2. fejezet

Max teljesen elszigetelte magát mindenkitől, még Carollal sem beszélt. Kicsit talán azt akarta, ez az ígéret, ha nevezhette egyáltalán annak, legyen csak az övé, és tudta, ha beszélne a lánnyal, úgyis elújságolná neki. Maga sem értette ennek az egésznek a logikáját, de egyszerűen arra vágyott, senki se tudja róla, hogy talán… John észrevette őt. Már ha nem gondolja túl. Ha igen, nem csupán a férfi, hanem a barátai előtt is égne, szóval… jobb így mindenkinek, igen. Legalábbis ő ezzel nyugtatta magát.
A vörös inget kifejezetten imádta. A kávézó esti része ugyanis sejtelmes lámpákat kapott, amik kiemelték az anyagot, és neki egyébként is meglehetősen jól állt ez a szín. Persze ilyenkor elég sokan megfordultak a pult körül, a délelőtti nyuginak nyoma sem maradt. A reggelekhez sosem hasonlította volna, mert azok mindig pörögtek, de tíz után azért akadt egy kis csend. Na, az esténként, még hétköznapok alkalmával is ritkának bizonyult. Max pedig épp ezt szerette, a folyamatos zsongást, hogy soha nem unatkozott.
Most mégis egyfolytában az óráját leste. Igyekezett diszkréten tenni, de egyre türelmetlenebbé vált. Naivan azt gondolta, John tényleg feltűnik majd, azonban egyelőre úgy tűnt, tévedett. Ez a kedvére is kihatott, egyre nyűgösebben vette fel a rendelést, még a mosolygással is meggyűlt a baja, pedig automatikusan kedves szokott lenni mindenkihez. Ez a felismerés persze még inkább frusztrálta.
A tekintete azonnal az ajtóhoz tapadt, ahogy a férfi belépett. Talán megérezte, akármekkora butaságnak hangzik is, de abban a másodpercben fordult oda, ahogy John megjelent. Igaz, elég kevés idő volt, amikor NEM figyelte a bejáratot.
– Mit adhatok? – kérdezte, amikor John végre elért a pultig. Közben igyekezett kezdeni valamit a hangjával, hogy ne remegjen annyira. A férfi ugyanis most nagyon máshogy nézett ki, mint a hétköznapokban. Sokkal lazábbnak látszott, az ing szinte a mellkasa közepéig szétnyílt, és ezúttal farmert viselt. Max igazán sajnálta, hogy a pult minden szinten elválasztja őket. Lélegzetelállítónak találta a férfit.
– Azt hiszem, egy Martinivel kezdenék.
– Nem gondoltam, hogy az édeset szereted.
– Igazából nagyon édesszájú vagyok – felelte John, és még az ajkát is megnyalta mellé. Max szó szerint felszisszent.
– Kérlek mondd, hogy te most flörtölsz velem! – csúszott ki a száján, de mielőtt szabadkozhatott volna, John felkacagott.
– Az volt a célom, igen. És kezdem megszokni, hogy ami a szíveden, az a szádon.
– Voltaképp általában diplomatikus vagyok – jegyezte meg Max, bár sejtette, így ez az ismeretségük alapján eléggé nehezen hihető.
– A diplomatikus énedet kihagynám, inkább az őszinte érdekel.
Max legszívesebben meglazította volna a nyakkendőjét, mert hirtelen úgy érezte, mintha felcsavarták volna a fűtést. Néhány nappal ezelőtt mindenre számított, csak arra nem, hogy egyszer egy ilyen helyzetbe bonyolódik. Nem mintha ellenére lett volna, csak hát…
– A Martinid – tolta John elé a poharat, és a következő vendéghez lépett, hogy kiszolgálja. Az azért feltűnt neki, hogy a férfi gondterhelten összeráncolja a homlokát, de inkább nem foglalkozott vele, egészen addig, míg az üres pohárért nem nyúlt. John azonban megragadta a csuklóját.
