dec.
26
Csak úgy 2. fejezet
Írta Ariana
2.


Ráérsz?
Legszívesebben elküldeném a francba, végül mégis csak annyival büntetem, hogy figyelmen kívül hagyom az üzenetét. Bár lehet, hogy a végén magammal tolok ki, akkor sem kapja meg egykönnyen sem a válaszomat, sem engem.
Tudom, hogy haragszol.
Az nem kifejezés! Elég rendesen be vagyok rágva rá a múltkoriért, de bírnám végleg elzavarni, pedig azt kellene. Igazság szerint már régen meg ideje lenne, csak nem megy. Túlságosan hiányozna, ha eltűnne az életemből.
Így van.
Nagyon gyorsan reagál, mintha csak azt lesné, mikor írok neki. Ami tekintve az ő mobilozási szokásait, majdhogynem elképzelhetetlen számomra.
Sajnálom. Felveszed, ha hívlak? Vagy felmehetek?
Ülök a telefonnal a kezemben, hezitálok, pedig pontosan tudom, hogy végül hová fog kifutni az este. Mégis húzom az időt, mintha bárkinek bizonyítanék vele valamit. Istenverte hülye vagyok, legalább én ne tagadjam, mi kell nekem. Vagyis inkább ki.
Itthon vagyok.
Tíz perc, míg ideér. Nem csoda, pár utcára lakik, épp annyi időm van, hogy lezuhanyozzak, a felöltözéssel már nem igazán bíbelődöm, felkapok egy melegítőt és az első pólót, ami a kezembe akad. Ahogy magunkat ismerem, úgysem sokáig lesz rajtam ruha.
Tornádóként kapom telibe Csabit. Érződik a hónapokig tartó elfojtás, már maga a vágyakozás leteper, ami belőle árad.
Kényeztet. Olyan területeket is bejár, amelyeket ennyi év alatt még soha. Nem tudom, ez bocsánatkérés, vagy egyszerűen ilyenje van, de eszemben sincs tiltakozni. Sőt, azt hiszem, az eszem jelen sincs.
Két teljes hétig bírta, mielőtt felülkerekedett benne a hiány. Nem tudom, pontosan az enyém, vagy csupán a szexualitásé, egy ideig gondolkodom rajta, hogy megkérdezem tőle, aztán lebeszélem róla magam. Teljesen felesleges, úgyis én jönnék ki belőle rosszul. Így viszont csak heverészek szótlanul Csabi mellett, figyelem, ahogy a hasán elnyúlva, lehunyt szemmel pihen. A vicces az egészben, hogy ilyenkor már nem merem megérinteni.
– Te hogy bírod ezt?
Összevonom a szemöldököm, és igyekszem megfejteni, pontosan mire vonatkozik a kérdés, de nem jövök rá.
– Mit?
Megmoccan, lustán rám pillant. A tekintete fürkésző, szinte súlya van.
– Az egyedüllétet.
Na, ezzel végképp elbizonytalanít.
– Épp társaságom van, azt hittem, ez neked is feltűnt.
Mosolyra húzódik a szája, egy darabig némán figyel, aztán folytatja ezt a lehetetlen témát.
– Miért nincs soha senkid?
Egyből két lábbal tipor rá a legérzékenyebb pontomra, és esküszöm, még taposgál is rajta. Nem bírom tartani a szemkontaktust, a párnára hajtom a fejemet, miközben lázasan gondolkodom, mit is kellene felelnem erre.
– Mondjuk úgy, hogy engem nehéz megfogni.
