10.

– Pihenjünk!
– Még nem.
– Rhys! – szólok rá. Feladom, lihegve roskadok a földre, de mellettem terem, felrángat. Egy tapodtat sem akarok továbbmenni, fél napja egyfolytában megyünk, a lábam már tiltakozik. Kirántom a karom a szorításából.
– Dorian.
– Nem! – ellenkezek, és körbemutatok. – Sehol senki. Nem kergetnek. Miért rohansz?
Olyan hangosat sóhajt, hogy az egész erdő beleremeg. A hold fényénél látom a szemében a hitetlenkedést, de nem érdekel. Elfáradtam.
– Komolyan itt? Semmit sem látok, nem tudjuk, milyen állatok élnek erre. Veszélyes – jelenti ki, de nem győz meg vele. Az álmosság húzza lefelé a szemhéjam, ha nem akar cipelni, kénytelen lesz letáborozni.
– Ha felbolygatjuk az éjszaka csendjét, az tényleg biztonságos.
Úgy néz rám, hogy meg kellene ijednem, de ennél már jobban ismerem. Végül elfordul, aggodalmasan pásztázza a környéket. Nem mondom, hogy nagy biztonságban érzem magam, de nem látok rá esélyt, hogy világosig kikeveredünk innen. Még épphogy besötétedett.
– Buta ötletnek tartom. Semmi fedél, egy irányból sem vagyunk védve.
A kezembe temetem z arcom. Az ötlet hirtelen jön, a tenyerem a földre nyomom, koncentrálok. A jég azonnal válaszol a hívásomra, felhorgad bennem, átfolyik rajtam, mintha pontosan tudná, mit akarok. Azzá válik, amire szükségem van.
– Megfelel? – pillantok fel Rhysre. Sikerült elakasztanom a szavát a félkör alakú jégbunkerral. Óvatosan megtapogatja, aztán újabb sóhaj. Kezd kicsit elegem lenni a nyűgjéből. Végül leül mellém, megkegyelmez.
– Aludj pár órát. Őrködöm – ajánlja. Nem kell kétszer mondani, leterítem a köpenyem, és beleburkolózom, amennyire tudok. Még pár nap, és tökélyre fejlesztem, hogyan használjam ki a legjobban a területét.
– És te?
– Nekem itt hideg lenne.
– Felmelegítelek – bukik ki belőlem. Először kapok mosolyt az elmúlt órákban, ezt viszem magammal az álmok mezejére.
Arra riadok, hogy Rhys megráz. Álmosan pislogok rá, de nem úgy tűnik, hogy menekülnünk kéne, így majdnem azonnal visszaalszom, amit eljut a tudatomig a mondanivalója.
– Cseréljünk kicsit!
Nehezen ébredek fel. Állásba tornászom magam, kicsit megmozgatom a tagjaim, hátha úgy könnyebb, de amikor Rhys elfekszik a köpenyemen, legszívesebben mellé bújnék. A késztetés egy pillanatig olyan erős, hogy alig tudom megállítani magam.
Hihetetlen, hogy el nem ismerte volna, hogy ő is fáradt. Néha úgy érzem, rejtett energiaforrásai vannak, hozzám képest elképesztő az állóképessége. Bevallom, egy kicsit irigylem tőle.
Szomjas vagyok. A jégkunyhóhoz a szervezetemből is elvontam vizet, ettől még jobban kimerültem, mint előtte. Bár most a testemnek kellett a pihenés, nem a mágikus energiámnak. Mindenesetre előveszem a kulacsot, és kicsit megrázom. Ahogy emlékeztem, alig van benne, így egyetlen kortyot engedélyezek. Elkeserítő, hogy sehol nem találtunk vizet. Lehet, hogy Rhysnek nincs igaza, inkább a hegyek felé kellene vennünk az irányt.
