13.

– Hogy érted, hogy nem az a tó?
Amint kiejtem a szavakat a számon, azonnal rájövök, mire gondolt Rhys. Körbehordozom a tekintetem, az egész hely baljóslatú, alig látok valamit, de az biztos, hogy nem a szabadban vagyunk.
– Hol vagyunk?
Automatikusan halkítom le a hangom, Rhys viszont mellém ér, úgyhogy meghallja.
– Szerintem egy barlangban. Készülj, megpróbálok világítani, csak épp fogalmam sincs, jó ötlet-e.
Amint befejezi, halvány fény dereng fel a kezében, de rögtön el is lobban, ahogy ráloccsan a víz. Rhys fojtottan szitkozódik. A jégfénnyel szerencsésebbek vagyunk, bár ez az első eset, hogy ő használja. Ettől egy pillanatra ki is zökkenek.
Ugyan semmi sem támad ránk, mégsem nyugszom meg. Az üreg, amiben vagyunk, nagyon tágas, szinte gigászi, a víz partján pedig semmi mozgolódás nincs. Rhys rögtön megindul kifelé, én viszont a vizet mérem fel, de amit találok, attól ha lehetséges lenne, megfagyna az ereimben a vér.
– Maradj nyugton!
Rhys befejezi az úszást, egy helyben lebeg, a tekintete kérdő, de ő is figyel, szóval komolyan vette a figyelmeztetésem. Lehunyom a szemem, most, hogy vigyáz rám, és koncentrálok. Valami nagy mozog a mélyben, ráadásul nem is egy, és bármi is ez, elég hatalmas ahhoz, hogy egyben lenyeljen.
– Nem vagyunk egyedül.
– Rájöttem, hogy ez a gond. Tudod, mi az?
Megrázom a fejem. Igyekszem minél kisebbeket moccanni, hátha észrevétlenek maradhatunk, bár erre nem sok esélyt látok. Ami alattunk van, előbb-utóbb biztosan észlelni fog minket, ha eddig nem tette meg. Sőt, azt hiszem, már tudja, hogy itt vagyunk.
– Valami nagyon nagy, több is. Köröz körülöttünk.
– A bánatba!
Megvilágosodom, bár nem leszek boldog a gondolattól, ami felvetődik bennem. Kinyitom a szemem, Rhysre nézek.
– Még sosem találkoztam vízisárkánnyal, de szerintem az lehet.
Rhys olyan arcot vág, amilyet még minden veszély ellenére sosem láttam. A part felé sandít, int, és nagyon lassan elindul arrafelé. Némán követem, közben folyamatosan tapogatózom, így feltűnik, hogy követnek minket. Magamban fohászkodom, hogy jussunk el a partig, bár nem vagyok biztos benne, hogy az menedéket nyújthat. Mindenesetre több a lehetőségünk, mint ha valami a mélybe ránt, vagy épp leszakítja a lábunk.
Ahogy haladunk kifelé, egyre feljebb jönnek. Eddig a mélyből figyeltek, most viszont pár méter választ csak el minket. Legyűr a pánik.
– Gyorsabban!
Rhys megfogadja a tanácsom, erőteljes csapásokkal halad, vissza sem néz. Átfut az agyamon, hogy még szerencse, hogy ő is pont olyan jó úszó, mint én. Ha marad rá időm, talán meg is dicsérem.
Épphogy kiérünk, hallom, ahogy valami kiemelkedik a vízből. Hátrafordulok, rákmászásban indulok el a barlang mélye felé, közben felmérem, mivel állunk szemben. Tökéletesen eltaláltam.
Ha nem félteném az életem, most gyönyörködnék a sárkányban. Teljesen más, mint a szárnyas lény, amivel legutóbb találkoztunk, de nem kevésbé félelmetes. A kapum ezúttal is csak a bajba repített.
– És most? – kérdezem dermedten. Rhys megragadja akarom, talpra rángat, és húzni kezd a barlang belseje felé.
– És most futás! Mégis mire vársz?! – rivall rám, de amint megindulunk, a másik irányból is feltűnik két példány. Az jár a fejemben, hogy ezt kizárt, hogy megússzuk. Rhys megtorpan, egyensúlyomat vesztem, majdnem elesek.
