– Remélem nem felejtetted el, hogy ma este hétkor vállalati fogadás lesz – hadarja apám reggelinél, a tabletjébe feledkezve, nekem pedig meg sem kell kérdeznem, úgyis tudom, hogy az éves jelentést olvassa. Ma szépen beszámolnak, elszámolnak, a gyengébbekkel leszámolnak, aztán berúgnak a céges jópofizós rendezvény keretében. Éljen. De ehhez mi a bánatnak kellek én?
– Értem – nyelem le a falatot, és többet nem is szándékozok hozzátenni, ha nem muszáj.
– A megjelenés kötelező.
Felnyögök. Öltöny, nyakkendő, lakkcipő, és hülye vigyor. Nem nekem való. Nem mintha az öltözettel lenne problémám, inkább a bájolgással. Utálom a főnökség hátsóját nyalni verbálisan, ünnepélyes keretek között. Undorító.
– Hozd magaddal a barátnődet!
Félrenyelek, és próbálok diszkréten megfulladni, mire apám felnéz a kijelzőről, majd összehúzza a szemöldökét. Mi van, már elpatkolni sem lehet ok és engedély nélkül? Miféle világot élünk?
– Nincs barátnőm – nyögöm ki, miután kiköhögtem magam. Elég enyhén fogalmaztam meg a dolgok lényegét, a hosszabb verziót azonban nem szeretném reggeliként feltálalni neki, mert nem bírná a gyomra.
– Hogyne, ezt most el is hiszem.
Ha nem az apám lenne, néha nagyon szívesen letörölném a képéről ezt a fensőbbséges arckifejezést. Na jó, így is ingerenciám van rá.
– Egyéjszakás kalandjaim vannak, apa.
Igyekszem rövidre zárni a témát. Elfelejtem hozzátenni azt a röpke információt, hogy eme a kalandok szereplői között nem akad nőnemű. Apró infómorzsa, na bumm!
– Nincs senki, aki elkísérhetne? – erősködik tovább. Morcosan rázom a fejemet, és a reggelibe fojtom a bánatom.
– Nincs.
– És mi a helyzet a múltkori lánnyal… Lisa, ugye?
Apámnak nem szokása feladni. Azt én fogom mindjárt.
– Lucy – vonom meg a vállam nem túl elegánsan. – Cirka általános óta a legjobb barátom, de képtelen vagy megjegyezni a nevét? – teszem hozzá hitetlenkedve, de felmenőmnek még a szeme sem rebben. Ez de gáz…
– Igen, ő.
– Megkérdezhetem, ha annyira fontos utánfutóval érkezni.
Eltolom magam elől a tányért. Anyám rám mosolyog, aztán békítően apámra. Imádom őt és az őt körülvevő nyugalmat, tényleg, de a mai napig nem fogom fel, hogy tudott ebbe az idillbe becsöppenni éntökéletlenségem? Jó, nem kezdek megint ezen filózni, mert megfájdul a fejem. Egyébként is csoda, hogy a másnap még nem ütközött ki rajtam, mert amennyit éjjel ittam, hihetetlen, hogy nem verik a manók a fejemben egész nap a tamtamot.
– Fontos. Fél hétkor indulunk, ne késsetek! – adja ki a parancsot, remek kezdést adva a mai napomhoz. A szobámba érve felhívom Lucyt telefonon, oda sem figyelve, mennyi az idő.
– Mi a bánatot akarsz? – motyog bele álmosan a készülékbe. Lehet, hogy ma meg fogok halni… őt felkelteni egyenlő egy halálos ítélettel.
– Megvan még a csini rucid? – vágok a közepébe. Fájdalmasan felnyöszörög.
– Édesanyád hogy van, Életem? – morogja. Na igen, ez Lucy. Pokróc, és én imádom. Ha bárki más életemnek szólítana, lehúznám a vécén, neki viszont megbocsátom, mint cirka bármi mást, mert mint ahogy említettem, kisiskolás korom óta a legjobb barátom, nyavalyáim mindenkori tudója. Na meg fordítva. Összeillünk, de tényleg.
