– Kérsz egy teát?
– Igen, köszönöm.
Zolcsi bólint, majd a konyhába sétál. Követem, a szőnyeg megint felgyűrődik a talpam alatt, mint az összes alkalommal, amikor itt jártam. Mindig utáltam ezeket a futókat, csúsznak, folyton igazgatni kell őket, de nem teszem szóvá, bunkóság lenne beszólni a berendezésre. Az én ízlésemnek amúgy is teljes káosz az egész, mindenféle szín dominál, én azonban jobban kedvelem a letisztultságot.
– Cukorral, ugye?
Kinyitja a felső szekrényt már kérdés közben, nem mintha az elmúlt másfél hónapban nem játszottuk volna el ezt a beszélgetést többször is.
– Igen.
A víz nem teljesen forr fel, így legalább nem kell sokáig várni, míg ihatóra hűl. A bögrék előre ki vannak készítve, Zolcsi semmit sem bízott a véletlenre. Ugyanazt a kéket kapom, mint az előző alkalmakkor, „Ki itt belépsz, gyere máskor is!” felirattal. Azt mondta, ez a legvisszafogottabb, és nincs benne semmi célzás.
Felém nyújtja a dobozt, hogy válasszak, de bele sem nézek, csak kiveszem az első filtert. Jól fog esni az ital, mert épphogy csak tavaszba váltott az idő, én pedig nem öltöztem fel eléggé. Becsapós, ami ruha nappal sok, este kevés. Még így is élvezem, mert legalább pár órán át végre nem fagyok meg.
Szóval teázunk. Állunk a kicsi konyha közepén, némán, a csend mással talán kínos lenne, de vele otthonos. Nem is tudom, miért erre gondolok, mert annyira azért nem állunk közel egymáshoz. Vele azonban nem lehet egyből a lényegre térni, mintha hozzá kellene szoknia a jelenlétemhez. Mégsem kiszámított az egész, vagy legalábbis engem nem zavar.
Körbejáratom a tekintetem az edényekkel teli mosogatón, a gázon felejtett serpenyőn, a félig nyitott ablakon. Tudom, hogy nem egyedül él, és bár eleinte azt hittem, lakótársa van, vagy talán pasija, akit csal, már a második alkalom után kiderült, hogy valójában az apjával lakik. Kicsit rendetlenek, de belefér.
– Meddig vagyunk egyedül? – csúszik ki a számon, mire Zolcsi felém fordul, és játékosan elmosolyodik.
– Sietsz?
Nemet intek. Voltaképp egész estére őt terveztem be, de nem szeretek senki szüleivel összefutni, mert mindig kínosan érzem magam. Jó, igazából ezt abból a két esetből gyökereztetem, amikor előfordult ilyesmi. Az embernek ne kelljen jópofiznia a kalandja családjával, mondja egy kimondatlan szabály.
– Csak biztosra akartam menni, hogy nem zavarnak meg.
– Apa csak hajnalban várható, szülinapot ünnepel a barátaival – feleli, majd leteszi a bögrét, végre felém fordul.
– De tudja, hogy…
Nem mondom végig, hamarabb a szavamba vág.
– Nem. Szerintem még mindig abban a hitben van, hogy huszonöt évesen is szűz vagyok.
Ezen meglepődöm, biztosra veszem, hogy ez az arcomon is látszik.
– Miért hinné? – érdeklődöm meglepetten, mert váratlanul ér, hogy egy szülő ilyet feltételezzen.
– Mert nem hozok fel csajokat – válaszolja, még el is röhögi magát. – Az, hogy hány „haver” fordul meg nálam, nem érdekli. Annyira távol áll tőle az, hogy meleg vagyok, hogy vagy meg sem fordul a fejében, vagy már a feltételezés is sérti annyira, hogy beismerje.
– Értem.
Túl sok cukrot tettem a teába, émelyít az íze, végül úgy döntök, inkább nem iszom meg. Zolcsi abban a pillanatban hozzám lép, amint leér a porcelán a pultra.
Bírom a csókjait. Sosem siet el semmit, sehol a kapkodás, nem hajszolja a gyönyört. Ízlel, kiélvez minden pillanatot, ezért is ragaszkodom az újabb és újabb találkákhoz. Felemelő olyasvalakivel lenni, aki nem azt sugallja feléd, hogy csupán egy szexuális segédeszköz vagy. Egyedül azt sajnálom, hogy képtelenség rávenni arra, hogy aktív legyen. Ilyen tiszta szenvedéllyel nagyon szeretném tudni, hogyan érne hozzám akkor.
Az ágya enyhén nyikorog. Az első estén ez átkozottul kizökkentett, most már ismerősként üdvözlöm a hangot, nem foglalkozom vele. Egyszemélyes, nehezen férünk el rajta, de amit csinálunk, ahhoz úgysincs szükség nagy térre.
A tenyere csúszkál a hátamon. A helyiséget megtöltik a sóhajaink, nem tudok betelni a tűzforró bőrével, a szájának érintésével. Az együttlétünk mindig hosszú, de annál intenzívebb, őt az ellobbanást követően sem kényelmetlen ölelni.
Halkan szuszog. Az ujjaim végigszaladnak az oldalán, enyhén megvonaglik, nevetve fordul hátra.
– Csikis vagy?
– Végtelenül.
Megismétlem a mozdulatot, ugyanazt a reakciót kapom. Az idill azonban egyszer véget ér, lassan kicsúszik mellőlem, de még visszahajol egy csókra. Ezt is kedvelem benne, hogy nem ráz le rögtön, ad egyfajta keretet a szexnek, nem válik üressé mellette.
