Végzetjel 21. fejezet - Hajnalösvény

okt. 29	Végzetjel 21. fejezet
	Írta Ariana

21.

– Veled menjek?
Sebesen megrázom a fejem. Magamhoz húzom Rhyst, megcsókolom, egymásnak döntöm a homlokunk. Bár mind Matteóban, mind a nagyiban bízom, balsejtelem gyötör, az érintésből próbálok feltöltődni.
– Rejtőzz el! – kérem sietve. – Ha baj történik, tudom, hogy értem jössz.
– Bárhová – suttogja. A vallomása boldoggá tesz, még egy csókot lopok tőle, mielőtt némi kerülővel a tisztásra megyek. Matteo meghallja a lépteim, felém fordul.
– Azt hittem, elő sem jössz – korhol. Körbenézek, nagyanyámat azonban sehol sem látom, ez rossz érzéssel tölt el.
– A nagyi mit mondott? – érdeklődöm, nyugalmat erőltetve magamra. Nem szeretném, ha Matteo azt hinné, nem hiszek abban, hogy átadta az üzenetem.
– Jönni fog, amint tud – feleli Matteo. Eláraszt a megkönnyebbülés, ennél jobb hírrel nem is szolgálhatott volna. Megkönnyebbülten felsóhajtok.
– Köszönöm – fejezem ki a hálám. Matteo hetykén vállat von, aztán leül a fűbe, előszed egy csomagot. Amikor mellé heveredek, az ölembe hajítja, kétkedve emelem fel, hogy megszemléljem a hold fényénél. Eper.
– Köszönöm – rebegem ismét. Idejét sem tudom, mikor ettem ilyesmit, szinte rögtön eltüntetem a felét. Matteo szórakozottan figyeli, majd egy kulacsot nyújt felém.
– Az unokahúgod esküvőjéről – magyarázza, mielőtt rám kacsint. – Már büntetés nélkül megihatjuk – teszi hozzá pajkos vigyorral. Felkacagok.
– Mintha ez téged bármikor visszatartott volna – felelem. Matteo válaszképp nagyot húz a saját kulacsából, és a távolba réved. Furcsa, mennyit változott az eltelt hónapok alatt. Magasabb lett, markánsabbá váltak a vonásai, sokkal férfiasabb, mint én. Ez régen zavart volna, mára azonban más dolgokat tartok fontosnak.
– Tényleg szerelmes vagy?
A kérdése hirtelen érkezik, azonnal, őszintén reagálok.
– Igen.
– Na, mégsem badarság a Végzet? – A hangjában gúny lapul, de mielőtt szóvá tehetném, eltereli a témát, és nekem nincs kedvem elrontani a viszontlátás örömét. – Mesélj, merre jártál! – kérlel, és én némi hezitálás után engedek a noszogatásnak. Nem térek ki minden részletre, elhallgatom az új képességeket, de a megismert tájakról szívesen beszélek. Még az utólag viccesnek tartott harcot is előadom Mecnarral, amikor Matteo félbeszakít.
– Bárcsak ott lettem volna! Ez olyasmi, amit látni kell. Sosem láttalak igazán harcolni – vágja rá, és én vele nevetek. Persze ő azelőtt ismert, hogy megtanultam volna használni az erőm, biztosan furcsa lehet ennek fényében látni a történeteim. Ez elgondolkodtat.
– Többé nem vagyok gyenge – mondom aki, mire Matteo megcsóválja a fejét.
– Nem mindig az erő számít – feleli. Kiüríti a kulacsát, megrázza, csalódottan veszi tudomásul, hogy elfogyott, de amikor felé nyújtom a sajátom, hárít. – Nem, ezt neked hoztam. Mutass valamit!
Nagyot kortyolok az italból, végigégeti a torkom. Elbódulok tőle, inkább félreteszem, mert szükségem lesz a józan ítélőképességemre, ha nagyanyámmal találkozom.
Kinyújtom a kezem, a jeget szólítom. Azonnal felel a hívásomra, a hópelyhek táncra kelnek a tenyerem felett, örvénylenek, delejező a táncuk. A kupac mélyéről, amelybe tömörülnek, egy fehér róka mászik elő, igyekszem nem mutatni, mennyire meglep engem is. Matteo érdeklődve szemléli, a lelkesedése mohó. A róka nagyot nyújtózik, megvakarja a fülét, mielőtt körbenéz, és ijedten pelyhekre hullik. Döbbenten meredek a hűlt helyére.
– Hát ez szégyenlős volt – jegyzi meg Matteo, majd a távolba réved, és felpattan. – Nem zavarlak tovább. Bízom benne, hogy egyszer újra találkozunk.
