Kandalló - Hajnalösvény

dec. 24	Kandalló
	Írta Ariana

Kandalló

– Ebben tényleg biztos vagy?
Simon kidugta a fejét a padlót elborító dobozok közül, és egyértelmű pillantással jelezte a választ. Egyetlen másodpercre ugyan felmerült benne, hogy feladja az egészet, de kizárt, hogy ezt beismerje. Bár szavakba önteni nehéz lett volna, miért ragaszkodik ennyire görcsösen az ötlethez, úgy érezte, muszáj megcsinálnia.
– Abszolút.
– Te tudod.
Simon elterült a földön, a plafon fehérségét bámulta, majd a másik irányba fordulva megakadt a tekintete a csomagolópapíron. Csak azért is!
– Nem segítenél inkább?
– Tudod, hogy kétbalkezes vagyok.
– Ezzel nem vitatkozhatok – felelte Simon. Bár imádta párját, ha kreatív feladatokról van szó, mindenki jobban jár, ha távol tartja magát. Előre látta, hogy az összes óvodai és iskola foglalkozáson ő lesz az állandó vendég. Nem bánta, sőt, ellenkezőleg: imádta a gondolatot.
– Egyáltalán hol láttad ezt? Kérlek mondd, hogy nem megint anyukás csoportokat bújtál!
Ismét egyetlen pillantás elég volt, hogy a férfi elnémuljon. Simon ugyan látta, hogy a szája felfelé görbül, de nem lett mérges, mert tudta, hogy igazából nem nevet rajta.
– De-de – mondta ki az amúgy is nyilvánvaló választ. – És szép lesz. Tökéletes karácsonyt szeretnék!
– Már most is az.
Simon elmosolyodott. Párja mellé ült, onnan szemlélte a kartonokat, meg sem próbálta lebeszélni. Az együtt töltött évek alatt talán végre megtanulta, hogy nem érdemes erre pazarolni az energiáit. Simon sosem volt az a nyugton ülő fajta, folyamatosan feladatokat talált magának, ha valami készen volt, átalakított, ha ideje volt, tervezett. Ez akkor sem változott, amikor kétfős családból háromfőssé váltak, sőt, mintha ez még jobban hajtotta volna. Az elmúlt hónapokban mindenki azzal traktálta, mennyire sugárzik, hogy a boldogság szinte körbelengi, és ő is így érezte. Pontosan ugyanezt akarta visszaadni a karácsonnyal.
– Tehát… ez egy… mi is lesz ez?
– Kandalló.
Párja bólogatott. Valószínűleg ő is valami ilyesmire tippelt, sőt talán látta benne a fantáziát, ő maga azonban biztosan bele nem kezdett volna egy ilyen macerás dologba.
– Tényleg nem segítesz? Egy ollót azért csak ide tudsz adni.
A férfi felnevetett. A celluxért és az ollóért nyúlt, dobozokat tartott, amíg Simon a helyükre illesztette őket, és fél órával később elégedetten gyönyörködtek az elkészült kandallóban. Simon még egy fényfüzért is tett bele, hogy helyettesítse a tüzet, majd egy műanyag lappal fedte le, hogy illetéktelen kis kezek meg ne kaparinthassák. A hatás elbűvölő volt.
– Akkor hozhatom a fát?
– Igen.
Párja általában a káoszra szavazott volna, Simonnak azonban mindig koncepciója volt. Arany, ezüst, bordó, minden évben valami más. Ezúttal azonban oda sem nézve pakolta a díszeket, mintha valóban nem érdekelné az összhatás.
– Semmi konkrét, betonbiztos elképzelés? – kérdezte párja meglepve.
– Annyi színt akarok rá, amennyi csak létezik. A gyerek úgyis azért van oda, ha minden össze-vissza szivárványos és csillogó.
– Ki kéne kötnöm, hogy ne húzza magára, ugye?
– Köré akarom rakni a babakarámot.
A férfiból kitört a nevetés. A szája elé kapta a kezét, hogy minél jobban tompítsa a hangját, és fel ne keltse a fiukat. A jókedv azonban leterítette. Átölelte Simont, vidám csókot nyomott a szájára, és magához húzta egy ölelésre.
– Mindenre gondoltál, szokás szerint.
A telefon rezegni kezdett az asztalon. Simon elnémította, mint mindig, ha a fia aludt, de már annyira megszokta, hogy az első rezgésre felfigyelt. Áthajolt párja felett, majd megnyomta a hívásfogadást, és meglepetten szólt bele.
– Mi a baj?
A vonal másik végén szipogás hallatszott.
– A kiscsaj utál.
– Jaj, dehogy utál! – sóhajtotta Simon. – Adj neki egy kis időt! Mi történt?

