Tavasz 15. fejezet - Hajnalösvény

dec. 26	Tavasz 15. fejezet
	Írta Ariana

15.

Ármin nagy lélegzetet vett, mielőtt lenyomta a kilincset. A házból a szokásos zsibongás hallatszott, ebből egyből tudta, hogy majdnem lekéste a vacsorát. Nagyon remélte, Csilla így legalább nem veszi elő kényes témákat. Levette a dzsekijét és a cipőjét, kezet mosott, és belépett a konyhába.
– Hazataláltál?
Ármin már a hangnemből sejtette, hogy az édesanyja még mindig neheztel. Köszönt a testvéreinek, az anyjának azonban nem mert puszit adni, inkább leült az asztalhoz, és vett egy szelet kenyeret. Mióta az apja lelépett, ismét családi program lett az étkezésekből, mintha ezzel jobban össze lehetne tartani a családot. Igaz, ő kifejezetten élvezte ezeket az alkalmakat, legalábbis általában.
Csendben evett, szinte fel sem nézett a tányérjából. Valóban későn érkezett, mert a szendvicse felénél sem járt, amikor a testvérei befejezték, és felmentek a szobájukba. Ahogy óvatosan felpillantott, észrevette, hogy Csilla őt nézi, ettől pedig mintha nem csúszott volna le a falat a torkán. A kínos csend körülfonta őket, Árminnak elment tőle az étvágya. Sóhajtva tette vissza az ételt.
– Dávidnál voltál?
– Igen.
– Értem.
Csilla hátat fordított neki, pakolászott, Ármin pedig szemezett a vacsorája maradékával. Végül újabbat harapott bele, bár biztosra vette, hogy már nem annyira ízletes, mint előtte.
– Most minden nap nála fogsz lógni? És a tanulás?
Ármin meglepetten nézett az anyjára, még a szemöldökét is összevonta. Kiválóak voltak a jegyeit, és így is tervezte tartani őket.
– Régen nem zavart, hogy későn érek haza.
Csilla szava elakadt. A nő mintha most döbbent volna rá a tényekre, elhúzta a száját.
– Azt hittem, a barátaiddal vagy.
– Az is előfordul. Meg Gerinél – adott neki igazat a fiú. Csilla nehezet sóhajtott.
– Szóval amikor éjszakára kimaradtál, akkor nem barátoknál múlattad az időt.
– Nem.
– Hát jól átvágtál, büszke lehetsz magadra.
Csilla ezzel a végszóval magára hagyta. Ármin a kezébe hajtotta a fejét, így üldögélt egy darabig, aztán kidobta a szendvicse maradékát, és felcaplatott a szobájába. Megkísérelt a tanulásra koncentrálni, de nehezen sikerült, a gondolatai folyton elkalandoztak.
Hallgatta, ahogy a telefon kicsörög, és már majdnem feladta, amikor Geri kegyeskedett végre felvenni.
– Ugye nem ég a ház?
– Mikor szoktál le a köszönésről? – kérdezett vissza Ármin, de azért elmosolyodott, de mindez csak egy pár másodpercig tartott, aztán ezt rögtön felváltotta a komorság. – Nem ég a ház. Anya viszont cseszeget.
– Na, már megint káromkodsz. Az az én szokásom – nevetett fel Geri a vonal túloldalán, majd kevésbé derűsen folytatta. – Na, akkor mizújs? Mi történt? Mivel cseszeget?
– Hogy hazudtam neki.
– Hát ez igaz is. Mondjuk nem tudom, mit várt. Ha az én bűneim kiderülnének, anyám minimum keresztre feszítene. Hozzám képest te egy angyal vagy.
Ármin felsóhajtott. Valóban ritkán szegett meg bármilyen szabályt, tulajdonképp azt is csak Dávid kedvéért. Bár ha őszinte akart lenni magával, akkor a saját maga kedvéért, mert félt színt vallani. Talán teljesen másképp alakult volna, ha megteszi… Bár talán akkor sosem találkoznak újra…
– Nem tudom, mit csináljak.
– Már mondta. Adj neki időt – ismételte magát Geri. – Figyelj, képzeld magad a helyébe! Végre összeszed egy rendesnek tűnő pasast, akit még a családnak is bemutat, erre kiderül, hogy a fiával kavar, sőt, le is cseréli rá. Hát nem kicsit vágtatok oda az önértékelésének.
– Tudom – sóhajtotta Ármin. – Csak nem tudom, hogy hozhatnám helyre…
– Milyen nyelven beszéljek hozzád? Hagyd békén! – szólt rá Geri ezúttal türelmetlenül. – Kidühöngi magát, és majd elengedi. Addig meg ne vedd fel, amit mond! Vagy ha ez nem megy, akkor hagyd ott a pasast.
Ármin élesen szívta be a levegőt.
– Arra nem lennék képes…
