Tavasz 8. fejezet - Hajnalösvény

dec. 11	Tavasz 8. fejezet
	Írta Ariana

Dávid még órákkal azután sem tudott elaludni, hogy Ármin hazament. Nem volt benne biztos, mit érez, leginkább szégyent, a bizonytalansággal karöltve, megfűszerezve némi megkönnyebbüléssel. Sosem hitte volna, hogy a sírás ennyi fájdalmat képes kiszakítani a lelkéből. Egész életében azt hallgatta, hogy csak a gyengék roppannak össze, meglepte, mennyire könnyen elengedte ezt a berögzült gondolatot. Akkor és ott, Ármin karjában, úgy érezte, mintha kifolyna belőle a feszültség. A hibát a csóknál követte el, de annyira adta magát, a fiú olyan közel volt, és tudta, hogy még mindig nem közömbös iránta…
Sejtette, mekkora súlyt pakolt rá azzal a csókkal. Nem kellett volna, megbánást kellene éreznie, ehelyett majd eleped, hogy újra megízlelje a fiút… Nem akarta elhinni, milyen mélyre süllyedt.
Sosem csalt meg senkit. Most ráadásul le sem tagadhatná, hiszen családtagok, és annak az esélye, hogy ez nem derül ki, vészesen közelített a nullához. Pontosan ezért is írt Árminnak üzenetet, bár tartott a fiú reakciójától. Arra azonban nem számított, hogy válaszra sem méltatja, álmatlan éjszakát okozva neki.
Ezt nagyon utálta Árminban. Előtte sosem találkozott senkivel, aki ennyire képes lett volna kibillenteni a lelki egyensúlyából, esetenként csupán egyetlen szóval vagy gesztussal. A fiú azonban néha olyan húrokat pendített meg benne, amelyeknek a létezéséről sem tudott. Az volt Dávid szerencséje, hogy Ármin egyáltalán nem tudatosan tette, még nem ébredt rá arra, mekkora hatást képes gyakorolni. Dávid viszont hónapokkal ezelőtt pontosan látta, merre tartanak, kézzel-lábbal tiltakozott is ellene, arra azonban nehezen vette rá magát, hogy elküldje Ármint. Végül nem maradt más választása, mert a létező összes határon túlmentek, amiket felállított magának…
Másnap reggel két kávét ivott, mielőtt a munkahelyére indult, de így is majd elaludt vezetés közben. Talán két-három órát ha pihent, az emlékezete gonosz módon felelevenített mindent, ami Árminnal kapcsolatos volt. Egyre kevésbé tagadhatta, mennyire hiányzik neki a fiúval töltött időszak. Csak épp már akkor rengeteg érve volt a kapcsolat ellen, a lista ráadásul azóta bővült. Kifejezetten aggasztotta, hogy megint ezen rágódik, akárcsak néhány hónapja.
Visszanézte a tegnapi üzenetét. Ármin azóta sem reagált, és bár a férfi egy darabig arra fogta, hogy biztos még alszik, már rég iskolaidő volt, így nem áltatta tovább magát.
„Ez még az eddigieknél is nagyobb hiba volt. Kérlek, felejtsük el, és maradjunk a megbeszélteknél. Pár nap, és végleg eltűnök az életedből, ígérem.”
Talán túl nyers volt. Esetleg túlságosan kétségbeesett, Ármin pedig lenézte érte. Dávid hamar elvetette ezt a lehetőséget, mert nem így ismerte a fiút. A találgatás viszont az idegeire ment, folyamatosan zakatoltak a gondolatai, a munkára abszolút nem tudott koncentrálni. Délután ráadásul felhívta Csilla, és kedvesen meginvitálta egy kávéra, amit kénytelen-kelletlen elfogadott, kifogás híján.
Örült neki, hogy nyilvános helyen vannak, így tarthat valamennyi távolságot. Csilla igazán tetszett neki, az sem zavarta, hogy három gyerek anyukája. Megfogta benne valami, amit nem tudott megmagyarázni, és kis híján felnevetett, amikor az jutott eszébe, talán a kisugárzása hasonlít Árminéhoz.
– Valami baj van?
– Nem aludtam túl sokat – felelte Dávid, és ezzel nem hazudott. Ármin szavai jártak a fejében, amikor hozzávágta, mennyire jó tettetésben. Keserűen adott igazat a fiúnak. A mosoly ott volt az ajkán, a fáradtság ellenére könnyedén csevegett, semmiségekről, érdektelen dolgokról, és most először merült fel benne, hogy mindig így csinált. Felszínes kapcsolatokat épített, a munkában, a szerelemben. Sosem engedett magához közel senkit, barátai sem voltak, csak ismerősei.
– Aludnod kellene, úgy látom, nagyon rád fér – állapította meg Csilla, és a kezét Dávidéra helyezte. A férfi mosolya megfagyott, minden igyekezetét összeszedte, nehogy lerázza az érintést, és elárulja magát.
– Igazad lehet – felelte, és hamarosan elbúcsúzott. Remélte, Csilla nem von le semmilyen következtetést a rövid búcsúból, a szinte alig-csókból.