Linda a kupacot bámulta a nappali közepén. Ő dobált oda mindent, mérgében, bár utólag nagyon megbánta. Hiszen a fél délutánja ráment az építésre, és el kellett ismernie, gyönyörűre sikerült. Örömmel készítette, biztosra vette, hogy a kislánynak tetszeni fog, de amikor a gyerek besétált a nappaliba, flegmán végigmérte őt és a kandallót is, majd lesajnálóan megszólalt, hogy kinőtt már az ilyen hülyeségekből… az eltört benne valamit.
– Mennyi időt még? Egyszerűen gyűlöl, pedig nem én tehetek róla, hogy…
Linda hangja elakadt. Négy hónapja költöztek össze a párjával, azóta élt ebben a furcsa, feszültséggel teli házban, összezárva egy gyerekkel, aki utálta, amiért az anyja őt választotta. Úgy érezte, nem bírja tovább.
– Bonts egy pohár bort, bújj oda a drágádhoz, és nyugodj meg!
– Csak tudod… unom ezt – panaszolta nyűgösen. Simon előtt megtehette, hogy kimutassa a keserűségét, hiszen évek óta a legjobb barátja volt. – Akárhányszor végre kezdünk kijönni, tölt egy-két napot az apjával, és visszakerülünk a start mezőre. Nem bírom.
– Dehogynem! Erős csaj vagy!
Linda elmosolyodott. Meghallotta maga mögött a lépteket, és úgy döntött, elköszön. Élete szerelme remélhetőleg képes lesz összemozaikozni a darabjaira hullott önbizalmát, ahogy máskor is. Ki tudja, hányadszorra, és mennyiszer még.
– Köszönöm, hogy meghallgattál. Üdvözlöm a családot!
– Bármikor. És átadom. Jó éjt!

Simon elgondolkodva meredt maga elé. Párja ölelésébe dőlt, azon merengett, hogy bár neki is megvannak a maga harcai, legalább családon belül nincs széthúzás. A külvilággal bármikor megbirkózik, de ha belülről jönne a folyamatos támadás, talán ő is fel akarná adni.
– Rendben lesznek – súgta a fülébe a párja, és ő bólintott.
– Igen. Rendben lesznek.
Halk neszre figyeltek fel. Nem egészen így képzelték, de amikor hátrapillantva meglátták a fiuk csodálkozó arcát, már nem számított. Kit érdekel, hogy a meglepetés nem húzta reggelig?

Egy másik házban szintén nem a nap sugarai ébresztették a családot. Linda nyugtalanul ült fel az ágyban, figyelve a nappaliból kiszűrődő zajra.
– Valaki járkál.
Linda azzal a lendülettel kint volt az ágyból, és párjával a nyomában megindult a másik helyiségbe, hogy aztán a földbe gyökerezzen a lába az ajtóban. Erre a látványra nem számított.
– Mit művelsz?
A lány felpattant, sebtében a háta mögé tolta az egyik kartondobozt, aztán rájött, hogy úgyis lebukott, és maga mellé engedte a karját.
– Én csak… Olyan szép volt, miért szedted szét?
Linda a kislány lekonyuló ajkát figyelte, teljes döbbenettel. Mire felkeltek, szinte teljesen összeragasztotta a szanaszét szedett papírkandallót, bár esztétikailag megkérdőjelezhető látványt nyújtott.
– Azt mondtad, nem tetszik.
– De tetszett!
Linda mély levegőt vett. Ha felnőttel lett volna dolga, most kérdőre vonja, de egy kilencéves gyerekkel nem tehette. Elfogadta, hogy nem lesz könnyű belopnia magát a szívébe, és ebből az apróságból jött rá, hogy voltaképp jó úton jár. Kettőt előre, egyet hátra, de akkor is megindultak az úton. Szótlanul ült le a lány mellé és nyúlt a ragasztóért.
– Segítesz? – kérdezte, és a választ meg sem várva, nekikezdett, hogy újra összerakja a kandallójukat. Ahogy az életüket is össze fogja.

Kategória Hírek

Régebbi hírek

Újabb hírek