dec.
06
Meg sem érdemellek
Írta Ariana
Meg sem érdemellek

Matyi olyan volt, akár az álom: magas, férfias, széles arccsonttal, ennek ellenére mégis lágy vonásokkal. Az a fajta srác, aki mindig úgy nézett ki, mint aki épp a kifutóról lépett le, barna haja tökéletesen állt, a ruháit mindig a friss divat szerint válogatta. Én mégsem ezért rajongtam annyira érte, hanem mert soha egyetlen rossz szót nem hallottam tőle senkire és semmire. A mosolya pedig…
Kényszerítenem kell magam, hogy viszonozzam a mosolyt, ne bamba idióta módjára álljak a villamosmegállóban. Mindig így járok, ha találkozom vele, kicsit mintha megszűnne a világ.
– Hogy vagy?
Egy pillanatra megölel, de mielőtt kiélvezhetném az érintést, már el is enged, és megindul a zebra felé.
– Köszönöm, jól.
– Bocs, hogy késtem. Nagyon átfagytál?
A tekintete végigszalad rajtam, rosszallóan bámulja a kigombolt kabátot. Reflexből húzom össze, pedig nem szól rám, mégis érzem rajta a neheztelést. Valószínűleg arra gondol, hogy vigyázhatnék jobban magamra.
– Nincs hideg – hárítok, erre elneveti magát. – Tudom, te nem bírod annyira.
– Öt fok alatt már legszívesebben egy pohár forralt borral bámulom az ablakból a fagyot – feleli csibészes mosollyal. Alkohol az nekem is jól jönne, és szerencsére úgy is terveztük, hogy megiszunk valamit. Az elmúlt két hétben lekötötte a munkája, szóval hanyagolt, és eléggé megsínylettem a hiányát.
– Szerintem már lehet kapni – mélázom el, és próbálok visszaemlékezni, mikor ittunk először tavaly, de nem emlékszem, összefolyik a múlt ősz.
– Biztosan.
Beülünk a szokásos helyünkre. Sajnos a kedvenc asztalunk foglalt, de nem különösebben zavar, a lényeg, hogy végre itt vagyunk, forralt bort szürcsölünk, és beszélgetünk. Imádom hallani a hangját, sosem szerettem a túl mély vagy túl magas hangú férfiakat, az övé viszont tökéletes.
– Milyen volt a tegnapi randid? Elég szűkszavú voltál azzal, hogy majd elmeséled.
A pult irányába fordulok, azt lesem, mennyien vannak ott, mert nincs kedvem sorban állni. Minden perc értékes, amikor Matyival lehetek, ráadásul mostanában mintha egyre kevesebb lenne belőlük.
– Pocsék. Aranyos srác, csak nem ugyanazt keressük.
– Pedig neten egész jól eldumáltatok – jegyzi meg, és igaza van, én mondtam, hogy elég hasonló a világlátásunk.
– Aztán találkoztunk, és kiderült, hogy élőben nem ugyanaz jön le, mint ami online – válaszolom, Matyi pedig nem faggat tovább. Mondanám, hogy neki könnyű, elvégre jó ideje fogalma sincs, mennyire macerás a randizgatás. Nekem sem lenne, ha bepróbálkozhatnék nála…
Matyi azonban tabu. Mióta ismerem, a barátjával él, és már előtte is régen együtt voltak. Én három éve elepedek érte, ő viszont még mindig boldog és szerelmes, és ezért egyszerre vagyok irigy és végtelenül szomorú. Szeretem látni, hogy boldog, csak sajnálom, hogy nem velem.
Iszogatunk. Már kinőttem abból, hogy vedeljek, jobban kedvelem a laza borozgatós vagy sörözgetős, dumálós esti programot. Mondhatni, kiöregedtem a dorbézolásból, bár így harminc környékén ez azért erős megfogalmazás lenne.
– Peti? – kérdezek rá, hogy eltereljem rólam a szót, de ez öngól, mert így ismét emlékeztetem magam arra, hogy esélytelen vagyok. Nem mintha alapból nem lennék ezzel tisztában folyamatosan, épp ezért nem merült fel sosem, hogy egyáltalán jelezzem felé a vonzalmam. Megelégszem annyival, amennyit épp kapok belőle.
Késik a válasszal, a tekintetemet is kerüli, mégis csak nagyon lassan fogom fel, hogy baj van. Pedig gondolhattam volna abból is, hogy egy órája hirtelen kért meg, találkozzunk. Most átkozom magam a vakságomért.
– Kiderült, hogy megcsalt.
– Tessék?!
Automatikusan körbepillantok, miután felemeltem a hangom. Nem akartam, önkéntelen reakció volt, annyira váratlanul ért a dolog. Hét éve álomszerűen megvannak, ha nem Matyiról lenne szó, azt hinném, épp viccelődik velem.