– Túlmentem valamilyen határon? – kérdezte, és látszott rajta, hogy komolyan érdekli a válasz. Max felsóhajtott. Ha már a férfi az őszintét akarta…
– Itt igen. Viszont… – Biztosra vette, hogy meg fogja bánni, de nem bírt magával. Közelebb hajolt Johnhoz, hogy csak ő hallja, amit mond. – Ha valamit szeretnél, várj meg, és igyunk meg egy italt máshol. Már ha képes vagy józan maradni. Részegekkel nem ismerkedem.
Gyorsan elhúzódott, nem akarta tudni, butaságot csinált-e, inkább a férfi felé sem nézett legalább fél órán át, pedig nehezen állta meg. Utána is csak azért ment vissza, hogy megkérdezze, kér-e valamit, és amikor John egy ásványvizet kért, akaratlanul küldött felé egy több mint kedves mosolyt…
Minimum elment az esze.
– Szóval, mióta dolgozol itt? – érdeklődött a férfi, amikor végre akadt pár perc üresjárat. Max elgondolkodott.
– Másfél éve, körülbelül. Egyetem mellé kell a pénz.
– Szóval még tanulsz?
– Aha. Közgazdaságtant, bár az irodalom jobban érdekel – felelte Max, majd bocsánatot kért, és eltűnt kiszolgálni egy másik vendéget. Közben a szeme sarkából továbbra is Johnt figyelte, igyekezett vissza hozzá.
– Tehát szeretsz olvasni – tért vissza a témához a férfi azonnal. Max bólintott, de közben nem tudta legyűrni a gombócot a torkában. Mi van, ha John rákérdez, olvasta-e a regényeit? Mégis mit mondjon akkor?
– Igen, nagyon – válaszolta, majd gyorsan visszadobja a labdát. - És te?
– El sem tudnám képzelni könyvek nélkül az életem – nevetett fel John, Max pulzusa pedig gyorsabbra kapcsolt. A férfinak nagyon jólállt a nevetés.
– Aha. – Mindössze ennyit reagált, aztán megint mennie kellett. Végül egész este nem szabadult, amitől stresszes lett, és folyamatosan azt nézte, John mikor unja meg és lép le. A férfi viszont meglepően kitartónak bizonyult. Max abban a pillanatban azonban, amikor véget ért a műszakja, és végre elszabadult, nemhogy megnyugodott volna, hanem kegyetlenül ideges lett. Ráadásul késő volt, így a legjobb hely, ahova beülhettek, egy kis kávézó a sarkon, pedig neki is jól jött volna valami alkohol.
– Ennyire fáradt vagy? – kérdezett rá John a kávéját kortyolva. Max gyorsan nemet intett, és ő is ivott a sajátjából. Megborzongott az ízétől, mire a férfi kikacagta. – Tény, hogy a tiétek jobb.
– Mert az kávé – morogta vissza a fiú halkan, amin Jonh még jobban szórakozott.
– A kiszolgálás is sokkal kellemesebb – célozgatott, Maxnek pedig meg kellett lazítania egy gombot az ingén. A nyakkendőjét már rég levette, de ha tudta volna, mi lesz a program, hozott volna váltáscuccot. Így azonban kellemetlenül érintette, hogy a munkaruhájában ücsörög valahol.
– Igazán? – kérdezett vissza, és kissé előredőlt, hogy közelebb legyen. – Akkor is, ha a pultos egy fasznak nevez?
Úgy tűnt, Johnnak bejön a dolog, mert ugyanígy tett, így viszont csak néhány centi választotta el őket.
– Hát, ha nem teszi, akkor nem kelti fel a figyelmem sem – kontrázott rá a férfi, mire Max élesen beszívta a levegőt. Az önuralma vészesen a végét járta, feladta a maradék diplomatikusságát is. Tudnia kellett.
– Oké, John. Elárulod, mit keresel?
