2.


„Szoktál még kijárni a régi helyünkre?”
Jeremy megütközve bámulta a szavakat. A napló szerint az ezt megelőző üzenet hat éve érkezett Masontől, szóval alaposan meglepte azzal, hogy írt neki. Jeremynek reagálni sem volt ideje, már kapta is a folytatást.
„Viszek piát. Na?”
Egyik ámulatból a másikba esett. Nem tudta eldönteni, sírjon, nevessen, dühöngjön, vagy csak küldje el Masont a fenébe. Sőt, akár figyelmen kívül is hagyhatná…
Egész gyorsan lecsengett a kép körüli felhajtás. Ahogy mondják, minden csoda három napig tart. Esetében azért legalább öt, de azt sem volt egyszerű számára átvészelni. Már a felmondáson gondolkodott, amikor valahogy megszűnt érdekesnek lenni. Jeremy áldotta a csendet. Erre jön Mason, és megint felborzolja az idegeit…
„Most ignorálsz?”
Jeremy fáradtan dőlt hátra a székében. A laptopja felett görnyedt, túlórázott, másra sem vágyott, csak hazaérve bekapcsolni valami szemetet a tévében, majd végül elaludni rá. Mason viszont… pont olyan levakarhatatlannak bizonyult, mint a gimiben. És pontosan olyan gyerekesnek.
„Naaaaaa…”
Jeremy gyógyszere itt gurult el. Azelőtt mozdultak az ujjai, hogy átgondolta volna.
„Nincs jobb dolgod?!”
Abban a másodpercben megbánta, ahogy elküldte az üzenetet. A kezébe temette az arcát. A mobilja rögtön csippant, ő pedig percekig még csak meg sem nézte a választ. Úgyis sejtette, mi lesz az.
„Na, mozdulj meg, fél óra múlva a régi helyen!”
Jeremy tiltakozni akart, de nem bírt. Néha nagyon utálta Masonben, hogy egyszerűen képtelen volt ellenállni neki. Tiniként sem ment, abba rángatta bele, amibe csak akarta, vakon ment utána, mint egy jól idomított kiskutya.
Mire észbe kapott, kikapcsolta a gépét, és zsebre vágta a mobilját. Bár gondolatban százszor lehülyézte magát, mégis elindult. Leparkolt a lakása előtt, aztán a közeli erdő felé vette az irányt. Évek óta nem járt itt. Párszor még kijött, miután Mason lelépett egyetemre, aztán csak a szívét fájdította vele, szóval egy idő után igyekezett nem is gondolni rá. Sem a helyre, ahol annyi időt töltöttek, se magára a fiúra. Nem mintha könnyen ment volna…
„Merre vagy?”
Úton afelé, hogy elveszítsem a fejem, gondolta Jeremy. Semmi értelmét nem látta ennek a találkozónak, a lábai mégis maguktól mozdultak, az út vezette, azon kapta magát, hogy elmosolyodik az ismerős alakot megpillantva. Mason kérdőn felé emelte az üveget, ő pedig sóhajtott egy nagyot.
A fenébe, ez hiányzott. Mason meg a hülyeségei. A lehetetlen időpontban találkozások, a közös lógás, a furábbnál furább témájú beszélgetések, a rengeteg nevetés. Jeremy sosem tudott senkivel sem annyira önmaga lenni, mint Masonnel. Még úgy is, hogy el kellett rejtenie előle a vonzalmat, amit iránta érzett. Mint kiderült, teljesen feleslegesen…
– Azt hittem, el sem jössz – szólalt meg a férfi, az önelégült vigyora viszont pont az ellenkezőjét sugallta. Mintha pontosan tudta volna, hogy úgysem bír ellenállni. Jeremy megcsóválta a fejét. Kinek akar hazudni? Mason mindig nyert.
