Végzetjel 18. fejezet - Hajnalösvény

okt. 29	Végzetjel 18. fejezet
	Írta Ariana

18.

Felfelé fordítom a tenyerem, a fény szinte azonnal jön, amint hívom. Erős, majd gyengébb, folyamatosan változtatom, hallgat rám, mintha táncolna a kérésemre. Tiszta, akár a víz, és szenvedélyes, mint a tűz, nem vagyok képes betelni vele.
– Dorian.
Rajtakapottan engedem magam mellé a kezem. Rhys hangja morcos, egy ideje valószínűleg figyelt, mert ébernek tűnik. Talán megzavartam az álmát, azért neheztel.
– Felébresztettelek?
Tudom, mennyire felszínesen alszik, nem most kellett volna játszanom, de úgy gondoltam, egy barlang rejtekében kicsit kipróbálom a képességet. Ez a második nap, mióta útra keltünk, Rhys ragaszkodott hozzá, hogy fedett helyre vonuljunk, esőt érzett. Egy ideje jobban megérzi az esőt, mint én.
– Egész jól bánsz vele.
Elmosolyodom. Voltaképp élvezem is, otthonos érzés, talán mert a jégfényt régóta használom. Ez mégis más, melegebb, de nem éget.
– Miért nem próbálod meg?
Rhys sóhajába lemondás vegyül.
– Tartok tőle, hogy nagyapa pont erre figyelmeztetett.
Megütközve nézek rá. Nem először taglóz le, mennyire megváltozott Rorger baljós szavai miatt, és ez ismét felbosszant.
– Nem szeretem, amikor ennyire kivetkőzöl magadból. Te ennél bátrabb vagy.
– Féltelek – vitatkozik, magam sem értem az indulatot, ami felhorgad bennem. Néha mintha szerepet cserélnénk, sokkal higgadtabb nálam.
– Akkor tarts velem az úton, hogy megvédhess!
Felül. A tekintete súlyos, elkeserít. Nem találom őt, idegen, és már a nyelvemen van, hogy kimondjam ezt, amikor a két tenyerét felfelé fordítja. A fény, ami előbukkan belőlük, gyenge, arra számítok, feladja, de újra nekifut, és ezúttal úgy tör ki belőle, hogy elvakít vele. Szóhoz sem jutok a döbbenettől.
– Azt hiszem… – mondja bizonytalanul. – Erre nem hat a bennem élő kötés.
Mohón közelebb csúszok hozzá, az ajkára nyomom a sajátom. Nevetve húzódik arrébb.
– Mi ütött beléd?
– Ez már inkább rád vall – súgom a szájára. Eltol magától, az arca értetlenséget tükröz, talán megbántottam.
– Tessék?
– A félelem és óvatosság annyira nem te vagy – osztom meg vele, mi zavar annyira, de ahogy várom, dühbe gurul.
– Dehogynem! Szerinted hogy éltem túl eddig? Rám nem vigyázott szolgák hada!
Megint szúr. Ha bizonytalan, mindig ezt teszi, úgy viselkedik, mint egy sarokba szorított vad, pedig én sosem bántanám.
– Te tanítottál bátorságra – jegyzem meg, mire morcosan felszusszan.
– Az óvatosságra is próbállak.
Hiába metsző a hangja, elmosolyodom. Tüntetőleg elfordítja a tekintetét, a karját összefűzi a mellkasa előtt, némaságra ítél minket. Hamar feladja, lazul a testtartása, végül magához von, eldőlünk a kemény földön. Sokszor eszembe jut, mennyivel kényelmesebb volt a puha ágyban, de nem adnám semmiért, hogy vele lehetek.
– Szerinted hogyan jutunk be hozzátok? – vált témát. Sokat gondolkodtam már ezen, vannak ötleteim, de egyik sem teljesen biztonságos.
– A járatomon át, ha nem figyelik – válaszolom, Rhys azonban egyből megrázza a fejét.
– Az kizárt, hogy ne figyeljék – jelenti ki teljes meggyőződéssel.
– Szerintem ennyi idő után senki sem számít rá, hogy hazatérek – érvelek, de én is tudom, hogy igaza lehet. Talán hazavárnak, ez a gondolat egyszerre tölt el reménnyel és félelemmel. Fogalmam sincs, mit tennének velem, ha elfognak. Semmi jóra nem számítok.
– Más lehetőség? – Rhys tovább faggat, így előszedem a következő tervem. Igaz, ez sem veszélytelenebb.