– Miért ne találkoznánk? – kérdezem, mire Matteo hatalmasat sóhajt.
– Nem tudhatom. Túl sok minden változott. Te nem ismersz már, én sem ismerlek. Az előbb életre keltetted a jeget! – sorolja zaklatottan. A tekintet, amivel rám néz, idegen, de az is lehet, hogy én magam vagyok idegen. Nem szól semmi mást, mielőtt gyors léptekkel elindul az egyik ösvényen. A szavai megsebeznek, elveszetten bámulok utána. Míg azt mérlegelem, mit kellene tennem, újabb alak tűnik fel. A köpenye és a járása ismerős, egyszerre leszek tőle végtelenül feszült, és mélyen legbelül, elképesztően boldog. Nagyanyám lassú léptekkel közelít, végig engem néz, borzongok a pillantásának súlya alatt.
– Ideje volt, hogy visszatérj – köszönt, majd akárcsak Matteo, körbekémlel. – Hol hagytad őt?
Ezúttal nem színezi semmilyen érzelem a hangját, miközben Rhys felől kérdez.
– Távolról vigyáz rám – felelem, mire a nagyi bólint. Nem faggat tovább, elfogadja a döntésünk, ez legalább kicsi örömmel tölt el.
– Miért jöttél?
– Rorger küldött – válaszolom, és röviden, a lényegre szorítkozva, beszámolok a fontosabb eseményekről. A nagymamám egyre gondterheltebbé válik, ez engem is nyomaszt. Ahogy a csend is, ami beköszönt köztünk, amikor a mondandóm végére érek.
– A Világok kulcsa – szólal meg végül lassan, vontatottan. – Végül megérem a prófécia idejét – mondja inkább magának, mint nekem, majd amint erre rádöbben, rám pillant. – Rájöttetek, mit kerestek?
– Nem – csóválom meg a fejem azonnal. – A könyvben csupán egy versike volt, amit nem tudunk megfejteni.
Nagyi elmosolyodik. A gesztus emlékeket idéz, visszarepít a gyermekkoromba.
– Pedig egyértelműen rátok vonatkozik – állapítja meg, és nekem eszemben sincs vitatkozni. Nem tudom, mikor történt, de elfogadtam, hogy olyan szerepet szántak nekem, amelyre sosem vágytam.
Hirtelen fog el a rosszullét. Minden sejtemben felizzik, görcsbe ránt, döbbenten kapok levegő után. Fogalmam sincs, mi történt, az imént még semmi bajom nem volt, most azonban minden lélegzet kínt szabadít rám. Forró és erős, mintha savat nyelnék.
– Ki mérgezett meg?
A nagyi hangja áthatol a rohamon, de először nem bírom értelmezni.
– Tessék?
– Valaki megmérgezett – jelenti ki kétségek nélkül. – Ki volt?
Nehezemre esik tudatosítani, amire utal. Mert az egyetlen ember, aki tehette…
– Matteo…
A név kétségbeesetten gördül le a nyelvemről. Az egész testemet átjárja a fájdalom, mintha a lángok belülről nyaldosnának. Hasonló ahhoz, mint amikor elveszítettem a kontrollt a tűz felett, de ez sokkal rosszabb, erőteljesebb, üvölteni tudnék a kíntól, ha nem tudnám, hogy az életem múlhat a csenden.
– Légy őszinte! Vannak új képességeid? A jeget láttam. Dorian, ne hallgass el semmit, tudnom kell! – kérlel a nagymamám, a hangja sürgető, féltő. Hiányzott, hogy valaki gondoskodni akarjon rólam.
– Uralom a… vizet – suttogom két görcs között. A földre rogyok, a lábam nem tart meg. – A tüzet… – A leheletem forró, megperzseli a növényeket alattam. Füst ömlik ki a tüdőmből, nem kapok rendesen levegőt.
– Mi mást?
– A szelet és a földet – felelem, amint enyhül kicsit a fájdalom. Nagyanyám tenyere hűvös a hátamon, mintha a jeget szólítaná bennem, és rájövök, hogy tényleg azt teszi. Visszaszorítja a bennem tomboló másik elemet. Miután a tudatom kicsit kitisztult, jól átgondolom a folytatást. ¬– A fényt.
Nagyanyám arcára hitetlenség költözik. Közelebb hajol, annyira halk a hangja, mintha attól félne, a fűszálak is elárulnak.
– A fényt?
Bólintok. Lehunyom a szemem, igyekszem csillapítani magamban a tűz izzását, de makacsul ellenáll az akaratomnak. Sosem csinált még ilyet.