Maga sem értette, miért annyira izgatott a válasz miatt, de a szíve majd kiütötte a mellkasát. john azonban lelombozta.
– Gyors egyéjszakást.
– Oh. – Max igyekezett nem mutatni a csalódottságát, bár valószínűleg kiült az arcára, mert a férfi meg is jegyezte.
– Nem erre számítottál.
– Hát nem. Nem is vagyok az a típus, aki azonnal az ágyba ugrik – felelte Max. A kávéját kavargatta, pedig nem tervezte meginni, de a pótcselekvés segített. Túl szépen indult, a kiábrándultság erősebben csapott le rá, mint azt várta. John azonban nem adta fel, meglepve ezzel.
– Kivételt sem szoktál tenni?
Max hümmögve bámult továbbra is a bögréjébe. Szándékosan nem nézett fel, meg akarta rágni a választ, mert ha már hülyeséget készült elkövetni, legalább biztosra akart menni. Az ajánlat azonban túlságosan csábította, nem szívesen mondott volna nemet.
– Nagyon ritkán.
– Lehetne ez a ritka alkalmak egyike?
Max sóhajtva dőlt hátra, hogy egy kis távolsággal józanságot nyerhessen. Nem jött be a dolog, mert már beleélte magát, a férfi túlságosan érdekelte. Akkor is, ha nem lesz folytatás. Miért is ne? Hogyan is utasíthatná el?
– Jó. Viszont idegenekkel nem vagyok passzív – jelentette ki, mintegy utolsó védfalként, lesz, ami lesz alapon. Elvégre csinált már ennél nagyobb hülyeséget is. Johntól azonban egy szívből jövő mosolyt kapott érte. A férfi a kezéért nyúlt, végigcirógatta, miközben a szemébe nézve súgta, hogy csak Max hallhassa:
– Az kifejezetten nem hátrány.
John szállodába invitálta. Bár a korábbiak után Maxet ugyan nem lepte meg, azért csalódott volt. Szívesen megnézte volna a férfi lakását, de nem merte forszírozni. Már ez is több, mint amennyit várt ettől az egésztől, amikor a férfi először besétált a kávézó ajtaján.
A következő meglepetés a csóknál érte. John ugyanis meglepően puhán, kedveskedve tapadt a szájára, igaz, az ujjai szinte azonnal megtalálták a gombokat Max ingén. Ez a kettősség, a türelmetlenség és puhaság teljesen elvette Max eszét.
– Semmiképp sem lehet több? – súgta, amikor elváltak egy pillanatra. John azonban nem hagyta reménykedni, azonnal megrázta a fejét.
– Nem olyanok a körülményeim, hogy kapcsolatba kezdjek.
– Értem. Vagyis nem. A kiadód kérése? Oké, hogy népszerű a sorozat, de azért biztos lehet életed – csúszott ki Max száján. John arcára sokk költözött, rögtön eltávolodott tőle, döbbenten nézett a szemébe.
– A francba! – csattant. – Nem mondod, hogy tudod, ki vagyok! Csak annyit árultam el, hogy könyveket írok…
Max érezte, hogy elszúrta, a férfi reakciója nyilvánvalóvá tette. Épp csak azt nem tudta, hogyan hozhatná helyre a dolgot. Nem szívesen égetett volna fel minden hidat, ha már idáig eljutottak. Ennek ellenére ismét az őszinteség mellett döntött.
– Igen, olvasom és szeretem az írásaidat.
– Remek. Még egy dugást sem tudok összehozni anélkül, hogy felismerjenek. Ez mennyire elcseszett…
A férfi nem jutott a mondat végére. Max visszalökte a falhoz, aminek az előbb szorította, és újra megcsókolta, ezúttal erőteljesen, reményei szerint minden ellenállást elmosva.