– Kétéltűek – jegyzem meg kis késéssel, Rhys viszont haragosat szusszan. Gondolom, feleslegesen mondtam.
– Neked is az az érzésed, hogy itt most végünk?
Bólintok. Egyre fogy a terünk, hátrálunk a víz felé, ahonnan nyugodtan figyel minket három sárkány. Nem támadnak, talán megleptük őket, de valószínűleg csak idő kérdése, hogy felocsúdjanak.
– Ötlet?
– Semmi – suttogom beletörődőn. Közelebb lépek Rhyshez, a vállára hajtom a fejem. Ha már ennyi, legalább még utoljára meg akarom csókolni. Hasonló járhat a fejében, mert rögtön megérzem a száját az enyémen. Búcsúzik.
A hátunkat egymásnak vetjük, ám hiába várunk, torkunkban dobogó szívvel, semmi sem történik. A sárkányok körülöttünk ólálkodnak, de nem bántanak. Nem tudom mire vélni a viselkedésüket, de amint megpróbálunk elosonni, már reagálnak, visszaterelnek minket. Nem értem.
Rhys végül megunja. A kezében tűz lobban, hatalmas lánggal ég, mire az egyik sárkány felkapja a fejét, megindul felé. Két méterről néznek egymás szemébe, aztán a sárkány Ryshre lehel, a nyomában jég támad. Rhys vacogva húzódik közel hozzám.
– Szerintem ne bosszantsd. Örülj, hogy békés – ajánlom, mire Rhys küld felém egy csúnya pillantást, de nem szól vissza.
Leülök a földre. Kimerültem, a lábam is elfáradt, és mivel úgysem mehetünk sehová, jobb ötletem nincs. Elegem van a folyamatos készenlétből. Arra azonban nem számítok, hogy az egyik sárkány közelebb jön, az oldalamnak böki a fejét. Nem tudom, honnan érkezik a gondolat, a kezem akaratlanul mozdul, végigsimítok a fején. Nem harap meg érte.
– Dorian. – Rhys hangja hozzá képest rémesen határozatlannak tűnik. – Van egy olyan érzésem, hogy kedvel téged.
– Mire szeretnél utalni ezzel? – kérdezem, miközben újra végigsimítok a pikkelyes bőrön. Csúszik, de masszív, szerintem nagyon erős penge kellene ahhoz, hogy átdöfje. Mégis úgy bújik hozzám, mint egy kiscica.
– Lehet, hogy a kapud mutatni akar valamit. Talán az összes.
Elszakítom a tekintetem a sárkánytól, és Rhysre bámulok. Várom, hogy folytassa, de ő leplezetlen vággyal a szemében bámulja a sárkányt, ami a tenyeremhez dörgölőzik.
– Igen?
– Talán… kérdezd meg, mutatni akar-e valamit.
Fogalmam sincs, miről beszél, de igyekszem rájönni. A kapu eltüntetett a bajból, de ide hozott. Az előző is ugyanígy tett: veszélybe kerültünk, ugyanakkor valami fontosat tanultunk. Az előző alkalom után… akkor jött az égésnyom, később Rhys önkontroll-vesztése, majd hogy közelebb kerültünk egymáshoz. Az első alkalommal pedig egy időalagúthoz vezetett…
Nem egészen tudom, mit csinálok, de kinyújtom a másik kezem, tenyérrel felfelé, és koncentrálok. A sárkány először ad ki bármilyen hangot, beleremeg az üreg, egy pillanatra a szívverésem is eláll. Végül folytatom, a kezemben örvénylik az energia, lecsapódik a talajon előttem. Aztán elkezd változni, mint egy furcsa, rajzokból álló szövevényes történet. Döbbenten meredek rá, de amint a sárkányra pillantok, ő engem néz, majd a rajzhoz fordul.
– Valamit mondani akar.
– Akkor engedd neki! – kéri Rhys. Óvatosan közelebb lép, megfogja a másik kezem, mintha villám cikázna át rajtam, megtölt az erő, fuldoklom tőle.
