Tavasz 3. fejezet - Hajnalösvény

dec. 08	Tavasz 3. fejezet
	Írta Ariana

3.

Ármin alig aludt. Egész éjjel fel-felriadt, az álmai morbid játékokat játszottak vele, és ő minden egyes ébredéssel fáradtabbnak érezte magát. Az összes Dáviddal kapcsolatos élménye összekeveredett, háborgó masszaként hömpölygött benne, a pihenés minden formájától megfosztva ezzel. Végül beletörődve nyitotta ki a szemét, dugta ki a lábát a takaró alól, és kelt fel. Az ágyán ücsörögve érte a napfelkelte, némán csodálta a fénybe burkolózó világot. Teljesen elhúzta a függönyt, kinyitotta az ablakot, és kimászott a párkányra. A tetőtérben lakott, a szülei mintha előre gyanították volna, hogy ilyen hajmeresztő mutatványokra vetemedik majd idővel, megerősített szerkezettel oldották meg a cserepek rögzítését. Bár Ármin már leszokott arról, hogy éjjelente odafent mászkáljon, nem egyszer kapták rajta pár éve hasonló ámokfutáson. Szerencséjére az egyensúlyérzéke is kitűnőnek bizonyult.
A hűvös levegő felborzolta a szőrszálakat a karján és a lábán, libabőrrel vonta be a bőrét, mégis élvezte a hajnali enyhe szellőt. A csend körülvette, láthatatlan takaróként terült rá, belőle azonban hiányzott a nyugalomnak még a szikrája is. Kósza ötlete sem akadt, hogy mégis miként oldhatná meg a helyzetet, amibe akaratán kívül keveredett.
Haragudni akart. Sokkal könnyebb lett volna, ha dühös lehet valakire, kiabálhat vele, rázúdíthatja annak a rengeteg érzelemnek a töredékét, ami tombolt benne. Gyűlölni akarta Dávidot, bár az már hónapokkal azelőtt sem ment, még akkor sem, amikor a férfi egyszerűen közölte vele, hogy befejezik. Ármin hiába bizonygatta az elején, hogy nem vesz komolyan semmit, ami kettejük között történik, addigra olyan erősen beleszeretett a férfiba, hogy úgy érezte, ezzel az egyszerű szóval kitépte a szívét. Egyetlen, apró kísérletet tett csak, hogy jobb belátásra bírja Dávidot, sikertelenül. Így hát azt tette, amit a férfi kért tőle, és soha többé nem kereste. Egy darabig őszintén hitt benne, hogy Dávid meggondolja magát, de ahogy több idő telt el, úgy hamvadt el benne a remény, üres, kongó mederré változtatva a lelkét.
Most felszakadt a seb. Persze tudta ő, hogy sosem gyógyult be, csak épp eszébe sem jutott, hogy bármilyen módon feltépik. Az igazság váratlan, aljas módon támadt rá, lesből, a védekezés minden formájától megfosztva őt. Mégsem volt kire haragudni, és ettől volt olyan átkozottul rossz.
Egészen addig kint üldögélt, míg a ház ébredni nem kezdett. Az anyja mindig korán kelt, még hétvégén is, bár Ármin sem mondhatta magát túlságosan lustulós típusnak. Nem vágyott a találkozásra Csillával, pedig sejtette, hogy elkerülhetetlen. Éppen ezért könnyebbült meg annyira, amikor látta, hogy a nő beül az autóba, és elhajt. Ármin akaratlanul is azért fohászkodott, nehogy Dávidnál fusson össze vele később, bár remélte, a férfinak lenne annyi esze, hogy figyelmeztesse.
Most, hogy már képes volt kicsit higgadtabban szemlélni a dolgokat, visszaidézte a délutáni eseményeket. Dávid pontosan olyan döbbentnek tűnt, mint ő, úgyhogy biztosra vette, hogy a férfit szintén villámcsapásként érte a találkozás. Az mondjuk érdekelte volna, vajon beszélgettek-e Csillával, mert bár az anyja nem szokott idegeneket letámadni családi fotókkal, valahogy nem akarta elhinni, hogy egyetlen kép sem került elő a gyerekekről. Négy hónap alatt elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne derüljön ki Dávid számára, hogy az ő anyjával jár.
