Álarc beleolvasó - 1. fejezet

nov. 28	Álarc beleolvasó - 1. fejezet
	Írta Ariana

1. fejezet

Az ezüstlánc meglebben a nyakában, ahogy felkel. A tekintetem a kulcscsontjára siklik, majd a vállának ívét figyelem, miután hátat fordít nekem. Annyira tökéletes az alakja, vékony, de erős, és pontosan tudom, mennyire kemények az izmai a tapintásom alatt. Mint az előbb is, miközben…
Több, mint egy éve ismerem, mégis amikor néhány hete elcsábított, meglepett vele. Nem mintha tiltakoztam volna, elvégre azóta vonz, mióta először megláttam. Néha fogalmam sincs, hogyan álltam meg, hogy ilyen sokáig ne kezdjek vele…
De, pontosan tudom, hogyan. A lebukástól való félelem pont elég erőt adott hozzá. Ő azonban átlátott az álarcomon, és miután hónapokig csendben figyelte a vergődésem, végül hamarabb lépett, mint én mertem volna. Bár ha rajtam múlik, talán sosem történik köztünk semmi.
Nem bírom ki. Felkelek, szorosan mögé lépek, átölelem. Visszadobja a pólóját a földre, és felnevet.
– Készülsz valahová? – suttogom a fülébe. A kezem közben birtoklón csúszik a csípőjére, majd beszökik az alsója alá, nem is értem, miért vette vissza. Nyakának bőrét kóstolom, amitől szaggatottá válik a légzése, és biztosra veszem, hogy nyert ügyem van. Hátrahajtja a fejét, nagyobb teret enged a számnak, lihegve löki magát a tenyerembe, a szenvedélye, ha lehet, még jobban feltüzel. Megpördül, forró csókba von, a falnak szédülünk tőle. Biztosan nem jutunk el az ágyig, pedig két lépésre van…
Megint hátat fordít, a falnak támaszkodva zihál, én pedig a tarkóját csókolom, miközben elveszem az óvszeres dobozt az éjjeliszekrényről. Élesen szívja be a levegőt, ahogy ismét a testébe enged, a hangja csupán rekedt suttogás, amikor megszólal.
– Mire vársz?
Nem vallom be neki, hogy csupán az agyát akartam húzni, hanem lágyan ringani kezdek, bár tudom, hogy ez sosem elég. Most mégsem szól rám érte, hagyja a lassú tempót jó darabig, talán azért, mert már egyszer megkapta, amit akart.
A jobbjával továbbra is támaszkodik, a bal keze azonban a csípőjén tartott ujjaimra szorul, tisztán érződik, hogy közel jár. A zihálása felerősödik, ellepi a tudatomat a hangja, hamar átdob a határon engem is.
Nem húzódom el, élvezem, ahogy a karomban csillapodik, mielőtt röviden felnevetne.
– Hú, de imádom veled a szexet!
Ez pillanatok alatt kijózanít. Nem mutatom, de ahogyan ezt mondta, az szíven ütött. Mindig sejtettem, hogy azért kezdett velem, mert tudja, hogy úgysem akarnék tőle többet. Magam sem értem, miért fáj mégis.
– Részemről a szerencse – poénkodom el, mire vigyorogva hátranéz, és játékosan eltaszít magától.
– Adsz egy törölközőt?
Teljesítem a kérését. Nem megyek vele, megvárom, míg végez, csak aztán zuhanyozok le. Az ágyon heverészik, amikor visszaérek, a telefonját bújja.
– Amúgy húzzak el? Átjön a csajod? – kérdezi fel sem pillantva.
Megvonom a vállam, és mellé dőlök. Végigsimítok a hasán, mire jólesően felmordul. Tetszik a hang, van benne valami végtelenül szexi.
– Kettő nekem is sok a jóból – villantja rám a mosolyát. Eldobja a mobilt, átkarolja a nyakam, és bár a csókjában ígéret rejlik, megértettem a szavait, leállok. – Szóval?
– Szóval mi?
Marci továbbra is választ vár, nekem azonban kireppent a fejemből, mire.
– Maradhatok, vagy programod van?
– Maradj – kérem. Ezt várhatta, mert újra a hátára fekszik, kitapogatja a telefont, és zenét kapcsol. A dal beteríti a szobát, lustán dobolom a taktust, miközben szótlanul heverészünk.