A kép egy árnyékot ábrázol, ami egy sárkány felé nyúl. Szárnyas, hatalmas példány, sokszorosa az alaknak, mégis könnyedén legyőzi, elvesz tőle valamit. Mintha gömbbé formálná, vagy kővé, nem értem teljesen, de energia sugárzik belőle.
– A tudással együtt a lelkét is megszerzi.
Rhys komoly arccal fogalmazza meg ezt. Elakad a szavam, átgondolom, és arra jutok, talán igaza van. Nincs rá túl sok időm, mintha képeskönyvet olvasnék, folytatódik a történet, újabb sárkányokkal. Elszorul a szívem.
– Jó, tehát valaki sárkányokat öl, ezt tudjuk – foglalja összes Rhyst. – De mi a célja? És hogyan lehet megtalálni vagy megállítani?
Szeretem benne, hogy ennyire praktikus. Én más kérdéseket tettem volna fel, a lényeg elsikkadt volna. Ő viszont rögtön a megoldáson töri a fejét.
Kanyargós utak vezetnek a sárkányok között, a sokadiknál megjelenik egy jel, és meglepetten fedezem fel a jég és tűz keverékét, ami Rhyst és engem képvisel. A végzetjelünket. A döbbenet ellopja a levegőm.
– Ha most azt sugallja, hogy nekünk kellene közbelépni, jelzem, ez még viccnek is rossz.
Megértem Rhyst. Én sem érzem magam olyasvalakinek, aki ilyen erő útjába állhatna.
A sárkány újra a kezemhez simul, megrázza magát. Teljesen eláztat, Rhys méltatlankodva hördül fel, nem mintha nem lettünk volna alapból vizesek. Pikkelyek tapadnak a kezemhez, ahol hozzám ért, szinte világítóan átlászóak, megbabonázva meredek a kezemre.
– Szép – közli Rhsy, és elvesz egyet, a tenyerén vizsgálja. Elszakítom a tekintetem, pont abban a másodpercben, hogy a pikkelyek megmoccanak a bőrömön. Felkiáltani is épphogy van időm, annyira gyorsan történik az egész. A pikkelyek az ujjamig csúsznak, a bőrömre simulnak, nagyon vékony gyűrűvé formálódnak körülötte. Megbabonázó is ijesztő egyben.
– Jó ég! – Rhys megbűvölten mered a kezére, sejtem, hogy vele ugyanaz történt. – Ez meg mit jelentsen?
– Nem tudom – felelem őszintén. A képek a barlang talaján lassan elhalványulnak, már kivehetetlenek, felmerül bennem, hogy talán álmodtam az egészet. Aztán a sárkányok hátat fordítanak, visszamennek a vízbe, otthagyva minket a gondolatainkkal. Megkönnyebbülten simulok Rhyshez.
– Nem értem, mi folyik itt – osztom meg vele. Nem felel, csak magához ölel, néma csókot lehel a szám sarkába. Az egész talán csak egy színes, képtelen álom…

Nem tudom, mióta vagyunk itt. Az egyetlen fényforrásunk a jégfény, és nap nélkül lehetetlen még a napszakot is megítélni. Az biztos, hogy órák teltek el, de nem találtunk kijáratot, aminek semmi értelme, hiszen a sárkányoknak is be kellett jönniük valahogy.
Leülök a földre, a sziklának vetem a hátam. Fáradt vagyok és kiábrándult. Az életem mostanában csak titkokból, veszélyből és menekülésből áll. Nem értem, miért nem lehetek békében azzal, akinek minden jel szerint a sors szánt, miközben pici koromtól azt hallgattam, hogy a Végzet majd kijelöli a megfelelő személyt. Arról nem volt szó, hogy az egész világ ellenünk lesz, majd egy sárkánygyilkos akad az utunkba. Ez nekem sok.
– Min gondolkodsz?
Tanácstalanul vállat vonok. Nincs kedvem beavatni Rhyst, félek, félreértené a gondolataim. Leül mellém, némán meredünk magunk elé, furcsa, hogy nem ér hozzám, de épp nem is igénylem. Talán érzi, nem lepődnék meg rajta.