Megpróbálom feltérképezni a föld alatti forrásokat. Túl mélyen vannak, akárhányszor tettem ma kísérletet, mindig arra jutottam, hogy elérhetetlenek. Talán ha megolvasztom a jeget…
A csillagokat nézem. Nem ismerősek a képek, egyszerűen nem tudom behatárolni, merre lehetünk. Ráadásul egyetlen emberrel sem találkoztunk, aminek egyfelől örülök, de legalább lett volna kit megkérdezni. Ha egyáltalán szót értünk vele.
Rhys nyugtalanul forgolódik, kicsire összehúzza magát. Eszembe jut, hogy azt mondta, neki hideg lenne ennyi jéggel körülvéve, így óvatosan simogatni kezem. Egy idő után kinyitja a szemét, és felnéz rám.
– Nem bírsz aludni?
– Nem – suttogja. Közelebb fészkelődik hozzám, az ölembe hajtja a fejét, önkéntelen túrok bele a hajába. Jólesően felsóhajt.
– Hideg?
– Is – feleli, de ismét behunyja a szemét, így nem háborgatom tovább.
Szeretem, amikor ezt csinálja, de ha bevallanám neki, talán zavarba jönne tőle. Annyira természetesen tud hozzám bújni, pedig az elején nem feltételeztem róla, hogy képes ilyenre. Hogy egyszer a bizalmába fogad, és rám bízza az életét, és talán az érzéseit. Hiába a Végzet, nem hittem volna, hogy valaha kölcsönös lesz. Most viszont minden ilyen apró, nem tudatos rezdülésében azt érzem, hogy talán ugyanolyan fontos vagyok neki, amennyire ő lett az számomra.
Ismét felelevenedik bennem, hogyan ért hozzám a réten. A félelem ugyanúgy belém csapott, mint a villámok a fába, éreztem benne azt a végtelen, erős szenvedélyt, amit képes volt legyőzni, és gyengédségbe fordítani. Nekem nincs akkora önuralmam, mint neki. Bennem higgadtság lakik, csak néha horgad fel az indulat, ő viszont teljesen ennek ellentéte. Nem csodálom, hogy ritkán engedi felszínre, ami tombol benne. Pedig ki tudja, mire lenne képes…
Mocorog, de csak még inkább rám mászik, a testem melegét keresi. Valahol a távolban reccsen egy ág, Rhys pedig megdermed. Én is feszülten figyelek, hallgatózom, Rhys viszont lassan felemelkedik az ölemből, és kiles a rejtekből. Levegőt sem merek venni, nehogy megzavarjam. Aztán én is meghallom a súrlódást, de addigra Rhys már mozdul, tűz lobban, vad csapkodás támad nem messze tőlünk. Aztán csend és bűz terít be mindent.
– Mi volt az? – kérdezem, továbbra is rezzenetlenül. Nem merek felkelni. Rhys megnézi, undort látok az arcát, amikor visszajön.
– Kígyó. Nagy – feleli. A szavak sokként érnek, nagyon nyelek az idegességtől. Rhys elvigyorodik, és tudom, előre várom, hogy ki fog nevetni. – Félsz tőlünk?
– Nem kedvelem őket – ismerem be kelletlenül. Ezek után én biztosan képtelen lennék lefeküdni, de úgy tűnik, Rhys sem tervez visszaaludni, mert felveszi a köpenyemet a földről, és felém nyújtja.
– Menjünk, jó?
Nem vitatkozom vele, bár továbbra sem tartom jó ötletnek azt sem, hogy zavarjuk a csendet. Bármennyire igyekszem nesztelenül lépni, nem megy. Rhys ebben sokkal ügyesebb, a léptei alig csapnak zajt. Hirtelen hátrafordul hozzám, majdnem nekimegyek.
– Szerinted képes vagy jégből pengét készíteni? – szegezi nekem a kérdést. Bólintok.
– Persze – válaszolok, és hamarosan csillan a fegyver a kezemben. Rhys elismerően pillant rá, aztán elhúzza a száját, amikor a kezébe veszi.
– Nagyon szép. Kár, hogy lefagy a kezem – sóhajtja, és visszaadja. – Legyen nálad, ha kevés lenne a mágia.
