Végzetjel 1. fejezet - Hajnalösvény

máj. 16	Végzetjel 1. fejezet
	Írta Ariana

1.

– Ez egy értelmetlen szokás – jelentem ki, a mai nap folyamán sokadszor, egyre kétségbeesettebben. Nem mintha bárki is adna a véleményemre. Tizenhét vagyok, fél évre attól, hogy komolyan vegyenek. Szerintem szándékosan rakták mostanra a rituálét, hogy ne számítson, én mit akarok. Vajon másokkal is ez van? Tényleg ez a sorsom? Kötve hiszem.
– Törődj bele, Dorian! A végzeted így is, úgy is megtalál. Nem lehet elmenekülni előle.
Az égnek emelem a tekintetem, miközben a nagyi rám aggatja az ezüstöt. Vastag lánc, még éppen csak nem túl nehéz, rajta egy hópihe alakú medál, a családunk szimbóluma. Még sosem hordhattam.
– Le ne merd venni! – köti a lelkemre. Ünnepélyesen bólintok, mert tényleg meg vagyok hatódva. Eszembe sem jutott, hogy bármit rám bíznak az ereklyék közül. Jó, a kedvükért talán végigcsinálom, pedig nem hiszek az egészben. Varázslat ide vagy oda, elképzelhetetlen számomra, hogy az igaz szerelem csak úgy megjelenjen, mert azt mondják neki, ez a tökéletes nap. A gondolat szöget üt a fejembe. Hiszen mindenkinek máskorra teszik az ünnepet.
– Miért pont ma? – kérdezek rá, amint megfogalmazódik bennem. Nagyanyám erre megragadja a csuklómat, olyan erősen, hogy feljajdulok.
– Ott a dátum – feleli magától értetődően, de hiába nézem addig, míg a szemem majd’ kigúvad, nem jövök rá, miről beszél.
– Láthatatlan tintával van írva?
– Ne szemtelenkedj!
Még meg is legyinti a fejem, ügyelve, nehogy tényleg fájdalmat okozzon. Aztán elkapja az állam, a fény felé fordít. Akaratlanul elmosolyodom. Puszit adok az arcára, és azzal a lendülettel arrébb menekülök.
– Gyermek – csóválja meg a fejét, majd megilletődve rám néz. Nem tudok mit kezdeni azzal, amikor ilyen érzelmesen vizslat. Szinte előre tudom, merre tart ez a beszélgetés. – Csak tegnap születtél, most meg…
Sejtelmesen félbehagyja a mondatot, még egyszer tetőtől talpig végigmér, aztán magamra hagy. Az ágy szélére ülök, gondterhelten vetődöm hátra a puha párnák közé. A lánc csilingel a nyakamban, öntudatlanul nyúlok érte, az ujjaim között morzsolgatom. Még van pár órám, mielőtt kitörne a botrány.
Apámra gondolok. Anya azt mesélte, amikor megpillantotta, azonnal tudta, hogy ő az. A rituálé már csak ilyen, szokta mondani, a szív titka nem marad rejtve. Kár, mert én nagyon értékelném.
Általában nem tragédia, ha valaki a saját neméhez vonzódik. De hogy egy előkelő, tiszta varázscsalád sarja tegye, ráadásul nem is csupán szórakozásból? Hát, nem épp szép kilátásaim vannak. Az igazat megvallva, fogalmam sincs, mit tehetnék. Ha megszökök, azzal hatalmas csalódást okozok, szégyent hozok a fejükre, és egyébként is mihez kezdenék egyedül? Ha kiderül, mi a helyzet, akkor sem sokkal jobb. Mégis hogyan tudná az ember kicselezni a Végzetét?
Felülök, és a könyvespolcra sandítok, ami mögött a menekülő járat húzódik. Évtizedek, talán századok óta nem kellett használni, mégis az a hagyomány, hogy hatévesen megmutatják a gyerekeknek. Csukott szemmel megyek oda-vissza, bármikor, akár álmomból felébresztve. Most például kiruccanok egy kicsit, hogy levegőt kapjak. Szó szerint.
Megnyugtat, ahogy a napfény az arcomra vetül. Imádom a szabadságot, ami megillet. Mások nem ilyen szerencsések. Bár tegyük hozzá, vagy nem kaptak még soha rajta, hogy néha elkószálok, vagy nagyon jól titkolják.