Dávid sosem tapasztalt még ilyet. Az ajánlat is új volt, első reakcióként vágyat érzett, a képzelete életre kelt, és azzal a lendülettel elsöpörte a féltékenység. A csókkal sem csitult, pedig a szenvedélye teljesen nyilvánvalóan meglepte Ármint, lassan oldódott csak fel a karjában, akkor viszont ugyanazzal a hévvel válaszolt. A fiú végül elszakadt tőle, zihálva hajtotta oldalra a fejét, engedve, hogy Dávid a nyakát vegye célba. Több ember is elment mellettük, rádöbbentve a férfit a nyilvánosság zavaró körülményeire. Az sosem vonzotta…
– Gyere!
Kézen fogta a fiút, a kijárat felé irányította, Ármint pedig nem kellett kétszer kérni. A klubból kilépve távolodott el tőle, azt is épphogy, csendesen, de határozottan lépkedett mellette, Dávid csak akkor döbbent rá a bizonytalanságára, amikor pár méter után ismét az arcára pillantott. Akkor megtorpant. Ármin némi fáziskéséssel követte a példáját, a tekintetében kérdés villant.
Dávid mintha álomból ébredt volna, eszébe jutotta, miért is jött ma este. Pontosan Ármint akarta kicsit kiverni a fejéből, elmenni valaki mással, bárkivel, bebizonyítani magának, hogy mégsem jelent annyit…
Dávid felsóhajtott. Ármin némán várakozott egy darabig, aztán elmosolyodott.
– Visszamegyünk? Felszeded?
A fiú száját könnyedén hagyták el a szavak, de a tekintetét elkapta. Dávid úgy döntött, elvicceli.
– Miért, mégis felcsigáz az édeshármas? – kérdezte, és ismét megindult az úton, vissza sem nézve. Ármin azonnal követte, a lépései lendülete azonban látványosan megtört.
A lakás óvó magányában könnyebb volt. Amekkora vágy tombolt bennük a sötét folyosón, hazaérve annyira lágy szenvedéllyé csitult. Dávid ujjai kedveskedő táncot lejtettek Ármin tarkóján, közben a száját ízlelte, Ármin pedig teljesen hozzá idomult. Bár egész úton szótlan volt, a teste beszélt helyette, Dávid könnyedén olvasott benne.
Az első hangosabb nyögésben, amit a fiú nadrágjára simuló keze váltott ki. A másodikban, amikor becsúsztatta az anyag alá, anélkül, hogy a gombot kipattintotta volna. A harmadikban, amikor a falnak nyomta, és az ajkába harapott. Árminnál ekkor szakadt el a cérna.
– Nem akarunk végre bemenni?
– Sietsz?
Ármin ellökte magától. A folyosó szűkössége miatt Dávid a szemközti falnál találta magát, Ármin pedig egy rövid, türelmetlen csók után rögtön a nadrágot tornázta le róla, miközben elé térdelt. A fiú már annyira értett hozzá, hogy pontosan tudta, mire indul be igazán, a hajába húzta a kezét, engedte, hogy ő mozduljon, Dávid pedig teljesen bezsongott. Az első hullám váratlanul érte, ahogy Ármint is, a fiú köhögve, de közben nevetve húzódott el tőle.
– Ez gyors volt.
– Na befelé!
Ármin incselkedett vele. Folyamatosan az utolsó pillanatban húzódott el a csókjai elől, mire az ágyra teperte, már újra lobogott benne a vágy, még erősebben, mint előtte. A türelmetlensége elragadta, Ármin hangja, és mellkasának nyomuló tenyere döbbentette csak rá, hogy túl gyorsra vette.
– Bocs.
Ármin addig tolta magától, míg ki nem szállt. Akkor fellélegzett, a tekintete mélyén viszont harag lobbant.
– Sajnálom – ismételte meg Dávid. – Elkapott a hév.
A fiú hagyta, hogy megcsókolja. Az ellen sem tiltakozott, hogy a combjai közé nyúljon, és pótolja a kimaradt előjátékot. Dávid viszont csak akkor nyugodott meg teljesen, amikor Ármin kezdeményezte a továbbiakat.
– Megbolondítasz – suttogta a fiú fülébe, pedig sosem volt szokása beszélni szex közben. – Teljesen elveszed az eszem, ugye tudod?
Így is érezte. A klubban már a gondolat soknak bizonyult, hogy más is hozzáérjen Árminhoz, és bár a felismerés pánikot hozott magával, épp nem érdekelte. Egészen addig nem foglalkozott vele, míg Ármin hozzá nem simult, kimerülten és zihálva, és neki kiszökött a száján egy soha el nem hangzó mondat.
– Maradsz?
A kérdés Ármint is meglepte, de szinte azonnal elmosolyodott.
– Szeretnék.
Dávid feküdt a hátán, Ármin karját simogatta, és tudta, hogy késő. Ahogy azt is, hogy másnap véget kell vetnie annak, ami köztük van. Gyűlölte magát érte…

Előző

Következő