– Jól, épp a családi reggeli romjait takarítja – szellemeskedem.
– Szar a humorod, ugorjunk – ásítja a vonal másik oldalán. – Mikorra megyek, mennyire kell bebodoríttatnom a frizkóm, és hogyan tervezed meghálálni, hogy megint kihúzlak egyenesen a latrinából?
– Fél hétre, félig bodoríts, és majdnem bármit kérhetsz, mint általában – hadarom egy szuszra. Felnevet.
– Sokba fog ez neked kerülni, Királyfim. Nem szeretek hercegnő lenni.
– Én is szeretlek. Na szunyálj! – rakom rá a telefont. Elvigyorodom, mert tudom, hogy épp káromkodik, és a pokolba kíván. Én apámnak kívánok hasonló szépeket. Így kerek a világ.
Bevonulok a fürdőmbe, hogy a külvilág számára is elfogadhatóvá varázsoljam magamat. Legszívesebben visszabújnék az ágyamba durmolni, de nyolctól órám van. Micsoda szadizmus már péntek kora reggelre bepakolni egy előadást? Nincs ezeknek szívük? Hülye kérdés, persze hogy nincs.
Belenézek a tükörbe, és felnyögök. A tegnapi buli valamelyest látszik az arcomon, vagy legalábbis a kialvatlanság pandakarikái virítanak a szemem alatt. Csodás. Kék szem, hullasápadt arc. Ma határozottan nem én leszek a legszebb látvány, az tuti. Megfésülöm a hajam, amit sikerült úgy elaludnom, hogy még a zselének is nehéz helyrehoznia. Lehet, hogy el kéne ma lépnem fodrászhoz is, kicsit kezd már túl hosszú lenni ahhoz, hogy jól nézzen ki. Remek, még ezt is intézhetem, mert ha ezzel a szénaboglyával állítok be cégespartizni, az apám leszedi a fejemet. Mondjuk akkor legalább megszűnik a probléma… Na jó, lapozzunk.
Bedobálom a táskámba a füzeteim, pár tollat, aztán indulok. Az előszobában még egyszer belenézek a tükörbe, mert miért is ne, felkapom a mellényemet és a cipőmet, majd kilépek az ajtón.
Az egész napot végigszenvedem. Nem az órákkal van a gondom, mert ha odafigyelek, még tanulnom sem nagyon kell, olyan az agyam, mint a szivacs, az egyetlen probléma vele, hogy a hülyeséget még jobban magába szívja, mint a tudást. Igazából az esti program zavar, amihez pont annyi kedvem van, mint egy apokalipszishez. Na jó, ide nekem inkább a világvégét!
Miután hazaesek, beülök egy kád jó forró vízbe, és elmerengek. Végül beugrottam fodrászhoz, szó ne érje nekem se a ház elejét, se a végét. Még el kell mennem Lucy-ért is, ha már elrontom a napját ezzel az egész hülyeséggel. De ki másra számíthatnék? Kamuból nem szednék fel egy csajt se, szóval mocsok mód kihasználom, hogy ő kéznél van. Ugyanis eszemben sincs színt vallani, mert hamarabb repülnék, mint hogy a mondat végére érek.
Kikászálódom a kádból, felveszem a legdrágább öltönyöm, a hozzáillő halványkék inget, passzoló nyakkendőt. Az összeállítás kiemeli a szemem színét. Kár, hogy a cég nem vadászterület, hanem szigorú tabu. Ilyen az én formám.