Lehuppanok a hegyoldalon, egy szikla árnyékába. A szellő lágy, kifejezetten kellemes az időjárás. Minden annyira kedvező, tényleg nem értem, miért lázadozom. Pedig néha komolyan irigykedem a nagybátyámra, akihez harmincöt évesen kopogtatott be a Végzet. Azóta boldog ugyan, de legalább halogathatta. Imádtam hallgatni a kalandjait. Azokat, amikben nekem sosem lesz részem, és nem a kihagyott nőket sajnálom, akik nála külön listát érdemeltek volna.
Valami eltalál. Önkéntelenül jajdulok fel, aztán gyanakodva pillantok a kavicsra előttem. Valaki talán madarakra vadászik, én meg útban voltam, és pont eltalált? Remek.
Nem kell sokáig várnom arra, hogy a tettes feltűnjön. Még alig nézem meg, látszik-e a karomon az ütés nyoma, máris mellettem terem.
– Sajnálom. Fáj?
Felemelem a tekintetem. A nap egy pillanatra elvakít, a szemem elé kell kapnom a kezem, hogy bármit is lássak. Nem tudom megmagyarázni, miért, de elakad a lélegzetem, és szóhoz sem jutok azonnal.
– Túlélem – felelem aztán, hogy leplezzem a zavarom.
A fiú, aki az imént az életemre tört, kezet nyújt, hogy felsegítsen a földről. Nem igazán illik így felnéznem rá, ha már a birtok ura leszek egyszer, de pont a legkevésbé sem érdekel. A szeme színe annál inkább. Barnának tűnik, de megesküdnék rá, hogy illúzió. Hosszú, vörösesfekete haja lazán a vállára omlik, olyan árnyalat, amit még sosem láttam, ráadásul hiába erőltetem az emlékezetem, a fiú neve sem ugrik be.
– Még egyszer bocsánat. Kérlek, ne említsd senkinek, hogy itt voltam – mosolyog rám, és mire magamhoz térnék annyira, hogy megkérdezzem a nevét, már elindult a másik irányba. Követem a tekintetemmel, olyan messzire, amennyire csak képes vagyok. Bizsereg a kezem, ahol megérintett.
Elfekszem a fűben. Hallani vélem a fűszálak zizegését, pedig ezt a képességet nem birtoklom. Néha irigy is vagyok azokra, akik képesek a nővényekkel, állatokkal kommunikálni. A jég mindig csak halkan suttogott hozzám, a víz könnyedén dalolt, egy idő után unalmassá vált, süket lettem rájuk. Plusz tehetségtelen is vagyok, de már megszoktam ennek a gondolatát.
Nagyi mindig azt mondja, később erősödni fognak a képességeim. Szerintem csak vigasztal, bár nagyon kedves tőle. Rajtam kívül mindenkin korán mutatkozott, miért lennék én kivétel? Ideje lenne beletörődniük, hogy sosem leszek jobb. Nem mintha bármi múlna rajta, nincs kilátásban sem háború, sem bármilyen viszály. Csend van és nyugalom, mióta csak megszülettem, és a szüleim is békében nőttek fel. Semmi ok az aggodalomra, szóval senki sincs veszélyben, amiért nem leszek az évszázad mágusa.
Nem megy ki a fejemből az a szempár. Sosem láttam még a barnának ezt a változatát. Esküdni mernék rá, hogy annak is vöröses árnyalata volt, de az lehetetlen. Kivéve, ha tűzmágus, de még sosem találkoztam senkivel, aki ilyen erővel bírt volna. Jó messzire élnek, mert a tűz és a víz valahogy képtelen hosszútávon kijönni egymással. Így vagyunk összerakva, szóval minél távolabb, annál jobb. Állítólag, de ezt csak a könyvekből tudom.
Elmosolyodom. Egyszer, talán ötéves lehettem, amikor azt merészeltem mondani a nagyinak, milyen jó lehet a tűzzel játszani. Életemben nem láttam még annyira méregbe gurulni, majdnem el is vert érte. Akkor még nem értettem, miért reagál így, de hogy őszinte legyek, most sem teljesen, a leckét azonban megtanultam erről. A tűzmágus egyenlő a rosszal, bezzeg a kandallót és a sült húst szeretjük.