– Matteo tudta, hogy tiéd a tűz?
– Nem – jelentem ki. Egyetlen szóval sem árultam el neki, fogalma sem lehet róla. Nagyi ugyanazt a következetést vonja le ebből, amit én, ám ő ki is mondja.
– Valószínűleg nem neked szánta a mérget, hanem a tűzmágusodnak.
Ez talán még jobban elkeserít. Miért törne Rhys életére? Hiszen nem is ismeri, futólag találkozhatott csupán vele. Sosem ártott neki.
– De miért?
– Használd az eszed! Mióta jár a nyomodban, mint egy kiskutya? Hogyan néz rád?
Megborzongok. Sosem fordult meg a fejemben, hogy Matteo…
Elmerülök az önsajnálatban. A jég ugyan csökkenti a kínt, de folyamatosan bennem van, izzik, verejtékes tőle az egész testem. Visszafogom a lángokat, nehogy elemésszenek, de sejtem, hogy csupán az időt húzom. Rhys talán segíthetne, még ha fájdalmas is a módszere, de egyszer már megmentette vele az életem. El kell érnem hozzá…
Hangzavarra eszmélek. Arra fordulok, a szívem több ütemet kihagy, amint felfogom az elém táruló látványt. Rhys kirohan az erdőből, az óvónak hitt rejtekből, hatalmas csapat követi, nyilvánvaló, hogy hamarosan utolérik. Nagyanyám hatalmasat sóhajt.
– Igazán a vesztetekre óhajt törni, ha rátok uszította a nagybátyád.
Sebesen dobogó szívvel figyelem az eseményeket. A túlerő leküzdhetetlenül nagy, Rhys egyedül nem képes felvenni velük a versenyt. Megkísérlek lábra állni, de alig tart meg, a futásra nem vállalkozom, de azért megindulok feléjük. Nagyanyám elkapja a karom, amikor megingok.
– Ne érsz oda.
– Megölik, ugye? – kérdezem, abban a másodpercben, ahogy Rhys a földre kerül. Lendülök, de néhány méter után leszorít a fájdalom. A düh könnyei kiszöknek, végigszaladnak az arcomon.
– Ehhez kétség nem fér – feleli a nagyi. Legszívesebben rárivallnék, hogy segítsen, de mélyen legbelül tudom, hogy meg van kötve a keze. Rhys magára maradt, mert botor módon azt hittem, rövid időre elválhatunk egymástól.
Ott akarok lenni mellette. Biztonságban akarom tudni, vagy legalább…
A felismerés villámként cikázik át rajtam. Koncentrálok, a tekintetem egy pillanatra sem szakítom el Rhystől, miközben segítségül hívok egy olyan energiát, amit ténylegesen eddig sosem használtam. Az ég megdördül, villámok tarkítják az eget, nem messze csapnak le az összegyűlt emberektől. Igyekszem senkiben sem kárt tenni, ám a haragom nehezen tartható kordában.
– Használd a fényt – súgom, mintha Rhys meghallhatná, de valószínűleg így történik, mert felém fordul, mintha egyenesen a szemembe nézne, aztán kinyújtja a kezét, hogy magához szólítsa az új erejét.
A fény mindent elvakít. Semmit sem látok, mielőtt azonban megkönnyebbülnék, a fény hirtelen kihuny, elnyeli a sötétség. Rhys felüvölt, velem együtt. A nagybátyám valószínűleg vakon szúrhatott, de így is eltalálta, a vállamban érzem a sebet, mintha a sajátom lenne. Szédülök. Megtörlöm a szám, érzem, hogy vér szivárog az orromból, de nem érdekel, mi történik velem. Az utolsó mentsváramhoz nyúlok. Kinyújtom a kezem, az örvény azonnal jön.
– Mit művelsz?
– Kaput nyitok – mordulok, nem fecsérelve az időt magyarázkodásra.
– Tessék? Uralod a kapukat?
– Igen – ismerem el, mert már úgysem számít. Ha nem mentem meg Rhyst, semmi sem számít többé. A nagyi hangja korholó, amikor újra megszólal.
– Az ég áldjon meg, Dorian! A világok kulcsát kutatod, és nem jössz rá, hogy nem egy igazi kapuról van szó? A kulcs nem egy valódi kulcs!
Most nem érek rá örülni, hogy végre kiderül, mit keresek. Ezért jöttünk, de ezt az árat nem vagyok hajlandó megfizetni érte. Nem veszíthetem el Rhyst, azt utolsó leheletemig harcolni fogok érte. Ha a méreg a csontomig hatol, akkor sem engedem, hogy bántódása essen.