– Úgysem hagytál volna addig békén – válaszolta, majd csendben nézte, ahogy Mason gyakorlott mozdulattal felbontja a bort, felveszi a két poharat a földről, és az ő kezébe nyomja, hogy tölthessen. A férfi kezét figyelte, amikor visszavette tőle az egyiket. A kecses, hosszú ujjakat, amiket sokáig látott maga előtt, amint siklanak a vászon felett…
Meglepte, hogy a férfi mert a művészet felé fordulni. Nem nézte ki belőle, hogy otthagyja az egyetemet, felhagy a sporttal, és a festészetet választja. Szinte elképzelte az apja fejét a hír hallatán.
– Itt vagy lélekben is? – évődött Mason, mire ő meglepetten pillantott rá.
– Persze.
– Akkor jó. Egészségünkre! – koccintott vele Mason, ő azonban enyhén felhúzta a szemöldökét.
– És mire iszunk?
– Arra, hogy ismét itt vagyunk? – próbálkozott Mason, Jeremy pedig elfogadta a választ. Végül is, nem mindegy?





– Miért pont itt? – kérdezte Jeremy. Fázósan összehúzta magán a kabátot, és gyanakodva pislogott körbe újra és újra. Masonnel az erdő szélére beszélték meg a találkozót, és bár Jeremy a környéket messziről ismerte, nem találta túl bizalomgerjesztőnek. Egyébként is paranoiás típus volt, felmerült benne, hogy Mason azért hívta ide, hogy aztán halálra rémissze. Vagy megverje. Az valószínűbbnek tűnt, minthogy barátkozni akar. Jeremyt elkapta a pánik.
– Mi az, félsz? – nevetett Mason, és előreindult. Jeremy vonakodva követte, azt is csak akkor, amikor a fiú kérdőn visszafordult.
– Csak nem értem, miért pont ide akartál jönni – próbálta mentegetni magát, miközben remélte, hogy a hangja nem remeg. – A suliban miért nem jó?
– Mert mutatni akarok valamit – felelte a fiú, Jeremy pedig küzdött a késztetéssel, hogy hanyatt-homlok meneküljön. Nevetségessé tenné magát, és hát… kettesben Masonnel? Azért talán meghalni is megérné.
Pár percig tartott csak az út, és amikor Jeremy meglátta, miről beszélt Mason, szó szerint eltátotta a száját.
– Azta! – bukott ki belőle, mire Mason diadalittasan elmosolyodott.
– Ugye? – fordult vissza a táj felé, és a szakadék szélén álló fa törzsének dőlt. Jeremynek össze kellett szednie a maradék bátorságát, hogy mellé merjen lépni. – Egyszer ötéves koromban eltévedtem, amikor kirándultunk, és itt kötöttem ki, de aztán évekig tartott, mire újra megtaláltam. Itt szoktam rajzolni, amikor még világosban ideérek – magyarázta, miközben Jeremy a látvánnyal volt elfoglalva. – De volt már, hogy éjszaka kiszöktem, és zseblámpával olvastam. Télen kissé veszélyes egyébként, mert csúszik.
– Gyönyörű – motyogta Jeremy.
Mason levette a táskáját, egy mappát húzott belőle elő, majd Jeremy kezébe nyomta.
– Nem túl jók, de ha már én láttam, miket rajzolsz, én is megmutatom.
Jeremy meglepetten nézegette a képeket. Egyre jobban ámult. Amiket ő csinált, csak firkák, míg Masonben hatalmas tehetség lapult.
– Miért nem jársz művészetre? – kérdezte döbbenten. Mason felnevetett mellette, és Jeremy zavart fedezett fel az arcán, amikor felpillantott rá.
– Annyira azért nem jók.
– Most hülyészkedsz? Elképesztőek! – vágta rá Jeremy.
– Köszi.
Mason hálásan vette vissza a felé nyújtott rajzokat, és szórakozottan visszarendezte a helyükre. Egy darabig nem szóltak egymáshoz. Jeremy úgy érezte, meg kell törnie a hosszúra nyúlt csendet. Ki tudja, lesz-e még esélye, legutóbb sem hitte, hogy Mason újra szóba áll vele.