Rosszkedvűen parkolok le Lucyék háza előtt. Hamarabb jöttem, mint kellett volna, vagyis inkább ő nem készül el soha időben. Mindig rászámolok fél órát, de ma valahogy annyira szét vagyok esve, hogy elfeledkeztem erről. Az autóban gubbasztok hosszú percekig, aztán megunom, és inkább úgy döntök, odabent várom meg, hátha gyorsabban készül. Becsengetek, az ajtó határozottan vágódik ki előttem, de aztán legalább két percig továbbra se jutok be. Úgy tűnik, Danny lecövekelt az ajtóban.
– Két fejem nőtt?
Danny pislog kettőt, amikor eljut a tudatáig, hogy elállja az utamat.
– De kinyaltad magad! – vágja hozzám, és végre arrébb lép. Lenyelem a kikívánkozó választ, mert bár én se voltam szent tizenhat évesen, de azért mégsem kéne beszólnom, ami a nyelvemen van.
– Remélem, a nővéred is Hamupipőke lett, mert a hintó lassan elhúz a naplementébe nélkülünk – felelem, és levágom magam a kanapéra.
– Ha te vagy a herceg, szerintem szólok neki, hogy ne fárassza magát.
– Kölyök, vigyázz a nyelvedre, mert leharapom! – röhögök fel, de hiába várom a csípős választ, úgyhogy felnézek. Danny felvont szemöldökkel mered rám, aztán megrántja a vállát, és elindul felfelé a lépcsőn.
– Majd ha a közelébe engedlek – szól még vissza, de annyira gyatrára sikerül a visszavágás, hogy nem tudom mire vélni. A fiú nyomában viszont érkezik Lucy, teljes harci díszben, eredetileg szolidan dekoltált lila ruhában.
– Nem nagy ez rád? – kérdezem meglepve.
– Ha-ha – pillant rám sokatmondóan, és hátat fordít. – Húzd fel a cipzárt, légyszi!
Felkelek, és mögé lépek, hogy teljesíthessem a kérését. Megfordul, sőt tesz még egy fordulatot.
– Ellenállhatatlan vagy, mint mindig – mondom illedelmesen, erre elmosolyodik.
– Te is csini vagy – mér végig lassan. – Kár, hogy melléd is herceg kéne.
– Ja, egy fehér terepjárón – sóhajtom, és kinyitom előtte az ajtót, előre engedem. – Majd rám próbál egy Nike cipőt.
– Márkabuzi!
Felröhögök. A kocsiba beszállva meglátom Dannyt az ablakban. Hirtelen felindulásból dobok felé egy csókot, mire bemutat. Vigyorogva indítok.


– Szerintem Danny meleg.
Megvonom a vállamat. Az estét túléltük, ennek örömére Lucyék tornácán üldögélek, és bagózok. Lucy mellettem épp belekortyol egy, a fogadásról elcsórt üveg whiskybe, hosszú barna haján megcsillan a fény. Ha heteró lennék, tuti beleszeretnék a sötétben világító fehér bőrébe, így viszont csak azon elmélkedek, hogy mi a tökömért nem jár szoliba. Kezd a fejembe szállni a pia.
– Direkt nem erősíted vagy cáfolod meg? – fordul felém, amire először csak egy újabb vállrándítás a válaszom.
– Te ismered az öcsédet – szólalok meg végül. – Miből gondolod?
– Abból, hogy szerintem rád van kattanva.
– Remek – sóhajtom, és belebámulok a csillagos éjszakába. Fogtam én a jeleket, persze, csak épp igyekeztem őket figyelmen kívül hagyni, a bonyodalmak elkerülése végett. Lucy azonban nem akad le a témáról, hanem felém nyújtja az üveget, és tovább faggat.
– Szóval?
– Miért nem őt kérded? Én honnan tudjam? – pillantok rá, miközben elveszem a whiskyt. Elmosolyodik, és elnyomja a cigijét a befőttesüvegben, amint kineveztünk alkalmi hamusnak.
– Te mindig tudod.