Átöltözött, és lerobogott a konyhába. Ahogy várta, odalent cetli fogadta a konyhapulton. Az anyja gyöngybetűi kisgyerekként mindig elvarázsolták, most azonban még azok is taszították. Ha belegondolt, hogy a kéz, amely a sorokat írta, kit érintett előtte…
Ármin gyomra felkavarodott. A hűtőhöz lépett, kivette az ásványvizet, és bár máskor nem csinált ilyet, ezúttal beleivott a flakonba. Aztán álldogált a helyiség közepén, és azon morfondírozott, mit kezdjen magával. A megoldás varázsütésre jött.
Sms-t írt az anyjának, majd felvette a cipőjét, és elindult. Persze pontosan tudta, hogy Geri még alszik ilyenkor, de semmi lelkiismeret-furdalást nem érzett, amiért fel fogja kelteni. Ő is eleget hallgatta már a nyűgjeit, és különben is ismerte annyira, hogy megbocsátja neki, miután kimorogta magát. Az unokatestvére pont az ő ellentéte volt, tankönyvi módon hadilábon állt a reggelekkel.
Tíz perc sétára laktak, Ármin nagyon nyugodt tempóval is hamar odaért a házhoz. A kopogásra Zsuzsa került elő, meglepetten engedte be, de amikor a lépcső felé vette az irányt, azért utána szólt.
– Ácsi! Ebben biztos vagy?
Ármin megtorpant, és elmosolyodott. Visszafordult a nagynénje felé, aki csípőre tett kézzel, felvont szemöldökkel nézett rá. Imádta a nőt, annyira látszott rajta, hogy Csilla testvére, néhány gesztusuk szinte teljes egészében megegyezett.
– Aha. Életbevágó.
Zsuzsa az emelet felé pillantott, és megcsóválta a fejét.
– Három után ért haza, de te tudod – mondta figyelmeztetésként, Ármin azonban nem volt ijedős.
– Vállalok minden felelősséget.
– Hát jó.
Felbaktatott a lépcsőn, ügyelve rá, hogy a többieket lehetőleg ne verje fel. Gerivel viszont beszélni akart, mielőtt Dávidhoz megy, mert attól félt, ha valakinek nem önti ki a szívét, el fog vérezni. Az unokatestvére pedig minden titkát ismerte, mióta csak az eszét tudta. Szinte testvérként nőttek fel, Geri három hónappal született csak korábban nála, egy darabig mindent együtt csináltak, ugyanazokat a dolgokat szerették, még a baráti körük is közös volt. Az egyetlen vízválasztónak az bizonyult köztük, hogy Geri a lányokért bolondult.
Ármin rövid kopogás után benyitott a szobába. Ha udvariasan várt volna a válaszra, délig sem jut be, úgyhogy meg sem próbálkozott ilyesmivel.
– Mi van? – Geri felemelte a fejét, erősen fókuszált, aztán visszadőlt a párnára. – Hát te?
– Valakivel beszélnem kell – kezdett bele Ármin, mire Geri nyűgösen felnyögött.
– Nem ér rá?
– Nem – közölte vele Ármin, és megpaskolta az unokatestvére combját. A fiú vette a célzást, arrébb húzódott, hogy leülhessen az ágy szélére. – Anya tegnap hazahozta a…
Ármin elakadt. A szó a nyelvén volt, de szinte égette, nem bírta kimondani. Geri feltápászkodott mellette, félkómásan az ágytámlának dőlt, onnan pislogott rá, és amikor nem folytatta, ő pontosított.
– A fasziját. Igen? Nem szimpatikus, vagy mi? – kérdezte türelmetlenül. Kitapogatta a mobilját, aztán mogorván újra Árminra pillantott. – Nyolc óra múlt. Meg akarsz halni?
– Az sokat egyszerűsítene – vágta rá Ármin, ezzel elérve, hogy Geri meglepetten összevonja a szemöldökét. Az igazság kicsúszott a száján, visszapattant a falakról. – Dávid az.
– Dávid? – ismételte vissza Geri semleges hangon. A fiúnak látszólag ötlete sem volt, mi okozta Ármin megzuhanását. – Milyen Dávid?
Ármin a kezébe temette az arcát, és mélyet sóhajtott. Gerinek ebben a pillanatban esett le a nyilvánvaló.
– Na várjál! Az a Dávid? Csilla felszedte a volt pasid?