– A konyhán át. Éjszaka nem kellene, hogy bárki legyen ott. Matteóval mindig ott szöktünk be.
– Matteo? – kérdez rá meglepve, ezzel rádöbbent, hogy még sosem beszéltem róla. Igyekeztem egyáltalán nem gondolni rá, hátha akkor nem hiányzik.
– Az egyetlen barátom. A szakácsné fia, szóval ha játszani akartunk, jól el kellett bújnunk. Anyám nem szerette, ha vele töltöm az időm.
Rhys elhúzza a száját, a véleménye szinte rá van írva. Nem hibáztatom érte, én is utáltam ennyi szabály között élni. Mióta eljöttem otthonról, a szabadság szinte rám omlott. Nem cserélném le a régi életemre.
– A könyv vajon a helyén lesz?
Ugyanúgy aggódom, mint Rhys. Amióta az eszemet tudom, a Jégkönyv ugyanott állt, de túl régen jártam otthon, nem vagyok tisztában a változásokkal.
– Remélem – felelem őszintén, mert nem akarok hazudni. Rhys nem túl lelkesen bólint, aztán felcsillan a szeme, és én kíváncsian várom, mivel rukkol elő.
– Mi lenne, ha nagyanyáddal beszélnél? Add át neki nagyapa üzenetét!
Ezt átgondolom. Nagyanyám szárnya központi helyen van, ha éjjel próbálkozunk, akkor is nehéz észrevétlen maradni. Ráadásul, bár egy irányban vannak, messze esik a könyvtártól. Teljesen tanácstalan vagyok.
– Nem tudom, sikerülne-e. Talán be tudnánk lopódzni hozzá… De az is lehet, hogy feleslegesen kockáztatunk.
Rhyst lelombozza a válaszom.
– Akkor előbb a könyv, aztán meglátjuk – jelenti ki.
– Jó – egyezek bele jobb híján. Az út így is nagyon veszélyes, és bár Rhysnek nem árultam el, tartok a találkozástól nagyanyámmal. Attól nem, hogy elárulna, az ítéletétől viszont annál inkább. Pedig igaza van Rhysnek, valahogy át kell adnom neki a nagyapja üzenetét, kerül, amibe kerül. Mielőtt azonban ezt kifejthetném, Rhys témát vált.
– Szerinted mit jelent ez a fény?
Megvonom a vállam. Ha erről több ismeretünk lenne, sokkal előrébb járnánk, a megfejtés azonban mintha folyamatosan távolabb kerülne tőlünk, egyre több kérdést vetve elénk.
– Talán visszakapunk elveszett képességeket. Az illúzióról sem hallottam korábban. Kapukról sem… - kezdek bele, de elakadok. A találgatás nem sokat segít a helyzetünkön. – Fogalmam sincs. Add ide a kezed!
Rhys tenyere fölé tartom a sajátom, engedem, hogy átjárjon a fény. Kellemes, bizsergető, sokkal másabb, mint a többi képesség. Nagyon élvezem a használatát.
– Válaszolj nekem! – kérem, Rhys pedig megteszi. Ezúttal nem kérdez, nem vitázik, a fényünk összesimul, életre kel. Az egész barlang ragyog, le kell hunynom a szemem, pedig nem vakít, de egyszerűen muszáj elmerülnöm benne. Olyan, mintha zuhannék, Rhys kezére fogok, szorosan tart. Semmi félelmetes nincs benne, otthonos, várakozó ez a fényesség, mintha újra a múltkori jelenésben lennék. Rhys döbbenten kap levegő után, ebből jövök rá, hogy tényleg így van. Felnézek, a sárkányok ott vannak, körülöttünk járnak, csillognak, olyan színekben pompáznak, amilyeneket még sosem láttam. Talán álomban járunk, talán múltban, a jelent biztosan rég magunk mögött hagytuk.
– Hol vagyunk? – kérdezi Rhys, nekem azonban nincs válaszom. – Ezt láttad legutóbb?
Bólintok, a látvány ismét elvarázsol, de amint kinyújtom a kezem, hogy megérinthessem őket, semmivé foszlanak. Csalódottan pillantok Rhysre, az ő arcán is veszteséget látok.
– Gyönyörűek, ugye?
– Azok – feleli mosolyogva. Újra kinyújtja a tenyerét, de hiába ismételjük meg, amit az előbb, ezúttal a barlang falai között maradunk, a valóság nem ereszt el ismét.