– Egyetlen helyen nem néztünk kijáratot – szólal meg végül Ryhs. Nem tetszik, ahogy mondja ezt, rosszat sejtek, és amikor követem a pillantását, felnyögök. A vizet nézi.
– Csodálatos – suttogom. Hiába elemem a víz, nem bírom ki tudja, hány percig levegő nélkül, főleg úgy, ha azt sem tudom, merre kellene úszom. Esélytelen ötlet.
– Az – hagyja rám Rhys, de azért beljebb sétál, megerősíti a fényt, figyel, majd csalódottan visszatér mellém. – Azért nem szívesen megyek be közéjük, akkor sem, ha eddig nem támadtak meg.
Bólintok. Én úgy érzem, nem bántanának, de nem mernék csak a megérzésemre támaszkodva kockáztatni. Terveken gondolkodom, de semmi sem jut eszembe.
– Talán… – Rhys rám sandít. Sejtem, hogy ennek sem fogok túlzottan örülni, és nem is tévedek. – Próbálkozzunk kapuval?
Felnyögök. A mellkasomhoz húzom a térdem, rádöntöm a fejem, de folyamatosan arra a következtetésre jutok, hogy ez az egyetlen esélyünk. Csak hát… meglepődnék, ha nem kerülnénk még nagyobb bajba. Túl fáradt vagyok a bajhoz.
– Pihenünk, és utána – jelentem ki.
– Rendben.
Lehunyom a szemem. Bár Rhys megszárította a ruháim, mégis vacogok, és amint erre rádöbbenek, megriadok.
– Fázol? –kérdezi Rhys enyhe aggodalommal a hangjában. Bólintok, erre magához húz, úgy bújok hozzá, ahogyan ő szokott, amikor nem bírja elviselni a hideget. Valami megint nem stimmel velem, de már kezdem megszokni, inkább az lesz újdonság, ha minden remekül alakul. Csak egyszer…
– Aludj!
Megfogadom a tanácsát. Nem mintha bármi mást tehetnék, mert elsodor az álom. Tudom, hogy Rhys úgyis vigyázni fog rám…
Alig valamivel jobb, amikor felriadok. Rhys puszit nyom a homlokomra, ettől mosoly szalad az arcomra, annyira bensőséges a gesztus. Felnézek rá, úgyhogy a számra is kapok egyet.
– Ennyi volt?
Kiegyenesedem, és a tőlünk nem messze lobogó tüzet nézem. A sárkányok felé sandítok, de semmi mozgolódás, valószínűleg a víz mélyén rejtőznek. Megcsodálom a gyűrűt az ujjamon, de amikor megpróbálom levenni, nem mozdul. Mintha a bőröm részévé vált volna, egy centit sem csúszik.
– Az enyém ugyanezt csinálja – közli Ryhs teljesen érzelemmentesen, mint akinek az égvilágon semmi problémája a dologgal. Talán így is van, bár általában én vagyok az, aki zokszó nélkül elfogadja az ilyesmit, nem ő. Ezzel alaposan meglep, de nem teszem szóvá. Az összes dolgot tekintve, ami körülvesz minket, már ez a legkevésbé furcsa.
– Pihensz te is?
– Egy kicsit.
Figyelem álmában. Békésnek tűnik, de tudom, hogy felszínesen alszik, mert már ismerem. Szerintem ilyen helyzetben nem is menne neki másképp, mintha állandó veszélyekre lenne programozva, és talán így is van. Az elbeszéléseiből legalábbis egy olyan élet rajzolódik ki, ami minden, csak nem unalmas. Vajon képes lenne nyugodtan letelepedni, vagy nekünk semmiképp sincs közös jövünk?
Ez a gondolat elkeserít. A falnak támasztom a fejem, a víz felé fordulok, és ekkor fedezem fel, hogy bár semmi mozgolódást nem érzékeltem, még a vízcsobogás sem változott, egy sárkány néz rám meredten. Azonnal szaporábbá válik a pulzusom, meg sem rezzenek, csak meredek a hatalmas, különleges szempárba. Egy ideig némán bámuljuk egymást, aztán lassan kimászik a vízből, és megindul felénk. Nagyon gyengéden Rhys vállára teszem a kezem, de ennyi is elég, azonnal éber. Feltérdel, tudom, hogy védekezésre készül. A sárkány azonban nem foglalkozik velünk, a tűz érdekli, közelebb megy hozzá, rászuszog, aztán hátrébb húzódik, majd megismétli.