Egy csomag landol az ölemben. Felnyögök meglepetésemben. Fogalmam sincs, mikor csuktam le a szemem, de valószínűleg el is bóbiskoltam. A nap még az égen van, úgyhogy bajban talán nem vagyok.
– Téged bárki simán legyilkolna.
Matteo mellém ül, elorozza az ölembe dobott holmit, csak akkor jut eszembe megnézni, mi az. Ó, hogy eper! Visszaszerzem. Ádáz harcot folytatok érte, mert ez a kedvencem, Matteo pedig nevetve enged. Fél évvel fiatalabb, ha a rang nem elég, hát az éveim alapján én vagyok a főnök. Persze vele semmi sem így működik, mert szinte együtt nőttünk fel, mondhatni ő a legjobb barátom. Rásandítok, és kicsit nyaggatom, ha már rám ijesztett.
– Anyád elkapott, és megnyírt?
Felnyög. Látszik a tincsein, hogy megint az anyja esett neki, Matteo fintorából pedig nyilvánvaló, mit gondol erről. Persze ő szeretné, ha hagynák megnőni, de a szolgáknak tilos. Egyrészt a higiénia miatt, másrészt pedig azért, mert szeretünk értelmetlen dolgokat megtiltani nekik. Sajnálom érte.
– Felkészültél a nagy napodra? – szúr vissza, bár a lelkesedés hiányzik a hangjából. Ezt nem értem, mert régebben rengeteget idegesített vele. Talán rossz napja van.
– Jaj, hagyjál már! Legszívesebben elmenekülnék – sóhajtom, erre felém fordul, az arcán kíváncsiság.
– Miért nem teszed?
Ezen elgondolkodom, ismét. Végigmegyek egyesével az érveken, amik miatt nem akarom átélni a mai szertartást. A Végzetnek nem lehet hazudni. De a Végzet vajon sosem téved?
– Nem lehet.
– Előkelők és az ostoba szokásaik. – A fejét csóválja, és lustán rám vigyorog. – Ilyenkor örülök, hogy szegénynek születtem. Lehet, hogy nem aranyból van a tányér, és néha gyökereket eszem hetekig, de azt döntök le a lábáról, akit csak akarok. Annyiszor, amennyiszer nem szégyellem.
– Azt én is megtehetném – felelem, hogy kiábrándítsam. Elhúzza a száját, majd belemarkol az időközben kibontott csomagba, és jó adagot a szájába töm. – Hé, azt nem nekem hoztad? – háborodok fel. Matteo megvonja a vállát, és a maradékot az én szám elé tartja, a meglepetésemet kihasználva pedig megetet velem egy szem epret. Zavarba hoz a gesztussal. Ilyet még nem csinált.
– Inkább fogd be, és egyél! – veti oda foghegyről. Tényleg rossz a kedve. Talán a haja miatt. Vagy a bál miatt, ki tudja.
– Kijárjam, hogy eljöhess este? – kérdezem anélkül, hogy átgondolnám. Felém fordul, hosszan néz rám, aztán a hegyeknek szenteli a figyelmét. Megrázza a fejét.
– Nem nekem való – feleli nagy sokára. – A fene sem nézi végig, ahogy ráakadsz életed párjára! Biztosan romantikus lesz, zenével, elaléló nagynénikkel. – Úgy csinál, mintha hányingere lenne, erre dühösen hátba vágom. – Sajnállak, komolyan!
– Na menj innen! – morgom, de még szélesebb lesz a vigyora. – Nincs dolgod? Ki gondozza a kertet?
– Jól van, növessz tüskéket! – szól vissza, miközben feltápászkodik a földről. – Majd valaki szépen leolvasztja őket. Tudsz egyáltalán csókolózni? Vagy megtanítsalak?
A cukkolása végleg kihoz a sodromból, mert rátapintott a lényegre. Tapasztalatlan vagyok, akár egy gyerek. Vele ellentétben, akinek állítólag megvolt a fél falu.
– Na, menjél a dolgodra!
Visszafordul felém, mintha mondani akarna valamit, végül mégsem teszi, de legalább magamra hagy. Egyedül a gondolataimmal. Hát, ez sem sokkal jobb.