– Senki sem tud róla, hogy rajzolsz?
– Dehogy – csóválta meg a fejét villámgyorsan Mason. – Apám tuti kiakadna. Rám sütné, hogy homár vagyok. Hú, állna a bál – röhögött. Jeremy is megpróbált vele nevetni, de nem volt őszinte a mosolya. Hát, legalább tudja, hol a helye. Bár Mason nem tűnt homofóbnak, a megfogalmazás alapján Jeremy azonnal levette, hogy esélytelenül indulna nála.
– Neked tudják?
– Mit? – kérdezett vissza Jeremy ijedten, aztán rájött, hogy Mason a rajzaira gondol. Egy pillanatra megállt benne az ütő. – Persze, de nálam ez amolyan hobbi. Nem tervezek vele semmit kezdeni.
– Értem.
Jeremy visszafordult, egy másik fának támaszkodott, és a kilátásban gyönyörködött. Közben lopva oda-odapislogott Masonre. Úgy tűnik, a fiú a gondolataiba merült, a naplementét bámulta. Jeremy arra gondolt, milyen remek randi lehetne, és sajnálta, hogy nem az. Mégis jólesett Masonnel lenni. A csend, ami rájuk borult, megnyugtatta. Talán a barátság is jól hangzik…





– Tudnád, ezt hányszor meg akartam tenni – suttogta Mason két csók között. Jeremy teljes testében megremegett, amikor a férfi a nyakához hajolt, először az orrával simított végig az érzékeny területen, majd a szájával is bejárta ugyanazt az utat.
Azt hitte, álmodik. Amikor Mason közel lépett hozzá, a testével a fához szegezte, rögtön arra gondolt, hogy ez nem történhet meg. A fél kamaszkora azzal telt, hogy erről álmodozott, így nem tudott mit kezdeni a tudattal, hogy ismét valóra vált. A sokkot azonban hamar felülírta benne a vágy. Magához ölelte Masont, és lehunyt szemmel élvezte az érintéseit. A férfi pont olyan szenvedélyes volt, mint amilyennek képzelte. Sokkal inkább, mint évekkel ezelőtt, annál a néhány gyors, lopott csóknál…
– Másról sem álmodoztam hónapokon keresztül – folytatta Mason, forró lehelete vibrált Jeremy bőrén, a keze bekúszott a pólója alá.
– Egyszer már megtetted – felelte Jeremy fojtott hangon, szinte csak suttogásként. – Aztán letagadtad.
– Gyáva voltam.
Jeremy dühe egyetlen pillanatra horgadt fel, ezzel egy időben azonban Mason ujjai a nadrágja elejére siklottak, ő pedig képmutatásnak tartotta volna ellökni. Most nincs úgy tétje, mint annak idején. Már nem veszítheti el barátként, mert rég elveszítette.
– Folytathatjuk valahol máshol? Bár nekem itt is jó.
Jeremy felnyögött. Mason is akkor teszi fel a kérdést, amikor eszébe sem jutna tiltakozni. Sőt, legszívesebben itt és most…
Ellökte magától a férfit, és vett néhány mély lélegzetet.
– Nálam – jelentette ki. – Én most nem jópofizok anyáddal, bármennyire imádom.
Mason felnevetett, de amikor Jeremy hátat fordított, tudta, hogy követi. Hallotta az avar súrlódását a lába alatt, arra koncentrált, mert ha azon gondolkodik, hogy hamarosan…
Kínszenvedés volt a hazaút. Mégis úgy tűnt, a lift a leghosszabb idő. Ott már Mason közel simult hozzá, érezte az illatát, a testéből áradó hőt, a túlfűtött pillantás szinte simogatta. Remegő kézzel nyitotta az ajtót, és azzal a lendülettel bevágta, hogy Mason is belépett a lakásba. A cipőjét már nem maradt ideje levenni, mert Mason ismét a szájára tapadt, ezúttal a falnak passzírozta, és ő bódultan viszonozta a csókot.