Egy autó odakint az utcán hosszasan dudál, összerezzenek a hirtelen hangtól. Legalább kiragad a gondolataimból, mielőtt nagyon elvesznék bennük. A víz csobogása lassan elhal a fürdőben, Zolcsi pedig két percen belül feltűnik az ajtóban. Egy zöld törölközőt lóbál a kezében, a sajátja a nyakában pihen. Ez is egyfajta rendszer, ő mosdik le előbb, én türelmesen várok a soromra. A lakásuk kicsi, a zuhanykabinban sem férnénk el ketten, már az első alkalommal közölte, hogy esélytelen. Nem erőltettem.
A langyos víz lemossa rólam az illatát, amit kicsit sajnálok. Fogalmam sincs, milyen parfümöt használ, de nagyon kellemes, imádom érezni rajta. Bízom benne, hogy nem utoljára találkoztunk, bár sosem egyeztetjük előre a következő alkalmat. Így is azon kaptam magam, hogy jó ideje még csak nem is keresek mást. A gondolat először megijesztett, aztán elhessegettem a pánikot, mint egy zavaró, folyamatosan zümmögő szúnyogot. Ha valami épp működik, miért kellene véget vetni neki? Ha végül elválnak útjaink, az egyik legkellemesebb időszakként fogok emlékezni erre.
Elzárom a vizet, megtörölközöm. A talpam alatt hideg a padló, első dolgom felvenni a zoknim, amint visszaérek a szobába. Zolcsi bezzeg folyamatosan mezítláb van, nem is értem, hogy bírja. Mintha jégen lépkednék, a régi kőpadlókat sosem kedveltem, a futószőnyeg nem sokat segít rajta.
– Sietsz?
Meglep, akaratlanul pillantok fel, hogy a szemébe nézhessek. Az arcáról semmit sem tudok leolvasni, semleges, de tudom, ha nem számítana, mit válaszolok, fel sem tette volna a kérdést.
– Nem kifejezetten.
– Jó. – A tekintete fürkésző, némán fedezi fel a reakcióm, és felmerül bennem, hogy talán a kelletlenséget keresi rajtam. Elmosolyodom, azonnal viszonozza. – Ilyenkor szoktak a pasik soha többé nem jelentkezni – osztja meg velem, mire vállat vonok.
– Mármint hogy szex után nem akarod kidobni őket?
– Aha – ismeri el, miközben felkel, kinyújtózik. Figyelem az izmai játékát a félmeztelen testén, a vágy újfent bizseregni kezd bennem, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. – Én viszont szeretek beszélgetni is.
– Feltűnt.
– Megiszunk valamit?
Nem várja meg a választ, puha léptekkel kifelé indul a szobából, az ajtóban akad csak meg a lendülete, ahogy hátranéz rám. Ez rádöbbent arra, hogy talán illene reagálnom valamit. Bólintok, több nem is kell neki.
Két doboz sörrel tér vissza, felém nyújtja az egyiket.
– Köszi.
Némán iszogatunk, még csak egymás felé sem fordulunk. Beszélgetést említett, így türelmesen várom, hogy belekezdjen. Bár lehet, hogy nincs kifejezett témája, mégsem akaródzik először megszólalnom.
Pont akkor pillantok rá, amikor ivás után megnyalja az alsóajkát, és furcsa, elmélázó mosoly költözik az arcára.
– Ne érts félre, folytathatjuk ugyanúgy, ahogy eddig, de az a képtelen ötletem támadt, hogy randira hívlak.
Elakad a lélegzetem. Zolcsi valószínűleg erre számított, mert halkan elneveti magát, vidám tekintettel fordul hozzám, meglep, amikor megcsókol. Sör íze van, de nem bánom, lehunyt szemmel engedem át magam az intimitásnak.
– Mit szólsz? – Alig távolodik, úgy teszi fel a kérdést. Így, hogy közvetlenül a szemébe nézek, még nehezebb lenne nemet mondani.
Hátra kell dőlnöm, hogy kitisztulhasson a fejem. Kortyolok a dobozból, közben a lábfejét figyelem, ahogy összedörzsöli őket. A gondolataim messze szaladnak, nehezen terelem vissza őket a valóságba.
– Miért is ne? – felelem. Talán több lelkesedést várt, nem tudom, de még nem jutottam túl a döbbenetemen. A csend körülölel minket, hallom a másodpercek kattogását a faliórán.
Zolcsi nevetni kezd. A combomra simítja a tenyerét, éget az érintése.
– Szerintem legalább hat éve nem randiztam. Lehet, hogy túlvállaltad magad.
Ezzel feloldja a feszültséget köztünk. Csatlakozom hozzá, nevetünk perceken át.
– Eddig kétszer próbálkoztam kapcsolattal – árulom el, hogy én is megosszak vele egy titkot. Nagyon figyel, a tekintete súlyos, várakozó. – Valahogy kihűlt. Nem voltunk egymáshoz valók.
– Már így is rekordot döntesz hozzám képest. Két hónap, még tizenhét évesen.
Végtelenül magányosan csendülnek a szavai, elpárolog tőlük a jókedvem. A keze még mindig a combomon nyugszik, önkéntelen a mozdulat, amivel rásimítom az enyémet. Aztán felkelek, lehúzom a maradék sört. Az elhatározás már abban a pillanatban megérett bennem, amikor hozzáértek az ujjaim az övéhez.
– Van kedved sétálni?
– Persze.
Szótlanul öltözünk fel. Közben oda-odalesek rá, jeleket keresek, hogy megbánta-e a felajánlást. Ezzel egy időben magamat faggatom arról, én vissza akarok-e táncolni. Mielőtt túlelemezhetném a helyzetet, kiérünk a lakásból, ki a lépcsőházból, a négy fal közül, és mintha egy láthatatlan határ omlana le előttem, megilletődötten lépem át a láthatatlan romjait.