Eleinte beérte annyival, hogy jött, szeretkeztünk, aztán lelépett. Ez a második alkalom, amikor nem siet sehová. Ezzel egyelőre én sem tudok mit kezdeni, leginkább sodródom az árral, élvezem a kettőnk közé feszülő, kellemes némaságot.
Furdal a lelkiismeretem Era miatt. Hetek óta csalom, pedig sosem voltam hűtlen senkihez. Nem érdemli meg, hogy ezt csináljam vele, de egyszerűen képtelen vagyok ellenállni Marcinak. Másnak tudnék, de neki biztosan nem.
A hasára gördül, így közelebb kerül egy kicsit. Ösztönösen mozdulok, a számmal végigsimítom a vállát, apró puszit helyezek rá. Szórakozottan rám pillant, felfelé görbül a szája, és hozzám hajolva a számra tapad.
Imádom a csókjait. Annyira szenvedélyes és akaratos, mégis azonnal megadja magát nekem, ha szexre kerül a sor. Pedig olyan erő lakozik benne, hogy egyetlen szóval sem tiltakoznék, ha másképp szeretné…
Elereszt, és hosszan kifújja a levegőt.
– Oké, ezt most fejezzük be, mert megint rád mászom.
Az alkarjára könyököl, és nem titkolom, hogy engem sikerült egyetlen csókkal ismét bezsongatnia. Végighúzom a kezem az oldalán, mire csiklandósan összerándul.
– Ne már! – szól rám röhögve.
Megállapodik a kezem a derekán lévő hosszú, fehér sebhelyen. Az ujjaim újra és újra végigszaladnak rajta. Korábban sosem jött szóba, hogy bármilyen balesete lett volna, szóval ez újdonság volt, amikor először láttam póló nélkül. Eddig nem kérdeztem rá, mindig lefoglalt valami más, most viszont a kíváncsiságom győz.
– Elárulod, hogyan szerezted?
Hátrafordul egy pillanatra, aztán folytatja, amit elkezdett, és rájövök, hogy zenét keresett, mert hamarosan felcsendül egy kellemesebb dallam. Nem ismerem, de tetszik.
– Hétévesen kitaláltam, hogy megtanulok egyedül fára mászni. Hamar rájöttem, hogy nem tudok, csak alattam épp egy kerítés volt. És még szerencsém is van, hogy ennyivel megúsztam.
– Aú… – szökik ki a számon reflexből, Marcit viszont rázza a röhögés.
– Makacs gyerek voltam. Amint begyógyult a sebem, akkor is felmásztam arra a kurva fára. Azzal a lendülettel eltörtem a bal lábam, szóval azóta az egyetlen magaslat, amire szeretek felmászni… – Visszalök a hátamra, és az ölemre ül, elakad a szavam a tekintete intenzitásától. A kezem önkéntelenül indul meg, rászorítok a csípőjére, végigsimítok a tetoválásán, de lesöpri magáról az érintésem. – De nem most – jelenti ki, és újra mellém dől. Nevetünk. – Csavarogjunk! – mondja hirtelen. Felpattan az ágyról, a ruháiért nyúl, elégedetlenül figyelem, ahogy magára húzza őket. Így is észveszejtően néz ki, csak azzal sikerül kiragadnia a bámulásából, hogy hozzám vágja a pólómat. – Hízelgő, de öltözz, vagy itt hagylak!
– Hová megyünk? – érdeklődöm, miközben magamra tornázom a nadrágot. Marci vállat von.
– Sétálni, kajálni, ami jön.
– Eléggé hó vége van… – felelem magam elé motyogva, de meghallja.
– Akkor meghívlak.
Nem pont erre akartam kilyukadni, de nem vitatkozom, mert ilyesmiben vele képtelenség. Fogalmam sincs, honnan van ennyi pénze, de eddig sosem láttam, hogy bárminek megnézte volna az árát, mielőtt a kasszához ment, ilyen luxust pedig még soha senkitől nem tapasztaltam. Nálam mindig az árcédula a mérvadó, őt viszont abszolút hidegen hagyja, némelyik cucca pedig szerintem egy heti fizetésem, ha nem több.
– Várj!
Elkapja a karom, mielőtt az ajtóhoz érhetnék, és mohón megcsókol. Elillan tőle minden gondolatom, a nyelvén kívül semmi más nem létezik, a bőre illata megvadít, szinte beleszédülök, amikor elenged.
– Csak ilyenem volt – vigyorog rám, és már a bejáraton kívül is van, mire egyáltalán észbe kaphatnék. Ha így folytatjuk, ki fogja csinálni az önuralmam. Vagy beleszeretek, ami egy brutálisan rossz ötlet.