Nem akarom mondani neki, hogy ha az kevés, rám biztosan nem bízhatja az életét. De ha ez neki megnyugtató, elfér nálam.
Kimerít a folyamatos haladás. Lihegve támaszkodom egy fának, Rhys pedig türelmetlenül fordul vissza hozzám. Ezúttal legalább nem teszi szóvá, hogy megint nem bírom. Lehet, hogy ő hozzá van szokva, de én nem.
Lehunyom a szemem. Eredetileg csak ki akartam fújni magam, de az érzékeim nem csak akkor működnek, ha használni akarom őket. Ami jelen esetben szerencse, mert eszembe sem jutott volna most víz után kutatni.
– Van egy forrás – osztom meg Rhysszel az örömöm. Látom rajta a megkönnyebbülést. Vár egy picit, utána engedi, hogy navigáljam, és hamarosan megtaláljuk a vizet. Legalább emiatt nem kell egy ideig aggódnunk.
Leülök egy kicsit, és a forrás vizébe merítem a kezem. Nem tudom megmagyarázni az érzést, ami megrohan, de a mosoly úgy költözik az arcomra, mintha ott lenne a helye. Az apró, alig érezhető hullámok csiklandozzák az ujjaim, a sejtjeimig lopja magát a jókedv. Arra eszmélek, hogy Rhys leül mellém, és ugyan nem ér hozzám, de a jelenléte úgy lopódzik be a tudatomba, hogy minden mást elhomályosít.
– Mi az?
– Teljesen átszellemült lettél.
Hümmögök. A kezem továbbra sem húzom vissza, annyira jólesnek a hűs habok. Megkísérlem szavakba önteni, ami bennem kavarog.
– Otthon a vízmágia amolyan elvárt dolog. A jég az igazi kincs, ha azt uralni tudod. Kevés család képes rá. Engem viszont gyerekként jobban elbűvölt a víz. Órákig úsztam, lebegtem a felszínen, a visszatükröződő napfényt figyeltem. Egy nap arra mentem haza, hogy a szüleim azon vitatkoznak, mennyire gyenge és haszontalan képességeim vannak. Ők nem tudták, hogy a tó számomra olyan volt, mint egy barát. Beszélt hozzám, megvigasztalt, játszott velem. Azután soha többé nem hallottam, mit mond.
Rhys a vállamnak támasztja a homlokát. A mozdulat bensőséges, megnyugtató. Pont úgy, ahogy a víz érintése a bőrömön.
– Pedig a jéggel is ügyesen bánsz. – Halkan elnevetem magam, mire Rhys elhúzódik. – Mi az?
– Egészen a bálig alig tudtam uralni. Most viszont csodákat mutat nekem.
Rhys megrázza a fejét, a mosolya elnéző.
– Néha nagyon nem értem a gondolkodásod. Olyan…
– Nem túl gyakorlatias? – segítem ki.
– Elvarázsolt – pontosít. Ízlelem magamban a szavakat, és bár semmi gúny nem rejtőzött a hangjában, elmerengek rajta, hogy mégis hogyan lát engem.
– És ez baj?
– Nem. Legalább kiegészítjük egymást – feleli, majd feltápászkodik, és felsegít. Búcsút intek a víznek, szinte érzem, hogy elköszön tőlem.

Újabb órákat gyalogolunk. A nap magasan jár az égen, kellemesen meleg szellő borzongatja a bőröm. Rhys is megélénkül tőle, a kóborlásairól mesél, annyira beleéli magát, hogy egyfolytában mosolyog. Nekem azonban szöget üt valami a fejembe az egyik meséje után.
– Az, hogy a villámokat uralod, tipikus vonás? Sosem hallottam róla, csak a tűz különböző formáiról.
Rhys megrázza a fejét.
– Nem tipikus. Családi örökség, bár csak anyám képes rá. Miért?
– Hm. – Ez elgondolkodtat. – Nálunk csak én tudok olyasmit létrehozni jégből, ami nem köthető hozzá. Állítólag a dédnagyanyámnak volt hasonló ereje.