– Ez komoly? – kérdezek vissza a biztonság kedvéért. Keserű fintorral az arcán bólint, én pedig úgy döntök, hagyjuk a szolid estét. – Hozzak neked is valami rövidet?
– Igen, kérek. Ha neked is sok volt az infó, képzelj el engem.
Szerencsém, hogy most senki nincs a pultnál, nem szívesen váratnám meg Matyit. Talán nem vagyok elég jó barát, hogy rögtön az ugrott be, hogy ehhez szükségem van valami erősre, hanem inkább azonnal vigasztalnom kellett volna. Csak épp még a sokkot dolgozom fel.
Leülök hozzá, elé tolom az egyik poharat. Sokáig forgatja a kezében, régen láttam már töményet inni, lassan kortyol bele, és enyhén megrázkódik tőle.
– Ez szörnyű.
– Régen szeretted – lepődöm meg, Matyi azonban vállat von, és lehúzza a felest. Ugyanígy teszek, de közben lopva őt figyelem. Ha nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy örüljek a találkozásnak, feltűnt volna, mennyire ki van borulva. Magába temeti, de ismernem kellene. Önző vagyok, és vak.
– Elmeséled?
Hangosan fújja ki a levegőt, érzem benne vibrálni a kiábrándultságot. Zavartan játszik a poharával, ide-oda tologatja, miközben beszél.
– Nem túl érdekes történet. Elromlott a laptopom, úgyhogy kölcsönkértem az övét, hogy azon dolgozzak. Automatikusan pillantottam rá az üzenetekre, mert elfelejtettem, hogy nem az enyém… – Elhallgat, keserű mosolyra húzza a száját. – Volt pofája azzal jönni, hogy ellenőriztem, pedig eszembe sem jutna megnézni az üzeneteit – neveti el magát gyengén, bennem pedig erősödik a düh. Haragszom, amiért ebben az állapotban kell őt látnom. – Megnéztem a profilját. A srác tizenkilenc. Jóképű, kisportolt. Fiatal.
Mintha azt sugallná, hogy ő nem elég jó, de ezt most nem merem pedzegetni, inkább mást kérdezek.
– Peti mit mondott?
– Hogy egy alkalom volt, azóta a srác nem száll le róla – feleli, és a szájához emeli a poharat, egy húzásra eltünteti a bor maradékát.
– Elhiszed neki?
– Nem tudom. Őszintének tűnt.
Ezúttal ő kel fel, hoz nekem is egy újabb kört, nekem pedig nincs szívem rászólni, hogy ma nem akartam lerészegedni. Ha ezzel tudok segíteni, én biztosan nem állítom le.
– Megbocsátottad?
Nem tudom, az alkohol íze vagy a kérdésem váltja ki belőle a borzongást.
– Otthagytam a fenébe, és reggel óta csavargok a városban – árulja el. – Hívogat, üzeneteket irkál, de már órák óta meg sem nézem.
– Sajnálom – szökik ki a számon a végtelenül suta mondat. Matyi elmosolyodik.
– Megszánsz annyira, hogy ma meghúzhatom magam nálad?
– Ez alap – felelem azonnal, pedig egy pici garzonban élek, egy kicsi konyhával, egyetlen szobával. Egyetlen ággyal…
Hajnalig a kocsmában múlatjuk az időt. Közben eléggé felöntünk a garatra, bár nem is vártam mást. Én sem bírom már úgy, Matyi pedig sosem volt nagy ivó. Mindenesetre annyi józanságom azért van, hogy hazaérve rávegyem, egyen valamennyit, főleg miután kiderül, hogy még csak nem is reggelizett.
Ömlik belőle a szó. Ül a kiürült tányér előtt, sorolja a sérelmeit. Nem sír, de látszik rajta, hogy nehezen tartja magát, és nem is csodálom. Hét évet kidobni egy gyors kufircért…
Túl gyorsan történnek a dolgok. Régóta dédelgetett álom válik valóra, amikor megérzem az ajkát az enyémen. Az ujjai lágy táncot lejtenek az arcomon, nyomukban bizsergést hagynak a bőrömön. Közelebb simulok, lehunyt szemmel élvezem a csókot. Még többet akarok belőle, a tarkójára csúsztatom a tenyerem, már ennyitől szétfeszít a vágy. Sosem hittem volna, hogy részem lehet ebben, még ha csak felejtés is vagyok csupán…
Ez a gondolat kijózanít. Elhúzódom, és megállítom Matyit, amikor ismét a számra hajolna. Összeszedem a maradék önuralmam, és nemet mondok valamire, amire mindennél jobban vágyom.
– Tudom, hogy részeg és kiábrándult vagy, de ne tetézzük ezt egy hatalmas hibával.