– De ennyire? – faggat tovább, nyűgös morranást váltva ki belőlem. Ha felhúz, a képébe vágom az igazat, aztán mehet, amerre lát.
– Aki pedig megfog, azt nem bírom elengedni – teszem hozzá, óvatos köntösbe bújtatva a vallomásom, és részben reménykedek, hogy veszi a lapot, másrészt azért fohászkodom, hogy ne. Visszafordíthatatlan szakadékot vájna közénk, ha értené.
Vibrál a csend a szobában. Nehéz, fojt, szinte alig kapok levegőt, hiába emelkedik és süllyed a mellkasom folyamatosan, elég oxigént juttatva a tüdőmbe. Félek.
– Miattam nincs senkid?
Legszívesebben sikítanék a frusztrációtól. Végül egyszerűen figyelmen kívül hagyom, felkelek, és a fürdőbe megyek. Pedig ez veszélyes játék, mert túl egyértelmű a válasz, és könnyen lehet, hogy mire visszaérek a szobába, Csabinak már csak a hűlt helyét találom. Mégis muszáj, hogy egy kicsit kiszakadjak a közeléből, mielőtt színt vallok.
A csempének támasztom a homlokom, mélyeket lélegzem, a falba öklözök. Vigyáznom kellett volna, mit mondok, most fogalmam sincs, mi lesz a következő lépés. Húzom az időt, pedig teljesen felesleges. Annyira nyilvánvalóvá tettem a dolgokat, hogy ennyi erővel nyugodtan elmesélhettem volna, hogy hat éve totál bele vagyok zúgva.
Elzárom a csapot, alig törölközöm meg, és úgy, ahogy vagyok, meztelenül visszamegyek. A fizikai kitárulkozással sosem volt bajom, ez a lelki most megvisel.
– Nem akartam tönkretenni az életed.
– Nem tetted tönkre – vágom rá felé sem pillantva, mert gyáva vagyok, nem vagyok felkészülve arra, hogy lássam, milyen arcot vág. Ha szán engem, biztosan kifutok a világból.
– Húzzak ki a képből?
– Inkább ne bosszants hülyeségekkel – sóhajtom fásultan, és miután magamra veszek egy alsót, megfordulok. Csabi olvashatatlan, leginkább talán elveszettnek nevezném, legalábbis ahogy üldögél az ágyam szélén, félig felöltözve, tanácstanul, nagyon annak tűnik. Kinyújtja a kezét, én pedig gondolkodás nélkül sétálok hozzá. Átöleli a derekamat, engedi, hogy az ujjaim a hajába csússzanak, és kiélvezzem a lágy tincsek csiklandozását a kezemen és a hasfalamon. A fenébe is, túl sem élem, ha nem látom többé.
– Senki nem mondta, hogy egyedül kell lenned – felelem inkább halkan, erre viszont elenged, és arrébb húzódik. Mellé ülök, némán bambulunk magunk elé hosszú percekig. Ennél általában beszédesebbek vagyunk.
Csabi felsóhajt, megpaskolja a combomat, és rám mosolyog, mielőtt felkelne. Az előszobában bevár, úgyis én engedem ki, és bár arra számítok, innentől megint semmi fizikai kontaktus, olyan hévvel csókol meg, hogy leszédülök a lábamról.
– Meg sem érdemlem – motyogja, de nem hagy időt reagálnom, annyi feladatom marad, hogy becsukjam utána az ajtót.
Ahhoz hozzászoktam, hogy semmi ígéret, de már rég letértünk az ismerős ösvényről.
És most… hogyan tovább?


