tehát a szülei ébren vannak, de már hiába húzom tovább, a muszáj nagy úr. Kiszabadítom magam Áron karja alól, és halkan kiosonok a szobából. Szerencsére előre figyelmeztetett, hogy náluk hidegebb van, így hosszú pizsamát vettem, legalább nem annyira kínos, mint egy szál alsóban megjelenni. Nem számítottam rá, hogy a fürdő a ház másik felében van.
– Jó reggelt! – köszönök, majd a mosdóba megyek. Kicsit felfrissülök, mire visszaérek. Áron szobája felé sandítok, de az anyukája hangja megállít.
– Kávézol? – kérdezi, és már gyújtja is a gázt a kotyogós alatt.
– Igen, köszönöm.
– Áron még húzza a lóbőrt? – fordul felém András, és leteszi a tabletet a kezéből. A monitoron egy ismerős hírportál képe fogad. Gyökeresen az ellentéte annak, amit én szoktam néha olvasni, de eszemben sincs szóvá tenni. A kávé illata hamarosan beteríti a helyiséget, bár kiráz a hideg a sípoló hangtól, ami kíséri.
– Igen, még alszik.
– Hogy iszod?
Éva elém teszi a bögrét, és félig tölti, mintha ráérezne.
– Nagyon édesen – vallom be. Enyhén meglepődik, de egy ezüstszínű tartóban odaadja a cukrot.
– Jó ég! – sóhajt fel a negyedik kanálnál. Megszoktam, általában így reagálnak az emberek a kávézási szokásaimra, így csak elmosolyodom.
– Kaphatok egy kis tejet?
– Nem viszed túlzásba kicsit? – pedzegeti, amit mindenki más. A szemöldöke aggodalmasan összevonva, engem pedig végtelenül feldob a lehetőség, hogy esetleg aggódik az egészségemért.
– Napi háromszor iszok, és ritkán van időm enni napközben, így legalább ez energiát ad – magyarázom, miközben belekortyolok a kávéba. Már tudom, miért főzi annyira erősre Áron: itthon tanulta.
– Hogyhogy nincs időd enni?
– Rengeteg a vendég. Van, hogy egész nap le sem ülök, csak hazafelé – mesélem a mindennapjaim. Éva leül velem szemben, a könyökére támaszkodik, látszik, hogy gondolkodóba ejtettem.
– Ez elég nehéznek tűnik. Nem hittem volna, hogy az.
– Senki sem szokott belegondolni, mennyire igénybe veszi az embert – nyugtatom, mert valóban így van. Az embereknek általában az a fura elképzelésük a fodrászatról, hogy könnyű meló, és aki semmi máshoz nem ért, annak pont megfelel. A valóság közben egészen más, ehhez is tehetség és kitartás kell, nem is kevés.
– Szereted a munkád?
– Nagyon.
– Az szuper, akkor pont időben jöttem! Csinálsz nekem frizurát? – jelenik meg Mirjam a konyhaajtóban, kezében fésűvel és egy rahedli csattal. Már párszor megígértem neki, úgyhogy nem bújhatok ki alóla, de kapok is az alkalmon, mert így legalább lefoglalom magam, és nem érzem úgy, mintha útban lennék.
– Persze.
Lehúzom a maradék italom, és Mirjam mögé lépek, amint helyet foglal az asztalnál. Közben mesél, be nem áll a szája, szórakozottan hallgatom.
– Nem mondod, hogy még itt is befogtak?
Áron hangjára felkapom a fejem. Kissé hitetlenkedve csóválja a fejét, és elfogadja a csészét, amit az édesanyja nyújt felé. Aztán megtámaszkodik az ajtófélfának, és bár nem rá koncentrálok utána, lefogadom, hogy engem néz. Mindig érzem, amikor bámul, szinte simogat a tekintete. Szeretem a figyelmét, akaratlanul kúszik mosoly az arcomra, és végre felé fordulok.
– Mi az?
Megrázza a fejét, de viszonozza a mosolyt. Ha otthon lennénk, most biztosan ugyanazt mondaná, mint máskor: hogy nem tudja levenni rólam a szemét. Én pedig letenném, ami a kezemben van, csak hogy megcsókolhassam. Felsóhajtok, Áron pedig mintha tudná, mi jár a fejemben, halkan felnevet. Megissza a kávéját, és egy puszit ad az arcomra, amikor elhalad mellettem, hogy a mosogatóba tehesse a csészét. Visszafelé megölel, és a fülembe suttog:
– Nem, nem tudom levenni rólad a szemem.
Nevetek. Nem nézek senkire, nem is érdekel. Ha Áron nincs zavarban, nekem miért kellene?
– Igen, tudjuk, még mindig tombol a szerelem – kuncog Mirjam. – Mindjárt édességmérgezést kapok.
– Jaj, hallgass! – pirít rá Áron játékosan, de elenged, a nővére mellé ül, terrorizálja, miközben én a hajával bíbelődöm. Nem szólok rá, hogy így mozgolódik, mert majdnem kész vagyok. Andris is megjelenik az étkezőben, kissé kómásnak tűnik. Hamarosan megtudom, hogy az apjával az élet nagy dolgiról beszélgettek majdnem reggelig. Andráson ez nem látszik, a fia bezzeg azt sem tudja még mindig, hol van. Mirjam a következő egy órát a szívatásával tölti, amihez a párja is csatlakozik néha, egyáltalán nem zavartatva magát. Én viszont csak figyelem őket, és azon merengek, hogy furcsa érzés köztük. Furcsa, de jó.
Áron ráadásul felszabadult és boldog, amilyennek a szülei közelében még nem láttam. Amikor hazaindulunk, sem kopik a jókedve, egész úton mesél, régi történetek jutnak eszébe. Valahol eltűnt a srác, aki tele van kétségekkel, és tart mások ítéletétől. Nyugodt, kiegyensúlyozott partner, akire mindig is szükségem volt. Utólag nem értem, miért féltem neki esélyt adni, miért dőltem be a zavaros, bizonytalan felszínnek, miért nem vettem észre elsőre az erőt, ami alatta lakozott. Még szerencse, hogy nem engedett el könnyen. Nem tudom, mi lett volna velem, ha hagyja magát lerázni.
Ma már nem látom magam nélküle.