– Lőttem már mellé – emlékeztetem, mire felvihog. Kiérdemel érte egy szúrós pillantást, de nem talál telibe, mert még csak felém sem fordul, miközben rázza a röhögés. Én igyekszem elfelejteni azt az alkalmat, de Lucy mindig jót szórakozik a nyomoromon.
– Igen, arra emlékszem.
– Én is szeretlek – húzom el a számat, erre visszavált az eredeti témához.
– Na?
Úgy tűnik, eszében sincs elereszteni, szóval sutba a diplomáciával, mert egyébként is kit érdekel.
– Kilencvenkilenc – felelem, Lucy pedig aprót bólint. Ritkán vagyunk ilyen komolyak, és nekem fogalmam sincs, hogy ez most zavar-e. Fáradt vagyok és piás.
– Sejtettem. És neked bejön?
– Ezen még nem gondolkodtam.
– Kit akarsz átverni? – kérdi Lucy, és végre rám néz. A szemem sarkából látom, hogy visszaköltözik a játékos gúny az arcára. – Ha a fejed nem is, a farkad már tuti átgondolta.
– Jesszus, Lucy, te tényleg arról faggatsz, hogy ágyba vinném-e az öcsédet? – pislogok rá tettetett felháborodással, de nem hatom meg, sőt színpadiasan a homlokára csap.
– Micsoda helyzetfelismerés! Lassú vagy, Életem.
– Kapd be! – reagálom le, de rögtön visszadobja a magas labdát.
– Akarod te azt?
– Semmiképp!
Csendben dohányzunk. Én közben magamban is füstölgök, mert Lucy szokás szerint a vesémbe lát. Őszintén? Danny nem rossz pasi, de tartom a házinyulakról szóló szabályt. Pedig az elmúlt két évben az idegesítő kiskölyökből olyan kívánatos srác lett, hogy ha nem Lucy öccse lenne, minimum egy menetre elvinném, így viszont csak csendben csorgatom a nyálam utána. Még a végén komolyan venne a kölyök, aztán megnézhetném magam. Nem kockáztatnám a barátságomat ezzel a bolond libával.
– Kíváncsi vagyok, be mer-e próbálkozni – filózik Lucy, én meg megrázom a fejemet.
– Remélem, hogy nem – felelem magamhoz képest ismét halál komolyan. Lucy felvont szemöldökkel mered rám. – Most mi van? Gondolod, megfektetném? Ne már!
– Mikor hagysz ki egyetlen alkalmat is? – cukkol, mire felhúzom magam.
– Azért ennyire nem vagyok gáz, jó?
– Fel ne kapd a vizet, királyfi! – nevet fel, és újabb szálat lop tőlem. Az öngyújtó kattan, én meg duzzogva nyomom el a saját cigimet.
– Ne hívj így, Hamucipőke!
Ezen elröhögünk. Szokás szerint egy percig sem neheztelek rá, ő bármikor olthat, nem veszem fel. Úgy ismer, mint a tenyerét, nyílt titok előtte a szerelmi és egyéb életem. Az övé meg előttem.
– Tényleg nemet mondanál neki?
– Aha.
– Miért? Mert az öcsém?
– Micsoda helyzetfelismerés! – ismétlem meg az előbbi mondatát ugyanazzal a hangsúllyal, mire elvigyorodik.
– Cöh, bekaphatod!
– Növessz, és megdumáljuk.
Lelök a tornácról. Ha nem számítottam volna rá, most irtó nagyot esnék, de már úgy ismerem, mint a rosszpénzt.
– És, mit kérsz a maiért?
Lucy hümmög egy sort, én pedig előre rettegek, pedig csak ritkán szemétkedik. Most viszont feltűnően elnémult, úgyhogy már mindenféle rémes ötlet kering a fejemben, mire végre méltóztat válaszolni.
– Jössz nekem eggyel. Majd még kitalálom, hogy mivel.
– Ahogy érzed – hagyom annyiban. Visszapasszolom az üveget, ő pedig nagyot húz belőle.