Ahogy a tömeget pásztázom, a tekintetem megakad Csabin, pedig tudatosan nem őt kerestem. A volt barátnőjével beszélget, vagyis leginkább hallgatja lehajtott fejjel a csajt, miközben néha bólogat. A hátát a falnak veti, látom rajta, hogy elég sokat ivott. Aztán felnéz, egyesen rám, én pedig zavartan fordulok el.
Percekkel később ugyanott találom őt, a kieső, beszélgetős részen, ezúttal egyedül. Nem sokáig mérlegelek, amikor odamegyek hozzá, mert szinte ordít róla, hogy teljesen össze van zuhanva, én pedig borzalmasan szeretnék segíteni neki, ha nem ráz le. Ettől viszont teljesen feleslegesen tartok, mert amint mellé érek, közelebb húzódik hozzám.
– Történt valami?
A fejét ingatja, nem mond semmit, egy idő után pedig megunom a némaságot.
– Jól van, békén hagylak.
– Ne!
Utánam kap, a kezemet fogja meg, óvatosan visszahúz a falhoz, és teljesen lesokkol azzal, hogy megcsókol. Automatikusan tolom el magamtól annak ellenére, hogy megveszek az érintéséért.
– Mit csinálsz?
Nem felel, csak ismét a számra nyomja a sajátját. Ezúttal hagyom, úgysem tántoríthatnám el, bár remélem, józanodás után nem engem hibáztat majd, ha megbánja.
Oldalról nekem dől, és a nyakamhoz hajtja a fejét, a fal hűvösen simul ugyan a hátunknak, én mégis csak a teste forróságára bírok koncentrálni. Közben azonban nem merek szétnézni, hogy ki látott és ki nem, de abban biztos vagyok, hogy Csabi lebuktatta saját magát. És ha már itt tartunk, minket is, már ha létezik olyan, hogy „mi”.
– Menjünk innen! Nem akarok itt lenni!
Megpróbálok a szemébe nézni, de makacsul bújik hozzám, nem engedi, hogy lefejtsem magamról. Azt hiszem, így védekezik ellene, hogy bele kelljen gondolnia abba, mit művel épp.
– Hová?
– Hozzád.
Felsóhajtok. Egyébként is jobb ötletnek tartom, hogy magammal vigyem, de az ő cucca a haverjainál, az enyém Zolinál, szóval nem lesz egyszerű menet megszerezni őket. Az biztos, hogy én el nem kísérem hozzájuk.
– Jól van. Hozom a dzsekimet. Kint találkozunk – mondom, és bár látom a tekintetében a kétségbeesést, amikor rám néz, végül bólint, majd szó nélkül elindul. Őszintén remélem, hogy nem lesz semmi gond. Mondjuk nem tudom, melyikünkért aggódom jobban, mert Zoli abban a pillanatban lekap a tíz körmömről, amint hallótávolságba érek.
– Ezt most jól láttam?
Nagyon kiakadt, de hát ez van. Várható volt, tekintve, hogy évek óta jóban vagyunk, és soha egyetlen szóval sem említettem neki, mégis kibe vagyok annyira reménytelenül beleesve. Összesen annyit tudott kiszedni belőlem, hogy régi és nagyon bonyolult ügy. Hát, Csabi elintézte.
– Nem tudom, mit láttál – hárítok tök feleslegesen, mert Zoli azonnal visszavág.
