Tavasz 11. fejezet - Hajnalösvény

dec. 26	Tavasz 11. fejezet
	Írta Ariana

11.

Dávid pár másodperc fagyás után kapcsolt. Elkapta Csilla karját, behúzta a lakásba, mielőtt a nő felocsúdhatott volna. Nem akarta kockáztatni, hogy a lépcsőházban akadjon ki, a szomszédai füle hallatára. Jól tette. Csilla egyikükről a másikra pillantott, látszott, hogy ezúttal kibillent a nyugalmából.
– Meg se próbáljatok azzal etetni, hogy félreértem! Itt aludtál, ugye?
A kérdést Árminnak címezte. A fiú szótlanul bólintott.
– Azért ez elég erős, nem gondoljátok? Négy hónapig hülyítesz, aztán lefekszel a fiammal? Tudod, hogy hány éves, nem igaz?
Ezúttal Dávid felé fordult. A férfi mély lélegzetet vett, hogy megvédhesse magát, Ármin azonban gyorsabb volt.
– Mondjuk kérdezd meg, ki volt előbb.
Csilla szeme hatalmasra tágult a meglepetéstől. Dávid neheztelve pillantott Árminra, a fiú azonban állta a tekintetét.
– Ezt nem így kellett volna.
– A hazugságban te vagy a profi, nem én.
– Ez fájt – sziszegte Dávid. Ármin lehunyta a szemét, és az ajtókilincsért nyúlt. A keze remegése árulta el Dávidnak, hogy mennyire feldúlt. Attól még haragudott, amiért rajta töltötte ki a mérgét.
– Kiszellőztetem a fejem.
– Visszajössz?
– Persze.
Dávid figyelte, ahogy az ajtó becsukódik a fiú mögött, és valahol megértette. Ezt a helyzetet neki kellett tisztáznia, ő keverte bele magukat. Nem neheztelt a menekülésért.
Kínos volt, ahogy álldogáltak egymással szemben. Dávid várt, nem akart ő lenni, aki belekezd, Csillának azonban össze kellett szednie magát a sokk után. Dávid őt sem hibáztatta ezért. Leginkább magát hibáztatta, mindenért.
– Te nem általánosságban beszéltél, amikor azt mondtad, nem vagy rá felkészülve, hogy valaki pótszülője legyél. Olyan furán mondtad, most értettem meg.
Csilla megcsóválta a fejét. Dávid tisztelte, amiért nem pofozza fel, nem kezd hisztériázni. Volt olyan barátnője, aki már a szakítás miatt nekiesett.
– Nem fogsz szórakozni a fiammal – jelentette ki Csilla, Dávid azonban megrázta a fejét.
– Nem szórakozom.
– Ezt kicsit nehezen hiszem el.
Dávid a falnak dőlt. Szívesen behívta volna Csillát, hogy egy kávé mellett beszéljék ezt meg, de attól tartott, ezzel pont elijesztené.
– Nézd… – Megakadt. Sosem beszélt erről senkinek, még Árminnak sem, pedig reggel nagyon sokat beszélgettek. Nehezen jöttek a szájára a szavak, sosem értett hozzájuk. – Hónapokig próbáltam kiverni a fejemből. Nem megy. Életemben egyszer voltam szerelmes, és… nem akarom újra elengedni. Nem bírom. Tarts önzőnek, nem érdekel! – fakadt ki. A lényeg kint volt, a többi már nem izgatta, így a konyha felé intett. – Üljünk le, jó? Ármin mindjárt visszajön, és… tisztázunk mindent.
– Honnan tudod ilyen biztosan, hogy visszajön? – kérdezte Csilla bizonytalanul.
– Ha felhúzza magát, megy egy kört, aztán visszajön. Veled nem ezt csinálja? – sandított hátra a válla felett Dávid, hogy Csilla követi-e. A nő végül felsóhajtott, és megmozdult. Elfogadta a kávét.