A legrosszabb az egészben, hogy amíg Marcival vagyok, annyira természetes minden. Beszélgetünk, hülyülünk, jól érzem magam vele, semmi más nem számít. Amint viszont elbúcsúzunk, rám zuhan a lelkiismeretem, és agyonnyom.
Zenét hallgatok. Bár még mindig kicsit az együtt töltött idő hatása alatt állok, már szállingóznak be a tudatomba a szokásos önmarcangoló gondolatok. Mégis mi a jó istent művelek hetek óta?
Sosem voltam csapodár. Akadtak nagyon nyomulós időszakaim, de sosem akkor, amikor épp jártam valakivel, sőt, leginkább akkor tomboltam, amikor véget ért egy kapcsolatom. Most azonban egy másfél éves, stabil kapcsolatban élek, lassan az összeköltözés lenne esedékes, mert Erával nagyon egy hullámhosszon vagyunk, kedves, jó fej, szeretem…
Belépek a lakásba, de nem kapcsolok lámpát. Kintről beszűrődik némi világosság, pont elég ahhoz, hogy levetkőzzek, és a kanapéra heveredve bámuljak magam elé. Tudom, hogy nem mehet így sokáig. Nem tisztességes, amit teszek, mégsem fordul meg a fejemben, hogy nemet mondjak, amikor Marci feljön hozzám. Sőt, ma én kérdeztem meg, ráér-e, miután Era lerázott, hogy tanul.
Lehunyom a szemem, visszajátszom magamban az elmúlt pár órát. A várakozást, amíg Marci ideért, a szenvedélyt, ami lángolt bennünk, a bőrének tapintását, a hangját, miközben zihált…
Felsóhajtok, amikor ráébredek, hogy újra vágyakozom. Nem tudom, hogyan csinálja, de egyszerűen megunhatatlan. Az elején próbáltam azzal mentegetni magam, hogy régen voltam sráccal, de ez olcsó hazugságnak bizonyult. Marci rám néz, és tetőtől talpig lángba borulok egyetlen pillantástól. Fogalmam sincs, hogyan éri el, de mióta megkaptam, körülötte forog az egész világom. Mintha nem is léteznék, amikor nem vele vagyok. Semmi sem fontos, semmi sem köt le, azt várom, mikor találkozhatok vele ismét. Az a baj, hogy tisztán érzem, ez részemről rég nem csupán a szexről szól.
Megijeszt, ami köztünk van, és rengeteg oka van, miért. Ott van például, hogy megcsalom a párom. Vagy akár az, hogy egy sráccal teszem. Mégsem ezek okozzák a riadalmam, hanem hogy már azelőtt beleszédültem, hogy lefeküdtünk volna. Addig legalább lehetett plátói, most viszont…
Akarom őt, pedig nem szeretnék komoly férfi partnert. Megrémítenek a lehetséges hátrányok, a titkolózás pedig hosszú távon fárasztó. Mégis, amikor el akarom nyomni, másodpercekig tart csupán a gondolat, mert rögtön felrémlik bennem a mosolya, vagy az a hihetetlen szenvedély, amivel csókol, és végem van.
Pedig nem tervezek a szüleim elé állni azzal, hogy ne haragudjanak, mégsem futó hóbort volt, csak egy nagyon vaskos hazugsággal etettem őket. A fene sem akarja felborítani a végre ismét békés életét. És különben is…
Úgysem kellenék neki.

Következő