– Ne játszd a hülyét! Csabi? Komolyan? Nála esélytelen vagy.
Ezen felröhögök, mire Zoli hatalmas szemekkel néz rám.
– Basszus, ő az, akivel kavarsz?!
Hát ennyi. Összerakta a képet, bár nem is volt nehéz. Nem válaszolok, úgysincs értelme. Tagadni nem fogok ezek után, megerősíteni pedig nem akarom, mert minek.
– Most mennem kell.
Meg sem hallom, hogy utánam kiált, abszolút nem érdekel. Holnap jöhet a fejmosás, most jobban izgat, hogy Csabival mi a helyzet.
A hely előtt találom meg, a volt barátnője épp fennhangon osztja, olyan dolgokat vág a fejéhez, amiért nem irigylem a srácot. Találkozik a tekintetünk, de a csaj kiszúrja, és hátrafordul hozzám. Hú, ha szemmel ölni lehetne, választhatnék a halálnemek közül.
– Tessék, viheted. A tiéd lehet, én lemondok róla.
Ez jó nagy pofátlanság, mégsem akarom felvenni a kesztyűt. Épp rohadtul nem hat meg a hiszti, Csabit akarom elvinni innen. Ő viszont úgy tűnik, meg akar védeni, vagy valami ilyesmi.
– Szabi kicsit hamarabb volt képben – szólal meg, ettől viszont az én állam is leesik. Még sosem láttam, hogy Csabi gonoszkodott volna. Nem is az igazság miatt, abban semmi bántó nem volt, hanem ahogyan mondta…
– Na, gyere!
Megragadom a karját, és az utca felé húzom. Megkönnyebbülten látom, hogy senki nem jön utánunk, most biztosan sokkot kaptak. Nem fogom fel, mi ütött Csabiba, de egész úton nem beszél hozzám, a kérdéseimre is csak a vállát vonogatja, úgyhogy feladom. Talán józanul majd elárulja.
Amint elérünk hozzánk, letámad. Szenvedélyes és követelőző, azonnal felizzít, bár még egyébként sem utasítottam vissza soha. Ráadásul megkapom őt, ami a ritka alkalmak egyike, így igyekszem elraktározni magamban, ahogy nyög és sóhajtozik alattam, az arcát, ahogy megfesti az élvezet. Minél tovább próbálom húzni az éjjelt, de hiába, a kéj maga alá temet minket, és lassan ránk is hajnalodik. Figyelem, ahogy a függönyön át enyhén beszökik a fény, Csabi azonban nem mozdul, lustán fekszik a hasán, és engem néz. Meg akarom kérdezni, miért nem árul el semmit, de mire összeszedném a bátorságom, megelőz.
– Nem akarok visszamenni a való világba. Jó itt veled.
Először elakad a szavam. Csabi közelebb fészkelődik, a nyakamba szuszog, és tényleg annyira jó így, hogy legszívesebben el sem engedném.
– Ez is a való világ – felelem, mire halkan felnevet.
– Alhatok nálad?
Négy év alatt egyszer sem maradt éjfélnél tovább. Az, hogy mellette alhatok el, és talán mellette ébredek, ismét felhorgasztja bennem a remény szunnyadó szörnyetegét, esélyem sincs visszazavarni a mélységbe.
– Persze.
A szuszogását hallgatva nyom el az álom, bár abban sem vagyok biztos, hogy eddig ébren voltam, és mindez megtörtént…