– Hé, hagyj nekem is! – kapok felé, mire elrántja előlem.
– Rám fér – feleli, és olyan fancsali pofával mered maga elé, hogy az én kedvem is azonnal elromlik, pedig ezt viszonylag nehéz elérni nálam.
– Na, kinyögöd végre, hogy mi bajod napok óta? Nem vagyok hozzászokva, hogy így kizárj – mondom óvatosan. Amennyire laza a csaj, néha annyira depressziós és nehezen megközelíthető lelkileg, még nekem is.
– A szokásos nyomorom.
Aha. Lucy gyönyörűen rajzol, de nem engedték képzőművészetire, mondván, abból nem lehet megélni. Szívás, hogy egy könyvelő családba született bele. Dupla szívás, mert ezen a ponton tökéletesen egyeznek Danny-vel, gyerekként sokszor rajzolva kommunikáltak. Én hülye vagyok az ilyesmihez, de szeretem nézni, amiket Lucy fest. Így viszont marketing szakon rohad, és napról napra jobban utálja. Nem mintha én nem utálnám, de én vele ellentétben amúgy se tudnám, mit kezdjek az életemmel, mert semmihez sincs tehetségem. Sőt, a pasizáson kívül semmi más szenvedélyem nincs. Ciki, de ez van.
– Nyertél, tied a maradék.
Nevetni kezd, de ez most nem a vidám csilingelés. Visszakapom a piát, és inkább a ma estét figurázzuk ki. Apám munkatársai mindig vidám perceket tudnak szerezni nekünk, bár ezt ők szerencsére nem tudják.
Már hajnalodni kezd, mire hazaindulok. Holnap tuti ki sem mászok az ágyamból délig. Még nekem is kell a szépítő alvás. Persze, ahogy azt én elgondoltam…
Alig érek be a nappaliba, anyám a frászt hozza rám azzal, hogy köszön. A meglepetéstől cseppet sem férfiasan felsikoltok.
– Jesszusom, mit üldögélsz ott a sötétben? – találok rá a hangomra.
– Várom apádat.
A gyomrom liftezik egy sort anya semleges hangjától. Felsóhajtok, beljebb megyek, és leülök vele szemben a kanapéra.
– Addig fogsz a fotelben gubbasztani, míg haza nem ér?
– Azt szoktam – feleli magától értetődően. A félhomályban látom a kifejezéstelen tekintetét, de nem tudom, mit kellene most mondanom.
– Feküdj le, majd hazajön! Mikor én elindultam, még javában magyarázott valamelyik cégtársának.
– Szerintem szeretője van – jelenti ki anyám bizonytalanul. Ezt akkora képtelenségnek tartom, hogy a helyzet komolyságát figyelmen kívül hagyva felröhögök.
– Apának? Ő a vállalatába szerelmes. Szerintem mást nem is tud szeretni.
– Lehet, hogy ebben igazad van – suttogja anya. Rám néz, gyengén elmosolyodik. – Sajnálom, hogy nem túl jó apa.
– Én meg azt, hogy nem túl jó férj – vonom meg a vállam. – Megszoktam, anya. Nem élem meg tragédiaként – sietek megnyugtatni.
– Akkor jó. Menj, feküdj le, Eddy – simogatja meg az arcomat. Az ő szájából olyan lágyan szól mindig a nevem. Apám mindig Edwardnak hív. Férfiasan, határozottan ejti ki. Utálom.
– Jó éjt, anya.
Néha azon tűnődöm, lehet-e humorral túlélni. Anya mosolyog, ha valami bántja, én nevetek. Apámat sosem láttam sem mosolyogni, sem nevetni. Azt biztos, hogy ha egyszer kiderül rólam, mennyire távol állok az általa felépített képtől, olyan nagy ívben repülök itthonról, hogy velem együtt fog elszállni a jókedvem is.