Sosem nyitottam eddig ilyen távolságból kaput, mégis biztos vagyok a sikerben. Hallgat rám, megjelenik, szélsebesen száguld Rhys felé, hallom, hogy a nevemet kiáltja, mielőtt átsiklik rajta, és magával viszi. Összerogyok. Rhys tekintete belém ég, a félelem az elválástól bennem is ott lüktet, pusztít minden mást, amit a méreg nem ér el. A bizonyosság azonban, hogy legalább őt megóvtam, kárpótol azért, ami következik.
– Így nem harcolhatsz velük. A méreg túl erős, fel fog perzselni belülről – jelenti ki a nagyi. Szédelgek, esélyem sincs elmenekülni, a nagybátyám csürhéje felém tart, hamarosan elér. Igyekszem felkészülni a legrosszabbra, de a félelem leterít. Eddig Rhysért rettegtem, most azonban a saját életemért.
– Engem is megölnek, ha elfognak? – faggatom a nagyit. Szerencsére megrázza a fejét, halvány reménysugarat ad.
– Nem hinném, de a büntetést nem kerülheted el.
– Miféle büntetést?
Hiába segít a jég, egyre jobban leterít a fájdalom és a kimerültség. Tehetetlenül nézem, ahogy egyre közelebb jön az ellenség. Egy percem lehet, míg elfognak, és semmit sem tehetek. Gyűlölöm ezt az érzést. Gyűlölöm őket. A harag tüze szétfeszít.
– Talán az előnyödre fordíthatod. A jég alatt felszívódik a méreg.
– Tessék?
Nem értem. A taktikus kettőnk közül Rhys, elveszettnek tűnök nélküle. Semmi előnyt nem látok, amit a helyzet kínálhat, a helyzetem az én olvasatomban kilátástalan. Nagyi azonban teljesen másképp látja a dolgokat, ahogy mindig. A megoldáson dolgozik elfogadás helyett, ebben pont olyan, mint Rhys.
Vajon hol lehet? Nem gondoltam át, bárhova küldhettem, ahol az ellenségeink nem találnak rá, és megvédem az életét.
– A jégbörtönbe foglak vitetni – jelenti ki a nagyi. – Álmot bocsátok rád. Ha elmúlik a hatása, magad ébredsz fel.
– És Rhys?
– Életben akarsz maradni?
Ez ledönthetetlen érvnek bizonyul.
– Tégy úgy, mintha nem tudnád, mi fog történni veled – kéri a nagyi, mielőtt körbevesznek minket. Megadóan nyújtom ki a kezem felé, hogy legalább ő legyen az, aki elfog. Bíznom kell benne, mert nem tehetek mást. Ha ő is elárul, halott vagyok. Lehajtott fejjel állok, kinyújtott karral jelezve, hogy azt tehetnek, amit akarnak. Feladtam a harcot, én nem bántok senkit.
A csuklómra jégbilincs kúszik. Hűvös, megingathatatlan, elszakíthatatlan. Nagyanyám szánakozó tekintettel néz rám, mások arcán azonban olyan erős kárörömöt látok, hogy ökölbe szorul tőle a kezem.
Pedig nem ártottam. Nem bántottam senkit. Rhys sem bántott senkit. Megsérült, és én nem vagyok vele. Gyűlölök mindenkit, aki idáig juttatott.
Megtaszítanak. Az út lefelé vezet, és bár nagyanyám valamelyest felkészített rá, rettegek.
– Hová megyünk?
Méterekkel járhatunk a föld alatt. Azon gondolkodom, képesek lennének-e megölni, csak mert a család érdeke így kívánja. Arra jutok, hogy igen.
– Állj oda!
Valaki a falnak lök. Mögöttem vastag a jég, felszisszenek, ahogy hozzáérek. Ősibb, mint bármi, amit valaha láttam.
– Mire készültök?
A maradék, egyébként is labilis nyugalom végképp leolvad rólam. Harcolni akarok, de már késő, a bilincs a bőrömbe mélyed, a képességeim csődöt mondanak. A méreg mélyen izzik bennem, valószínűleg a jég az egyetlen, ami kordában tartja. Ha ki is jutnék innen, biztosan meggyilkol.
Rhys!
Kétségbeesetten kapaszkodom a kötelékünkbe, mégis tehetetlenül hagyom, hogy bebörtönözzenek. Az utolsó, amit érzek, a harag. Miközben a jég felkúszik rajtam, kínzóan lassan, a düh mélyen belém vájja a karmait. Aztán beborít a jégsír, és elnyel a sötétség.

Előző