– Ezt most…
– Ha titok, hát titok. Lépjünk túl ezen – lehelte Max a férfi fülébe. Ezúttal nem csalódott, Johnt nem kellett kétszer kérnie, hogy visszatérjenek az iménti kellemes tevékenységhez…


Max kedvetlensége akkor hágott a tetőfokára, amikor Carol sokadjára célozgatott Johnra. Nagyon szívesen kiöntötte volna a szívét, de kötötte az ígérete, és bár bízott Carolban, tudta, rajongóként mennyire nehéz lenne magában tartania egy ennyire fontos infót. Nem kockáztatott. Egyébként is úgy tartotta, amit hárman tudnak, az többé nem titok.
– Nem, pár napja nem láttam – felelte semlegesnek szánt hangon, még vállat is vont hozzá. – Talán most máshová jár.
– Ajj, nagy kár. Kíváncsi lettem volna, tényleg bejössz-e neki.
– Gondolom, akkor nem tűnik el, bár a fene se tudja. Elvégre nem ismerem, pár rövidke beszélgetés alatt nem túl sokat tudtam meg róla – sóhajtotta Max, és hogy lekoptassa Carolt a témáról, gyorsan küldött neki egy fájlt. A következő fejezetet nagyon lassan írta meg, talán ennyire még sosem szenvedett történettel. De komolyan vette, tökéleteset akart, ez pedig nagyon rányomta a bélyegét a dologra. Közben többször is azon gondolkodott, vajon az eredeti történetet is ilyen lehet-e írni. És vajon mi történne, ha John az ő írásait is elolvasná… Vajon azt is utálná, mint a többit?
– Amúgy figyelsz?
– Aha – mondta automatikusan, aztán összezavarodva pillantott a monitorjára. Teljesen elfeledkezett róla, hogy videóhívásban van, mert Carol sokáig csendben volt. Máskor leste volna az arcát, izgatottan várta volna a véleményét. Nem értette, mi ütött belé.
– Szóval ez valami zseniális. Tudom, mindig mindenre ezt mondom, de basszus! Kenterbe veri az eredetit – lelkendezett a lány. Max kényelmetlenül fészkelődött a székében, pedig örülnie kellett volna egy ilyen dicséret után.
– Azért ez túlzás – hárított, Carol azonban perceken keresztül, megállás nélkül öntötte rá a véleményét. Egy idő után Max felengedett tőle. Ráadásul amint posztolta a fejezetet, rájött, hogy nem csak barátnője van odáig érte…
Ez teljesen feldobta, végre jókedvűen kelt, készülődött, sőt még a munkahelyére is fütyörészve érkezett, a vidámságát semmi sem tudta elrontani. Legalábbis ezt hitte, de amint felpillantva észrevette a pultnál Johnt, az egész azonnal ki is röppent a fejéből. Onnantól csakis a férfinak szentelte minden figyelmét.
– Szia, rég láttalak! – köszöntötte, bár kicsit feszengett. Az együtt töltött éjszaka képei rögtön újra leperegtek előtte, kellemesen megborzongatva. Remélte, John számára is jó emlék maradt, de csak akkor nyugodott meg, amikor a férfi küldött felé egy gyenge mosolyt.
– Dolgoztam. Azaz próbáltam, míg fel nem adtam. Kaphatok valami erőset? – kérdezte, mire Max azonnal teljesítette a kérését. Látta, hogy több vendég is vár rá, mégsem akaródzott mozdulnia John mellől. A férfi szemmel láthatóan levert volt, és rosszkedvű, alig emelte fel a pillantását a bárpultról, csak komótosan kortyolgatta az italát.
– Mi a baj? – szökött ki Max száján. A férfi érdeklődve emelte fel a tekintetét, majd letette a poharát, és mélyet sóhajtott.
– Elég pocsék érzés rádöbbenni arra, hogy akad, aki jobban írja a saját történetem. Elviheti olyan irányba is, amerre én nem tehetem.