Reggel még mindig az ágyamban találom, ettől pedig végtelen nyugalom száll meg. Egészen idáig nem bíztam abban, hogy valaha arra kelek, hogy velem van. Hosszú ideig bámulom, nem merem felébreszteni, nem akarom, hogy elillanjon a varázs. Fél óra is eltelhet, mire megmoccan, kinyitja a szemét, és kómásan méri fel, merre van. Várom a kiakadást, de csupán meglepődik egy pillanatra.
– Jó reggelt! – motyogja, és a párnához bújik, abba szuszog. – Mennyi az idő?
– Tizenegy.
– Basszus.
Felül, a takaró az öléig lehullik, én pedig élvezem a látványt, ahogy Csabi álmosan a hajába túr, az eddiginél is jobban szétzilálja a tincseket. Iszonyat szexi kócosan.
– Sietsz?
Megrázza a fejét, és hatalmasat ásít.
– Lehet, hogy most amúgy is elbújok kicsit.
Meg tudom érteni ezt a gondolatot, igazság szerint azt is furcsállom, hogy nincs teljes pánikban. Az eddigi viselkedése alapján arra számítottam, hogy kiborul, bár az elmúlt időszakban többször meglepett.
– Tegnap minimum ötvenen láttak minket.
Rám néz, aztán lassan bólint. Hátrafordul, a telefonjáért nyúl. Az arca mint a maszk, ahogy a képernyőn táncolnak az ujjai, aztán viszont felsóhajt.
– Dráma van? – érdeklődöm, mire vállat von. Valamit ír, rá pár másodpercre a mobil megrezzen a kezében, lassan a füléhez emeli. Csak a válaszait hallom, de abból is elég egyértelmű a szituáció.
– Szabinál. Igen, nála aludtam. Hát sakkozni nem tudok. – Itt elmosolyodik, gyanítom, arra kérdezett rá a hívó, mit csináltunk az éjjel. – Hogy mióta tart? – Rám pillant, van a tekintetében valami megfejthetetlen. – Négy éve. Nem, jól hallottad, éve. Miért mondtam volna? Volt hozzá bármi közöd? Ez egyedül rám tartozik. Aha, majd találkozunk este.
Maga mellé dobja a telefont, és visszadől. Látszik, hogy kivette az erejét az előbbi beszélgetés, de nekem is akad egy-két dolog, amit tisztázni szeretnék vele.
– Elmondod végre, miért viselkedsz ilyen furán? – Továbbra is hallgat, az én türelmem viszont teljesen elfogy. – Csabi!
Felpattan az ágyról, fel-alá kezd járkálni, megőrjít vele. Legszívesebben megállítanám, és visszaültetném, de kénytelen leszek kivárni, míg magától beavat, hacsak nem akarom elijeszteni. Az így is nyilvánvaló, hogy a szakadék szélén táncol, úgyhogy visszaveszek, lágyabban fogok hozzá.
– Mi a baj?
– Az, hogy… – Frusztráltan a hajába túr, aztán röviden felnevet. – Tudod, hányszor akartalak megkérni, hogy legyünk együtt?
Sokkot kapok. Soha fel nem merült bennem, hogy ilyesmi jár a fejében, annyira távolinak tűnt a lehetőség, hogy többet akarjon. Egyetlen jelet sem adott az évek alatt, az utolsó pár hetet nem számítva.
– Komolyan?
Csak ennyit bírok kinyögni. Csabi elmosolyodik, és bólint, én pedig egyszerűen nem hiszek a fülemnek. Hogy a bánatba nem vettem észre?
– Nem mertelek megkérni. Az, hogy esetleg kinevetsz, nem volt annyira erős félelmem, mint hogy azt kéred, vállaljam fel. Gyáva vagyok, és ezt gyűlölöm. Azt hiszem, saját magammal együtt. Annyira irigylem, hogy te ki vagy békülve azzal, aki vagy. Gondoltam rá, hogy elengedlek, meg is próbáltam, de azt hittem, belepusztulok, ha elképzeltelek hosszútávon valaki mással.
Megijeszt. Félek, hogy ez a hirtelenség és kétségbeesés valami olyasmibe taszítja, amit nagyon nem szeretnék. Sosem volt az a típus, aki kárt tenne magában, de az ilyen gondolatok szokták rávenni az embert valami butaságra. Úgyhogy hosszan mérlegelek, mire óvatosan megszólalok.
– Én tudom, ki vagyok. Te ki vagy?
Olyan elveszettség tombol a tekintetében, hogy az leírhatatlan. Kinyitja a száját, de többszöri nekifutásra sem jön ki hang a torkán. Felkelek, hozzá sétálok, végigsimítok az arcán.
– Nem szóltam bele, mert ez a te harcod. De ha szeretnéd, itt vagyok.
Bólint, mély levegőt vesz, lassan kifújja. Még a szemét is lehunyja, miközben halkan válaszol.
– A fiúkat szeretem. Vagyis leginkább téged, ne értsd félre, de…
– Nyugi – szakítom félbe, mert ezt a részt, azt hiszem, már nem kell magyaráznia. – És tegnap mi billentett át?
– Ha azt mondom, egy könyv, kinevetsz?
– Az rád vallana – mosolyodom el. Megcsókol, és most először nem érzek semmi keserűséget közben. Ez most tényleg az enyém, nekem szól, őszinte. Az már más kérdés, hogy jelent-e bármi változást, de nekem épp elég, hogy tudom, lapul érzelem az érintései mögött, nem csak a fizikai vágy hajtja. Azt hiszem, ennél többre nincs is szükségem jelenleg.
– Fogalmam sincs a hogyan továbbról – neveti, miután elhúzódik. A ruháiért nyúl, lassan öltözni kezd, vissza akarom tartani.
– Azt mondtad, nem sietsz – szólalok meg, mire megakad a mozdulatban. – Reggeli?
Megnyalja a szája szélét, érezhetően mérlegel, de végül vállat von. Az öltözést ugyan befejezi, aztán megvár, velem tölti a nap hátralévő részét is. Búcsúzáskor viszont csak annyit ígér, hogy keresni fog, ha kicsit rendbe teszi az életét. A semminél több, hiszen általában ennyi szokott jutni nekem…
Mégis ott a görcs a gyomromban, amint bezáródik mögötte az ajtó.