– Két fura madár vagyunk – jelenti ki, én pedig felnevetek. Nekem is valami hasonló járt a fejemben, sőt egyre inkább úgy érzem, a Végzetnek komoly tervei vannak velünk. Különben miért kötött volna össze pont minket?
Letérdelek a talajra. Részben azért, mert fáradt vagyok, ismét, részben, mert már régen a tónál kellene lennünk. A háttérben már hegyek látszanak, nem egészen erre számítottam. Koncentrálok, a víz útját követem, lassan térképpé formálódik lehunyt szemhéjam előtt a táj. Erről a képességről hetekkel ezelőtt még álmodni sem mertem volna. Most viszont itt van, az enyém, és ez káprázatos érzés. Hasznosnak érzem magam tőle, ha már a harc sosem lesz az erősségem.
– Na?
Oldalra fordulok, és elmosolyodom. Rhys követi a pillantásom, lép egyet, közben elhúzza az egyik fa ágát az útból, majd eltűnik a szemem elől, csak a kiáltását hallom. Azonnal talpra ugrok, hogy megnézzem, mi történt, de a mozdulatom túl heves, én is megcsúszok. Mire észbe kapok, méterekkel lejjebb találom magam, a homokban, ami még a számba is belement. Idegesen törlöm meg az arcom. Rhys méterekkel előttem ücsörög, de amikor rám néz, nevetni kezd.
– Hát, megvan a tó – mutat oldalra. – Szólhattál volna, hogy ennyire közel vagyunk.
– Hagytál rá időt? – vágok vissza, erre vigyorogva vállat von. Ahogy látom, nagy baj nem érte, mert feltápászkodik, majd engem is felsegít.
Szétnézek, és elakad a lélegzetem a látványtól. Sosem jártam még ilyen gyönyörű, érintetlen helyen. A tavat majdnem teljesen körbeveszik a hegyek, a fák magasra nyúlnak, a víz pedig annyira tisztán csillog, hogy rögtön áhítattal mozdulok felé. Letérdelek, és belemártom a kezem.
– Nem vagy túl gyanakvó – jegyzi meg Rhys, de nem érdekel.
– Azt nézem meg, mi él benne – szólok vissza. Lehunyom a szemem, és mintha belecsobbannék a tóba. Fogalmam sincs, mennyi időt töltök lélekben odalent, de mivel semmi veszélyt nem találok, úgy döntök, fizikailag is belemerülök. Elkezdem leszórni a ruháim, mire Rhys köhint egyet. Megdermedek.
– Nem veszélyes – fordulok felé, de ő nem a szememet nézi, hanem a felsőtestemet, a kezemet, ami a nadrág felett időzik. Hoppá. Aztán megrázza magát, és hátraarcot vág.
– Kicsit felderítem a partot is – motyogja, és nagy léptekkel megindul az ellenkező irányba. Elvigyorodom.
Bevetem magam a vízbe. Lágyan körülölel, szinte simogat, teljesen megfeledkezem minden másról. Gyermekkorom óta nem éreztem magam ennyire felhőtlennek és boldognak. Ráadásul még csak nem is hideg, hanem pont kellemes, az a hőmérséklet, amiből az ember legszívesebben ki sem jönne, pedig az elmúlt napokban nem volt annyira meleg, hogy ne hűljön le. Talán még Rhysnek is tetszene.
Eszembe jut a pillantás, amivel végigmért, és teljes testemben beleborzongok. Akaratlanul felidézem az érintéseit a réten, a szenvedélyt, amit gyújtott bennem. Itt, a semmi közepén, talán… úgy érinthetnénk egymást, ahogyan csak akarjuk.
Idegenül fodrozódik a víz. Ijedten fordulok meg, de mire észreveszem, Rhys már teljesen a közelembe férkőzött. Megnyugszom, hogy csak ő az.
– Mit találtál? – érdeklődöm sután, igyekezve, hogy ne arra figyeljek, hogy meztelen. Igazából lehetetlenre vállalkozom, mert még akkor is látom magam előtt, miután leveszem róla a tekintetem.