– Ezt most nem értem – válaszolta Max, mire a férfi előszedte a telefonját, és az orra alá dugta. Max lefagyva bámulta a betűket. Rengeteg érzés horgadt fel benne, fogalma sem volt, mégis mit reagáljon. John azonban tovább beszélt. – Szóval egy ideje követem a fanfiction íróját, és marha jól ír. Sokkal jobban, mint én, ráadásul… a fenébe, annyira irigylem. Én sosem írhatnám meg így a folytatást, mert a rajongók egy része szétszedne.
– Mármint miért?
– Ha összehoznám őket – pontosított John, mire Max szeme elkerekedett. Legvadabb álmában sem gondolta volna, hogy a férfi fejében is megfordult ez a lehetőség, az izgatottság lecsapott rá.
– Tervezted?
– Igen, de akkor még a franc sem gondolta, hogy ennyire népszerű lesz a sorozat. Elveszíteném a rajongók egy részét, ha meglépném.
– Pedig annyira összeillenek! – vágta rá Max, mire a férfi elmosolyodott.
– Szóval most ismét tombol az írói válság. Minek fejezzem be a kötetet, ha valaki úgyis jobbat tud nálam? Felesleges időpocsékolás.
John lehúzta a whiskyt, és Max felé nyújtotta a poharát, a fiú viszont rezzenetlenül álldogált, észre sem vette.
– Nem akartalak elbizonytalanítani – szólalt meg végül, mire a férfi megrázta a fejét.
– Ez a fanfiction bizonytalanít el, erről nem te tehetsz.
Max a hajába túrt, miközben mérlegelt. Végül a zsebébe nyúlt, előbányászta a mobilját, és John elé tette. A férfi rápillantott, majd összevont szemöldökkel nézett újra Maxre.
– Te is olvasod?
Max képernyőt váltott, mire John álla látványosan leesett. Max attól tartott, üvölteni fog vele a bár közepén, legalábbis az arcára harag ült ki, mindez azonban csupán másodpercekig tartott.
– Oké, az italom te fizeted – mondta végül, és visszacsúsztatta a mobilt Maxnek. – Ráérsz munka után? Azt hiszem, beszélgethetnénk.
– Igen. A múltkori hely jó lesz?
– Szerintem egy fokkal privátabb környezet kellene. Kiveszek egy szobát a szállodában, ahol legutóbb is… John elhallgatott, Max pedig kapott tőle egy nagyon jelentőségteljes pillantást. ¬– …jártunk.
A férfi felkelt, még hátraintett, majd elsétált. Max lecövekelve bámult utána. A munkára már képtelen volt koncentrálni, folyamatosan azon merengett, vajon hogyan végződik az a beszélgetés…
A műszakja viszont gyorsabban letelt, mint szerette volna. A hotelhez is túl hamar érkezett, és amikor kopogásra emelte a kezét, még vett egy mély lélegzetet, majd kifújta. Remélte, hogy John nem dühös rá, de legalábbis életben hagyja…
Amikor azonban feltárult az ajtó, néhány hosszú másodpercig fel sem fogta a látványt.
– Későbbre vártalak – szólalt meg a férfi, és elállt az útból, hogy beengedje. Max leginkább zavart fedezett fel rajta, mondjuk azzal nem volt egyedül, mert ő is hasonlóképp érzett. Arra aztán végképp nem számított, hogy John egy szál törölközőben fogadja, csöpögő hajjal. Emlékeztetnie kellett magát, hogy beszélgetni jött, nehogy esetleg önálló életre keljen a keze…
– Pedig nem rohantam – felelte őszintén. Azt már nem tette hozzá, hogy valószínűleg mindent megtett, hogy minél később érjen ide.