– Fogalmam sincs, mit szeretsz az ágyban – szakadt el tőle Mason. – De én szeretem, ha beledöngölnek a matracba.
Jeremy élt az ajánlattal. A hálószobájába rángatta Masont, alig várta, hogy lekerüljenek róluk a ruhák, és birtokba vehesse a férfi testét.
Sosem gondolt rá így. A fantáziájában Mason mindig maga alá gyűrte, talán ezért volt jobb így. Már nem a tizenéves srác álmai teljesültek be…
Mámorító volt. Akadtak jó szeretői az évek folyamán, de egyikük sem ért fel Masonnel. A férfi úgy ért hozzá, hogy teljesen porrá égette, a sóhajai visszhangoztak a fülében, az ujjai, amelyekkel belé kapaszkodott, perzselő nyomot hagytak a karján. A lüktetés, amely magába fogadta, teljesen elvette az eszét.
Kifulladva dőlt Mason mellé. Még mindig dobolt a vér az ereiben, nagyon lassan csillapodott. Mason hozzábújt, elégedetten cirógatta.
– Mekkora hülyeség volt erre hat évet várni – szólalt meg nevetve, aztán mielőtt Jeremy reagálhatott volna, felkelt, és kérdőn fordult vissza hozzá.
– Használhatom a fürdőd?
– Persze – bólintott Jeremy még mindig kissé kábán a szextől. – A szekrényben van törölköző is.
Felült az ágyon, nézte, ahogy Mason eltűnik az ajtóban, aztán a kezébe temette az arcát. Még sosem érezte magát ennyire zavarban egy jól sikerült menet után. És most hogyan tovább?
Mason döntött helyette. Visszajött, felöltözött, és még egyszer megcsókolta, mielőtt egy utolsó mosollyal elbúcsúzott tőle. Jeremy nem tudta időben kitalálni, akarja-e marasztalni.





– Lefesthetlek?
Jeremy azt hitte, félrehallotta a kérdést.
– Tessék?
– Le akarlak festeni. Megengeded?
Mason magához képest roppant bátortalannak látszott. Mintha tartott volna a választól, pedig Jeremy még soha nem bírt nemet mondani egyetlen ötletére sem, azokra sem, amikre nem ártott volna. Most viszont tényleg hezitált.
– Miért pont engem?
– Mert téged akarlak. Na? Kérlek!
Jeremy ettől végképp elgyengült. Valami azt súgta neki, meg fogja bánni, de nem hallgatott az apró kis hangra.
– Jól van.
– Szuper! – élénkült fel Mason. – Akkor le a ruhával!
Jeremy másodszor gondolt arra, hogy baj lehet a fülével. Érezte, hogy elvörösödik. Nem, biztosan rosszul hallotta, Mason véletlenül sem arra kéri, hogy dobja le a textilt. Kizárt. Miért kérné ilyesmire?!
– Mi van?!
Mason kiröhögte a sápítozását. Szemtelenül vigyorogva nyúlt Jeremy pólójához, hogy lehúzza róla, a fiú viszont rémülten hátrált el. Ő Mason helyett is zavarban volt.
– Aktot akarok rajzolni.
– Kizárt! – vágta rá Jeremy, és egészen a falig menekült. Még hogy levetkőzzön Mason előtt! Inkább a halál!
– Szégyenlős vagy? – Mason egy árnyalatnyit komolyodott, de a szája szegletében még mindig ott bujkált a mosoly. – Nyugi, semmi hátsó szándékom nincs. Semmilyen értelemben.
Jeremy arra tippelt, hogy már így is rákot megszégyenítően vörös az arca, ezen határozottan nem segített a szexuális célozgatás. Villámgyorsan el akart tűnni Mason közeléből.