Rövid ideig maradok még, aztán visszatérek a házba. Eldöntöm, hogy senkinek nem szólok a fiúról, pedig ezernyi kérdésem lenne. Talán valaki ismeri, az egyszerűen lehetetlen, hogy egy idegen csak úgy idevetül. Biztosan a memóriámmal van gond.
Átöltözök, mert csupa fű lett a ruhám. A lánchoz nem nyúlok, így nagyon óvatos vagyok. Megnyugtat a viselése, érzem a hűvös fémet minden sejtemben. Átjár, simogat, mintha vékony réteget képezne az aurámban, ami megvéd mindentől. Hát, kivéve ettől a „rituálétól”. Pedig nincs benne semmi nehézség, csak szórakoznom kell, és a vendégeket is szórakoztatnom. Közben meg belebotlanom életem szerelmébe, ha már ennyire pontosan tudják, hogy éjjel történik. Egyszerű, mint az egyszeregy.
Valójában halálra unom magam. Egész este körbe kell mászkálnom, mindenkivel váltanom pár szót, aki elmúlt tizenöt, pedig már régen összefolyik, ki-kicsoda. Ha az életem múlna rajta, akkor sem tudnám, kikkel ismerkedtem meg. Kivéve pár embert, akik megragadtak, leginkább azért, mert kilógtak a többiek közül. Imádom, amikor valaki különbözik, már ha nem én vagyok az a valaki. Talán szerencsém van, és a Végzet úgy döntött, elnapolja a bulit.
– Ez meg ki?
Pont akkor érek anyám mellé, amikor felteszi ezt a kérdést. Akaratlanul követem a tekintetemmel, amerre néz, és teljes testemben megdermedek. Én ismerem azt a fiút. A tömeg ráadásul pont felénk sodorja, pár méterre van csak, amikor nagyanyám szavai áttörnek az elmémen.
– Tűz… – suttogja rettegve, aztán felsikolt mellettem. – Ne engedd ide!
Szinte tapintható a félelme, mégsem bír átragadni rám. Én csak azt látom, ahogy az ismeretlen közeledik felém, miközben a táncolók között próbál kiutat találni. Szerintem észre sem vesz, a kijárat felé néz, mégis olyan, mintha valami vonzaná hozzám. Vagy engem hozzá, nem tudom, de akaratlanul teszek felé egy lépést.
– Ne engedd közel!
Késő. Csak egyetlen másodpercre érünk egymáshoz, de nem kapok tőle levegőt, az arca kitölti minden gondolatom, mintha minden sejtem tűzzel telne meg. Ami lehetetlen, ha te magad vagy a jég.
– Bocs. Ma másodjára – szólít meg, és elmosolyodik. Nem bírok válaszolni, ettől viszont elkomorul. A szeme… tényleg vörös. Mintha lángolna, teljesen elveszek a tekintetében. Tudom, hogy közben az enyém a jégkék árnyalatot öltötte magára, mert olyankor minden élesebb. Csak nézem őt, minden mozzanatát bevésem.
Eltorzul az arca egy pillanatra, aztán felemeli a csuklóját. Egy hópihe alakja rajzolódik ki az erei fölött, döbbenten bámul rá, majd felém fordul.
Lenézek a kezemre. A fájdalom végigjár, nem bírom ki, hogy ne kiáltsak fel. A forróság, ami eddig mintha a zsigereimben zubogott volna, ki akar törni, üvöltés szökik ki a torkomon. Valahol a fájdalom ködén át látom, ahogy a bőrömön lassan kirajzolódik egy villám. Na, ne…
– Tűzvarázsló!
Bár nem vagyok teljesen magamnál, hallom az izgatott morajlást körülöttem. Összeszedem a maradék erőm, és felemelem a fejem. Ugyanolyan rettegést látok rajta is, mint ami bennem tombol. Más most nem is érdekel, pedig érzékelem, ahogy talpra rángatnak. Ő azonban sebesen hátat fordít, és körbekémlel, mielőtt az ablakhoz rohanna. A tömeg iszonyodva válik szét előtte, ő pedig kivágja az ablakot, és kiugrik. A sikoly az ajkamon ragad, szinte érzem, ahogy zuhanok. Villám cikázik át az égen, ezzel egy időben bennem is. Aztán minden sötét, de teljesen ellep a forróság. Azt hiszem, ilyen lehet a láz.
A Végzet lesújtott.

Következő