Ármin bólintott. Nem volt ugyan biztos benne, hogy Geri észlelte a mozdulatot a tenyere takarásában, de kimondani nem tudta a választ. Ült maga elé meredve, a hirtelen feltámadó sírással küszködve, pedig voltaképp elég időnek kellett már eltelnie, hogy képes legyen feldolgozni a szakítást, ha egyáltalán nevezhette annak. Hiszen a férfi olvasatában sosem voltak együtt.
– Na, ez meredek – állapította meg Geri, majd kis szünet után hozzátette: – Csilla tudja?
– Dehogy tudja! – Ármin hangja élesen csattant. – Honnan tudná?!
– Oké, oké, bocs – visszakozott Geri. – Még alszom, jól van? Hagyj időt, míg feldolgozom az információt.
– Azt még nekem sem sikerül – motyogta Ármin. Hátradőlt, nem zavarta, hogy így félig Gerin fekszik, ha kényelmetlen, úgyis jelzi. El volt foglalva a lelke háborgásával, a fel-felbukkanó emlékképekkel, vegyült a félelemmel, ami mindig eltöltötte, valahányszor az anyja elé akart állni. Legszívesebben üvöltött volna, hogy kiadja a frusztrációját.
– Amúgy is ideje lenne beavatnod anyád – jegyezte meg Geri, pont a legrosszabbkor, mert ezzel elérte, hogy Ármin teljes dühe rajta csattanjon.
– Tökéletes az időzítés! – mordult fel a fiú – Anya, tudtad, hogy buzi vagyok? Ja, az exemmel jársz, ha hívhatom így, mert csak keféltünk egy darabig! Legalább tudom, hogy egyezik az ízlésünk, hát nem tök jó?!
Geri néma csendben fogadta a kitörését, de amikor Áron oldalra sandított, az unokatestvére olyan megütközve bámult rá, hogy kitört belőle a nevetés. Utálta az egészet, utált mindent és mindenkit, magát is beleértve.
– Jó, nyilván nem így gondoltam – nyugtatta Geri, Ármin viszont türelmetlenül szusszant. Most már azért is haragudhatott magára, hogy Gerin töltötte ki a mérgét, még akkor is, ha a fiú nem neheztelt érte.
– Szóval – törte meg a csendet az unokatestvére kicsit félénken, ami nem vallott rá. – Mi a terv?
Ármin megrázta a fejét. Egyre gyorsabban ingatta, csodálkozott rajta, hogy még nem szédül.
– Fogalmam sincs. Átmegyek Dávidhoz, legalábbis abban maradtunk – felelte. – De hogy mit mondok…
– Küldd el a francba – ajánlotta Geri. Ármin fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy újra felé forduljon, inkább behunyt szemmel feküdt tovább. – Ha van benne gerinc, lelép, és sosem hallotok róla.
Ármin felsóhajtott. A hangban lehetett valami árulkodó, mert Geri a vállába bokszolt, elérve, hogy rá figyeljen.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy még mindig? – Ármin nem reagált, Geri viszont ettől vérszemet kapott. – Basszus, az anyádat döngeni, felfogtad ezt?!
– Leginkább próbálom elfelejteni!
– Komolyan nem mondod el neki?
Ármint most először járta át a gondolat, hogy nem ő az egyetlen, aki sokat veszíthet ebben a helyzetben. Az anyja az elmúlt időszakban sugárzónak tűnt, gondtalannak, mintha éveket fiatalodott volna, és ő egészen idáig örült a változásnak. Persze nem mintha Csilla amúgy öreg lett volna, még a negyvenet sem töltötte be, bár Dávidra így is öt évet vert rá. Ármin alig bírta visszatartani a rátörő bénító nevetést, amikor az jutott eszébe, hogy talán míg ő az idősebbekre bukik, az anyja a fiatalabbakra. Voltaképp lehetnének egy nagy, boldog család…
Szerette volna beleverni a fejét a falba.
– Nem tudom, mi legyen. Fájdalmat sem akarok okozni neki. Nem ő tehet róla…– motyogta bizonytalanul, mentségeket keresve, ha már a bátorságát nem lelte.
– Miért, te tehetsz róla? Magadat bünteted?
Ármin nemet intett. Igazság szerint egyiküket sem tartotta hibásnak. Az egész olyan volt inkább, mint egy morbid, hihetetlen színjáték. Csak épp a szövegét nem tudta…

– Maradhatok?