Ármin keze a mobilra szorult, mintha az élete múlna rajta, hogy a vonal másik végén végre jelentkezzen a hívott fél. Nos, ha az élete nem is, az idegei biztosan ezen múltak.
– Mi a franc történt már megint?
Geri nem finomkodott, de Ármin nem is várta. Mégis hallgatott, kínosan, és tudta, hogy a szuszogása belehallatszik a vonalba.
– Beszélni még tudsz?
– Lebuktam – motyogta Ármin mindenféle köszönés vagy magyarázat nélkül, in medis res, arra várva, Geri majd valamiféle útmutatással szolgál. A gondolat nem jött be, a fiú hitetlenkedve kérdezett vissza.
– Mi a fasz?
– Ez magas labda – vágta rá Ármin, de nem volt kedve viccelni, így nem folytatta a gondolatmenetet. – Anya tudja.
– De honnan? – kérdezte Geri teljes értetlenséggel a hangjában, aztán valószínűleg körvonalazódhatott benne valami a lényeggel kapcsolatban, mert amikor újra megszólalt, már ingerültebbnek tűnt. – Mit műveltél?
Ármin megtorpant az utca közepén, és hátraarcot vágott. Ugyan nem higgadt le eléggé, de eszébe jutott, hogy az elrohanása miatt Dávid szorulhat. Bár a férfi voltaképp megérdemli, mert ezt az egészet neki köszönheti.
– Válaszolsz már?!
– Nála aludtam. Pont indultam volna haza, anya meg ott állt az ajtóban, és… Szóval, összerakta – hadarta keserűen. Álldogált az utcai tömeg közepén, elveszetten, miközben az emberek mogorván kerülgették.
– És utána?
– Nem tudom, eljöttem sétálni – vallotta be Ármin. Geri a vonal végén meglepetten felnevetett.
– Sétálni? Pont most? Te sem vagy semmi. Ezek szerint veszekedtetek, és kiborultál?
– Nem vártam meg…
Geri felszusszant. Ármin várt, arra, hogy az unokatestvére végre istenesen leteremtse, de ez nem történt meg.
– Gondolom, ma akkor balhé a program – állapította meg. – Majd gyere át utána, és összeraklak. Beszéljétek meg! Bocs, de ez a te családi drámád, lövésem sincs, mit kéne csinálnod. Drukkolok neked!
Ármin mérgesen meredt a mobiljára, miután Geri letette. Közben egyébként is visszaért a ház elé, szótlanul, lassan caplatott fel a lépcsőn. Ökölbe szorította a kezét, hogy kopogjon, közben legalább kétszer meggondolta magát. Odabentről egy hangos szó sem szűrődött ki, nem tudta eldönteni, az anyja bent van-e egyáltalán.
A kopogás fülsiketítően hatolt a folyosó csendjébe. Ármin akaratlanul a másodperceket számolta, belekapaszkodott az időbe, a légzése gyors volt, kapkodó, mintha legalábbis idáig futott volna. Amint az ajtó feltárult, és meglátta Dávid nyugodt arcát, valamelyest benne is csökkent a feszültség.
– Akkor csinálok neked is egy kávét – mosolygott rá a férfi, és elállt az útjából.
Ármin azt sem tudta eldönteni, vesződjön-e a cipővel, végül győzött benne az illem. Mire a konyhába lépett, már készen várta a kávéja. Nem tette szóvá, hogy ilyenkor nem szokott inni. Leült a konyhaasztal másik oldalára, nem mert Csillára nézni. Dávid megállt velük szemben, a konyhapultnak támaszkodva, Ármin agyán pedig olyan gondolat suhant át, ami egyáltalán nem illett a helyzet súlyosságához. A férfi észrevette, a szemöldöke meglepetten ívelt fel.
– Tehát…
– Tehát a fiam hónapokig annyit sem mondott, hogy van valakije – szakította félbe Csilla Dávidot. Ármin lehajtotta a fejét, bár érezte, hogy ha az anyja ezért neheztel a legjobban, akkor kisebb a baj, mint hitte.
– Mert… – próbálkozott, aztán segélykérően Dávidra pillantott. Nem tudta, mennyit árulhat el a kapcsolatuk jellegéről. A férfi felsóhajtott. Pontosan értette a néma kérdést.
– Az én hibám, mert bizonytalanságban tartottam. Végig.
– Végig?
Dávid kihúzta a középső széket, és leült rá. Árminhoz közelebb helyezkedett el, valószínűleg teljesen öntudatlanul, ugyanakkor Csilla felé fordulva, miközben lassan magyarázni kezdett.
– Amikor Árminnal elkezdtünk beszélgetni, előre szóltam, hogy férfiakkal csak alkalmi kapcsolataim vannak. Ennek ellenére kicsit… másképp alakult köztünk. Én viszont nagyon próbáltam betartani ezt a fogadalmam, szóval nem…
Dávid elakadt. Ármin szeretett volna hozzáérni, tudatni vele, hogy már nem haragszik, legalábbis maga miatt nem, mégis ült rezzenetlenül, az asztal falapját tanulmányozva. Súlyos fajtája volt ez a csendnek, ami rájuk nehezedett, fulladt tőle.
– Azért nem szóltam, mert akkor kérdezősködtél volna, és nem tudtam, mit mondhatnék.
– Pedig megkímélhettél volna ettől az egésztől – sóhajtotta Csilla, Ármin viszont nem fedezett fel rajta haragot, amikor végre minden bátorságát összeszedve a szemébe nézett. – Menjünk haza, és ott folytatjuk, jó? Ez inkább anya-fia beszélgetés, nem tartozik senki másra. – Itt a nő jelentőségteljesen Dávidra nézett. – Nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Tedd meg, hogy távol tartod magad tőlünk.
– De…
Ármin száján akaratlan szaladt ki a tiltakozás. A kétségbeesés rá lehetett írva, mert Csilla megenyhülve folytatta.
– Nem azt mondtam, hogy tőled is, csak… ehhez most hagyjatok időt. Na, gyere!
Csilla felkelt, elvárta Ármintól is, hogy kövesse. A fiú tett két lépést, a lábai viszont ólomnehéznek bizonyultak, mintha ragadt volna a konyha padlója, hogy ott tartsa.
– Megvársz lent?
Csilla visszafordult, de elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, mert szinte rögtön bólintott. Dávidtól el sem köszönt, a fiú pedig nem hibáztatta érte. Sosem hitte volna, hogy valaha az anyjával kell versengeni, az pedig, hogy ő „nyert”, nem töltötte el igazi elégedettséggel. Keserű lett tőle a szája.
Az ajtó halkan kattant, Dávid abban a másodpercben megszüntette köztük a távolságot, és magához ölelte Ármint. A fiú a nyakához fúrta az arcát, szaggatottan lélegzett, és bár tudta, nincsenek most hosszú perceik, nem akaródzott mozdulnia.
– Holnap – suttogta végül, aztán lopott még egy csókot, majd felvette a cipőjét, és Csilla után sietett.

Előző

Következő