Amikor belépek, sehol sem látom Csabit, bár korán is érkeztem, még alig lézeng valaki a klubban. Zoli viszont azonnal kiszúr, int, én pedig kissé félve telepszem le mellé. Az elmúlt napokban kerültem és leráztam, ami egyrészt nem vall rám, másrészt pedig valóban elismerem, hogy bunkó és bosszantó dolog volt tőlem. Pedig három éve a legjobb barátomnak nevezem, szóval nem is értem, miért csináltam, és valószínűleg ő sem, pont ezért ilyen mérges rám.
– Jól eltűntél.
A hangjából süt a neheztelés.
– Bocs.
– Szóval… – Közelebb húzódik, hogy biztos senki más ne hallja rajtunk kívül. – Te és Csabi? Ez komoly, vagy én értettem félre valamit múlt héten?
– Jól értetted – ismerem el, mire első reakcióként füttyent egyet. Ezzel viszont magunkra vonja a figyelmet, és kap tőlem érte egy csúnya pillantást, ami pont nem hatja meg. Jó, fordított esetben engem se nagyon érdekelne.
– Mióta? Akiről nagyon rébuszokban beszéltél, az ő?
Bólintok, erre teljesen elképed. Ha nem lenne oka a megdöbbenésre, ezért most biztosan kiröhögném. Pedig gyanús, hogy egy hete lassan leesett neki a tény, csak épp elhinni nem merte a dolgot, amit nem csodálok. Csabiról én sem mondanám meg, ha épp nem velem kavarna.
– Legszívesebben elküldenélek a bánatba, amiért eltitkoltad, mert mindig nehezteltem érte, így viszont teljesen megértem. A franc se feltételezte volna pont róla.
Helyeslek. Örülök neki, hogy megért, ettől viszont ismét elfog az aggodalom, hogy Csabi miként veszi az akadályokat. Vasárnap óta csak üzenetben kommunikálunk, bár ez bőven több, mint ahogyan eddig. Tudom, hogy beszélt a barátaival, és hogy vegyesen alakult a reakciójuk, elmesélte, hogy a szüleit még nem merte beavatni, csak a testvérét. Talán nem ártott volna, ha felhívom, de olyat eddig sosem csináltam. Mindig ő keresett, ő írt, és csak most jutott el a tudatomig, hogy esetleg rajtam is múlt. Hogy én szintén adhattam volna több jelet…
– Még itt vagy?
Elröhögöm magam. Zolira nézek, aki épp egy felest tol az orrom alá. Koccintunk, és iszunk, a gondolataim közben újra Csabi körül forognak. Épp ráveszem magam, hogy felhívjam, amikor megjelennek a haverjai, nélküle. Ő általában később jön kicsit, mert segíteni szokott otthon, mégis egy rakat rosszabbnál rosszabb forgatókönyv jut eszembe. Gyorsan elhessegetem magamtól, és Zolit faggatom a hetéről. Szerencse, hogy mindig bőbeszédű, mert a következő fél órában kitart a mondandója, én pedig mindent megteszek, hogy képes legyek koncentrálni is rá. Aztán megjelenik Csabi, és szokás szerint már a látványától végem van.
Figyelemmel kísérem az útját. A barátaihoz megy, egyesével kezet nyújt a fiúknak, puszit ad a lányoknak. Aztán észrevesz, rám mosolyog, és van ebben a mosolyban valami végtelenül felszabadult. Megindul egyenesen az asztalunkhoz, köszön Zolinak, aztán lehajol, és puszit ad a számra, mielőtt megtámaszkodna a székemen.
– Kicsit később csatlakozhatok hozzátok? – kérdezi, én pedig bambán pislogok vissza rá, mielőtt leesik, hogy a válaszomra vár.
– Persze – vágom rá, aztán Zoli felé fordulok. – Nem gond, ugye?
– Dehogy gond!
– Akkor később jövök még – feleli Csabi, és még egy apró puszit kapok az arcomra, mielőtt visszatér a barátaihoz. Ahogy látom, nem csak engem lepett meg, Csabi azonban mintha észre sem venné a zavarukat. Kicsit emlékeztet a hozzáállása a gimire, amikor abszolút figyelmen kívül hagyta a többiek szívatását. Ennyire könnyen túllendült volna, csupán az elhatározás volt nehéz?
– Ezek szerint együtt vagytok hivatalosan is? – faggat Zoli, amikor ismét kettesben maradunk, erre viszont megvonom a vállam.
– Úgy tűnik.
– Miért, te erről nem tudtál?
– Engem elfelejtett beavatni – röhögöm el magam, de az igazat megvallva, nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Nem szoktam hozzá, hogy boldog legyek, és azt hiszem, valami ilyesmi érzés lehet. És ez még semmi ahhoz képest, amikor Csabi tényleg csatlakozik hozzánk, és hajnalban ismét velem jön haza. Ezúttal meg sem kérdezi, annyira természetesnek veszi a dolgot, és én bízom benne, hogy tényleg az. Hogy mostantól tényleg létezik a Mi…
Mégis tisztázni szeretném, nehogy feleslegesen reménykedjek, úgyhogy hazafelé óvatosan felhozom a témát.
– Azt már tudod, hogyan tervezed innentől?
Csabi felém fordul, kérdően néz rám, de nincs szükség magyarázatra, szinte azonnal tudja, miről beszélek.
– Nem gondolkodtam rajta. Mi lenne, ha csak úgy sodródnánk az árral, és közben eldöntjük, akarunk-e tervezni?
– És azt együtt csináljuk? – faggatom tovább, mire elmosolyodik.
– A sodródást és döntést? – Bólintok. – Hát, az együttben biztos vagyok.
Többre nincs szükségem. A tudat, hogy akar engem, teljesen felvillanyoz. Évek sóvárgása nyert értelmet akkor, amikor már közel voltam hozzá, hogy feladjam. Ha nála ennyit tesz a „csak úgy”, abban bármikor benne vagyok…


Hozzászólás: 0
Nyomtatóbarát változat Hír létrehozása pdf formátumban


Üdvözlet
Felhasználónév:

Jelszó:




Adatok megjegyzése

[ ]
[ ]
Online
vendég: 3, tag: 0 ...

legtöbb 253
(tag: 2, vendég: 251) - 26 jún : 22:01

Tagok: 916
Legújabb tag: Marischka11
Az utolsó látogatásod óta történt változások

news
Nincs újdonság
download
Nincs letöltés
members
Nincs Tag
links_page
chatbox_menu
Nincs chatbox üzenet