Rhys kiül a bejárathoz, a csillagokat nézi, miközben én őt bámulom. Az elmúlt hónapokban a részemmé vált, befonta magát a szívembe, képtelen lennék elképzelni nélküle az életem. A veszély hiába ólálkodik folyamatosan körülöttünk, itt vagyunk egymásnak, összeköt minket a láthatatlan kötelék, én pedig egyre inkább vágyom rá, hogy ne csupán ennyi legyen. Amint a gondolat megszületik bennem, elhatározom magam, és csatlakozom Rhyshez odakint. A jöttömre felém fordul, a szeme csillog. Mellé telepszem, a némaság lágyan közénk lopózik, békét hoz magával. Reménykedem abban, hogy ez mindig így marad, de a balsejtelem nem ereszt, Rorger szavai és a ránk bízott feladat rettegéssel tölt el, hiába próbálom elhessegetni magamtól.
– Mi jár a fejedben? – kérdezi Rhys, miután már hosszú percek óta egymást nézzük a csillagok ránk vetülő tekintete alatt. Eltelít a szerelem, túlcsordul bennem, meg kell osztanom vele.
– Szeretlek – suttogom rekedten, kissé félve, pedig látom rajta, hogy nincs miért. Hozzám hajol, a csókja lágy, becéző, szavak nélkül is értem a válaszát, de ez nem minden, amit mondani akarok. – Tudom, hogy nem hiszel benne, de én vágyom az esküre.
– Dorian…
– Félek, hogy elszakítanak. Kell a kötelék – ellenkezek, mielőtt vitatkozhatna. Arrébb húzódik, az eget kémleli, attól tartok, így menekül. Engem lep meg vele a legjobban, amikor bólint.
– Igazad van. Semmit sem változtat az eskü, mert anélkül is hozzád tartozom.
Megfoghatatlanul boldog vagyok. Rhys felé fordulok, ő ugyanígy tesz, megfogja a kezem, és a szemembe néz. Vár, tudom, hogy enyém az első szó, az izgatottság viszont ellopja a hangom.
– Örökké a tiéd – súgom elfúló hangon. A tanúnk a hold, nekem azonban ez elég. Rhys mosolya sokkal fényesebb, mint bármikor, az ujjai az enyémbe kapaszkodnak.
– Örökké a tiéd – feleli, határozottabban nálam, pedig tudom, ugyanúgy küzd a rengeteg érzelemmel. A jelünk fellángol, majd fagy, a minta életre kel. Látom megjelenni Rhys homlokán, remegő kézzel feszítem szét a kapcsokat a felsőjén, hogy megcsodáljam a szíve felett is. Homlok, szív, csukló, boka, a főbb pontokra beírta magát, mielőtt elhalványodik, hogy elrejtőzzön az avatatlan szemek elől. A végzetjelek az eskü előttig láthatóak, aztán csak ha magunk fedjük fel, akkor bukkannak elő. Akaratlanul dörzsölöm meg a helyét, hiányzik a látványa, pedig sokkal mélyebben belénk ivódott.
Nagyanyám azt tanította, az igaz eskü köteléke erősebb a halálnál, és ritkább, mint a tökéletes jégvirág. Gyermekként mindig kerestem, melyik alakja nem törik meg, melyik szirom vagy minta teljesen szimmetrikus, de sosem sikerült megtalálnom. Nagyi nevetett rajtam, megsimogatta a fejem, azt mondta, felnőttként majd megértem. Most biztosra veszem, hogy erre gondolt. Hinni akarom, ha elszakít a végzet Rhystől, visszavezet hozzá. Összekötött minket, mert egymáshoz tartozunk, és bármi történjék, sosem veszítem el igazán. Az övé vagyok, örökké.
Rhys megcsókol. Előbb a homlokom, aztán a szám, beljebb tessékel, összeforrasztja a testünket. Az energiánk jobban összekeveredik, mint eddig bármikor, fogalmam sincs, hol végződöm én, hol kezdődik ő. Meztelen alszom el, Rhyshez bújva, a tűz pattogó hangját hallgatva, a szívverésének ritmusára. Az álmom nyugodt, biztonságban érzem magam. A holnap miatt majd aggódom, ha felkel a nap.

Előző

Következő