Matyi elröhögi magát, amolyan részegesen, ez pedig megerősít abban, hogy baj lenne, ha engednék neki. Nem ura a tetteinek.
– Nem hiszem el, ha azt mondod, nem akarod. Tudom, hogy megőrülsz egy menetért velem…
Beleborzongok a fogalmazásába. Nem tagadhatom, hogy szívesen gyűrném magam alá, de nem ennyit szeretnék tőle.
– Elveszíteni nem akarlak, és az lenne a vége. Megbánnád, ha lefeküdnél velem.
Felkelek a székből, megfogom a kezét, magammal húzom a szobámba, az ágyamra. Kicsit összezavarom vele, mert ettől viszont azt hiszi, zöld utat kapott, és megpróbál rám mászni.
– Ne már… – suttogja, amikor ismét eltolom magamtól.
– Fordulj meg! – kérem, és amikor megteszi, szorosan magamhoz ölelem. – Aludd ki! – sóhajtom a fülébe. Meglepetten nyikkan, valószínűleg nem erre számított, végül mégsem tiltakozik, talán két percen belül pedig már alszik is. Jó neki, mert én órákig képtelen vagyok…
Felkapom a fejem a csengőre. Matyi tovább szuszog a karomban, nincs szívem felkelteni, de a dallam újra felcsendül, bántóan hasít bele a tudatomba. Nem várok senkit, amúgy sem állít be hozzám senki bejelentés nélkül, vasárnap pedig biztos nem lehet a postás…
Nem csalódom, Peti az. Ahhoz képest, hogy ő a hunyó, felbőszült bika módjára lök arrébb, hogy beléphessen az ajtón.
– Itt van?
– Persze, hogy itt – válaszolom nyugodtan, ez viszont mintha olaj lenne a tűzre.
– Az ágyadban?
– Igen. Alszik, ruhástól, és szerintem dög másnapos lesz, ha felébred – mondom tovább, mielőtt ez a hülye még a végén nekem jön, legalábbis szerintem sosem láttam ennyire dühösnek. Pedig ő tehet az egész helyzetről, nem értem, hogy van pofája…
– Nagyon haragszik?
Tömör kétségbeeséssel bámul rám. Sóhajtva intek a konyha felé, és odabent hellyel kínálom. Nem örülök, hogy itt van, de ez elkerülhetetlen volt. Már tegnap is számítottam a felbukkanására. Tudja, hogy Matyihoz én állok a legközelebb.
– Eléggé padlón van, és legszívesebben kivágnálak a lakásból, hogy a közelébe se jöhess.
– Nem akartam bántani.
A kijelentés felbosszant, és most szabadjára engedem a dühöm, mert legalább ennyit meg akarok tenni.
– Csak félredugni?
Peti lehajtja a fejét, és nem is értem, hogyan érzek mégis szánalmat iránta.
– Életemben nem hibáztam még ekkorát.
– Hát, ajánlom neked, hogy többet ne is. Meg sem érdemled őt.
A hangomban jóval több az ingerültség, mint a szavaimban. Jobbnak látom inkább eltűnni a közelből, amúgy sem akarom végignézni, ahogy kibékülnek. Biztosra veszem, hogy így lesz.
– Elmegyek itthonról, egy óra múlva jövök. Beszéljétek meg!
Felpattan, megállít az ajtóban, miközben a kabátomat veszem.
– Itt lett volna előtted a lehetőség.
Legalább tudom, hogy mindenki tisztában van azzal, mennyire odáig vagyok Matyiért. Ettől a felfedezéstől legszívesebben világgá futnék, és valami ilyesmit is teszek.
– Én azt akarom, hogy boldog legyen. Ha ehhez egy ekkora majom kell, mint te, hát ki vagyok én, hogy beleszóljak?
Kilépek az ajtón, és céltalanul kódorgok az utcán, tovább is, mint ígértem. Közben azon merengek, mekkora marha vagyok, hiszen sosem lesz ilyen alkalmam még egyszer…
Az üres lakás fogad. A csend bántóan zuhan rám, nevethetnékem van a saját butaságomtól. Pedig tudom, hogy jól döntöttem. Akkor már biztosan, amikor meglátom az asztalon a papírlapot, Matyi gyöngybetűivel.
Köszönöm. Meg sem érdemellek.
Hozzászólás: 0
Nyomtatóbarát változat Hír létrehozása pdf formátumban


Üdvözlet
Felhasználónév:

Jelszó:




Adatok megjegyzése

[ ]
[ ]
Online
vendég: 5, tag: 0 ...

legtöbb 253
(tag: 2, vendég: 251) - 26 jún : 22:01

Tagok: 916
Legújabb tag: Marischka11
Az utolsó látogatásod óta történt változások

news
Nincs újdonság
download
Nincs letöltés
members
Nincs Tag
links_page
chatbox_menu
Nincs chatbox üzenet