– Igen, tudom, fülig bele vagy esve. Olyan rózsaszín köd lebeg körülötted néha, hogy fulladok tőle. Aztán meg elmossák a fekete fellegek. Félelmetesek a hangulatingadozásaid.
Ármin hátradőlt az ágyán. A plafont bámulva hallgatott, bár úgy sejtette, Geri hamarosan megunja, és rárakja a telefont.
– Meg fogok őrülni, de akkor is akarom Dávidot.
– Akkor meg mi a kérdés?
Ármin nem mondta ki, hogy fél attól, a férfi ismét kidobja az életéből. A félelem ott maradt benne, Dávid minden ígérete ellenére. Pedig még emlékezett rá, hogy a férfi annak idején semmit sem ígért neki, nem kérhette számon… Most viszont… Most mindent felkínált neki, amiről álmodott.
– Megyek tanulni. Szia!
– A stréber mindenedet! – válaszolta Geri, és azzal a lendülettel megszakította a hívást.
Ármin egy darabig bámulta a plafonon a mintákat. Tízéves lehetett, amikor kitalálta, hogy felhőket akar nézni, mert félt a sötétben. Az apja festette őket, nem túl nagy ügyességgel, de a minta foszforeszkált, némi furcsa fényt kölcsönözve a szobának éjjelenként. Árminnak hiányzott a férfi. Nem álltak egymáshoz annyira közel, mint Csillával, de mindig jó volt a kapcsolatuk. Az anyjának nem vallotta be, és igyekezett nem is mutatni, de nagyon nehezen viselte a válást.
Észre sem vette, hogy elindította a hívást, csak a búgásra figyelt fel a vonalban, mielőtt meghallotta a hangot, amire épp vágyott.
– Szervusz, fiam.
Ármin elmosolyodott. Sokáig árulásnak érezte az anyjával szemben, amikor titokban felhívta az apját, most viszont semmi ilyesmi nem mérgezte a pillanatot.
– Szia, apa! Hogy vagy?
– Jól, köszönöm. Na és te?
Ármin néma maradt. Rengeteg gondolat cikázott át rajta, de nem tudta, mivel kezdje, főleg úgy, hogy az apja semmiről sem tudott. Még arról sem, hogy Csillának volt valakije, arról pedig, hogy a fia a saját neméhez vonzódik, még annyit se. Mielőtt megfeneklett volna a beszélgetés, az apja újabb kérdést intézett hozzá, megmentve így a kínos hallgatástól mindkettejüket.
– A suli jól megy?
– Aha, ismersz. Elolvasom, és jön az ötös.
– Mázlista. Én vért izzadtam a hármasokért.
Ármin nevetett. Piciként mindig azt mondogatták a szülei, mennyire fontos a tanulás, az apja néhány éve avatta be, hogy neki bizony akadt időszak, amikor bukdácsolt. Ahhoz épest sikeres üzletember lett, szóval Ármin sosem hánytorgatta fel neki. Ennek ellenére ő továbbra is igyekezett a suliban, és az évfolyam élén járt. Csilla pont ezért engedte el mindig mindenhová, ahová csak kérte, erre most meg morog érte…
– A munkával minden rendben?
Ármin maradt a biztonságos témánál.
– Akad. Addig a jó, míg van. Nem panaszkodom, köszönöm. Van kedved találkozni a jövő héten? Elmehetnénk vacsorázni, vagy amihez kedved van.
– Nagyon szívesen – vágta rá Ármin lelkesen. Azonnal rájött, hogy emiatt is szorulni fog az anyjánál, de pár másodperc utána nem érdekelte, győzött benne a dac.
– Nincs semmi gond, ugye?
Ármin nem válaszolt azonnal. Nem akart hazudni, az igazságot viszont nem telefonon tervezte közölni. Eltelt néhány másodperc, mire újra megszólalt.
– Kisebb zűrök.
– Szerelmi téren, vagy anyáddal vesztél össze?
Ármin felnevetett. Nem volt szándékos, teljesen öntudatlanul tette, de azért visszafogta az őszinteséget.
– Mindkettő.
– Tudok segíteni?
Ármin a szájába harapott, nehogy ismét felröhögjön, és gyorsan rövidre zárta a témát.
– Megoldom, ne aggódj. És nálad? Hogy álltok a felújítással?
Általában kerülte, hogy az apja új életéről beszélgessen, amiből úgy érezte, kiszorult, most azonban ez adott menekülési lehetőséget. Hallgatta a férfit, egyre elszoruló torokkal, míg el nem köszöntek.
Későn aludt el. Nehezen haladt a tananyaggal, órák mentek rá arra, ami máskor hamar meglett volna. Így viszont fáradtan is ébredt, bár így is alig várta a találkozást Dáviddal. Végre valamiért megint volt kedve felkelni…

Előző

Következő