– Szerinted mit csinál?
– Ötletem sincs.
Mintha csak most tűnne fel neki Rhys, megindul felé. Lassan, óvatosan közelít, Rhys kezében mégis tűz lobban. A sárkány megtorpan, lassan nyújtja ki a fejét, picit fújtat, a láng pedig megremeg.
– Esküszöm, mintha játszana – szólalok meg értetlenül. Rhys szemöldöke felível, de nem fordul felém, amit nem is csodálok.
– Tehát? – sürget, bár az nem mondtam, hogy én értem, mi történik. – Dobjak neki tűzlabdát, vagy mire gondolsz?
Nem várja meg a válaszom, tényleg megteszi. Egy darabig ezzel szórakozik, aztán az egyik tűzlabda a barlang oldalának csapódik, megpörköli. A helye parázslik, vagyis parázslana, ha a sárkány nem oltja el. Az eredmény meglehetősen szép, a mintát varázslatosnak mondanám.
– Most mire vár?
A sárkány újra nekünk szenteli minden figyelmét, utána ahhoz a tűzhöz sétál, amit melegedéshez használunk, és lehel mellette egyet. Ezt minden oldalról megcsinálja, míg az egészet körbe nem veszi jégkristályokkal, amik lassanként egybefutnak, megindulnak felfelé, mintha jégbe próbálná zárni a tüzet.
– Nem értem – sóhajtom. Másodszor hallom, hogy hangot ad ki, mintha csak elveszítené a türelmét. Megindul felénk, ezúttal gyorsan, automatikusan kapok Rhysért, megragadom a kezét. A sárkány erre megtorpan, a kezünkre mered, majd újra a szemembe néz. Aztán egyszerűen hátat fordít, és visszasétál a vízbe.
– Mit nem adnék, ha beszélném a nyelvüket – jegyzi meg Rhys fejcsóválva. Egyetértek vele, mert még ha fontos is, amit a tudomásunkra próbált hozni, egyáltalán nem sikerült neki.
Rhys összeszedi a holminkat, ezzel jelzi, hogy indulni szeretne. Neki könnyebb dolga van, nem ő készül mindkettőnket ki tudja, hova küldeni, ezúttal talán a halálba.
– Biztos?
– Nincs más választásunk.
Bólintok. Kinyújtom a kezem, felfelé fordítom a tenyerem, ezúttal remeg a levegőben. Nem merem. Rhys mögém lép, átkarol, a vállamra hajtja a fejét. Ez megnyugtat, lehunyom a szemem, engedem, hogy átfolyjon az erő rajtam, de ezúttal mintha…
– Együtt – suttogom, amint lever a lábamról a felismerés.
– Hm?
– Segíts a kapuval! – kérem. Rhys nem reagál, de pár másodperc múlva szorosabban ölel, érzem az energiáját örvényleni körülöttem. A hó hamuval keveredik, szinte átláthatatlan örvényt képez. Rántást érzek, és mire felocsúdok, a múltkori tó mellett állunk. Nem koncentráltam rá különösebben, hogy ide akarok jönni, úgy tűnik, számomra ez jelképezi a biztonságot.
– Legalább rájöttünk, mit akart mondani.
Felnevetek. Megpördülök Rhys karjában, átölelem. Igen, itt jó. Tökéletes.
– Ugye tudod, hogy…
– Tudom.
Félbeszakítom, mert nem szükséges végigmondania. Nem maradhatunk itt, dolgunk van, és az az érzésem, hogy ha nem vagyunk mozgásban, itt is megtalálnak. Nem értem ugyan, hogy miért, az is meglep, hogy egyáltalán utánunk jöttek. Nem hittem, hogy érek ennyit a szemükben.
– Csak holnapig.
– Jó.