– Semmit. Apró állatok akadnak, szóval kell lennie nagyobb ragadozónak is. De legalább ennivalónk lesz – magyarázza.
– Az jó – préselem ki magamból.
A jelenléte felcsigáz, de ezzel úgy tűnik, nem vagyok egyedül, mert hamarosan hozzám simul, automatikusan hajolok a szájára. Szomjazva csókol, egyre hevesebben, a meztelenségünk pedig pontosan elárulja, hogy ugyanannyira vágyik rám, mint én rá. Nem merek rákérdezni, hogyan képzeli a továbbiakat, inkább csak sodródom az árral, és hagyom, hogy mutassa az utat.
Az ajka a nyakamra siklik, az ujjai újra és újra végigszaladnak a gerincem mentén, mielőtt tétovázva megtorpannak. Egyik kezemmel beletúrok a hajába, majd minden zavaromat félretéve a másikkal hátranyúlok, és a csuklójánál fogva segítem lejjebb. Tetőtől talpig beleborzongok az izgalomba.
– Menjünk ki a partra – suttogja a fülembe. Bólintok, kábán követem.
Leheveredünk a pokrócnak használt köpenyemre. Rhys rögtön fölém mászik, a teste a földhöz szegez, nem mintha menekülni akarnék. Újra csókol, de lágy szenvedéllyel, a tenyere a combomra simul, óvatosan feszíti szét őket, hogy közéjük fészkelődhessen. Egyszerre vagyok ideges és izgatott.
– Add nekem magad! – súgja. Az ujjai újra megtalálják az utat, és bár szerintem sejti a válaszom, mégis vár.
– Már úgyis a tiéd vagyok – felelem.
A bőrömre mosolyog. A kulcscsontomat csókolja, ismét felfedezi a mellkasom, majd lejjebb csúszva megint abban a gyönyörben részesít, mint a réten, kivéve, hogy ezúttal hamar abbahagyja. Felkúszik a testemen, az ujja belém siklik, felnyögök.
– Először nem kellemes.
Eggyé válik velem. Az érzés semmihez sem fogható, szűkölve kapok levegő után. Kedveskedve csókol, ebből merítkezem, az ajkára figyelek. Az energiánk lassanként összefonódik, sokkal könnyebben megtalálja az utat egymáshoz, mint a testünk. Eldönt a forróság, lehunyt szemhéjam alatt szikrák táncolnak, minden sejtemben tűz és kéj bizsereg. Átfogom Rhys vállát, kapaszkodom belé, úgy önt el az élvezet, hogy talán még a tudatom is kiszakad belőlem. Hiába tudom, hogy napfény van, a holdat látom és a csillagokat, míg össze nem olvad a valósággal. Rhys megdermed felettem, de az egész csak egy pillanat műve, mert újra mozdul, az ereje átcsap rajtam, de abban a pillanatban érzem, hogy az enyém is eltelíti őt.
A saját, szaggatott lélegzetemre eszmélek. Rhys a nyakamhoz temeti az arcát, teljes súlyával rám nehezedik, de nem bánom. Jólesik, hogy minél több felületen összeér a bőrünk, egyenesen utálom, amikor megtámaszkodik felettem, hogy a szemembe nézzen.
– Mi az?
– Eltűnt a szín a szemedből.
Nem egészen fogom fel a szavait. A vállát nézem, a tűz színes táncát a bőrén. Teljesen elvarázsol, muszáj megérintenem.
– Ez gyönyörű – motyogom elvarázsolva. Rhys felül, végignéz magán, meglepetten pillant vissza rám. Az én bőröm nem változott, de úgy tűnik, nála sem maradandó a hatás.
– Átlátszó volt a szemed – ismétli meg az előző mondatát. Most már fel is fogom, miről beszél, de fogalmam sincs, mit vár tőlem. Inkább visszahúzom magamhoz, hogy ismét megcsókolhassam. Utána is beszélgethetünk, ha már kijózanodtunk a mámorból.