Három hónapja találkozgattak. Senki sem tudott róla, a szüleiken kívül, legalábbis Jeremy nem mesélt erről senkinek. Mason az iskolában mosolyogva köszöntötte ugyan, de nagyrészt továbbra is a csapatával lógott, így Jeremyben fel sem merült, hogy a fiú igazán a barátai közé sorolná. Ő viszont ez idő alatt teljesen elveszett. Addig is bálványozta Masont, míg csak messziről figyelhette, de mióta megismerte, még jobban elbűvölte. Menthetetlenül beleszeretett. Imádta az apró őrültségeket, amikre rávette, a lelkesedését minden iránt, ami legalább egy kicsit is megmozgatta a fantáziáját, az átszellemült arcát, miközben alkotott. Jeremy arra különösen büszke volt, hogy utóbbit csak ő láthatta. Ennyi egyedül az övé volt Masonből, ha már több úgysem lehetett a kapcsolatukból.
Úgy tűnt, Masont nem hatja meg a pánik, amit okozott.
– Most komolyan úgy viselkedsz, mint valami szűzlány?
Mason nagyon értett Jeremy felbosszantásához. A fiút a szégyenérzet helyett ezúttal a düh öntötte el. Mérgesen ragadta meg a póló szegélyét, amivel az előbb Mason próbálkozott, és leszórta a ruháit. Az alsónál azonban megtorpant.
– Azt is – szólalt meg Mason. Jeremy szándékosan kerülte a fiú tekintetét, aztán mély lélegzetet vett, és megszabadult az utolsó ruhadarabtól is. Kínosan feszengve álldogált, és áldotta a sorsot, hogy a teste nem reagált árulkodóan arra, hogy Mason közelében van, teljesen meztelenül.
– Most komolyan, mit nem mertél megmutatni? – kérdezte Mason. Jeremy vette a bátorságot, hogy ránézzen, de a fiú épp hátat fordított neki, és a ceruzái között keresgetett. – Először csak vázlatot készítek, aztán meglátjuk, meddig jutunk. Még tanulni kellene.
Jeremy a következő percekben némán tűrte, hogy Mason különböző testtartásokat találjon ki, pechjére azonban egy elég kényelmetlen pózt választott. Egy óráig bírták az izmai, aztán feladta. Nem volt hozzászokva az ilyesfajta igénybevételhez, Mason azonban szó nélkül beleegyezetett a szünetbe, utána tanulás közben is annyira szótlan volt, hogy Jeremy attól tartott, valamit elrontott. A fiú viszont ugyanúgy mosolyogva köszönt el tőle, mint máskor. Jeremy pont ebben a mosolyban talált valami zavarót…





– Lefesthetlek?
– Nincs az az isten! – tört ki Jeremyből. Hogy nyomatékot adjon a szavainak, felkelt, és gyors mozdulatokkal öltözni kezdett. Mason kicsúszott az ágy szélére, és szelíden lefogta a kezét.
– És ha megesküszöm, hogy soha senki nem fogja látni?
Jeremy lerázta magáról.
– Ennek nem dőlök be még egyszer – vetette oda Masonnek, majd hozzávágta a ruháit. – Amúgy meg ideje menned. Késő van.
– Nem is marasztalsz éjszakára?
Jeremy Masonra sandított. A férfi arcán pajkos mosoly játszott, ő pedig igyekezett nem elgyengülni.
– Eddig még sosem tűnt úgy, hogy maradni akarnál – válaszolta összezavarodva. Másfél hét telt el az első alkalom óta, hogy lefeküdtek, és azóta Mason szinte minden nap az ágyában landolt. Hol alatta, hol rajta…
– Vártam, hogy megkérdezel.
Mason nem nézett felé, de Jeremy mérget mert volna venni rá, hogy a szeme sarkából őt lesi. Minden nyugalmára szüksége volt, hogy ne emelje meg a hangját.
– Ne játszadozz, kérlek.
A férfi végre felé fordult. Jeremy azt hitte, vigyorogni fog, jót szórakozik rajta, Masonön azonban nyomát sem találta vidámságnak. Teljesen komolyan nézett rá.
– Miről beszélsz?
Jeremy mély lélegzetet vett.
– Már nem vagyunk kölykök. Mondd ki, amit akarsz, ne várd el, hogy kitaláljam.