Leültek. Kényelmetlenül nagy távolságra, John a fotelbe, Max a kanapéra. Alig mert felnézni, várt, hogy a férfi kezdjen bele, hogy tisztán lássa, mégis merre tartanak. Bár azt már kifejezetten jó jelnek vette, hogy még nem üvölt vele, miután felfedte a titkát. Eddig nem egyszer eljátszott már a gondolattal, mi lenne, ha a kedvenc írója ismerné a történeteit, de most, hogy kiderült, tényleg olvassa őket, még mindig nem tudta pontosan, ez mit is jelent számára. Hiszen a férfi annyiszor nyilatkozta korábban, mennyire utálja a fanfictionöket, amiket a karaktereivel írnak…
– Értek már meglepetések az életben, de a tiéd topkategóriás – mondta John még mindig némi hitetlenkedéssel a hangjában. Max igyekezett a szavaira koncentrálni, véletlenül sem arra, hogy a férfi voltaképp meztelen, ha azt a kis törölközőt nem számoljuk, de nehezen boldogult. Közben próbálta elhessegetni a gondolatot, hogy a férfi miért is zuhanyozott, mielőtt találkoztak, mert nem akarta hiú reményekbe ringatni magát.
– Nem tudom, most elnézést kellene-e kérnem. Tisztában vagyok vele, mit gondolsz a fanfiction műfajról.
John felsóhajtott, és megdörzsölte a halántékát.
– Igen fura eset a miénk.
– Abszolút – adott neki igazat Max, de inkább elkapta a tekintetét, amikor észrevette, hogy már a férfi combjára siklik…
– És irigy vagyok, ez az igazság. – Max erre már kénytelen volt felnézni. – Valami hasonlót terveztem eredetileg, remekül ráéreztél.
– Vagy csak követtem a jeleket, amiket hagytál – vágta rá Max. John szemöldöke meglepetten szaladt össze, a férfin látszott, hogy rákoncentrál a szavakra, mielőtt bólint.
– Akkor azokban olvasol nagyon jól.
Az ismét beköszöntő csend fojtogatta Maxet. Neki is rengeteg kérdése volt, olyan is, amit rég fel akart tenni, és olyan is, ami csak nemrég született meg benne. A legfontosabb azonban annyira kikívánkozott belőle, hogy nem bírt magával.
– Mi tart vissza attól, hogy úgy írd meg, ahogy te akarod?
John hátradőlt a kanapén, ettől viszont a testét takaró apró frottír még jobban elcsúszott, Max pedig ismét emlékeztette magát, hogy csak beszélgetni fognak. Beszélgetni. Erőnek erejével ismét a szemébe nézett, de Johnnak vagy nem tűnt fel a reakciója, vagy a válaszadással volt teljes mértékben elfoglalva.
– Nem vágyom arra, hogy egy rakat mocskolódást kapjak, dühös és csalódott rajongókat…
– De ha nem úgy írod meg, ahogy neked tetszik, akkor te leszel dühös és csalódott… – próbálkozott Max. John azonban felnevetett, minden vidámság nélkül, fásultan.
– Sosem voltam az a típus, aki magát helyezi előtérbe.
– Akkor talán kivételt tehetnél. Én biztosan imádnám.
– Azt sejtettem. Talán, ha lesz hozzá bátorságom, befoglak tesztolvasónak - mosolyodott el John. – Bár szerintem ez sosem történik meg. Inkább be sem fejezem.
– Pedig azon kívül akár másnak is befoghatsz – felelte Max, egyidőben John utolsó mondatával. – Tessék? Mi az, hogy be sem fejezed?
A férfi hátradöntötte a fejét a támlára, és rázta a nevetés. Maxre sandított.
– Nem térhetnénk rá inkább arra, hogy mire fogjalak még be?
Max pulzusa megugrott, főleg miután John felkelt, hogy hozzá sétáljon, majd helyet foglaljon mellette. Akkor jól sejtette, hogy a férfi nem csupán beszélgetésre készült. Mégsem merte elhinni.
– Hát nem is tudom. Mire szeretnél?
– Még kitaláljuk – súgta John a fülébe, mielőtt a maga felé fordította az arcát, hogy megcsókolhassa, Maxet pedig hirtelen semmi más nem érdekelte.