Dávid nem azonnal felelt, a várakozás pedig köréjük nőtt, beburkolta őket, a szavakkal együtt foszlott szét a szövete.
– Igen, ha szeretnél.
Ármint átjárta a megkönnyebbülés. Mielőtt Dávid megszólalt, egy pillanatra megingott, mint aki megszédül a lépcső legfelső fokán, és jól tudja, milyen magasságból fog zuhanni; aztán visszanyerte az egyensúlyát, még egy mosolyra is futotta. Visszadőlt a férfi mellé, elégedetten konstatálva, hogy Dávid tekintete végigszalad rajta. Szinte érezte a simogató ujjak játékát a bőrén, a csókok emléke újra elbódította, engedett a vágynak, közelebb bújt, újra megízlelte Dávid bőrét. A finom tusfürdő illata még érződött, Ármin pedig késztetést érzett rá, hogy újra elérje, hogy legyen miért zuhanyozniuk.
– Nem gond, ha kimaradsz otthon?
– Anya engedékeny – felelte Ármin, miközben engedett a vágynak, és félig a férfira feküdt. Dávid átkarolta, a fiú pedig lehunyta a szemét.
– És apukád?
Ármin nehézkesen szusszant. A téma kényes volt, még mindig viszonylag friss, mégis igyekezett könnyedén válaszolni.
– Másfél éve lelépett.
– Áúcs – szisszent fel Dávid, mire Ármin röpke csókot lehelt a nyakára.
Sosem beszélt szívesen a szülei válásáról, a hivatalos procedúra ráadásul pár hete ért véget. Még emlékezett rá, hogy az anyja egy üveg bor mellett zokogta végig az éjszakát, míg hajnalban ki nem ment hozzá, hogy gyengéden az ágyába terelje. Másnap a szemébe sem tudott nézni, pedig Ármin szemében kicsit sem zuhant a történtek miatt, sőt. Az anyja mindig erős nő volt, legalábbis az ő számára.
– Hát ez van.
– Haragszol rá?
Ármin keze épp megindult lefelé Dávid testén, a kérdés viszont ellopta tőle a lendületet. Meglepetten pillantott a férfira, de rögtön látta rajta, hogy komolyan érdekli, mit gondol. Nem tudta, mit érez ezzel kapcsolatban, néha még mindig furcsállta, hogy ennyire figyel rá.
– Kicsit, talán – közölte semleges hangon. – A testvéreim nagyon utálják most anya miatt, de én nem. Azt hiszem, nem. Hülyén hangzik, ha azt mondom, az ő életük, ebbe nem szólhatok bele? Hiszen engem is érint…
Mire ledarálta a mondatokat, belezavarodott, mégis bízott benne, hogy Dávid érti. A férfi olyan könnyedén olvasott benne, mintha színes lapokkal teli könyv lenne.
– Szerintem nem hangzik hülyén. Te már idősebb vagy – felelte Dávid elmerengve. – Hány évesek is a testvéreid?
– A húgom tizenkettő, az öcsém tíz.
Dávid felhúzta magához, az orruk szinte összeért. Ármin tekintete a férfi szájára siklott, de mielőtt lehajolt volna, hogy újra birtokba vegye, Dávid újból megszólalt.
– Akkor ők még kicsik, másképp működnek. Te már felnőtt vagy, önálló véleménnyel. Miért hangozna hülyén?
Ármin elmosolyodott. Tetszett neki, hogy Dávid felnőttként kezeli, egyenlő partnerként, még ha az egész csak szex is volt köztük. Vele folyamatosan úgy érezte, számít, amit mond, amit hisz, hogy van a világnak egy szelete, amit ő alakít.
Megcsókolta. A szenvedély újra felszikrázott köztük, felizzította a nemrég ellobbant tüzet. Ármint nem érdekelte tovább a beszélgetés, csak Dávid karja, ahogy köré fonódott, a testéhez préselte, miközben forró, vad csatát vívtak. A férfi ujjai lecsúsztak a csípője mentén, utat találtak a testébe, nyöszörögve próbálta elérni, hogy még mélyebbre hatoljanak. Végül enyhén kinyomta magát a férfi felett, megragadta a kezét, megmutatta, mire vágyik.
Szeretkeztek, aztán kimerülten aludtak el, egymást ölelve. Ármin mindig így akart ébredni, az előző éjjel boldogságának rebbenő emlékével.

Előző

Következő