Mason pislogott néhányat, majd ismét a szemközti fal bámulásába feledkezett. Jeremy nem értette, mi oka van az idegességre. Semmi tétje nincs annak, amit művelnek.
– Jó. Szeretnék nálad aludni.
– Én meg azt szeretném, ha hazamennél.
Súlyos csend telepedett rájuk, de nem tartott sokáig. Mason felsóhajtott.
– Hát, ezért megérte kimondani – jegyezte meg, majd további kommentár nélkül lerúgta magáról a takarót, felkelt, öltözni kezdett. Nem köszönt el csókkal, csak bevágta maga mögött az ajtót. Jeremy fülében sokáig visszhangzott a csattanás.
Nem tudott aludni. Mason reakcióján gondolkodott, de képtelen volt megfejteni. Ha érzett is a férfi hat évvel ezelőtt valamit iránta, kizártnak tartotta, hogy még mindig így legyen. De ahogy itt hagyta…
Jeremy sosem szerette a felesleges reménykedést. Talán, az első csókjuk előtt igen, de aztán Mason letagadta, ő pedig ott és akkor feladta. Utána elfelejtett álmodozni. A kalandok jöttek és mentek, egyik sem tartott tovább pár hónapnál. Sosem marasztalta őket, ha menni akartak.
Hajnalban végre elaludt, de fejfájással ébredt. Nyűgösen készülődött, mire beért, még rosszabb lett a kedve. Ebédszünet előtt ráadásul megjelent nála Simon.
– Tessék – kapta fel a fejét Jeremy a kopogásra, Simon pedig felbátorodva lépett beljebb az irodába.
– Szia, ráérsz? – kérdezte a férfi.
– Ebédelni készültem – árulta el Jeremy, mire Simon arca felderült.
– Szuper! Meghívlak – vágta rá, Jeremy viszont lefagyott. A meghívás gyanúsan többnek tűnt egy munkatársi ebédnél. Persze csábítónak találta, de úgysem lehetett volna több a dologból. Mégis beleegyezett, mert addig sem Masonön járt az agya.
– Jól van.
Kellemesen elbeszélgettek. Leginkább céges dolgokról, mert akárhányszor Simon személyesebb témákra próbálta terelni a szót, Jeremy azonnal visszakanyarodott. A férfi végül megunta a hiábavaló próbálkozást.
– Miért vagy ilyen görcsös?
Jeremy visszahőkölt.
– Nem vagyok.
– Dehogynem – ellenkezett Simon. – Próbálnálak megismerni, de egyszerűen nem hagyod.
– Munkatársak vagyunk.
– Két különböző részlegen. Én benne lennék többen. Ráérsz egy vacsorára?
Jeremy hátradőlt a széken. Nem akart hirtelen felindulásból válaszolni. Pár hete is tartott az ajánlattól, most viszont Mason eléggé megbonyolította az életét.
– Ennyire nem?
Jeremy felsóhajtott.
– Ennyire igen, pont ezért nem – felelte. Simon összehúzta a szemöldökét, meglehetősen tanácstalannak tűnt.
– Követhetetlen vagy.
Jeremy forgatta magában a szavakat. Hajlott az igenre, de nem tudott volna teljes szívével a lehetséges kapcsolatra koncentrálni.
– Visszatérhetünk erre egy kicsit később? Le kell zárnom valamit.
Úgy döntött, az őszinteség a legcélravezetőbb. Maximum Simon nemet mond, de amennyire kitartóan próbálkozott nála, ezt nem tartotta valószínűnek.
– Mennyivel később?
– Pár hét.
– Az belefér – mosolyodott el a férfi. Jeremy megkönnyebbülten viszonozta a mosolyt.
– Akkor kereslek, ha letisztáztam magamban.
– Én nagyon várom.
Az ebéd vége mégis kínosra sikerült így. Ráadásul furdalni kezdte a lelkiismerete Mason miatt. Mi van, ha a férfi esélyt akart tőle?



Vége a második fejezetnek.